Leica éjjel-nappal | MCSE

Leica éjjel-nappal

Mintha õsz lenne. A diófa elszáradt levelei felkunkorodva, rozsdabarnán záporoznak a kert napégette gyepére, amint az esti szél beletép vén üstökébe. Pedig dehogy van õsz, augusztus elején járunk, a rekordokat döntögetõ hõség után, de a növényzet alaposan megsínylette a szaharai meleget, na meg a hónapok óta tartó szárazságot.

Alkonyatkor, az éhes szúnyogok órájában, kiköltözöm a kertbe távcsöveimmel, térképeimmel, egyéb felszereléseimmel együtt, s várom, hogy besötétedjen. Ígéretes éjszaka elé nézek, hiszen a nagy meleg utolsó éjjeleit jellemzõ opálosan fénylõ égbolt – hála a magasban fújó szeleknek – most kitisztult, és a nappali kékség után egyre inkább átfordul sötétlilás színbe.

A karosszéket a kerti asztal mellé húzom. Az asztalon egy Leica Trinovid 10×50-es és egy William Optics 8×42-es binokli várakozik. Mellettük egy 6×30-as Takahashi keresõtávcsõ, amely elsõ pillanatban torkára forrasztja a szót azoknak, akik szerint egy keresõtávcsõnek  nem feltétlenül kell jó minõségûnek lenni, és nem kell faltól-falig éles képet adni. A Takahashi ezeket mind tudja, és az ember rájön, hogy egy 3 cm-es objektív is lebilincselõ képet képes adni. Ennyibõl már kitalálhatta az olvasó, hogy szerelmeimrõl, a kicsi, de tökéletes képalkotású látcsövekrõl szeretnék a következõkben szót ejteni. Ezek közül is leginkább a címben jelzett Leicáról, már csak azért is, mert ebbõl amatõrcsillagász körökben nem sok forog közkézen, s tartok tõle, hogy ezután sem fog.


A 10×50-es Leica Trinovid egy okulár társaságában

Csak röviden ejtenék pár szót arról, hogy mi késztetett arra, hogy vegyek egy Leicát. Hogy is fogalmazzak? Szerettem volna egy abszolút csúcs binoklit, egy olyat, aminél nincs jobb a világon. Nos, amikor elkezdtem kutakodni és beleásni magam a binokulár témába, rájöttem, hogy olyat nem fogok találni. Ugyanis egy binokulár hol ebben, hol meg abban jó, de olyan, ami minden paraméterében jobb volna  egy másik, csúcskategóriás műszernél, legjobb tudomásom szerint nem létezik.

Vegyük például az általam hosszú idõn keresztül favorizált Zeiss Victory FL 10×42-est. Minden madarászfórumon a legjobbak között volt – a Leicákkal együtt –, és a képélességérõl legendák szóltak. Az áteresztése egészen kiváló, 96% körüli. Viszont sok helyen felrótták neki a madarászok, hogy eléggé meghamisítja a színeket, és elég kicsi a torzítatlan látómezeje. Volt olyan szakember is, aki a felhasznált mûanyag elemeket helytelenítette a tubus belsejében. Ennek ellenére biztosan kiváló műszer ez, de amikor már majdnem megvettem, egy binokulár-szakértõ ismerõsöm (igazából fegyvertávcsõ-szakértõ) felhívta a figyelmemet a Leica Trinovid szériájára.

Nosza, ismét nekiálltam tesztoldalakat böngészni, valamint vadászokat kérdezgettem a tapasztalataik felõl. Meglepõdtem, hogy szinte mindenki a Leicákat dicsérte, pedig a Swarovskiktól a Zeissig mindenféle binoklit használnak. (Ebbõl is látszik, hogy a vadászat sem a kevésbé tehetõsek elfoglaltsága.) Ami megfogott a Leica Trinovid 10×50-esben, az az 5 cm-es lencseátmérõ, valamint a már-már túlszárnyalhatatlan, 98,6%-os áteresztés. A kómáról, széltorzításról is csupa jókat írtak. Úgy gondoltam, nem vállalok túl nagy kockázatot, ha anélkül rendelek egyet, hogy valaha is belenéztem volna. Így is történt. Amikor aztán a vadonatúj Leicát kibontottam a dobozából, szembesülnöm kellett vele, hogy még egy ilyen kaliberû gyártó is követhet el hibákat.

A binokulár dobozában nem volt len-csevédõ kupak – egy sem –, és a hordszíj is hiányzott belõle. Azóta sikerült az eladótól megszerezni az okulárvédõket és a hordszíjat, de valami rejtélyes okból a Leica ragaszkodik ahhoz, hogy az objektívek elé nem kell védõkupak, mert hogy olyan kemény rajta a védõréteg, hogy nem lehet megkarcolni. Nos, ez lehet, hogy így van – nem próbálom ki –, ámde össze is lehet tapogatni véletlenül, meg egy csomó más baleset is érheti. Más szóval, hadd döntse már el a tulajdonos, hogy kell-e rá kupak, vagy sem. De nem tudja eldönteni, mert a gyár nem forgalmaz ilyen védõkupakot. Ezt elég súlyos hiányosságnak érzem.

 
A Leica állványra béklyózva. Jól látható a furfangos élességállító gomb

Persze az ember nem bírja ki, hogy a fõleg csillagászati megfigyelésre vásárolt holmit ne próbálja ki nappal is. Ugyanebbõl a karosszékbõl, amiben most várom az éjszaka beköszöntét, csak negyven fokos melegben és napsütésben, nézegettem a távoli lombokat, kéményeket, vagy a zölddiók héján az apró, barna pettyeket.
Ami megfogott ezekben a szemlélõdések-ben, az a rendkívül éles kép és a tiszta, határozott kontúrok voltak. A 8×42-es WO Triplet is szép képet ad, de a Leica azért más kategória. Nem tökéletes binokulár ez sem – az alábbiakban még lesz szó egynémely hibájáról – de az biztos, hogy képélesség, áteresztés stb. tekintetében a legjobbak között van. (Volt módom kipróbálni a többi csúcskategóriás binoklit is azóta.)

Mihez hasonlítható a képalkotása? Talán ha azt mondom, hogy egy jó apokromát  mutat ilyen éles képet és ilyen kontrasztot. Ez nem tûnik valami soknak, pedig ez a maximum, amit egy ilyen összetett lencserendszer mutathat. Gondoljuk csak meg: a Leicák 4 tagú objektívvel és öttagú okulárral készülnek. Ehhez járulnak még a tetõélprizmák. Ha egy dublett apokromátot veszünk egy négytagú orthó okulárral, az csak hat optikai elem – majdnem a fele a Leicáénak. Hogy a Leica kis nagyítással ugyanolyan jó képet ad – csak éppen jóval nagyobb látómezõben – a bevonatok, illetve az optikai felületek rendkívüli minõségét jelzik.
Végre teljesen beesteledik. Ahogy felpislantok a zenitre, egy pillanatig azt hiszem, hogy kósza felhõpamacsot sodort arrafelé a szél. Aztán rájövök, hogy csak a nyári Tejút az. Hiába, nekem, a budapestinek nehéz az ilyesmihez hozzászokni, még több év elteltével is. Nem extra jó az ég, de jó, és ez azt jelenti, hogy a határmagnitúdó valahol 6 környékén járhat.


Nem volt egyszerű fotóálványra rögzíteni a Leicát 

A Nyilas már elég alacsonyan jár, de a Nagy Nyári Háromszög épp megfigyelésre kedvezõ helyzetben van. Kézbe veszem a Leicát és megkezdem a kalandozást. Elõször a Sas legfényesebb csillagának, az Altairnak a környékét veszem szemügyre. Magán a fõcsillagon nincs sok látnivaló, csupán a csillagkörnyezet gazdagsága és szépsége magával ragadó. Legalábbis elsõre.  Már épp tovább akarnék állni egy házzal, amikor észreveszek a látómezõ közepétõl mintegy egy fokra egy csaknem éles peremû, kígyózó fekete betüremkedést. Ez bizony a B142-143 sötétköd, amit még ilyen jól sosem láttam. Nem tudom eldönteni, hogy ez a látvány most a Leicának vagy a jó égnek köszönhetõ-e. Addig-addig tusakodok magamban, míg fel nem ugrok a székbõl, és ki nem hozom 85/600-as TeleVue apokromátomat. Egy 40-es TMB Paragonnal 15x-ös a nagyítás, a látómezõ pedig 4 fok 36 ívperc. Nem sokkal kisebb, mint a Leica 6,6 fokos látómezeje, de bizony a látvány messze nem ugyanaz. Látszik a köd, ám nem annyira jól, mint a binokulárban. Ez is jól kezdõdik – gondolom. Az amatõrök az új távcsõtõl azt várják, hogy olyan csodákat varázsoljon eléjük, amilyeneket még nem láttak. Ez nem mindig történik így – most igen!

Ahogy a Tejút csillagmezején legeltetem a szemem, fény derül az elsõ optikai hibára. Nevezetesen: a látómezõ szélén elhúz a Leica. Nem annyira, mint egy hagyományos binokli, de jól láthatóan. Persze a látómezõ szélén is ki lehet élesíteni a képet, de akkor középen életlenedik el. Némi tekergetés után sikerül úgy beállítani az élességet, hogy a látómezõ négyötödén élesek legyenek a csillagok. Ehhez persze az is kell, hogy rájöjjek a többfunkciós központi állítógomb minden (?) csínjára-bínjára. Ez úgy mûködik, hogy a gomb külsõ felét kipattintja az ember, aztán az alsó részével a bal szeméhez igazítja az élességet, majd a felsõ részével igen finoman tudja beállítani a jobb szeméhez. Ha ez megvan, visszapattintja a gombot és a binokli az új beállításig az õ szeméhez lesz hangolva. Ötletes, csak kellene egy használati utasítás, ami ezt leírja.

A Hattyú nagy gázködei – meglepetésemre – szûrõ nélkül is igen jól látszanak. Sajnos ezen az éjszakán még nem volt adapterem, amivel fotóállványra szerelhettem volna, de azóta sikerült beszerezni, nem könnyen és nem olcsón. Most mindenesetre kézbõl is igen jól láthatóak ezek a hatalmas objektumok. Az Észak-Amerika-köd egybefolyik a  hatalmas Pelikán-köddel, majd ez a ködfolyam szélesen hömpölyög tovább, négyzetfokokon keresztül. Nem lerajzolhatatlan, de macerás, az biztos. Ezek az objektumok szinte agyonészleltek manapság – hála a mélyég-szûrõknek –, ezért nem is idõzöm többet velük. Ellenben a Cassiopeia nyílthalmazaival nehezen telek be. A fényesebbeken kívül (NGC 457, M103, M52, NGC 7789) olyan apróságok is látszanak apró, ezüstös pamacsként, mint az NGC 436, NGC 559. A legtöbb binokulárnál megfigyelhetõ, hogy a látómezõ szélén egy  kicsit világosabb a kép, kicsit romlik a kontraszt. Nos, ez a Leicánál nincs így, egyformán sötét az égi háttér. Az is feltûnõ, hogy nem látható látómezõ-görbület sem, ami pedig szintén nagyon sok látcsõnél zavaró lehet. Van viszont némi színezés a legfényesebb tárgyak körül, pl. utcai lámpa a látómezõ szélén, de nem hiszem, hogy sokan néznének utcai lámpát észlelés közben, így ez nem olyan nagy probléma.


Két binokulár egy állványon:a William Optics 10×42-ese és a Leica 10×50-es Trinovid 

Telik-múlik az éjszaka, és egyszer csak  az Andromeda-köd is kibújik a diófa ágai közül. Apró, tisztafényû csillagocskák keretezte elnyúlt, szürke galaxisként mutatkozik ebben a látcsõben. Két kísérõje is könnyû, igaz, az M32 nem valami nagy kiterjedésû. Ellenben az M31 már-már az egész látómezõt beteríti. Volt az 50-es években egy francia csillagász, aki 5 cm-es binokulárjával 5,5 fokig tudta nyomon követni a galaxis perifériális területeit. Na most sem sokkal kisebb.

Az M33-hoz kissé lejjebb kellett állni a Leicával. Nagy, amorf pacni, tele foltokkal és csomókkal. Kezd egyre inkább elhatalmasodni az az érzés bennem, hogy ilyennek ezeket a nagy és fényes objektumokat „igazi” távcsõvel soha nem fogom látni. Bizony, kell ide a nagy látómezõ.
Ezzel még nem volt vége a meglepetéseknek, mert a koronát az éjszakára a Kalifornia-köd szûrõ nélküli megtalálása jelentette. Igaz, szûrõvel láttam már sokszor, és tudom is, hogy merre kell lennie, de akkor is: szûrõ nélkül én még soha nem láttam.

Megmondom õszintén, marketingfogásnak gondoltam a Leica tájékoztatójában szereplõ adatokat a 42 rétegû bevonatról, amely maximális kontrasztot és áteresztést biztosít. Azt meg egyenesen fordítási hibának gondoltam, miszerint egy bevonattal a hullámfrontot erõsítik. Persze lehet, hogy tényleg az, de a képe akkor is tetszik.

Mivel ekkor még nem tudtam állványra szerelni, nem nagyon erõltettem a határmagnitúdó-próbát. Az viszont sokat elmond, hogy egy német amatõr az NPS szerint 10,56 magnitúdós csillagot is könnyen látott egy 8×42-es Leicával. Maradjunk a száraz tényeknél: a Kalifornia-köd mint halvány, nagy, hullámzó foszlány, ott kígyózott a látómezõben. Nem vakított el, de ha mozgattam a binokulárt, egyértelmûen látszott.
Meglepõ, hogy az ég ennyire sötétnek tûnik 10x-es nagyításnál. A TeleVue 85-ösben kissé világosabb az ég a Paragon-okulárral. Valahogy úgy adódik, hogy teszt-nézelõdés idején mindig a Fiastyúkkal fejezem be az éjszakát. Persze az is lehet, hogy addig tartok ki, amíg a csillagcsoport meg nem jelenik az égen. A nyugtalan horizontközeli levegő miatt veszettül villódznak a halmaztagok, de éles és tiszta fényük magáért beszél. Négy-öttucat csillag látszik így elsõre, az egyre nehezebbnek tûnõ binokulárban. Ekkor már egy percet nézelõdtem és kettõt pihentem. Igaz, ekkorra már világosodott, és a hajnal olyan finoman ereszkedett alá, mint a pillangó a virágsziromra.

Végül az elmaradhatatlan összegzés: ami tetszik a Trinovidben: kiváló áteresztés, esztétikus kivitel, funkciós megbízhatóság, kitûnõ kontraszt, éles leképezés, nagy látómező. Ami nem tetszik: széltorzítás a látómezõ 1/5-ödén, némi színezés a látómezõ külsõ részén, az ára: 315–375 ezer Ft.

A Meteor 2007/10. számában megjelent cikk internetes változata.