Égi kalendárium – 2010. szeptember

Bolygók

Merkúr: 3-án alsó együttállásban van a Nappal. 10-e után már kereshető a hajnali keleti égen, láthatósága gyorsan javul. 19-én kerül legnagyobb nyugati kitérésbe, 17,9°-ra a Naptól. Ekkor egy és háromnegyed órával kel a Nap előtt. Hajnali megfigyelésére most van a legkedvezőbb időszak. A hónap végén is több mint egy órával kel a Nap előtt.

Vénusz: Az esti nyugati égbolt feltűnő égitestje. Láthatósága egyre romlik, az ekliptika látóhatárhoz viszonyított lapos hajlásszöge miatt. Hónap elején egy, a végén fél órával nyugszik a Nap után. Fényessége -4,4 magnitúdóról -4,6 magnitúdóra, átmérője 28,3”-ről 43,8”-re nő, fázisa 0,42-ról 0,2-re csökken. Legnagyobb fényességét 28-án éri el. Nagy fényessége miatt a nappali égen is megkereshető!

Mars: Előretartó mozgást végez a Szűz, majd a Mérleg csillagképben. Az esti órákban látható, két órával nyugszik a Nap után. Fényereje 1,5 magnitúdó, átmérője 4,4”-ről 4,2”-re zsugorodik.

Jupiter: Hátráló mozgást végez a Halak csillagképben. Egész éjszaka feltűnően látszik a déli égen. 21-én szembenállásban van a Nappal. Fényessége -2,9 magnitúdó, átmérője 50”.

Szaturnusz: Előretartó mozgást végez a Szűz csillagképben. A hónap elején még kereshető napnyugta után az alkonyi fényben a nyugati látóhatár közelében. Fényessége 0,8 magnitúdó, átmérője 16”.

Uránusz: Egész éjszaka látható a Halak csillagképben. 21-én szembenállásban van a Nappal.

Neptunusz: Az éjszaka első felében figyelhető meg a Bak csillagképben. Kora hajnalban nyugszik.

Jupiter és Uránusz: Kéz a kézben

Érdekes véletlen, hogy míg tavaly a Neptunusz, az idén az Uránusz közelében láthatjuk a Naprendszer királyát, az évente egy állatövi csillagképet "ugró" Jupitert. Mivel a két külső óriásbolygó pont két szomszédos csillagképben látszik, létrejöhetett ez a furcsa egybeesés. Az idei együttállás olyan szerencsésen alakul, hogy a két planéta ugyan azon az éjszakán, szeptember 21-én lesz szembenállásban a Nappal. A Jupiter látszó átmérője ekkor 50” lesz, ezzel szemben az Uránuszé csak 3,7”, távolságuk 1 fok körüli.  Mindenképpen a Jupiter ígér több látnivalót, a Galilei-holdak helyváltoztatása már kis nagyítású távcsővel is remekül figyelemmel kísérhető. Természetesen a légkörének jelenségei adják a legizgalmasabb megfigyelési lehetőséget, a bolygó észlelése mindenféle méretű távcsővel ajánlott. Közepes átmérőjű műszerrel már sok apró struktúra és annak változásai nyomon követhetőek a légkörében, most pedig külön érdekesség az egyik egyenlítői sáv hiánya.

A Jupiter és az Uránusz helyzete szeptember 1-jén, a 20-24-27-29 Piscium jelű csillagoktól északra. A vízszintes vonalak 1 fokonként következő deklinációs vonalak.

Ha a Jupiterről beszélünk, nem maradhat el a Galilei-holdak említése, miközben a bolygó többi, szám szerint 59 ismert holdjáról szinte sosem hallani. Ez nem véletlen, hiszen egy rendkívül aránytalan holdrendszerrel állunk szemben. Míg a négy hatalmas hold szabad szemmel is látható lenne, ha a Jupiter vakító fénye nem nyomné el őket, a bolygó ötödik holdját csak 1892-ben fedezte fel a sasszemű Edward Barnard. A 14 magnitúdós Amalthea vizuális észlelése azonban szinte lehetetlen feladat, hiszen a halvány holdacska legjobb esetben is csak 35 ívmásodpercre, alig fél korongnyira távolodik el a ragyogó bolygó peremétől.Talán még digitális képrögzítéssel is gondot jelenthet megfigyelése, minden esetre érdekes lenne hallani ilyen próbálkozásokról. Az Amalthea szeptember 1-jén 19:30 UT-kor éri el legnagyobb keleti kitérését, s mivel keringési ideje 0,498 nap, hat órával később már nyugatra kell keresni a bolygótól. Ezen epocha alapján a hónap többi éjszakájára is lehet tervezni, de a legtöbb planetárium program egyébként is pontosan jelöli a holdacska helyzetét.

Az Amalthea észlelhetőségének nehézségét jól mutatja ez az infravörös felvétel, amely a 8,2 m-es Subaru-teleszkóppal készült a Hawaii-szegetekről. A 2004-es felvétel expozíciós ideje 5 másodperc volt.

Ha már vizuális észlelés, a ma már amatőr körökben is elterjedt 30-40 cm-es távcsövekkel sokkal nagyobb esélyünk lehet a 15 magnitúdós Himalia megpillantására, hiszen ez a 185 km átmérőjű hold 1 foknál is messzebb eltávolodhat a bolygótól. Szeptember 1-jén este például ilyen helyzetben láthatjuk, amikor 1,1 fokkal délnyugatra kell keresni. Digitális képrögzítéssel nem lehet gond a megfigyelése, ahogy a többi távoli holdnak sem, mint a 17 magnitúdós Elara vagy Pasiphae. Milyen érdekes lenne ezen holdak hazai megfigyeléséről értesülni!

A Himalia apró fénypontja az ordító Jupiter és a fényes Galilei-holdak árnyékában. A 6 perces felvételt Stefan Binnewies készítette 2003. március 23-án egy 105/600-as Astro-Physics gyártmányú refraktorral

A Jupitertől 1 fokkal nyugat-északnyugat irányban látszó Uránusz már nem szolgál ennyi látványossággal, ám ennek ellenére érdemes távcsövünk látómezejébe ügyeskedni, hiszen jellegzetes színe már könnyen látható és nagy nagyítással korong alakja is felismerhető. Érdekessége, hogy a látott szín nagyban függ távcsövünk optikai rendszerétől. 20 cm átmérő fölötti távcsővel esélyünk van megpillantani legnagyobb holdjait is. Ám a binokulárral felszerelt észlelőknek is érdemes lencsevégre kapni, hiszen fényváltozása már ezen kis műszerekkel is érdekes feladat. Fényessége ekkor az előrejelzések szerint 5,7 magnitúdó, elvileg akár szabad szemmel is megpillantható. Itt is érdekesek lehetnek a 14 magnitúdó körüli legfényesebb holdak, különösen az Oberon és a Titania, melyek 30-40 ívmásodpercre is eltávolodnak a bolygótól.

Jön a szabadszemes 103P/Hartley 2-üstökös!

Az év legfényesebb, talán szabad szemmel is látható periodikus üstököse lesz a 103P/Hartley 2-üstökös, mivel október 20-án 0,121 CSE-re megközelíti bolygónkat. Ebben az évszázadban már nem is kerül ennyire közel hozzánk. A földsúroló üstökösök csoportjába tartozó égitestet Malcolm Hartley fedezte fel 1986. március 15-én. A 9 hónapja távolodó vándor fényessége mindössze 17-18 magnitúdó volt, s bár hamarosan kiderült, hogy jelentősebben megközelíti a Napot, látványosságára csak 1991-ben derült fény, amikor 8 magnitúdóig fényesedett, majd 1998-ban megismételte ezt.  Az elmúlt napközelségek alkalmával hazánkból is sokan látták már. A 6,47 éves keringési idejű üstökös megfigyelése azért is kiemelten fontos, mert októberben és novemberben az EPOXI program keretében a Deep Impact szonda közelről fogja vizsgálni az üstökös aktivitását, miközben november 4-én 700 km-re megközelíti az üstökös 1,2×1,6 km-esre becsült magját.

Gianluca Masi augusztus 19-ei felvételén jól látszik az üstökös éledező aktivitása.

Bár a nyári hónapokban nem nagoin mutatta magát, a szeptemberben már csak 30-40 millió km-re járó üstökös fényessége remélhetőleg a korábbiaknál is gyorsabban, 9 és 6 magnitúdó között növekszik majd. Csökkenő földtávolsága miatt egyre gyorsabban mozog északkelet felé, így a Lacertaból az Andromeda északnyugati szegletén keresztül az Alfa Cassiopeiae közelébe jut, miközben 9-én elhalad a 3,6 magnitúdós Omikron Andromedae előtt, 19-én este pedig fél fokkal délre látszik majd az NGC 7686 jelű fényes nyílthalmaztól.

A Römer-kráter

Háromszáz éve, 1710. szeptember 19-én hunyt el Olaf Römer, dán csillagász, a fény terjedési sebességének meghatározója, pontosabban az elv kidolgozója. Mivel nem ismerte a csillagászati egység pontos értékét, a fénysebességet sem határozta meg, de munkája alapvető volt a későbbi csillagászok számára. Talán nem véletlen, hogy egy rendkívül figyelemreméltó holdkrátert nevezett el a dán tudósról Johann Hieronymus Schröter, még 1802-ben. A Römer-kráter a Hold északkeleti részén, a Taurus-hegység déli szélén fekszik, a Sinus Amoristól (Szerelem-öböl) kissé északra. Átmérője 40 kilométer, mélysége 3400 méter, amit a kráter sáncfalának legmagasabb pontjától kell értelmeznünk. Ennek a copernicusi érában keletkezett kráternek igen nagy méretű a központi csúcsa. A teraszos szerkezetű belső sáncfal egészen a központi csúcs lábáig tart. Néhány kutató úgy véli, hogy a holdi kőzetek ezen a területen kissé lazább összetételűek, kevésbé összefüggő réteget alkotnak, mint máshol. Ez a lazább összetétel könnyebben vezet csuszamlásokhoz.

A Römer-kráter a Clementine holdszonda felvételén.

A Römer-kráter belsejében a központi csúcstól kissé északra fekszik egy 5-6 kilométeres másodlagos kráter. Ezt a kis krátert létrahozó becsapódás teljesen kisimította a teraszos falszerkezetet a kráter közvetlen környezetében, ugyanakkor a kráter alakja egy kissé el is deformálódott, amikor a lazábban kötődő talaj megcsúszott a központi csúcs irányába. Mindez természetesen szépen látható egy jó 8-10 centiméteres távcsővel is, 150-200-szoros nagyítást használva. Ha a megvilágítási viszonyok ideálisak és a légköri nyugodtság kiváló, akkor a fentebb említett műszerrel komoly esélyünk lehet a kráterünktől északnyugatra húzódó Römer-rianás megpillantására is. Ennek a nagyon öreg rianásnak a teljes hossza mintegy 110 kilométer, de sajnos eléggé sekély, ami megnehezíti az észlelését. A Römer-krátert és -rianást felkereshetjük az újholdat követő negyedik-ötödik napon, vagy ha a fogyó fázisban akarunk észlelni, akkor a telehold utáni harmadik nap ajánlható.

Fiatal csillagok felfényesedése a Cygnus csillagképben

Augusztusban két nagyon érdekes, FU Orionis típusú csillagkitörést észleltek a Cygnus csillagképben. Jelenleg mindkét égitest 14 magnitúdó körüli, így megfigyelésüket csak a legnagyobb távcsövekkel vagy digitális technikával rendelkezőknek ajánljuk. Az FU Ori-k fősorozat előtti csillagok, melyek fényessége a csillagkörüli korongból történő anyagbefogás megszaladása miatt 4-6 magnitúdót fényesedhet, és ez az állapot éveken, évtizedeken keresztül fennmaradhat.

Az első égitest egy már ismert objektum (HBC 722), amely E. Semkov és S. Peneva bolgár csillagászok szerint 3,3 magnitúdót fényesedett  május 13. és  augusztus 16. között.  A spektroszkópiai észlelések megerősítették a FU Ori típusú kitörést, a csillag fényessége V=14.04 magnitúdó volt augusztus 21-én. A csillag 2000-es koordinátái: RA: 20 58 17.03 , D: +43 53 43.4

A második égitest sokkal érdekesebb, mivel kitörése előtt az archív felvételeken 20 magnitúdóig nem látszik égitest a helyén. Az "új" csillagot K. Itagaki japán amatőrcsillagász vette észre augusztus 23-án, amikor szűrő nélküli CCD-fényessége elérte a 13,8 magnitúdót. A spektroszkópiai vizsgálatok itt is FU Ori kitörésről tanúskodnak, a csillag fényessége augusztus 26-án vizuális tartományban 14,9 magnitúdó volt. Koordinátái: RA: 20 51 26.19 , D: +44 05 23.6, vagyis alig 2 fokra látható az előző égitesttől.

Ajánlat mélyég- és kettősészlelők számára

A mélyég rovat
szeptember hónapra a Scutumban elhelyezkedő NGC 6649 jelű, kevéssé ismert, 8-9 magnitúdós, 5-6 ívperc átmérőjű nyílthalmazt ajánlja. Valójában egy sokkal fényesebb halmazról van szó, ám egy porfelhő mögött helyezkedik el, amely fényét 4 magnitúdóval gyengíti… Ennek ellenére közepes távcsövekben nagyon szép látványt nyújt, peremén a narancsos V367 Scuti nevű változóval, amely egy cefeida típusú változócsillag (11,3-11,9 magnitúdó, P=5,255 nap), és a halmaz tagja. Emiatt több kutató is tanulmányozta az égitestet, segítségével a halmaz távolsága könnyen és pontosan meghatározható volt. A számítások szerint 5200 fényévre van tőlünk, kora alig 50 millió év. További érdekesség, hogy a halmaz déli pereménél látszó fényes csillag egy vizuális kettős (ADS 11441), komponensei 9,7 és 11,4 magnitúdósak, szeparációjuk 4".

Az NGC 6649 a Kitt Peak National Observatory 2,1 m-es távcsövével. A 2003. júniusában készült felvétel 4,6×4,6 ívperces területet mutat, a V367 Scutit vonalak jelölik a kép peremén. (B. Keel és L.
Frattar felvétele)

A kettőscsillagok szerelmeseinek a 95 Herculist ajánljuk, amely a csillagkép talán legszebb párosa, tagjai aranysárga színben ragyognak. A páros tagjainak szögtávolsága 6,5", így már kisebb nagyítással a kettéválnak a tagok, de a legszebb látványt 100x-os nagyításoknál kapjuk. A 470 fényévre lévő rendszer egy igazán szép kettőscsillag.

Még több esemény, előrejelzés: Meteor csillagászati évkönyv 2010

Észlelések beküldése a Meteor rovataihoz: meteor.mcse.hu

Támogassa tagdíjával a Magyar Csillagászati Egyesületet! http://www.mcse.hu/mcse_belepes_info