A jó öreg Brachy-távcső | MCSE

A jó öreg Brachy-távcső

Ajándékot hozott egy kedves ismerősöm a minap: egy szögletes
hangszertokra hasonlító, szépen lakkozott fadobozt. Izgatottan kinyitottam a
tokot, és nagy meglepetésemre Stradivarius helyett egy kb. százéves
csillagászati távcsövet találtam benne. A távcső fekete okulártubusán K.
Fritsch & J. Forster Wien felirat olvasható, a doboz belsejébe ragasztott
német nyelvű kezelési útmutató szerint pedig a rézállványra szerelt, és
recézett rézcsavarokkal beállítható műszer egy „Brachy-Teleskop”. Ez a távcső
több budapesti padláson és pincében bujkálva, szinte a csodával határos módon,
sérülés nélkül átvészelte a huszadik század világégéseit.

Gyorsan lekaptam a polcról fél tucat nagyobb terjedelmű
csillagászati könyvet, hátha találok valamiféle utalást a különleges régiségre,
ám sem az Akadémiai Kiadó Csillagászati enciklopédiája, vagy az Amatőrcsillagászok
kézikönyve, sem az egyébként kitűnő ABC der Astronomie, sem mások nem említik
egyetlen szóval sem. A távcső világa régebbi kiadásai éppen csak megemlítik.

Nem adtam fel egyhamar, elővettem hát kedvenc internetes
keresőmet, és pillanatok múlva már olvastam is a világhálón lelt – félkézen
összeszámlálható – találatot. Ezekből állítottam össze az alábbi kis ismertetőt.

A Brachy-teleszkóp története

1876-ban két bécsi optikusmester: Karl Fritsch és J. Forster
egy érdekes megoldású távcsövet szabadalmaztatott. Az általuk készített távcsőnek
találóan a „Brachy-teleszkóp” nevet adták. A görög eredetű  βraχus szó (ejtsd: brahüsz) jelentése:
„rövid”. A Brachy-teleszkóp szóösszetétel előtagjaként pedig arra utal, hogy a
távcső főtükre az átmérőjével nagyjából megegyező hosszúságú, leginkább egy
fazékra emlékeztető rövid csődarab alján van.

Magával a Brachy-teleszkóp névvel is gyakran találkozhatunk
rövidített alakban, úgymint: „Brachyt”. (Jómagam ezt az alakot nem tartom
szerencsésnek, mert ugyanolyan logikai bukfenccel – azaz a szóösszetétel
jelzett szavának elhagyásával, és a jelző megtartásával – alakult ki, mint
ahogyan az automobil szó autóvá rövidült).

A szokatlan elrendezésű eszköz tulajdonképpen egy olyan
Cassegrain-rendszerű távcső, melyben a főtükör a fénysugarat nem a beeső
fénysugárral azonos irányban veri vissza, hanem attól kismértékben eltérően, ha
úgy tetszik ferdén. A mai ferdetükrös Yolo-tubusokon edződött amatőrtársaim a főtükör
ferde beállításában valószínűleg semmi kivetnivalót nem találnak.

 

A tervezés fő célkitűzése a Cassegrain rendszerű távcsövek
két alapvető tervezési- illetve gyártási gondjának kikerülése volt, nevezetesen
az, hogy a főtükör közepét ne kelljen átfúrni, és a segédtükör ne csökkentse a
főtükör fénygyűjtő felületét. Bár az elgondolás jó, azonban a Brachy-távcső sem
tökéletesen kitakarásmentes, ugyanis a segédtükör és az arra szerelt csőtoldalék
kismértékben keresztezi a főtükörre eső fénysugár útját. Fritsch és Forster
mind főtükörként, mind segédtükörként gömbi csiszolású üvegfelületet
alkalmazott.

Fritsch megvásárolta egy bécsi optikus – W. Prokesch – műhelyét,
amit azután Brachy-távcsövek gyártására rendezett be. Kezdetben kétféle
méretben gyártotta a Brachy-távcsövet: a kisebbik változat főtükör-átmérője 106 mm (4 hüvelyk), míg a
nagyobbiké 160 mm
(6,3 hüvelyk)
volt. Megjegyezzük, hogy a műhelyben az egyébként sem nagyszámú 4 és 6,3
hüvelykes távcsövön kívül néhány darab 8 hüvelykest, és a források szerint
legalább egy darab 32 cm-es (12,6
inch) Brachy-távcsövet is készítettek. (Ez utóbbit
1880-ban a Pólai Tengerészeti Obszervatórium megrendelésére gyártották). Noha
Fritsch 35 éven keresztül, egészen 1912-ig folyamatosan gyártott Brachy-teleszkópot,
a típus soha nem terjedt el széleskörűen.

A Brachy-távcső kapcsán érdemes megjegyezni, hogy Konkoly
Thege Miklós ismerte és kedvelte ezt a finom bécsi műszert, 1883-as műszertechnikai
könyvében (Praktische Anleitung…) be is mutatja.

A Brachy-távcső reneszánsza

Anton Kutter (1903–1985) 12 évesen építette első tükrös
távcsövét, melynek főbb részeit egy játék mozigép optikai elemeiből és
szemüveglencsékből barkácsolta. Az ezt követő két évtizedben is állandóan
kereste az amatőrcsillagász optimális távcsövét. Próbálkozásaihoz jelentős
lökést kapott a Hold-észleléssel foglalkozó Anton Staustól, akinek egyik
könyvében Forster és Fritsch „Brachy-teleszkópjáról” olvasott. A leírás nyomán
1936-ban tervbe vette egy teljesen kitakarásmentes „Neo-Brachyt” építését. A működőkész
távcsövet négy év szívós munkájával sikerült elkészítenie. E távcsövéről írta a
Der Schiefspiegler. Ein Spiegelteleskop für hohe Bilddefinition (A ferdetükrös.
Egy nagypontosságú tükröstávcső) című könyvet.

A Brachy-távcső egyik – első ránézésre ijesztő –
tulajdonsága magából a főtükör és az okulár optikai tengelye közötti
szögeltérésből adódik: miközben  a
„dióverő” határozottan a Holdra mutat, az okulárba nézve nem valamelyik
holdkráter fog feltűnni, hanem valamelyik csillagocska a holdperemen túl.

Végezetül hálás köszönetet mondok Groh Rudolf úrnak nagylelkű
ajándékáért, ezért a kitűnő állapotban megőrzött értékes távcsőritkaságért.

Degrell László

A „kancsal” távcső égi próbája

Május 14-én este távcsőmustrára voltam hivatalos Degrell László
barátom solymári házába: lássuk, mit tud a Brachy! Érdekelnek a régi távcsövek,
érdekel használhatóságuk, optikai produkciójuk épp úgy, mint az a különös,
megmagyarázhatatlan „aura”, ami ezeket az ósdi eszközöket körülveszi. Érdekes
megtapasztalni, hogyan láthatták az eget eleink a régi rézcsövűekkel, az akkori
okulárokkal egy olyan korszakban, amikor még csak sejtések voltak az
Andromeda-köd távolságára, amikor még nem léteztek a maiakhoz hasonló
teljesítményű óriási látómezejű okulárok, és amikor a reflexiógátló réteget
hírből sem ismerték.

Ez a fantasztikus Brachy-távcső imponáló jelenség, már a
ládája is az, mely fából készült, finom, precíz munka, kofferként is jól
funkcionál. Szinte kedvem lenne felszállni vele az első fiumei gyorsra, persze
sok-sok más egyéb poggyásszal, ami egy kéthónapos kurta nyaraláshoz szükséges –
két hordár cipelné utánam a hatalmas bőröndöket egészen a hálókocsiig, másnap
hajnalban már tengeri szél ébresztene. A szép réztávcsövet frissen épült
lauranói villám teraszán állítanám fel – szívességből tervezte jó barátom,
Lechner Ödön –, nappal a Quarnero hajóforgalmát ellenőrizném a bécsi
teleszkóppal, éjszakánként pedig a csillagokat faggatnám titkaik felől. És
persze változóznék is! Könnyű lenne a dolgom, hiszen még csak 413 darab
változékony fényhatályosságú ilyes csillagot ismer a tudomány! De ez csak álom,
1907-ből. Ma, 2007-ben a nyaraló Lovranban épp úgy álom, mint a kéthónapos
vakáció – mondjuk idehaza, Budapesten.

Házigazdámmal meghallgatjuk Aaron Copland Fanfare for the
Common Man
c. művét: a fanfárok a kis távcső tesztelésének tiszteletére
harsannak fel – megérdemli a műszer, hiszen teljes épségben vészelte át a XX.
századot, melynek közepén például volt egy világháború is, amikor rengeteg
érték elpusztult – a bécsi Fritsch-cég Brachy-távcsövei közül is sok
odaveszett. (Copland műve a II. világháborúban elesett átlagembernek állít
emléket, akiről a mindenkori hivatalos hatóságok igen hajlamosak
megfeledkezni.)

A távcső ládája is mintha valamiféle rézfúvós hangszer tokjára
emlékeztetne. Boldog békeidők! Amikor még olyan távcsőládákat gyártottak
Bécsben, amelyek rézfúvós hangszer tokjára emlékeztettek! A műszer meglepően jó
állapotban van. Úgy látszik, magánkézben sokkal több esélyük van a távcsöveknek
a fennmaradásra, sőt, a jó állapotban való fennmaradásra. (Miközben felnyílik a
ládikó teteje, egy budai öregúr jut eszembe, akinél egy hasonlóan jó állapotú,
7 centis forma refraktort volt alkalmam megvizsgálni pár évvel ezelőtt. A ritka
szép régi műszer zsákba tekerve vészelte át Budapest ostromát, a
szenespincében. De az már a második nagy „átvészelése” lehetett, hiszen a távcső
már Buda 1849-es ostromakor is régi műszernek számított: az
Utschneider–Fraunhofer cég refraktora olyan álomszép állapotban volt, mintha
épp most hozták volna ki a műhelyből.)

A Brachy lábaival együtt fekszik helyén: kiveszi az ember,
széthajtogatja, kinyitja a lábakat, és már lehet is használni a műszert. Csak
egy asztal kell hozzá, mert asztali állvánnyal gyártották, valamikor száz évvel
ezelőtt. Az asztalt azonban először ki kell vinni az utcára, mert csak onnan
látható a Vénusz és a Szaturnusz, a hátsó udvar az északi égre „nyílik”.
Érdekes és meglehetősen szokatlan a rudazatos-finommozgatásos megoldás, mely a
függőleges mozgatást és rögzítést teszi lehetővé. A tubus és a rövid kis oszlop
van vele összekötve (a kapcsolat könnyen oldható, csapos, csavaros
megoldással). A meglehetősen hosszú tubus miatt szükség is van erre a
„támasztékra”. A két tükör védőkupakja természetesen megvan, mindkettő eredetinek
látszik. A bevonatok viszonylag jó állapotúak, nem lehet tudni, mikor
készültek, mindenesetre a főtükrön látható némi maszatolásra utaló nyom. Valaki
tisztogathatta, de nem sűrített levegővel… A műszer két eredeti okulárja még
megvan, az egyikkel kb. 60x-os a nagyítás („alapnagyítás”), a másikkal talán
100x-os, de azzal már élvezhetetlen a kép.

A kiszemelt égitest beállítása nem is olyan egyszerű ezzel a
„kanyartávcsővel”. Némi kínlódás után sikerült csak párhuzamosítani az apró
keresőtávcsövet a főműszerrel (a jusztírozócsavarok tökéletesen működtek!).
Amennyire sikerült megfigyelnem, ezt minden egyes alkalommal meg kell csinálni,
ugyanis párhuzamosított keresővel nem lehet rácsukni a láda fedelét a műszerre,
csak úgy, ha a kereső ki van lazítva.

A szálkeresztes keresővel becélozzuk a Vénuszt! A bolygó
fázisa jól látszik, de csak az avatott szemnek, mert körülötte valami egészen
furcsa halót lehet látni (talán az okulár belseje sem makulátlanul tiszta, ezt
a sötétben nem lehet megállapítani). A következő célpont a Szaturnusz! Érthető
okokból csak fényes égitestekkel próbálkozunk, az apró keresőben nem túl sok
csillag mutatkozik. Igen, ez a gyűrűs bolygó! Sárgás, sápadt fényű ezzel a
távcsővel, kis jóindulattal 3–4 holdja is látszik. A látómező igen szűk, olyan
a kép, mintha egy XIX. század végi csillagászati könyv „A Szaturnusz és kísérői”
c. illusztrációját nézegetnénk. A bolygón természetesen nyoma sincs részletnek,
a Cassini-résről még csak ne is álmodjunk!

A csendes, illatos tavaszi estén járókelők állnak meg
mellettünk: apa fiával. A kisfiú boldogan néz bele a különös teleszkópba,
életében először látja a Szaturnuszt, rendkívül elégedett a látvánnyal. Szóba
elegyedünk az apával is, akit Balassa Bálintnak hívnak, és természetesen
magyartanár. Magyarázom a csillagképeket: nem is kell sokat magyarázni,
bámulatosan könnyen tájékozódik útmutatásaim alapján. Alkalmi vendégeink
megköszönik a távcsövezést, és ismét kettesben maradunk. A ferdetükrös távcsőbe
ferde nyakkal és ferde derékkal lehet csak belenézni. Használata annyira
keserves, hogy meg se próbálunk magasabban fekvő égi célpontokat „belőni”. Öreg
csontjaink csikorognak, derekunk tiltakozik még a „zenit” szó gondolatára is.
Ezért aztán a Praesepe közepét próbálgatjuk, majd elkalandozunk az R Leo vidékére.
Az X Leo 123-as összehasonlítóját éppen meg tudom pillantani, ami eléggé meglep
– nem vártam volna ezt az eredményt.

Újabb látogatók érkeznek, anya leányával. Az ötödikes
kislánynak, Lulunak is tetszik a Szaturnusz, de szeretne mást is látni. A Hold
csak hajnalban kel, a Jupiterre is várni kell, elkezdem hát magyarázni a
csillagképeket neki is. Szép, tiszta az éjszaka, a csillagkép-magyarázat
könnyen megy, még a Kisgöncölt is meg lehet mutatni. Jé, milyen halvány a
Nagygöncölhöz képest! Valahogy szóba kerül, hogy milyen sok arab csillagnév van
az égen, magyarázom a Hattyút, a Denebet, az Albireót, és hogy milyen sok arab
eredetű csillagnevet használunk még ma is. Igen, tudom, mondja a kislány, arab
vagyok. A sötétben ezt nem látni, Lulu azonban felvilágosít, hogy ő csak félig
arab, édesapja szíriai… Milyen sajátságos: a bemutatók sötétjében szinte csak a
hangjuk alapján ismerjük meg az érdeklődőket, nappal idegenként mennénk el
egymás mellett. Lulu azonban megismer engem, hiszen ő is ott volt az április
4-i nagy bemutatónkon a Klebelsberg Kultúrkúriában. Jót beszélgetünk az ott
hallottakról, műholdakról, a Világegyetemről általában. Hirtelen fényes tűzgömb
száguld át a nyugati égen, nyoma megmarad vagy fél percig, figyeljük, hogyan
halványodik. Végül még megnézzük a kelő Jupitert – igen, mintha lenne valami
sáv rajta, és ott vannak a holdjai is, de a levegő odalent, alacsonyan már
nagyon-nagyon nyugtalan.

Éjfélre jár, indulnom kell. A Brachy-távcsövet nagy-nagy
szeretettel pakoljuk el, búcsúzóul megsimogatom „rézfúvós” faládáját. Nagy
egyetértésben állapítjuk meg, hogy szép, szép ez a régi „kukker”, de
istentelenül nehézkes a használata. Számunkra talán több élményt adott ezen az
estén Laci modern, 7×50-es Olympus binokulárja, a gyerekeknek és szüleiknek
pedig a szép régi távcső, amit – nézd csak! – a bolond csillagászok kiraktak az
utca közepére, úgy mutogatták vele a Szaturnuszt. De hiába a Bra-chy-távcső
hallatlanul nehézkes használata (vajon akadna-e vállalkozó, aki pontosan be
tudná jusztírozni?), mégis rendkívül tanulságos volt mindez. Örökre
feledhetetlen lesz ez a solymári este az átlagember fanfárjával, a közös
kínlódás a „kancsal” távcsővel, meg az égi kalandozás Balassa Bálinttal és
Luluval, akihez „apai anyanyelvén” szólnak a csillagok.

Mizser Attila

A Meteor 2007/7-8. számában megjelent cikk internetes változata.

Legyél Te is MCSE-tag, hogy még sok ilyen cikket olvashass!