Tengernyi látcső | MCSE

Tengernyi látcső

Itt a nyár, reméljük, hamarosan beköszöntenek a csillagfényes, tejutas éjszakák. A nyári égbolt fürkészéséhez keresve se lehetne találni jobb eszközöket, mint a binokulárokat. Cikkünk három évtized látcsöves tapasztalatait osztja meg az olvasókkal.


Mozgalmas napunk volt. Hajónk, a Debrecen, a viharos Adrián hánykolódott, le-fel liftezett a hullámokon, ugyancsak óvatosan kellett közlekedni a fedélzeten – nem véletlen, hogy még a folyosók két oldalán is korlát húzódott, hogy legyen mibe kapaszkodni. A ronda időnek azonban lassan vége lett, elült a szél, már csak hosszú, lusta hullámokon bólogatott hajónk, az elvonuló hidegfront után ragyogó kék ég nevetett ránk, éjszaka pedig annyi, de annyi csillag ragyogott fel, hogy azt hittem, leszakad a mennybolt… Pedig dehogy szakadt! Még csak az kellene – tűnődtem a parancsnoki hídon, szememnél a hajó egyik

10×50-es binokulárjával. Azt a csodálatos éjszakai eget tanulmányoztam, főleg a déli végeket, a Sagittarius és a Scorpius tejúti szempontból oly „zavaros” vidékét, a halmazok, ködök, csillagfelhők kavalkádját, aztán a régi északi ismerősöket, az M13-at, és a kelő M31-et. A tenger közepén zavaró fény nincs és nem is lehet, csak a Debrecen helyzetjelző fényei, és távolabb, mérföldekre, egy-egy „kolléga” lámpái – mindez azonban szóra sem érdemes. Odafent a végtelen, mélyfekete ég, idelent a másik fele: a feketén nyújtózó tenger, és valahol, nagyon-nagyon messze talán összeér a kétféle végtelenség: ott születtek a csillagképek, nagyon-nagyon régen.

Úton a Debrecen 1974 júliusában, valahol a Földközi-tengeren

De mit keres egy 16 éves gyerek a parancsnoki hídon? Nem sokat, főleg, hogy a gépházba van beosztva mint gépápoló – hála tengerész felmenőjének. Majdnem két hónapig dolgoztam a Mahart Debrecen nevű kereskedelmi hajóján, közben megjártam a Ravenna–Alexandria–Trieszt útvonalat, és sok-sok csillagászati élménnyel lettem gazdagabb. Harminc évvel ezelőtt még volt Magyarországnak tengerhajózása, így hát ennél csodálatosabb útvonalak is előfordulhattak. A csoda azonban ott a hídon
már megszületett, egy életre beleszerettem a binokulárba mint „csillagászati” műszerbe. Hogyne szerettem volna, hiszen addigi
olvasmányaimban az szerepelt, hogy az éghez vezető egyedüli üdvözítő út a saját dióverő készítése, vagyis egytagú lencsékből a lehető legolcsóbb és legpocsékabb képalkotású távcsőnek látszó tárgy előállítása („kis öröm, nagy méreg”), utána hosszas kételkedés: valóban örült volna egy ilyen U/40-esnek Galilei? A másik lehetőség a hosszú, nehézkes Newtonok világa, harmadik lehetőség pedig nincs, hiszen „a gyári távcsövek számunkra megfizethetetlenek”, arról pedig, hogy egy kézi látcsövet (binokulárt) csillagászati célokra is lehetne használni, nem nagyon olvastam.

1976-zeiss-10x50

A következő nyarat egy kis lengyel gyártmányú 7×50-essel töltöttem, azt vittem magammal a Balatonkenese melletti Perseidák ’75 észlelőtáborba is, ahol egyebek mellett szembesültem azzal, hogy Kocsis Antal 7×50-es Zeiss-binokulárja egy egészen más Világegyetemet mutat, melyben sokkal több a csillag, pedig az én lengyel binoklim még kettőzött is, de olyan elképesztő mértékben, amit egy kaméleon se tudott volna kompenzálni. Nagyon-nagyon megtetszett az a Zeiss 7×50-es, 7 fokos látómezejében tűéles csillagok hemzsegtek, hiába, a Zeiss még az NDK-s időszakban is Zeiss maradt.

A baráti NDK-ban javában gyártották a kivehető ajtós turmixgépeket és a Trabant limuzinokat, amikor érettségi ajándékként megkaptam életem első saját binokulárját, egy 10×50-es Zeiss Dekaremet. Talán hihetetlen, de többek között azért is döntöttem a nagyobb nagyítás mellett, hogy jobban tudjam észlelni az RS Cyg-et, melynek 72-es összehasonlítója 7-szeres nagyítással szinte összeolvad a változóval. A nagyobb nagyítás kellemesebb látványt nyújt az égi nézelődésekkor is, pl. a nyílthalmazok jobban bomlanak, de még olyan triviális célpontoknál is hasznos, mint a Hold vagy a Jupiter Galilei-holdjai – alkalmi
csillagászati bemutatók esetén.

A jénai Zeiss Művek csinos bőrtokkal szállította a látcsövet, melyhez elfelejtett objektív- és okulárvédő sapkákat mellékelni. A kartondobozra szocreál életképeket rajzolt egy ismeretlen művész: binokulárba néző személyek fehér vitorlásokat néztek a távolban, illetve egymással versenyt futó lovakat a közelben. A 2670 Ft-ba kerülő Dekarem valóságos luxusnak számított a
székesfehérvári Mizár Amatőrcsillagász Szakkör által a Vértesalján szervezett nyári táborban, bizony, az én 10×50-esem számított a rendezvény főműszerének… Akkoriban sokkal sötétebb volt az ég arrafelé, annyira sötét, hogy a Tejút talán még a horizont alatt is látszott. Hála a tízszeres nagyításnak, a kis binokulár határfényessége elérte a 11 magnitúdót, a 10×50-es binokulárok mezőnyében hatalmasnak számító, 7,3 fokos látómező ideális volt változózásra (ez máig legfőbb észlelési területem) épp úgy, mint teleszkopikus meteorészlelésre vagy mélyegezésre. Máig nem felejtem el: ezzel láttam először az M51-et és kis fiókgalaxisát, ami nem rossz eredmény egy ilyen kis nagyítású látcsőtől. Magam is meglepődtem, amikor utánanéztem: 1976-ban több mint 40 órát meteoroztam, ugyanis ez volt a vértesaljai tábor fő profilja.

A nagy látómezőnek nagy ára is van a Dekarem esetében: a látómező külső harmadán bizony nagyon csúnyán „elhúz” a binokli, a csillagok elnyúlt pacnik, távolról sem pontszerűek. A kb. 70 fokos „látszó” látómező azonban elegendően nagy ahhoz, hogy az ember ne a peremét fürkéssze, a lényeg, a képmező kétharmada nagyon is jól használható. Az égitestek felkeresésénél (megtalálásánál) pedig nincs túl nagy szerepe annak, hogy milyen a leképezés a látómező peremén. Volt egy további oka is annak, hogy miért a 10-szeres nagyítású binokulárt választottam: az esetek többségében nem mélyfekete, vidéki égen, hanem budapesti (külterületi) viszonyok között voltam kénytelen észlelni, és a fényes égi háttér miatt kimondottan jól jött a valamivel nagyobb nagyítás kontrasztfokozó (határfényesség-növelő) hatása. Ezt a szempontot későbbi binokulárjaimnál is figyelembe vettem.

A binokulárok nagy látómezeje többnyire kis nagyítással társul, ezért kiválóak nagy látszó méretű célpontok, pl. laza nyílthalmazok, Tejút-felhők vizsgálatára, vagy csak úgy könnyedén, hanyatt fekve a nyári réten egy kis égi csatangolásra. Nem véletlen, hogy olyannyira keresettek a 7×50-es, 8×56-os, 9×63-as vagy 11×80-as típusok – ezek mindegyikénél 7 mm-es,
vagy ahhoz nagyon közel álló érték (pl. a 11×80-asnál) a kilépő pupilla mérete, hiszen elvileg a mi pupillánk mérete is ekkora. Anélkül, hogy belebonyolódnánk a részletekbe, érdemes kipróbálni, miként működik a dolog az ég alatt. Próbáljunk meg észrevenni nagy látszó méretű és alacsony felületi fényességű ködösségeket, pl. az Észak-Amerika-ködöt a Cygnusban, vagy a nehezebben észlelhető Kalifornia-ködöt a Perseusban, és azt fogjuk tapasztalni, hogy sokkal határozottabban láthatóak ezek
az objektumok egy 7×50-essel (kilépő pupilla 7 mm), mint egy 10×50-essel (kilépő pupilla 5 mm), nagyobb nagyítású binokulárokkal vagy távcsövekkel pedig talán észre sem vesszük őket. Természetesen mindez csak nagyon jó, sötét égen fog működni, márpedig ilyenhez ritkán jut az átlagos észlelő.

Terítéken a cikkben szereplő binokulárok közül négy. Balról jobbra: 10×50 Fujinon
FMT-SX, 12×50 Pentax PVF V, 10×50 Zeiss Dekarem, 10×50 Vixen Ultima 

Hébe-hóba már a 70-es évek közepén is lehetett „nyugati” binokulárokat vásárolni az Ofotért boltjaiban. Keszthelyi Sándor barátom egy 7×50-es japán binokulárt szerzett be, potom 1400 Ft-ért. Sokat „versenyeztettük” műszereinket, és némi elégtétellel konstatáltam, hogy a 10×50-es Zeiss bizony minden tekintetben felette áll a távol-keleti binoklinak – még a látómezeje is nagyobb egy paraszthajszállal. Sokszor észleltünk együtt, csereberéltük műszereinket: vajon mit tud a másiké? Bizony, akkoriban a „Made in Japan” jelzőnek még olyasfajta mellékíze volt, mint manapság a „Made in China” feliratnak. Sanyi 7×50-ese évekkel később végelgyengülésben kimúlt, barátomnak akkor lett végleg elege a japán ipar remekéből, amikor binokulárját a zenit felé fordította, és ettől a hallatlan igénybevételtől az okulárok kiestek. Találkoztam azonban olyan japán
binokulárokkal is, amelyek minden elismerést megérdemelnek. (Ha jobban belegondolok, az utóbbi tíz évben csak jó vagy kiváló japán binokulárral volt dolgom – de erről majd később.) A Zeiss 50 mm-es binokulárjaiból a 15×50-es Pentekaremet volt még alkalmam kipróbálni. Ez a nagyon szép leképezésű látcső nem nyerte el tetszésemet, mivel olyan kicsi a pupillatávolsága, hogy az okulárokat szinte bele kellett nyomnom a szemembe. A Zeiss ugyanúgy nem mellékelt hozzá objektívsapkát, mint fotóállvány-adaptert, márpedig egy 15-szörös nagyítású binoklit nem lehet rendesen használni kézből! A 80-as évek végén kifejlesztett Oktarem (8×50) és Dodekarem (12×50) fantázianevű újgenerációs jénai Zeiss-csodákhoz sajnos már nem volt szerencsém, pedig szívesen kipróbáltam volna őket, már csak egzotikus elnevezésük okán is.

A 80-as években igen népszerűek voltak nálunk a szovjet gyártmányú, Tento néven forgalmazott binokulárok. A 7×50-es és a 10×50-es típusokat nem nagyon kedveltem, persze, miért is kedvelné a Tentókat egy „igazi” Zeiss-binokulár tulajdonos, azonban ma már elnézőbb vagyok ezekkel az „egybeöntött” típusokkal – a legrosszabb binokli is sokkal többet mutat az égből, mint a mi puszta szemünk, nem a márkát kell nézni, hanem azt, hogy milyen észlelési élményt kapunk műszerünktől, mely lehet német, orosz, kínai vagy akár hottentotta gyártmányú… És bizony-bizony, az olcsó, de nagyon sok amatőr számára elérhető Tentóknál sokkal rosszabb, üveget, fémet még csak nyomokban sem tartalmazó szörnyűségeket is forgalmaznak manapság!

A 70-es, 80-as évek hiánygazdaságában szó sem lehetett binokulár-választékról, az ember vagy 7×50-es vagy 10×50-es Tentót
vett. Az NDK-ban gyártott Zeiss-binokulárokhoz csak hébe-hóba lehetett hozzájutni, más típusokkal pedig legfeljebb fotóbizományikban találkoztunk. Egyszerű volt a helyzet: ha valaki távcsövet szeretett volna vásárolni gyermekének, és kikérte egy amatőr véleményét, akkor nagy valószínűséggel azt a választ kapta, hogy ne valami japán gyártmányú távcsőnek látszó tárgyat vegyen az Ofotértben, és még véletlenül se az NDK-s optikai- és játékipar soha meg nem ismételhető mélypontját, az Astro-Cabinetet – inkább vegyen egy jó kis Tento-binokulárt. Az jó lesz csillagászatra is, kirándulásra is!

Mára a helyzet alaposan megváltozott. Most is vásárolhatunk kedvező áron kedvezőtlen képalkotású gyermektávcsövet (vagyis: olcsón vacakot), de a kínálat alaposan megváltozott. A kétes eredetű, utcán kínált „infrás” binokulároktól a legjobb márkákig szinte minden beszerezhető, megrendelhető, behozatható. Amatőrcsillagászaink rendszeresen ellátogathatnak a német és az osztrák távcsöves találkozókra, ahol első kézből szerezhetnek tapasztalatokat a legkülönfélébb műszerekről.

A japán Vixen teljes kínálata immár több mint hat éve elérhető hazánkban is. A cég gazdag binokulár-választékának egyik markáns csoportját képezi az Ultima sorozat, melyben – többek között – olyan ígéretes darabokat is találunk, mint a 9,5×44-es ED binokulár, vagy a 9–22×50-es zoom, de természetesen gyártanak „normális” Ultimákat is, ilyen pl. a 7×50-es vagy a 8×56-os. Ez év nyarán a 10×50-es Ultimát használhattam néhány hétig, és mondhatom, nagyon kellemes benyomást tett rám. Ha
létezik messzelátó, amit már kézbe venni is jó, hát a 10×50-es Ultima ilyen! A finom műbőr borítás tapintása kellemes, emellett biztosabban is ül kezünkben a binokli, és a téli hidegben valószínűleg nem fagy rögtön hozzá kesztyűtlen kezünkhöz. Súlya talán az összes, ebben a cikkben említett 50 mm-es binokulár között a legkisebb (740 g), az embernek már-már az jut eszébe, hogy kecses, finom, női binokulár ez az Ultima, nem tanácsos odacsapni, mert egykettőre elrázódik, kettőzni fog. Ennek ellenére nagyon jól megcsinált, strapabíró jószág, és ha az ég felé fordítjuk, akkor sem csalódunk. Látómezeje „csak” 5 fok (a piacon
kapható legtöbb 10×50-esé is „csupán” 5 fok), azonban hosszasabb használat során (mély-ég, változók) ez nem tűnt hátránynak. A csillagok a látómező peremén már nem pontszerűek, de majdnem azok. Gyanítom, hogy 7 fokos látómezővel a 10×50-es Ultima valami olyasmi képet adna a peremen, mint a 10×50-es Zeiss Dekarem, csakhogy a japánok a szűkebbre választott látómezőhatároló blendékkel diszkréten kitakarták ezt a „veszélyes” területet. Az Ultima határfényessége 1–2 tizeddel jobb,
mint a 70-es években gyártott Zeiss 10×50-esé, ez azonban talán már el is várható egy 21. századi binokulártól.

Ha valaki óriási látómező peremén kíván pontszerű csillagokat nézegetni (esetleg mazochista hajlamból kifolyólag kizárólag a látómező peremén kíván észlelni), elég mélyen a zsebébe kell nyúlnia. Gondoljunk csak bele, ahhoz, hogy egy ilyen pontszerű produkciót szemlélhessünk, 2 db kitűnő minőségű nagylátómezejű okulárra is szükség van, ami már önmagában is komoly összeg. Ehhez járulnak még az objektívek, a prizmák költségei, a bevonatok, a binokulártest – és még össze is kell
valakinek szerelnie a műszert… Amikor először kézbe vettem a Fujinon 10×50-es FMT-SX-et, majdnem leejtettem. Pedig a hatalmas prizmákból és a robusztus kialakításból sejthettem volna, hogy  nem valami pehelysúlyú színházi látcsövet nyomnak a kezembe. Amikor először az ég felé fordítottam a Hármashatár-hegyen, hát alaposan átértékeltem a 10×50-es kategóriáról alkotott elképzeléseimet. Nem találok jobb szavakat: a látómező bársonyos, a csillagok „faltól falig” élesek, pontszerűek, szinte szúrnak. Túlságosan is pontszerűek… Eleinte komoly gondjaim támadtak a fényességbecsléssel, ugyanis a változóészlelés terén kimondottan segít, ha a kép kissé életlen, defókuszált, ugyanis felületeket könnyebb összehasonlítani, mint pontszerű fényforrásokat. Ezért aztán elállítottam az élességet… A binokulárok külön kasztját képezik azok a példányok, amelyeknél az
élességállítást nem egyszerre végezzük mindkét okulárra, hanem külön-külön. A Fujinon 10×50-ese ilyen, nagyon komoly binokulár – a 10×50-es kategóriában a legjobb, amit csillagászati célokra valaha is használhattam. Érdekes volt a Fujinon és a Vixen összehasonlítása – bár nincsenek egy súlycsoportban, és nem csupán tömegük tekintetében. A nagyobb látómező természetesen a Fujinon mellett szól, ugyanakkor a határfényesség tekintetében alig-alig maradt le a Vixen (talán egytized
magnitúdó, ha volt a különbség). Markáns különbséget egyedül a Tejút-felhők megfigyelésekor vettem észre, a Fujinon képe egy gondolattal kontrasztosabb volt. A jelentős különbségek ellenére mindkét látcsövet élvezet használni.

Megint más világot képvisel a Pentax 12×50-ese – ezt a binokulárt a Polaris Csillagvizsgálóban használjuk, a nagyobb nagyítással próbálunk alkalmazkodni az itteni fényszennyezett éghez. Kétségkívül több csillagot mutat, mint a 7×50-esek, azonban mindez alig 4,2-fokos látómezővel társul, amiről gyakran gondolom, hogy bizony, lehetne nagyobb… A kis látómező pereme már észrevehetően elrajzol, az ember legalább annyit elvárhatna, hogy ha már csőlátásra kárhoztatják, legalább a jól behatárolt látómező peremén is legyenek pontszerűek a csillagok. Várakozásaimmal ellentétben kézben tartva is kielégítően használható ez a 12×50-es, de persze fotóállványra rögzítve az igazi. Változócsillagok megfigyelésére épp úgy jól használható, mint fényesebb nyílthalmazok bemutatására – ezen az égen, ahol évente egy-két alkalommal, markáns hidegfront után lehet csak éppen hogy észrevenni szabad szemmel a Praesepét vagy a Perseus-ikerhalmazt, sokkal többre nem is számíthatunk. Valamennyi itt ismertetett binokulár közül a Pentax kinézete a leginkább futurisztikus. Az okulárok burkolata bumfordi vastagra sikeredett, használat közben valósággal közéjük kell szorítani az orromat. (Ez a probléma a japánoknál aligha jelentkezik, de igazán gondolhattak volna az európai vásárlókra…) Mint a központi élességállítású látcsöveknél általában, itt is a jobb oldali okulár állítható, mégpedig nem folyamatosan, hanem finom fokozatokban. További érdekesség, hogy a központi fókuszáló kereket tetszőleges helyzetben rögzíthetjük, így használat közben (pl. ha kicsit keményebben tesszük le az asztalra) nem rázódik el az élesség, nem kell minduntalan utánállítani. (10×50-es Zeissem már a legkisebb mozdulatra elállítódik, az éjszaka szinte
folyamatos élességállítással telik. Ez a probléma sem a Fujinonnál, sem a filigrán Vixennél nem jelentkezett.) Masszív, megbízható darab, és ha széthajtjuk a két tubust, a binokulár-burkolaton láthatóvá válik a „Made in China” felirat…

A 12×50-es Pentax 

A 80-as, 90-es években amatőrök sora számára a szovjet (orosz) gyártmányú 20×60-as Tento-binokulárok jelentették a főműszert. Bevallom, először nem kis előítélettel vettem kezembe (mit tudhat ez a vacak egy 10×50-es Zeisshez képest?) valamikor a 80-as évek végén, azonban rövid vizsgálódás után elhatároztam: mindenképp kell nekem egy ilyen! (Persze csak kiegészítőként, mert ugyebár egy 10×50-es Zeiss stb.) Ami engem is megfogott, az a 20×60-as alacsony ára: az Ofotértben 4500 Ft-ért lehetett kapni, fotóállvány-adapterrel, ami akkor még járt a műszerhez; nem véletlenül van ott a helye a tok belsejében kiképezve. Még fontosabb szempont volt a 10×50-esnél lényegesen jobb határfényessége, amit részben a nagyobb objektívátmérő, részben a jóval nagyobb nagyítás eredményezett. Amikor először kipróbáltam egy jobb svábhegyi éjszakán, könnyedén láttam vele 11,5 magnitúdós csillagokat.

A 20×60-as Tento fogalommá vált amatőr körökben – ezt a „törpe óriásbinokulárt” nagyon sok komoly észlelő fegyvertárában megtaláljuk. Nem csupán változócsillag-észleléshez ideális, a rokonterületeken is nagyon jól bevált: teleszkopikus meteorosok, mély-ég- és üstökösészlelők egyaránt szívesen használják ezt a típust. Viszonylag kis mérete miatt könnyen hordozható (nem mindegy, hogy mekkora helyet foglal el a hátizsákban a binokli tokja!), árához képest pedig komoly teljesítményű ez a törpe óriás. A 20×60-assal épp úgy élmény észlelni az SS Cygnit minimumban, mint a Canis Maior Szellem-ködét, vagy az éppen látható üstökösöket.

 

 Bakos Gáspár a Mátrát “észleli” a Normafától egy 20×60-assal

 

 A 20×60-as Tento “észlelésre kész” állapotban

Minden tiszteletem azon amatőrtársaimé, akik a 20×60-ast kézből használják (márpedig sokan vannak ilyenek), de én csak kötöm az ebet a karóhoz: egy ilyen nagy nagyítású binokli teljesítménye csak úgy használható ki teljes egészében, ha állványra (alkalmasan: fotóállványra) rögzítjük. Kezünk rezgése óhatatlanul „elmossa” a halványabb csillagokat és egyéb célpontokat. Persze a gyalogos észlelő nem mindig hajlamos arra, hogy 3–4–5 kilós többletet cipeljen, csak azért, hogy egy kis nagyítású
látcsövet úgy-ahogy állványra rögzítsen, ezért sokan megelégszenek azzal, ha kitámasztják 20×60-ast tartó kezüket valamilyen
tereptárgyhoz: kerítéshez, oszlophoz, házfalhoz. A fotóállványnak van hátránya is: a rárögzített 20×60-assal lehetetlenség a zenitben nézelődni – az ember nyaka vagy kicsavarodik, vagy úgy marad – persze megvan ennek a fortélya, én pl. hanyatt fekszem, és magamra borítom a binoklit állványostul, így egészen jól elboldogulok a zenit környékével, persze csak melegebb időben vagyok hajlamos erre a mutatványra, és olyankor, ha nincs a közelben vidám éjszakai életképek lefényképezésére kapható amatőrtárs. A szóba jöhető állványok közül kedvencem a régi NDK-s fa fotóállvány, nem csupán azért, mert valóban jól ki van találva, hanem azért is, mert állványfeje rendkívül magasra felhúzható, ami nálam – magas ember lévén – nagyon fontos szempont.

Típus

valódi LM

látszó LM

pupillatávolság

súly

ár

7×50 Zeiss Binoctem
7,3°
51°
12 mm
1010 g
?
10×50 Zeiss Dekarem
7,3°
73°
10 mm
1020 g
110.000 Ft?
15×50 Pentekarem
4,6°
69°
8 mm
1070 g
?
10×50 Fujinon FMT-SX
6,5°
65°
23 mm
1420 g
188.500 Ft
10×50 Vixen Ultima
50°
20 mm
740 g
89.000 Ft
12×50 Pentax PVF V
4,2°
50°
20 mm
990 g
84.100 Ft
20×60 Tento
3,5°
70°
11 mm
1450 g
40.000 Ft

Néhány, a cikkben említett binokulár paraméterei

Végezetül tekintsük át a táblázatot, melyben a cikkben említett binokulárok fontosabb adatait láthatjuk. (A táblázat kissé foghíjas, mivel nem sikerült az összes típusról adatokat szereznem.) A „muzeális” Zeiss-binokulárok jellemzőit inkább csak érdekességük miatt tüntettem fel, már régóta csak használtan szerezhetők be. Néhány éve találkoztam egy fotóbizományiban egy 10×50-es Dekaremmel, a 110 ezer Ft-os ár innen származik… (Akkoriban akadtam össze egy 80–90 éves, láthatóan nagyon
lestrapált 10×50-es Zeiss-binoklival is, amit már csak felirata miatt is meg kellett volna vásárolnom: „Zeiss Károly, Győr”.)

A „legbarátságosabb” ára a 20×60-as Tentónak van, bár manapság egyre ritkábban lehet eredeti Tentókhoz jutni, újabban Kronos néven forgalmaznak szakasztott Tento „fazonú” binoklikat. A Kronosokkal azonban vásárláskor nagyon vigyázzunk, a korábbi tapasztalat szerint nagyon sok a hibás, katasztrofálisan kettős képet mutató példány köztük. A másik végletet a Fujinon képezi, itt azonban a kitűnő minőségű bevonatoknak köszönhetően 96%-os áteresztést garantál a gyártó, továbbá a távoli jövő ködébe vesző 30 éves (!) garanciát! A binokulárkedvelő amatőr valószínűleg már a 10×50-es Vixen Ultima és a 12×50-es Pentax árát is borsosnak találja, azonban a gyors ítélkezés előtt érdemes kipróbálni ezeket a típusokat! Mint minden műszaki cikknél, a binokulároknál is meg kell fizetni a minőséget.

A Meteor  2004/10. számában megjelent cikk internetes változata.

Cikkajánló:

Óriási binokulárok



A www.mcse.hu oldal felületén sütiket (cookie) használunk. Ezeket a fájlokat az ön gépén tárolja a rendszer. Az oldal használatával ön beleegyezik a cookie-k használatába. További információért kérjük olvassa el adatvédelmi tájékoztatónkat. További információ

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close