Óriási binokulárok

Az óriásbinokulárok az égbolt pásztázásának kiváló eszközei, a mélyég-, üstökös- és változócsillag-észlelők nélkülözhetetlen társai.


Tagadhatatlanul van valami misztikus bennük, valami természetfeletti és mégis magától értetődő. Ha szemünkhöz emelünk egy ilyen túlméretezett látcsövet, átváltozik a világ: sok-sok táncoló csillagot látunk, ám ha állványra csavarozzuk, a csillagok megnyugszanak, izomlázunk is múlni kezd, és áhítattal fedezzük fel a csillagok kétszemes világát. Az ember nem küklopsz – a halhatatlan mondás Virág Páltól származik –, és valóban nem az. Egy átbinoklizott éjszaka után az emberben óhatatlanul megfogalmazódik a gondolat: minden távcsövet dupla csővel kellene gyártani, vagy legalább a binokulár-benéző lehetne kötelező kellék. Több szem valóban többet lát!

Az első igazi óriásbinokulárba 1984 nyarán pillantottam, a rimaszombati csillagvizsgáló jeszenyinai észlelőtáborán, ez az akkori Csehszlovákiában igen elterjedt 25×100-as Somet Binar volt. Valami egészen elképesztően csúnya műszerre gondoljunk – amit elképesztően jól tudtam használni. A 80-as években több példányt is kipróbálhattam Rimaszombatban, Ógyallán és Brünnben, de egyikkel sem láttam 12,5-magnitúdónál halványabb csillagot. A gyengébb minőségű reflexiógátló rétegek, a
prizmarendszer fényelnyelése, a „közbinokulárlét” óhatatlanul elhanyagoltabb állapota (mint tudjuk, közös lónak túros a háta) ugyanúgy közrejátszhatott ebben, mint az a prózai tény, hogy egyetlen 10 cm-es lencséből sem hozhatjuk ki a maximális teljesítményt 25x-ös nagyításnál, hacsak nem a minél nagyobb látómezőre törekszünk. És hát a binokulároknál a nagy látómezejű nézelődés a cél. A 25×100-as Sometnél ebben nincs is hiba, hiszen a műszer látómezeje hatalmas, 3,7 fok.
Vegyes tapasztalataim ellenére kellemes kis műszer benyomását tette rám a Somet – valószínűleg Antonín Mrkos és Ludmila Pajdusáková is ennek tartotta, hiszen üstökösök sorát fedezték fel 25×100-as Somet Binarokkal a Magas-Tátrából, a Kőpataki-tónál található csillagvizsgálóból.

25×100-as Somet Binar a brünni csillagvizsgáló teraszán, 1988-ban

Egy másik, ezúttal binokulár kinézetű óriásbinokulárral a németországi Welzheim melletti bemutató csillagvizsgálóban „akadtam össze”. A 14×100-as Vixen csak a „futottak még” kategóriában jöhetett szóba, hiszen az ottani főműszer egy 25,4 cm-es Starfire apokromát, így én se vettem túlságosan komolyan az óriásbinoklit, főleg, hogy nem volt hozzá alkalmas állvány. Miközben társaim az impozáns refraktor körül sürgölődtek, én a 14×100-assal próbáltam nézelődni. A 14-szeres nagyítás nem vészes, elvileg meg lehet tartani kézben. Jelentős súlya miatt azonban még rövid ideig is alig lehet úgy megtartani hogy kényelmesen lehessen szemlélődni. Emiatt aztán nem láttam sokkal többet ezzel a szép óriással, mint a 20×60-as Tentómmal.

A 20×80-as Vixen BWCF 2003 januárjában, a befagyott Balatonon

Az igazi óriásbinokulár számomra a 20×80-asnál kezdődik. Amikor 1999 februárjában először vettem kézbe a Vixen 20×80-as BWCF óriását, annyit vártam tőle, mint egy nagyra nőtt 20×60-as Tentótól. A testes táskából egy szemre is szép, nagyon komolyan megcsinált binokulárt halásztam elő (a szobát hamarosan belengte a kellemes „új látcső” illat). Lekerültek a védősapkák, a két nagy az objektívekről és a két kicsi az okulárokról, aztán jóleső érzéssel vettem szemügyre a zöldes színű reflexiógátló réteggel bevont termetes objektíveket. Hát igen, végtére is egyszerre két 8 cm-es refraktort tartok a kezemben… A gondos szemrevételezés során rájöttem, hogy a binokulár harmatsapkája még kb. 3 cm-nyit előrehúzható, ami valamelyest csökkentheti a párásodás veszélyét.

 

 Kocsis Antal ismerkedik a 20×80-as Vixen világával

Az okulár környéke legalább ilyen kellemes élményeket tartogat. Nem nagyon kell keresgélni, hogy hol jön ki a fény a binokliból: a szem felőli lencsetag átmérője 21 mm (árusítanak olyan binoklikat, melyeknek ekkora az objektívjük!…). A betekintés rendkívül kényelmes. Az okulár pupillatávolsága 16 mm, vagyis szemüvegesek úgy is használhatják ezt a 20×80-ast, hogy nem kell levenniük az okulárét. A puha, gumírozott szemkagylóknak köszönhetően hideg téli éjszakánkon sem fagy hozzá fejünkhöz a binokulár. A szemkagylókat kihajtva még a nem kívánt oldalfények beszűrődését is kiküszöbölhetjük. Kézben tartva is lehet ezzel a 20×80-assal barangolni az égen, a csillagok ugyan kissé reszketeg megjelenésűek, de egy 2,3 kg-os óriásbinokulárt talán maga Arnold Schwarzenegger sem lenne huzamosabb időn át képes rezzenéstelenül megtartani. Szerencsére a 20×80-as
bármely fotóállványra rögzíthető, amit egy tökéletesen megtervezett, ráadásul előre-hátra állítható adapter tesz lehetővé. Ez az adapter nem tartozék, amint azt sokan gondolnák, hanem a binokulár szerves részét képezi!

Alkonyati “csendélet” a 20×80-assal

A binokulárba pillantva kellemes, 70 fokos, élesen határolt látómező fogadja az érdeklődőt, ami az égbolton 3,5 fokot jelent. Az élességállítás a binokulároknál megszokott: a bal oldali okulárt a központi tengelyen lehet beállítani, a jobb oldalit pedig külön is szabályozhatjuk. Sok kellemes élményt kaptam ettől a 20×80-astól: változók, mély-ég objektumok, üstökösök sorát mutatta meg nekem – a legszebb élmény mégis egy naplemente a téli Balaton jegén. A vájt szeműeket talán zavarja, hogy fényesebb égitesteknél, pl. a Hold észlelésekor, némi színi hibát tapasztalhatunk, ez azonban engem nem különösebben izgat, mivel egy
ilyen binokulárt nem a Hold megfigyelésére kell használni. A 10×50-es Dekarem mellett ez a 20×80-as a második számú binokulár-kedvencem. Amikor először láttam vele az Orion-ködöt az Ágasvár fölött rohanó felhők között, még ’99 februárjában, megállt bennem az ütő. Ha még hozzáteszem azt, hogy nagyjából fél magnitúdót nyertem a régi 20×60-as Tentóhoz képest, akkor talán érthető, miért kedvelem a 20×80-as BWCF-et.

 

 

 Virág Pál 120×50-es binokulárja

Binokulárt nem nagyon szokás készíteni házilag, hiszen a két optikai tubusnak pontosan egyformának kell lennie, és nem kis
feladat a párhuzamosítás. Az egyik legemlékezetesebb binokulár-élményemet azonban mégis egy egészen egzotikus, házi
készítésű csodának köszönhetem. Virág Pált, aki akkor még Ceglédbercelen lakott, az egyik legfanatikusabb távcsőépítőnek ismerem. Miután megmutatta a napészleléshez kifejlesztett bűvös dobozát, mely nem volt más, mint egy 50/540-es Zeiss-objektívvel szerelt napkivetítő doboz, melyben fantasztikusan szépen láttam a napkorongot, következett a nagy attrakció, vendéglátóm saját készítésű binokulárja. Az 50/540-es Zeiss-objektívekhez orosz 8×30-as monokulárok szemlencséit párosította
– ilyesmiket akkoriban potom pénzért lehetett vásárolni –, és ez a „konfiguráció” valami el nem mondható szép képet adott a holdsarlóról. Pali a két tubust közös platformra (deszkalapra) szerelte, majd hosszas kísérletezés után rögzítette saját szemtávolságának megfelelően, és ezzel a kettős távcsővel észlelt. A jól bevált NDK-s fotóállvány segítségével inkább csak fényesebb célpontokat lehetett belőni, de a fényes célpont, a Hold kétszemes, „háromdimenziós” látványa ezzel a
valóban kis átmérőjű, ám optikailag szinte tökéletes 120×50-es binokulárral még most, több mint egy évtized távolából is
felejthetetlen emlék. A Hold még ekkora nagyítás mellett is kényelmesen elfért a látómezőben – kicsit még lötyögött is benne. A büszke tulajdonos elmondta, hogy ezzel a kis átmérőjű műszerrel nagyon halvány, 13 magnitúdós csillagokat is sikerült észlelnie, hála a nagy nagyításnak, a jó optikának és a kétszemes betekintésnek, mert két szemmel valóban halványabb csillagokat, finomabb részleteket vagyunk képesek megfigyelni, ugyanakkor kevésbé fáradunk el, mint félszemes hunyorgáskor. A 120×50-esnél a szemtávolság állítására nem volt lehetőség, de szerencsére az én szemtávolságom majdnem pontosan megegyezik a Paliéval.

Sokszor érzem azt, hogy 20×80-asom tudhatna többet is, ami  a határfényességet illeti – kevés az a kb. 12,5 magnitúdó. Egy jó 8 cm-es refraktort akár 200x-osra is „felzavarhatunk”, és magam is észleltem 14 magnitúdós csillagokat ilyen átmérőjű lencsés távcsővel, persze ideális körülmények mellett. A kétszemes betekintés természetesen jelent némi előnyt, azonban kis nagyítás mellett az égi háttér reménytelenül fényes, a csillagok sokszor felbonthatatlanul közel szoronganak egymáshoz ahhoz, hogy kihozzuk azt, ami a binokulárban van. Sokszor nem is nagyon érdemes foglalkozni a nagyobb nagyítással – a lencsék és prizmák sokasága miatt értelmetlen a nagyítás fokozása. A látcsövek okulárja általában nem cserélhető, van olyan is, amelyik teljesen vízhatlan, belseje nitrogén töltésű, ha netán kierőszakolnánk belőle az okulárokat, akkor halk szisszenéssel veszítené el
garanciáját, a szervizben pedig nagyon is hangosan adnánk értésünkre, hogy helytelen dolgot cselekedtünk. Léteznek ugyan zoom-binokulárok, ezektől azonban az amatőrök általában idegenkednek, pedig a jobb márkákat érdemes kipróbálni. Egyes óriásbinokulárokat azonban eleve úgy alakítanak ki, hogy okulárpárjaik cserélhetők, így valamelyest „kiterjeszthető” ezen típusok hatóköre a nagyobb nagyítást megkövetelő objektumok világába is. A többnyire apró kiterjedésű planetáris ködök egyike-másika sokkal szebb látványt nyújt nagyobb nagyítással, de jót tesz a sűrűbb nyílthalmazoknak épp úgy, mint fényesebb gömbhalmazoknak – kicsit nagyobb nagyítással már nem csupán grízes a halmaz perifériája, hanem határozottan csillagokra bontható. Az aktuálisan halvány korszakukat produkáló változócsillagokat nagyobb nagyításra váltva esetleg eredményesen pillanthatjuk meg, míg ha maradunk az alacsonyabb nagyításnál, csak negatív észleléseinket gyarapítjuk.

Változtatható nagyítású, 77 mm-es Miyauchi-binokulár – a változatosság kedvéért a Velencei-tó jegén

Ilyen változtatható nagyítású binokulár a Miyauchi 20/30×77-es, már-már az űrkorszakot idéző, 45 fokos betekintésű óriásbinokulárja. Míg a 20×60-as Tento vagy a 20×80-as Vixen formajegyei megőrizték a binokulárok hagyományos Z alakját, a Miyauchi már megjelenésében is elüt a megszokottól. Egy hagyományos kivitelű 20×80-ast vagy 20×100-ast kézben tartva is használhatjuk ideig-óráig, a Miyauchinál, a 45 fokos betekintés miatt ez szinte lehetetlen, ide mindenképp állvány kell! A 20×77-es könnyen használható fotóállványról, az igazi azonban egy gyári, villás kivitelű állvány lenne, ilyenhez azonban nem volt szerencsém. Az általam használt példányt 20x-os és 30x-os, cserélhető okulárokkal látták el. A 20x-os okulár mérsékelt, 50 fokos látómezeje az égen 2,5 foknak felel meg. Kellemes betekintés, peremtől peremig pontszerű csillagok, engem azonban zavart a szűk látómező és a nehéz célzás – elég sokat kellett pepecselni egy-egy objektum megtalálásával. A fogantyú helyére felcsavarozható egy mókás 3×12-es kereső, ilyet azonban csak katalógusban láttam. Ha többet akarunk látni az égből, akkor 30x-os nagyításra válthatunk (javul a határmagnitúdó, a halmazok jobban megmutatják magukat), ez az okulár már sokkal szimpatikusabb, nagyobb látómezeje révén majdnem ugyanakkora területet mutat az égből  (2,2 fok), mint a 20x-os „alapnagyítás”. A 45 fokos betekintésnek köszönhetően a zenit táján is viszonylag kényelmes a Miyauchi használata. Nappali nézelődésre is nagyon jól bevált ez a messzelátó, 2003 februárjában érdekes élmény volt a Velencei-tó jegén korcsolyázó-fakutyázó sokadalom tanulmányozása…

Az általam kipróbált binokulárok közül a Fujinon 25×150-es óriása volt a legnagyobb, legimpozánsabb, legemlékezetesebb – és még egy sor „leg”-et el lehetne mondani róla. A Sky and Telescope hirdetései között emlékeim szerint a 80-as évek elején bukkant fel az óriás Fujinon, 1986 augusztusában már kerülgettem is egy ilyen példányt az amerikai Stellafane találkozón, ám a rossz idő miatt nem volt lehetőségem belenézni. Erre először az ausztriai ITT-n nyílt módom, 1997 őszén, gyönyörű, derült időben, majd’ 1800 m-es tengerszint feletti magasságban. Az ED lencsékkel szerelt binokulárcsoda produkciója lenyűgözte az arra járókat. Nagy látómező, pontszerű csillagok (az volt az érzésem, hogy 14 magnitúdóig mindent látok), ráadásul egy nagyon finoman sikló mechanika tette az űrutazás élményét teljessé. Elindultam az UMa vidékétől, és úgy bóklásztam át a Cygnusba, hogy közben nem vettem el a szememet az okulártól, nem célozgattam, nem tekergettem a nyakamat, és mégis, út közben mindvégig tudtam, merre járok, és a végén megérkeztem a célponthoz, a Cirrus-ködhöz. Ez a néhány perces égi barangolás elég volt ahhoz, hogy megállapítsam: a Fujinon első osztályút alkotott, ebből a kétcsövűből nem fog kiesni az okulár, mint azt Keszthelyi Sándor barátom megtapasztalhatta egy másik, sokkal olcsóbb és sokkal kisebb japán binoklival…

25×100-as Fujinon-binokulár az osztrák amatőrök 1997-es találkozóján

Kalandomat a japán binokulár-bajnokkal elraktároztam legszebb csillagászati emlékeim közé azzal, hogy legfeljebb milliomos
koromban veszek ilyen szörnyeteget, de csak akkor, ha lesz egy külön távcsőinasom, aki hurcolássza utánam a 18 és fél kilós tubust és a hozzá való egyáltalán nem filigrán állványt.

A Fujinon 15 cm-es binokulárjai a japán amatőrök körében is rendkívül népszerűek. Az egyik leghíresebb, és számomra talán a legkedvesebb üstököst, az 1996-os Hyakutakét, Yuji Hyakutake épp egy ilyen 25×150-essel fedezte fel egy januári hajnalon.

A hazai távcsöves találkozókon ugyan nem találkozunk a Fujinon-óriásokkal, azonban meglepetésben ugyanúgy lehet részünk. Ilyen kellemes meglepetést szerzett nekem egy 10×80-as TZK-binokulár a tavalyi szentléleki találkozón, majd egy hónappal később, egy ágasvári csillagporos éjszakán. Az 1951-ben gyártott szovjet katonai légtérfigyelő látcsőhöz selejtezés során jutott Csukovics Tibor barátom. A műszert szépen felújította, MOM gyártmányú objektíveket szerelt bele (melyeket még Kulin Györgytől kapott, „kiskomám, majd csak jók lesznek valamire!” alapon), majd szerényen kiállította a rétre. Én pedig belenéztem, és leesett az állam! Hatalmas, szinte beláthatatlan, 7,5 fokos látómező, melynek peremén a csillagok képe el van húzva, de kit érdekel – van bőven látnivaló ebben az optikai varázsdobozban! A betekintés rendkívül kényelmes, sőt kellemes, a pupillatávolság biztosan megvan 20 mm. A nehezen használható mechanika ellenére egyik legemlékezetesebb észlelési élményemet köszönhetem ennek a TZK-nak. Amint az várható, a legjobb látványt a nagy kiterjedésű objektumokról nyújtotta: az Észak-Amerika-ködről, a Kalifornia-ködről. A Cirrus-köd talányos, csillagok mögött lebegő íve egyszerűen gyönyörű volt (elnézést az elcsépelt jelzőért)! Szépen mutatta a Helix-köd apró, bolyhos golyócskája, vagy a Sculptor fényes galaxisa, az NGC 253 és a szomszédos NGC 288 gömbhalmaz kettősét (–25 fokos deklináción), de az igazi élményt a Tejútban böngészve nyújtotta. Beállítottam a Perseus-ikerhalmazt, utána meg csak ámultam. Soha, semmilyen optikai eszközzel nem láttam még ennyire látványosnak az Ikerhalmazt és a szomszédságában elhelyezkedő rengeteg egyéb halmazt. Ezt a 10×80-at erre a nyílthalmaz-vadászatra találták ki – gondolhatnánk, ha nem ismernénk a binokulár előéletét. Természetesen szép volt vele az Andromeda-köd is, de én inkább a Triangulum-galaxisról mutatott képre emlékszem vissza szívesen.

Csukovics Tibor szépen felújított 10×80-as TZK-ja

Ha nincs az az áldott jó ágasvári ég (hmg 6,8) 2004. szeptember 16/17-én, akkor bizonyos, hogy egészen máshová sorolom be ezt az 54 évvel ezelőtt gyártott TZK-t. Ha kicsit párásabb az ég, a leheletnyi finomságok eltűnnek a tejfölben, elnyomja őket az égi háttér (pontosabban: előtér…) bamba derengése. Bevallom, komoly előítélettel léptem a TZK-hoz. Ha már óriásbinokulár-cikket írok, néhány sort megérdemel egy TZK is. Majd jól lehúzom… Hát nem sikerült. Persze megvan mindennek az előzménye. Ismertem egy TZK-t, amely télen-nyáron kint állt egy teraszon, és nem csak a külseje volt ütött-kopott, hanem a képalkotása is. 10×50-esem többet mutatott, mint az a viharvert darab. Utána már nem is tudtam másként gondolni a TZK-ra, mint olyan binokulárra, ami szót sem érdemel. Pedig nagyon is megérdemli a dicsérő sorokat. Lám, Csukovics Tibor 54 éves TZK-ja is szárnyakat kapott. Csak törődni kellett vele.

Kalandozásom az óriáslátcsövek izgalmas világában ezzel a TZK-val ért véget – egyelőre. Ha a jó sors újabb érdekes binokulárokkal hoz össze, legyenek akár kicsik, akár nagyok, akár óriások, akár törpék, és az ég is alkalmas lesz egy kis nézelődésre, tapasztalatgyűjtésre: ígérem, ismét jelentkezem.

A Meteor 2005/3. számában megjelent cikk internetes változata.

 

Linkajánló:

Tengernyi látcső

Ajánljuk...