Tengernyi látcső | MCSE

Tengernyi látcső

Mozgalmas napunk volt. Hajónk, a Debrecen,
a viharos Adrián hánykolódott, le-fel liftezett a hullámokon, ugyancsak
óvatosan kellett közlekedni a fedélzeten – nem véletlen, hogy még a
folyosók két oldalán is korlát húzódott, hogy legyen mibe kapaszkodni.
A ronda időnek azonban lassan vége lett, elült a szél, már csak hosszú,
lusta hullámokon bólogatott hajónk, az elvonuló hidegfront után ragyogó
kék ég nevetett ránk, éjszaka pedig annyi, de annyi csillag ragyogott
fel, hogy azt hittem, leszakad a mennybolt… Pedig dehogy szakadt! Még
csak az kellene – tűnődtem a parancsnoki hídon, szememnél a hajó egyik
10×50-es binokulárjával. Azt a csodálatos éjszakai eget tanulmányoztam,
főleg a déli végeket, a Sagittarius és a Scorpius tejúti szempontból
oly „zavaros" vidékét, a halmazok, ködök, csillagfelhők kavalkádját,
aztán a régi északi ismerősöket, az M13-at, és a kelő M31-et. A tenger
közepén zavaró fény nincs és nem is lehet, csak a Debrecen helyzetjelző
fényei, és távolabb, mérföldekre, egy-egy „kolléga" lámpái – mindez
azonban szóra sem érdemes. Odafent a végtelen, mélyfekete ég, idelent a
másik fele: a feketén nyújtózó tenger, és valahol, nagyon-nagyon messze
talán összeér a kétféle végtelenség: ott születtek a csillagképek,
nagyon-nagyon régen.

Úton a Debrecen 1974 júliusában, valahol a Földközi-tengeren  

De
mit keres egy 16 éves gyerek a parancsnoki hídon? Nem sokat, főleg,
hogy a gépházba van beosztva mint gépápoló – hála tengerész
felmenőjének. Majdnem két hónapig dolgoztam a Mahart Debrecen nevű
kereskedelmi hajóján, közben megjártam a Ravenna–Alexandria–Trieszt
útvonalat, és sok-sok csillagászati élménnyel lettem gazdagabb. Harminc
évvel ezelőttmég volt Magyarországnak tengerhajózása, így hát ennél
csodálatosabb útvonalak is előfordulhattak. A csoda azonban ott a hídon
már megszületett, egy életre beleszerettem a binokulárba mint
„csillagászati" műszerbe. Hogyne szerettem volna, hiszen addigi
olvasmányaimban az szerepelt, hogy az éghez vezető egyedüli üdvözítő út
a saját dióverő készítése, vagyis egytagú lencsékből a lehető
legolcsóbb és legpocsékabb képalkotású távcsőnek látszó tárgy
előállítása („kis öröm, nagy méreg"), utána hosszas kételkedés: valóban
örült volna egy ilyen U/40-esnek Galilei? A másik lehetőség a hosszú,
nehézkes Newtonok világa, harmadik lehetőség pedig nincs, hiszen „a
gyári távcsövek számunkra megfizethetetlenek", arról pedig, hogy egy
kézi látcsövet (binokulárt) csillagászati célokra is lehetne használni,
nem nagyon olvastam.

A következő nyarat egy kis lengyel
gyártmányú 7×50-essel töltöttem, azt vittem magammal a Balatonkenese
melletti Perseidák ’75 észlelőtáborba is, ahol egyebek mellett
szembesültem azzal, hogy Kocsis Antal 7×50-es Zeiss-binokulárja egy
egészen más Világegyetemet mutat, melyben sokkal több a csillag, pedig
az én lengyel binoklim még kettőzött is, de olyan elképesztő mértékben,
amit egy kaméleon se tudott volna kompenzálni. Nagyon-nagyon
megtetszett az a Zeiss 7×50-es, 7 fokos látómezejében tűéles csillagok
hemzsegtek, hiába, a Zeiss még az NDK-s időszakban is Zeiss maradt.

A
baráti NDK-ban javában gyártották a kivehető ajtós turmixgépeket és a
Trabant limuzinokat, amikor érettségi ajándékként megkaptam életem első
saját binokulárját, egy 10×50-es Zeiss Dekaremet. Talán hihetetlen, de
többek között azért is döntöttem a nagyobb nagyítás mellett, hogy
jobban tudjam észlelni az RS Cyg-et, melynek 72-es összehasonlítója
7-szeres nagyítással szinte összeolvad a változóval. A nagyobb nagyítás
kellemesebb látványt nyújt az égi nézelődésekkor is, pl. a
nyílthalmazok jobban bomlanak, de még olyan triviális célpontoknál is
hasznos, mint a Hold vagy a Jupiter Galilei-holdjai – alkalmi
csillagászati bemutatók esetén.

A jénai Zeiss Művek csinos
bőrtokkal szállította a látcsövet, melyhez elfelejtett objektív- és
okulárvédő sapkákat mellékelni. A kartondobozra szocreál életképeket
rajzolt egy ismeretlen művész: binokulárba néző személyek fehér
vitorlásokat néztek a távolban, illetve egymással versenyt futó lovakat
a közelben. A 2640 Ft-ba kerülő Dekarem valóságos luxusnak számított a
székesfehérvári Mizár Amatőrcsillagász Szakkör által a Vértesalján
szervezett nyári táborban, bizony, az én 10×50-esem számított a
rendezvény főműszerének… Akkoriban sokkal sötétebb volt az ég
arrafelé, annyira sötét, hogy a Tejút talán még a horizont alatt is
látszott. Hála a tízszeres nagyításnak, a kis binokulár határfényessége
elérte a 11 magnitúdót, a 10×50-es binokulárok mezőnyében hatalmasnak
számító, 7,3 fokos látómező ideális volt változózásra (ez máig legfőbb
észlelési területem) épp úgy, mint teleszkopikus meteorészlelésre vagy
mélyegezésre. Máig nem felejtem el: ezzel láttam először az M51-et és
kis fiókgalaxisát, ami nem rossz eredmény egy ilyen kis nagyítású
látcsőtől. Magam is meglepődtem, amikor utánanéztem: 1976-ban több mint
40 órát meteoroztam, ugyanis ez volt a vértesaljai tábor fő profilja.

A
nagy látómezőnek nagy ára is van a Dekarem esetében: a látómező külső
harmadán bizony nagyon csúnyán „elhúz" a binokli, a csillagok elnyúlt
pacnik, távolról sem pontszerűek. A kb. 70- fokos „látszó" látómező
azonban elegendően nagy ahhoz, hogy az ember ne a peremét fürkéssze, a
lényeg, a képmező kétharmada nagyon is jól használható. Az égitestek
felkeresésénél (megtalálásánál) pedig nincs túl nagy szerepe annak,
hogy milyen a leképezés a látómező peremén. Volt egy további oka is
annak, hogy miért a 10-szeres nagyítású binokulárt választottam: az
esetek többségében nem mélyfekete, vidéki égen, hanem budapesti
(külterületi) viszonyok között voltam kénytelen észlelni, és a fényes
égi háttér miatt kimondottan jól jött a valamivel nagyobb nagyítás
kontrasztfokozó (határfényesség-növelő) hatása. Ezt a szempontot
későbbi binokulárjaimnál is figyelembe vettem.

A binokulárok nagy
látómezeje többnyire kis nagyítással társul, ezért kiválóak nagy látszó
méretű célpontok, pl. laza nyílthalmazok, Tejút-felhők vizsgálatára,
vagy csak úgy könnyedén, hanyatt fekve a nyári réten egy kis égi
csatangolásra. Nem véletlen, hogy olyannyira keresettek a 7×50-es,
8×56-os, 9×63-as vagy 11×80-as típusok – ezek mindegyikénél 7 mm-es,
vagy ahhoz nagyon közel álló érték (pl. a 11×80-asnál) a kilépő pupilla
mérete, hiszen elvileg a mi pupillánk mérete is ekkora. Anélkül, hogy
belebonyolódnánk a részletekbe, érdemes kipróbálni, miként működik a
dolog az ég alatt. Próbáljunk meg észrvenni nagy látszó méretű és
alacsony felületi fényességű ködösségeket, pl. az Észak-Amerika-ködöt a
Cygnusban, vagy a nehezebben észlelhető Kalifornia-ködöt a Perseusban,
és azt fogjuk tapasztalni, hogy sokkal határozottabban láthatóak ezek
az objektumok egy 7×50-essel (kilépő pupilla 7 mm), mint egy
10×50-essel (kilépő pupilla 5 mm), nagyobb nagyítású binokulárokkal
vagy távcsövekkel pedig talán észre sem vesszük őket. Természetesen
mindez csak nagyon jó, sötét égen fog működni, márpedig ilyenhez ritkán
jut az átlagos észlelő.

Terítéken
a cikkben szereplő binokulárok közül négy. Balról jobbra: 10×50 Fujinon
FMT-SX, 12×50 Pentax PVF V, 10×50 Zeiss Dekarem, 10×50 Vixen
Ultima 

Hébe-hóba már a 70-es évek közepén is lehetett
„nyugati" binokulárokat vásárolni az Ofotért boltjaiban. Keszthelyi
Sándor barátom egy 7×50-es japán binokulárt szerzett be, potom 1400
Ft-ért. Sokat „versenyeztettük" műszereinket, és némi elégtétellel
konstatáltam, hogy a 10×50-es Zeiss bizony minden tekintetben felette
áll a távol-keleti binoklinak – még a látómezeje is nagyobb egy
paraszthajszállal. Sokszor észleltünk együtt, csereberéltük
műszereinket: vajon mit tud a másiké? Bizony, akkoriban a „Made in
Japan" jelzőnek még olyasfajta mellékíze volt, mint manapság a „Made in
China" feliratnak. Sanyi 7×50-ese évekkel később végelgyengülésben
kimúlt, barátomnak akkor lett végleg elege a japán ipar remekéből,
amikor binokulárját a zenit felé fordította, és ettől a hallatlan
igénybevételtől az okulárok kiestek. Találkoztam azonban olyan japán
binokulárokkal is, amelyek minden elismerést megérdemelnek. (Ha jobban
belegondolok, az utóbbi tíz évben csak jó vagy kiváló japán
binokulárral volt dolgom – de erről majd később.) A Zeiss 50 mm-es
binokulárjaiból a 15×50-es Pentekaremet volt még alkalmam kipróbálni.
Ez a nagyon szép leképezésű látcső nem nyerte el tetszésemet, mivel
olyan kicsi a pupillatávolsága, hogy az okulárokat szinte bele kellett
nyomnom a szemembe. A Zeiss ugyanúgy nem mellékelt hozzá
objektívsapkát, mint fotóállvány-adaptert, márpedig egy 15-szörös
nagyítású binoklit nem lehet rendesen használni kézből! A 80-as évek
végén kifejlesztett Oktarem (8×50) és Dodekarem (12×50) fantázianevű
újgenerációs jénai Zeiss-csodákhoz sajnos már nem volt szerencsém,
pedig szívesen kipróbáltam volna őket, már csak egzotikus elnevezésük
okán is.

A 80-as években igen népszerűek voltak nálunk a szovjet
gyártmányú, Tento néven forgalmazott binokulárok. A 7×50-es és a
10×50-es típusokat nem nagyon kedveltem, persze, miért is kedvelné a
Tentókat egy „igazi" Zeiss-binokulár tulajdonos, azonban ma már
elnézőbb vagyok ezekkel az „egybeöntött" típusokkal – a
legrosszabb binokli is sokkal többet mutat az égből, mint a mi puszta
szemünk, nem a márkát kell nézni, hanem azt, hogy milyen észlelési
élményt kapunk műszerünktől, mely lehet német, orosz, kínai vagy akár
hottentotta gyártmányú… És bizony-bizony, az olcsó, de nagyon sok
amatőr számára elérhető Tentóknál sokkal rosszabb, üveget, fémet még
csak nyomokban sem tartalmazó szörnyűségeket is forgalmaznak manapság!

A
70-es, 80-as évek hiánygazdaságában szó sem lehetett
binokulár-választékról, az ember vagy 7×50-es vagy 10×50-es Tentót
vett. Az NDK-ban gyártott Zeiss-binokulárokhoz csak hébe-hóba lehetett
hozzájutni, más típusokkal pedig legfeljebb fotóbizományikban
találkoztunk. Egyszerű volt a helyzet: ha valaki távcsövet szeretett
volna vásárolni gyermekének, és kikérte egy amatőr véleményét, akkor
nagy valószínűséggel azt a választ kapta, hogy ne valami japán
gyártmányú távcsőnek látszó tárgyat vegyen az Ofotértben, és még
véletlenül se az NDK-s optikai- és játékipar soha nem megismételhető
mélypontját, az Astro-Cabinetet – inkább vegyen egy jó kis
Tento-binokulárt. Az jó lesz csillagászatra is, kirándulásra is!

Mára
a helyzet alaposan megváltozott. Most is vásárolhatunk kedvező áron
kedvezőtlen képalkotású gyermektávcsövet (vagyis: olcsón vacakot), de a
kínálat alaposan megváltozott. A kétes eredetű, utcán kínált „infrás"
binokulároktól a legjobb márkákig szinte minden beszerezhető,
megrendelhető, behozatható. Amatőrcsillagászaink rendszeresen
ellátogathatnak a német és az osztrák távcsöves találkozókra, ahol első
kézből szerezhetnek tapasztalatokat a legkülönfélébb műszerekről.

A
japán Vixen teljes kínálata immár több mint hat éve elérhető hazánkban
is. A cég gazdag binokulár-választékának egyik markáns csoportját
képezi az Ultima sorozat, melyben – többek között – olyan ígéretes
darabokat is találunk, mint a 9,5×44-es ED binokulár, vagy a 9–22×50-es
zoom, de természetesen gyártanak „normális" Ultimákat is, ilyen pl. a
7×50-es vagy a 8×56-os. Ez év nyarán a 10×50-es Ultimát használhattam
néhány hétig, és mondhatom, nagyon kellemes benyomást tett rám. Ha
létezik messzelátó, amit már kézbe venni is jó, hát a 10×50-es Ultima
ilyen! A finom műbőr borítás tapintása kellemes, emellett biztosabban
is ül kezünkben a binokli, és a téli hidegben valószínűleg nem fagy
rögtön hozzá kesztyűtlen kezünkhöz. Súlya talán az összes, ebben a
cikkben említett 50 mm-es binokulár között a legkisebb (740 g), az
embernek már-már az jut eszébe, hogy női binokulár ez az Ultima, nem
tanácsos odacsapni, mert egykettőre elrázódik, kettőzni fog. Ennek
ellenére nagyon jól megcsinált, strapabíró jószág, és ha az ég felé
fordítjuk, akkor sem csalódunk. Látómezeje „csak" 5 fok (a piacon
kapható legtöbb 10×50-esé is „csupán" 5 fok), azonban hosszasabb
használat során (mély-ég, változók) ez nem tűnt hátránynak. A csillagok
a látómező peremén már nem pontszerűek, de majdnem azok. Gyanítom, hogy
7 fokos látómezővel a 10×50-es Ultima valami olyasmi képet adna a
peremen, mint a 10×50-es Zeiss Dekarem, csakhogy a japánok a szűkebbre
választott látómezőhatároló blendékkel diszkréten kitakarták ezt a
„veszélyes" területet. Az Ultima határfényessége 1–2 tizeddel jobb,
mint a 70-es években gyártott Zeiss 10×50-esé, ez azonban talán már el
is várható egy 21. századi binokulártól.

Ha valaki óriási
látómező peremén kíván pontszerű csillagokat nézegetni (esetleg
mazochista hajlamból kifolyólag kizárólag a látómező peremén kíván
észlelni…), bizony, elég mélyen a zsebébe kell nyúlnia. Gondoljunk
csak bele, ahhoz, hogy egy ilyen pontszerű produkciót szemlélhessünk, 2
db kitűnő minőségű nagylátómezejű okulárra is szükség van, ami már
önmagában is komoly összeg. Ehhez járulnak még az objektívek, a prizmák
költségei, a bevonatok, a binokulártest – és még össze is kell
valakinek szerelnie a műszert… Amikor először kézbe vettem a Fujinon
10×50-es FMT-SX-et, majdnem leejtettem. Pedig a hatalmas prizmákból és
a robusztus kialakításból sejthettem volna, hogy  nem valami
pehelysúlyú színházi látcsövet nyomnak a kezembe. Amikor először az ég
felé fordítottam a Hármashatár-hegyen, hát alaposan átértékeltem a
10×50-es kategóriáról alkotott elképzeléseimet. Nem találok jobb
szavakat: a látómező bársonyos, a csillagok „faltól falig" élesek,
pontszerűek, szinte szúrnak. Túlságosan is pontszerűek… Eleinte
komoly gondjaim támadtak a fényességbecsléssel, ugyanis a
változóészlelés terén kimondottan segít, ha a kép kissé életlen,
defókuszált, ugyanis felületeket könnyebb összehasonlítani, mint
pontszerű fényforrásokat. Ezért aztán elállítottam az élességet… A
binokulárok külön kasztját képezik azok a példányok, amelyeknél az
élességállítást nem egyszerre végezzük mindkét okulárra, hanem
külön-külön. A Fujinon 10×50-ese ilyen, nagyon komoly binokulár – a
10×50-es kategóriában a legjobb, amit csillagászati célokra valaha is
használhattam. Érdekes volt a Fujinon és a Vixen összehasonlítása – bár
nincsenek egy súlycsoportban, és nem csupán tömegük tekintetében. A
nagyobb látómező természetesen a Fujinon mellett szól, ugyanakkor a
határfényesség tekintetében alig-alig maradt le a Vixen (talán egytized
magnitúdó, ha volt a különbség). Markáns különbséget egyedül a
Tejút-felhők megfigyelésekor vettem észre, a Fujinon képe egy
gondolattal kontrasztosabb volt. A jelentős különbségek ellenére
mindkét látcsövet élvezet használni.

Megint más világot képvisel
a Pentax 12×50-ese – ezt a binokulárt a Polaris Csillagvizsgálóban
használjuk, a nagyobb nagyítással próbálunk alkalmazkodni az itteni
fényszennyezett éghez. Kétségkívül több csillagot mutat, mint a
7×50-esek, azonban mindez alig 4,2-fokos látómezővel társul, amiről
gyakran gondolom, hogy bizony, lehetne nagyobb… A kis látómező pereme
már észrevehetően elrajzol, az ember legalább annyit elvárhatna, hogy
ha már csőlátásra kárhoztatják, legalább a jól behatárolt látómező
peremén is legyenek pontszerűek a csillagok. Várakozásaimmal
ellentétben kézben tartva is kielégítően használható ez a 12×50-es, de
persze fotóállványra rögzítve az igazi. Változócsillagok megfigyelésére
épp úgy jól használható, mint fényesebb nyílthalmazok
bemutatására – ezen az égen, ahol évente egy-két alkalommal,
markáns hidegfront után lehet csak éppen hogy észrevenni szabad szemmel
a Praesepét vagy a Perseus-ikerhalmazt, sokkal többre nem is
számíthatunk. Valamennyi itt ismertetett binokulár közül a Pentax
kinézete a leginkább futurisztikus. Az okulárok burkolata bumfordi
vastagra sikeredett, használat közben valósággal közéjük kell szorítani
az orromat. (Ez a probléma a japánoknál aligha jelentkezik, hiszen
nekik gyakorlatilag nincs orruk; de igazán gondolhattak volna az
európai vásárlókra…) Mint a központi élességállítású látcsöveknél
általában, itt is a jobb oldali okulár állítható, mégpedig nem
folyamatosan, hanem finom fokozatokban. További érdekesség, hogy a
központi fókuszáló kereket tetszőleges helyzetben rögzíthetjük, így
használat közben (pl. ha kicsit keményebben tesszük le az asztalra) nem
rázódik el az élesség, nem kell minduntalan utánállítani. (10×50-es
Zeissem már a legkisebb mozdulatra elállítódik, az éjszaka szinte
folyamatos élességállítással telik. Ez a probléma sem a Fujinonnál, sem
a filigrán Vixennél nem jelentkezett.) Masszív, megbízható darab, és ha
széthajtjuk a két tubust, a binokulár-burkolaton láthatóvá válik a
„Made in China" felirat…

A 12×50-es Pentax 

 

A
80-as, 90-es években amatőrök sora számára a szovjet (orosz) gyártmányú
20×60-as Tento-binokulárok jelentették a főműszert. Bevallom, először
nem kis előítélettel vettem kezembe (mit tudhat ez a vacak egy 10×50-es
Zeisshez képest?) valamikor a 80-as évek végén, azonban rövid
vizsgálódás után elhatároztam: mindenképp kell nekem egy ilyen! (Persze
csak kiegészítőként, mert ugyebár egy 10×50-es Zeiss stb.) Ami engem is
megfogott, az a 20×60-as alacsony ára: az Ofotértben 4500 Ft-ért
lehetett kapni, fotóállvány-adapterrel, ami akkor még járt a
műszerhez; nem véletlenül van ott a helye a tok belsejében kiképezve.
Még fontosabb szempont volt a 10×50-esnél lényegesen jobb
határfényessége, amit részben a nagyobb objektívátmérő, részben a jóval
nagyobb nagyítás eredményezett. Amikor először kipróbáltam egy jobb
svábhegyi éjszakán, könnyedén láttam vele 11,5 magnitúdós csillagokat.

A
20×60-as Tento fogalommá vált amatőr körökben – ezt a „törpe
óriásbinokulárt" nagyon sok komoly észlelő fegyvertárában megtaláljuk.
Nem csupán változócsillag-észleléshez ideális, a rokonterületeken is
nagyon jól bevált: teleszkopikus meteorosok, mély-ég- és
üstökösészlelők egyaránt szívesen használják ezt a típust. Viszonylag
kis mérete miatt könnyen hordozható (nem mindegy, hogy mekkora helyet
foglal el a hátizsákban a binokli tokja!), árához képest pedig komoly
teljesítményű ez a törpe óriás. A 20×60-assal épp úgy élmény észlelni
az SS Cygnit minimumban, mint a Canis Maior Szellem-ködét, vagy az
éppen látható üstökösöket.

 

 Bakos Gáspár a Mátrát "észleli" a Normafától egy 20×60-assal

 

 A 20×60-as Tento "észlelésre kész" állapotban

Minden
tiszteletem azon amatőrtársaimé, akik a 20×60-ast kézből használják
(márpedig sokan vannak ilyenek), de én csak kötöm az ebet a karóhoz:
egy ilyen nagy nagyítású binokli teljesítménye csak úgy használható ki
teljes egészében, ha állványra (alkalmasan: fotóállványra) rögzítjük.
Kezünk rezgése óhatatlanul „elmossa" a halványabb csillagokat és egyéb
célpontokat. Persze a gyalogos észlelő nem mindig hajlamos arra, hogy
3–4–5 kilós többletet cipeljen, csak azért, hogy egy kis nagyítású
látcsövet úgy-ahogy állványra rögzítsen, ezért sokan megelégszenek
azzal, ha kitámasztják 20×60-ast tartó kezüket valamilyen
tereptárgyhoz: kerítéshez, oszlophoz, házfalhoz. A fotóállványnak van
hátránya is: a rárögzített 20×60-assal lehetetlenség a zenitben
nézelődni – az ember nyaka vagy kicsavarodik, vagy úgy marad – persze
megvan ennek a fortélya, én pl. hanyatt fekszem, és magamra borítom a
binoklit állványostul, így egészen jól elboldogulok a zenit
környékével, persze csak melegebb időben vagyok hajlamos erre a
mutatványra, és olyankor, ha nincs a közelben vidám életképek
lefényképezésére kapható amatőrtárs. A szóba jöhető állványok
közül kedvencem a régi NDK-s fa fotóállvány, nem csupán azért, mert
valóban jól ki van találva, hanem azért is, mert állványfeje rendkívül
magasra felhúzható, ami nálam – magas ember lévén – nagyon fontos
szempont.

Típus

valódi LM

látszó LM

pupillatávolság

súly

ár

7×50 Zeiss Binoctem
7,3°
51°
12 mm
1010 g
?
10×50 Zeiss Dekarem
7,3°
73°
10 mm
1020 g
110.000 Ft?
15×50 Pentekarem
4,6°
69°
8 mm
1070 g
?
10×50 Fujinon FMT-SX
6,5°
65°
23 mm
1420 g
188.500 Ft
10×50 Vixen Ultima
50°
20 mm
740 g
89.000 Ft
12×50 Pentax PVF V
4,2°
50°
20 mm
990 g
84.100 Ft
20×60 Tento
3,5°
70°
11 mm
1450 g
40.000 Ft

Néhány, a cikkben említett binokulár paraméterei

Végezetül
tekintsük át a táblázatot, melyben a cikkben említett binokulárok
fontosabb adatait láthatjuk. (A táblázat kissé foghíjas, mivel nem
sikerült az összes típusról adatokat szereznem.) A „muzeális"
Zeiss-binokulárok jellemzőit inkább csak érdekességük miatt tüntettem
fel, már régóta csak használtan szerezhetők be. Néhány éve találkoztam
egy fotóbizományiban egy 10×50-es Dekaremmel, a 110 ezer Ft-os ár innen
származik… (Akkoriban akadtam össze egy 80–90 éves, láthatóan nagyon
lestrapált 10×50-es Zeiss-binoklival is, amit már csak felirata miatt
is meg kellett volna vásárolnom: „Zeiss Károly, Győr".)

A
„legbarátságosabb" ára a 20×60-as Tentónak van, bár manapság egyre
ritkábban lehet eredeti Tentókhoz jutni, újabban Kronos néven
forgalmaznak szakasztott Tento „fazonú" binoklikat. A Kronosokkal
azonban vásárláskor nagyon vigyázzunk, a korábbi tapasztalat szerint
nagyon sok a hibás, katasztrofálisan kettős képet mutató példány
köztük. A másik végletet a Fujinon képezi, itt azonban a kitűnő
minőségű bevonatoknak köszönhetően 96%-os áteresztést garantál a
gyártó, továbbá a távoli jövő ködébe vesző 30 éves (!) garanciát! A
binokulárkedvelő amatőr valószínűleg már a 10×50-es Vixen Ultima és a
12×50-es Pentax árát is borsosnak találja, azonban a gyors ítélkezés
előtt érdemes kipróbálni ezeket a típusokat! Mint minden műszaki
cikknél, a binokulároknál is meg kell fizetni a minőséget.

A Meteor  2004/10. számában megjelent cikk internetes változata.

 

Cikkajánló:

Óriási binokulárok