A bolygók láthatósága

Merkúr: A hónap első felében még jó láthatóság mellett kereshető, egy és negyed órával nyugszik a Nap után. 20-án van legnagyobb keleti kitérésben, 26,8°-ra a Naptól. Ezt követően megtalálását lassú halványodása mellett az egyre kisebb horizont feletti magassága is nehezíti. A hónap végén már csak fél órával nyugszik a Nap után, így belevész az alkonyi fénybe.
Vénusz: A hajnali északkeleti ég alján kereshető mint fényes égitest. Láthatósága fokozatosan romlik, a hónap végén még éppen megkereshető. A hónap elején egy, a végén már alig fél órával kel a Nap előtt. Fényessége -3,9 magnitúdó, átmérője 9,9"-ről 9,7"-re csökken, fázisa 0,98-ról 0,997-re nő.
Mars: Előretartó mozgást végez a Bika csillagképben. Hajnalban kel, napkelte előtt figyelhető meg a keleti égen. Fényessége 1,4 magnitúdó, átmérője 4,2"-ről 4,4"-re nő.
Jupiter: Előretartó mozgást végez a Kos csillagképben. Éjfélkor kel, az éjszaka második felében látható mint a délkeleti-déli ég feltűnő égiteste. Fényessége -2,3 magnitúdó, átmérője 39".
Szaturnusz: Előretartó mozgást végez a Szűz csillagképben. Az éjszaka első felében látható, éjfél előtt nyugszik. Fényessége 0,9 magnitúdó, átmérője 17".
Uránusz: Éjfél előtt kel, az éjszaka második felében látható. 9-én előretartó mozgása hátrálóvá válik a Halak csillagképben.
Neptunusz: A késő esti órákban kel. Az éjszaka nagy részében látható a Vízöntő csillagképben. A bolygó júliusban fejezi be első teljes keringését 1846-os felfedezése óta. Ebből az alkalomból a Neptunusz lett a hónap témája a Polaris honlapján.

Ne feledjük! A Meteor 2011 Távcsöves Találkozó július 27-31. között lesz Tarjánban! 

A nyári égbolt

220 évvel ezelőtt — 1791-ben — érdekes könyvecske hagyta el Wéber Simon Péter pozsonyi nyomdáját: Pálóczi Horváth Ádám Legrövidebb nyári éjtszaka című munkája, mely versbe szedve mutatja be a csillagképeket, és számos további közérdekű csillagászati információval gyarapítja ismereteinket. 

A mai olvasó nem egykönnyen birkózik meg ezzel a művel, pedig számos érdekes információval gazdagodhat. Alaposan tájékozódhat például a pogány csillagképek eredetéről, az égi szereplők cselekedeteiről, nagy bajban lenne azonban, ha meg is szeretné találni ezeket a konstellációkat. Sajnos a szerző nem mellékelt csillagtérképet művéhez. Lássunk néhány, a nyári csillagképekkel foglalkozó sort Pálóczi Horváth Ádám művéből!

Ennyi talán elég is a Pálóczi-féle nyári égből. Sikerültebbek a fogyatkozásokról írott sorai, az ember elcsodálkozik, hogyan lehet versbe szedni ilyen bonyolult égi jelenségeket. Igen mulatságos azonban, amit a holdlakók "észlelhetőségéről" ír:

Nehezen érthetők ezek a sorok? Igen. A költő szerint Hevelius volt az, aki a holdlakók "végére akart járni". Csakhogy hiába tökéletesítette Newton (Neuton) a Gregory-féle tükrös távcsövet (vagyis Gergely Síp-üvegét), máig nem sikerült meglátnunk a holdlakókat, akik Pálóczi Horváth Ádám szerint valószínűleg óriások, de egészen bizonyosan nagyszeműek. Már csak azt kell megfejtenünk, hogy mi lehet a Mennyország égi ajtaja — minden bizonnyal az Orion-köd. A költő lábjegyzetben magyarázza meg, mit ért Síp-üveg alatt: "Telescopium; ha egészen ki nem tészi ezt az értelmet, elég van illyen más nyelvekben is." E magyarázat nélkül bizony az akkori olvasó se jött volna rá, hogy a Síp-üveg (másutt: üvegsíp) nem lehet más, mint távcső. Pálóczi számára azonban ismeretlen volt ez a szó, hiszen akkor még nem létezett, csak a reformkorban "találták fel." De miért pont üvegsíp? Talán azért, mert egy kisebb refraktor valóban emlékeztet egy efféle hangszerre. Az okulárkihuzatot nézhetjük akár fúvókának is, a távcsőben pedig kétségtelenül található üveg...

A nyári égbolt csillagképei

Elnézést a hosszas "felvezetésért", de a nyári égboltról szóló ismertetőben mindenképp szerettem volna helyet szorítani a Legrövidebb nyári éjtszakának. Korábbi felméréseinkből ismert, hogy olvasóink nem nagyon érdeklődnek a csillagászattörténet iránt — ez a kis kitérő talán bizonyítja, hogy tudományunk története nem csak száraz adatokkal, hanem vidám percekkel is megajándékozza a búvárkodókat. Az efféle érdekességek pedig nagyon kívánkoznak egy olyan sorozatba, amely a csillagképekkel foglalkozik, a csillagképekkel, ősi kultúránk csodálatos, ma is élő emlékeivel.

A nyári égbolt

És most — stílszerűen — vigyázó szemünket vessük az égre! Kiindulópontunk ismét a Göncölszekér. A tavaszi égről szóló cikkünkben (Meteor 1998/5., 7. o.) már megismert módon, a Göncöl rúdját követve, "nagy ívben balra kanyarodva" jutunk a fényes Arcturushoz, mellette könnyen azonosíthatjuk a Corona Borealis csillagfüzérét. Kelet felé haladva, a Corona Borealison túl bukkanunk a nagyméretű Hercules (Her, Herkules) csillagképre. A nyári ég erős embere térdelő helyzetben látható, mégpedig "fejjel lefelé", feje déli irányban helyezkedik el. Bal lábát a frissen agyoncsapott Draco (Sárkány) fején nyugtatja, jobb kezében bunkó, mellyel mintha fenyegető mozdulatot tenne... A Hercules vállát a beta és a delta Her képezi, fejét a csillagkép legfényesebb csillaga, az alfa, más néven Ras Algethi (az arab csillagnév jelentése: a térdelő feje). A változóészlelők számára azonban egészen más jelentése van, ugyanis ez az MCSE Változócsillag Szakcsoportjának legfényesebb programcsillaga. Félszabályos változó, 2^m7 és 4^m0 közötti szélsőértékekkel (sajnos élete nagyobb felét inkább a 3^m körüli néhány tizedmagnitúdós tartományban tölti). A térdelő lábat 4^m-s csillagok alkotják (szigma, tau és fi), a másikat pedig az i Her (a fényes Vega közelében, l. később). A "zárókő" elnevezésű aszterizmust a 3^m-s dzéta, éta és pi Her és a 4^m-s epszilon Her képezi. Érdekes módon a hatalmas csillagkép csak egyetlen igazi távcsöves látnivalót kínál, a Hercules-gömbhalmazt (M13). Ez az északi ég legfényesebb gömbhalmaza, a távcsöves bemutatások kihagyhatatlan célpontja. Ha jól ismerjük a helyét, és nagyon sötét égen keressük, szabad szemmel még éppen észrevehetjük halvány, kb. 6^m-s, ködös foltként.

A "fejjel lefelé" álló Hercules csillagkép
Hevelius 1687-es kiadású Uranographiájában

Az egyik tavaszi ágasvári észlelőhétvégén késhegyig menő vitát folytattunk arról a kérdésről, hogy a Hercules a talpán, vagy a fején áll-e az égen. A csillagalakzatba valóban könnyű belelátni egy deltás figura alakját, aki természetesen a talpán áll, feje pedig valahol a Draco közelében helyezkedik el. Hiába hivatkoztam az elmúlt 5-6 ezer évre — a klasszikus csillagképet legalább ennyi ideje ismeri az emberiség, és mindvégig fejjel lefelé ábrázolták. Hiába érveltem, hogy ha Hercules úgy állna az égen, ahogyan hiszik, akkor bajosan léphetne rá a legyőzött fenevad fejére — Herculestől aligha várható el, hogy egy artista hajlékonyságával rendelkezzék. Talán a mellékelt térképrészlet meggyőzi vitapartnereimet éppúgy, mint az esetleg kételkedő kedves olvasót.

A Hercules jobb lábától (iota Her) bő 10 fokkal KDK-re található a nyári ég egyik legfeltűnőbb csillaga, a fehéres színű, 0^m-s Vega, a Lyra (Lyr, Lant) csillagkép vezércsillaga. DK-i szomszédságában meglepően szabályos paralelogrammát látunk, melyet a dzéta, delta, gamma és a béta Lyr alkot. A béta és a éta között egy kötelező távcsöves látnivaló rejtőzik, a Lyra-gyűrűsköd (M57). Ez a 9^m összfényeségű, objektum, melynek látszó mérete nagyjából kétszerese a Jupiterének, csak nagyobb, legalább 8 cm-es távcsővel látszik igazán jól.

Látásunk élességét próbára tehetjük az epszilon Lyrae kettőscsillaggal, mely a Vega szomszédjának számít, hiszen alig 1°5-nyira látható mellette. Az epszilon Lyr-t két 4^m-s csillag alkotja, melyek kb. 3'-re vannak egymástól, így az egészséges emberi szem mindenképpen felbontja a komponenseket. Az epszilon Lyr nagyobb távcsővel szemlélve "kétszer kettőscsillagra" bomlik, mivel társai külön-külön is kettősök. Távcsöves bemutatók és "csillagtúrák" kötelező megállóhelyének számít. A béta Lyrae nevezetes fedési változócsillag, 3^m4 és 4^m3 között hullámzik fénye, 13 napos periódussal.

Térjünk vissza a Vegához, mely egy nem hivatalos alakzat, a Nagy Nyári Háromszög legfényesebb csillaga! Nyári éjszakákon a zenit környékén láthatjuk a Vega — Deneb (alfa Cygni) — Altair (alfa Aquilae) alkotta háromszöget, amely megkönnyíti további tájékozódásunkat.

A Nagy Nyári Háromszöghöz kapcsolódó legnagyobb méretű csillagkép a Cygnus (Cyg, Hattyú). A konstelláció keresztre éppúgy hasonlít, mint repülő hattyúra. Az 1^m-s Deneb a nyári Tejút egyik fényes ágában fekszik. A Deneb a hattyú farkát jelöli, míg fejét — a Lyra "alatt" — a béta Cygni, az Albireo. (Már kis távcsövekkel nézve is igen szép, eltérő színű csillagokból álló kettős.) Binokulárral feledhetetlen látvány a Cygnus-beli Tejút csillagszőnyege. A Denebnél kezdődik a Nagy Hasadék, amely két ágra osztja a Tejutat. Ebben az irányban a galaktikus léptékekben mérve viszonylag közeli porfelhők kitakarják a távolabbi csillagfelhőket. A Denebtől kb. 10°-kal ÉK-re — kiváló átlátszóság esetén — szabad szemmel is azonosíthatjuk az M39 jelű nyílthalmazt. A meglehetősen laza halmaz összfényessége 4^m6, nem túl feltűnő, homályos foltocskaként azonosíthatjuk.

A Collinder 399, azaz a Vállfa-halmaz
A fotó 86/620 mm-es refraktorral készült
(Zseli József)

Vegyük utunkat délnek: apró csillagképek következnek! Közvetlenül az Albireo alatt egy "láthatatlan" csillagkép, a Vulpecula (Vul, Kis Róka) rejtőzik. Itt nincs semmilyen feltűnő csillagalakzat, csak a Tejút csillagszőnyege sziporkázik (illetve a Nagy Hasadék részben ezen a területen folytatódik). A csillagkép viszonylag feltűnő mély-ég objektuma a Collinder 399 nyílthalmaz, mely sötét égen kb. 3 fokos ködfoltként látható. Az angolszász észlelők — a halmaz kistávcsöves látványa alapján — a nem túl költői Vállfa (Coat-hanger) elnevezést adták a Cr 399-nek, ami talán fordítási hiba folytán vonult be "ruhafogas" néven a hazai amatőr köztudatba. Reméljük, előbb-utóbb teret nyer a halmaz "igazi" neve. A névadás jogosságát a mellékelten bemutatott Zseli József-féle fotón is ellenőrizhetjük. A Vulpecula binokulár-nevezetessége az égbolt legfeltűnőbb planetáris köde, a Súlyzó-köd (M27). Ugyan távolról sem szabadszemes mély-ég objektum, de aki teheti, feltétlenül vessen rá egy pillantást. Már 20x60-as binokulárral is szépen látszik ez a 7^m6 összfényességű, 8'x4'-es "bolygószerű" köd. A Vulpeculától D-re egy nyíl alakú csillagkép következik, a Sagitta (Sge, Nyíl). Kis mérete és halvány csillagai ellenére rendkívül könnyű rábukkanni. Látványosságokkal nem szolgál, azonban a Vulpecula imént említett mély-ég objektumait legjobb, ha a Sagitta után "célozzuk be"!

A Sagittától K-i irányba haladva egy "nyeles rombuszba" ütközik tekintetünk: öt darab 4^m-s csillag alkotja a Delphinust (Del, Delfin). Nem is nehéz az alakzatba beleképzelni a habokból felszökkenő delfin körvonalait! Delfinünktől DK-re ismét egy nehezen azonosítható konstelláció következik, az Equuleus (Equ, Csikó). A 4^m-5^m-s csillagokból álló négyszöget azonban legkényelmesebben az epszilon Pegasi — a Pegasus már következő, őszi kalandozásunk célpontja lesz! — felől cserkészhetjük be.

Térjünk vissza a Nagy Nyári Háromszög utolsó csillagához, az Altairhoz! Ez az Aquila (Aql, Sas) legfeltűnőbb csillaga. Az Aquila a Tejút előtt "repül", feje, az Altair ÉK-re néz. Egyik szárnyát a dzéta és az epszilon, a másikat a theta Aquilae képezi, farka a lambda Aquilae vidékén végződik. Alakja önmagáért beszél, valóban szárnyaló sasra emlékeztet. Az Aquilától D-re ismét kis kiterjedésű, halvány csillagkép következik, a Scutum (Sct, Pajzs). Itt binokulár-látványosságként szolgál egy jól elkülönülő Tejút-felhő (a Scutum-felhő), egy fényes, kompakt nyílthalmaz (M11), továbbá az R Scuti, a legfényesebb RV Tauri típusú pulzáló változócsillag.

A Scutum után kövessük a dél felé "hömpölygő" Tejutat! A Sagittarius (Sgr, Nyilas) csillagkép területén járunk, az égbolt egyik legizgalmasabb vidékén! Ezt az állatövi konstellációt nem különösebben feltűnő, 2^m – 3^m-s csillagok alkotják. Az ókor nyilazó kentaurját — illetve a klasszikus csillagkép egy részét — a mai amatőrök kissé tiszteletlenül a prózai "Teáskanna" névvel illetik, és nem is alaptalanul. A nyári éjszakákon a déli horizont felett függő Teáskanna tetejét a lambda Sgr alkotja, fogantyúját a szigma-fi-dzéta Sgr jelenti, és az epszilon-delta-gamma Sgr íve teszi teljessé. A Sagittarius azonban nem erről a konyhai edényről nevezetes, hanem arról, hogy területén található Galaxisunk centruma. A Tejút kiszélesedő sávja — tiszta, sötét égen — lenyűgöző látvány. Sajnos a legfényesebb Tejút-felhők meglehetősen alacsonyan, a horizont közelében látszanak, ezért légkörünk fényelnyelése miatt még a legtisztább időben sem láthatjuk őket valódi pompájukban. Az igazi Tejút-látványért délebbre kell utaznunk. A Tejutat a déli félteke szubtrópusi vidékeiről láthatjuk legjobban, hiszen onnan nézve a Sagittarius a zenitben delel. Azokon a vidékeken sötét, holdtalan éjszakákon a Tejút árnyékot vet...

Az egész Tejút legfényesebb csillagfelhője — a Nagy Sagittarius Csillagfelhő — a gamma és a delta Sagittariitól É-ra látható. Ez Galaxisunk központi vidékéhez tartozik, így távolsága kb. 30 ezer fényév. A mü Sagittariitól néhány fokkal északra a Kis Sagittarius Csillagfelhő (más néven az M24) binokulárral nyújtja a legjobb látványt. A lambda Sgr-tól 4°-kal K-re és kicsit É-ra látható egy 4^m-s ködös "csillag", amely nem más, mint a Lagúna-köd (M8), egyike a szabad szemmel látható diffúz ködöknek. A Lagúna-ködtől 5°-kal K-re fénylik az M22, amely csak déli helyzete miatt marad el látvány tekintetében az M13-tól. Az M22 valójában a hazánkból látható legfényesebb gömbhalmaz. A Sagittarius számos további érdekességet rejt a binokulárral vagy kisebb távcsővel észlelők számára (pl. M17, M18, M20 stb.), ezek bemutatása azonban meghaladja csillagkép-ismertetőnk kereteit.

A Sagittariustól Ny-ra feltűnő, már-már szépnek mondható csillagkép helyezkedik el, a Scorpius (Sco, Skorpió). Az alfa Scorpii, az Antares, valóban a "Mars riválisa" (neve pontosan ezt jelenti). Színe rendkívül vörös, amit a csillag névadói, a régi görögök is észrevettek. A Skorpió fejét egy É-D-i irányban húzódó csillagív jelöli ki (tau, alfa és szigma). A skorpió farka az Antaresből kiindulva DK-i irányban bukik a horizont alá — sajnos a mi szélességünkről nem lehet megfigyelni a teljes csillagképet. A Skorpió farka azonban visszakanyarodik, és a Sagittarius DNy-i határvidékénél végződik. Itt két derengő foltot vehetünk észre, az M6 és M7 jelű nyílthalmazokat. Az előbbi "művészneve" Pillangó-halmaz. A déli egzotikumok kedvelői számára említjük meg, hogy a Sagittarius "alatt" tiszta időben, jó déli horizont esetén megpillanthatjuk a Corona Australis fényesebb csillagait (a gamma, alfa és béta CrA-val keződő ívet). A Scorpius fejétől DNy-ra a Lupus (Lup, Farkas) jellegtelen vidéke következik, és hasonlóan semmitmondó a Scorpiustól Ny-ra fekvő Libra (Lib, Mérleg) állatövi csillagkép is, melynek csillagai az ókorban még a Scorpiushoz tartoztak. E sivár, csillagszegény konstellációkhoz viszonyítva még nagyszerűbbnek tűnik a Scorpius-Sagittarius vidék.

A Scorpius és a Hercules között húzódó óriási égterületen két csillagkép osztozik. Az Ophiuchus (Oph, Kígyótartó) valóban kígyót tart a kezében: a Serpens (Ser, Kígyó) csillag-képet, az égbolt egyetlen konstellációját, amely két, egymástól elszigetelt darabban helyezkedik el. A Serpens Caput, a kígyó feje a Corona Borealis alatt látható, a gamma-béta-kappa Ser háromszöge rajzolja ki. A 3^m-s alfa Serpentist néha Cor Serpentis (a Kígyó Szíve) néven említik. A Serpens Cauda, a kígyó farka az Aquilával, a Scutummal és a Scorpiussal szomszédos, a Serpens Caputtól teljesen különálló alakzat. Halvány, 3^m-4^m-s csillagokból áll. A Tejút Cygnusban kezdődő Nagy Hasadéka ebben a csillagképben folytatódik. Az Ophiuchus a két Serpens-rész között álló figura, mely két kezében tartja a Kígyót. Fejét a 2^m-s alfa Ophiuchi alkotja (Ras Alhague, a Kígyótartó Feje). (Tőle 5°-kal esik ÉK-re nyári túránk kiindulópontja a Hercules alfája, a Ras Algethi. Az Ophiuchus — a Herculessel ellentétben — nem "fejjel lefelé", hanem a "talpán" áll.) Az Ophiuchus vállát a gamma és a béta ill. a kappa és az iota Oph jelzi, míg a hős övét és bal karját egy kb. 20° hosszan húzódó csillagsor, az éta, dzéta, epszilon és delta Oph alkotja.

A Sagittarius Tejút-burjánzásától K-re jellegtelen, mély-ég objektumokban szegényebb égtájra érkezünk: a Capricornus (Cap, Bak) csillagképhez. Ez a meglehetősen halvány konstelláció egyértelműen hajóra emlékeztet, és valóban: mezopotámiában hajót képzeltek erre az égterületre — a hajóorr azonban kecskebak fejet viselt. A Capricornust egyébként a régi csillagatlaszok különös, "hibrid" állatként, halfarkú kecskeként mutatják. A Capricornus nevezetessége két binokulár-kettős, az alfa Cap és a béta Cap. Előbbi szabad szemmel szemlélve is különválik, a 3^m6/4^m2-s pár 376"-re látható egymástól. Az alfa Cap optikai kettős, vagyis a két csillag csak véletlen egybeesés folytán alkot párost (a halványabb társ ötször messzebb van tőlünk, mint a fényesebb), a béta azonban "valódi" kettős (paraméterei: 3^m1 és 6^m2, 267", PA 267°).

Ezzel elérkeztünk az őszi csillagképekhez, melyekről — terveink szerint — szeptemberben fogunk írni. Mielőtt elbúcsúznánk a nyári égbolttól, azok, akik a teljességre törekednek, próbálkozzanak meg a Microscopium (Mic, Mikroszkóp) csillagkép felkeresésével! A Microscopium egyike a La Caille által a 18. században a déli égen bevezetett technikai jellegű konstellációknak. Megpillantásához majdnem hogy távcsőre van szükségünk, ugyanis "legfényesebb" csillaga 4^m7-s... Mi csak a legészakibb területét figyelhetjük meg.

•  Letölthető csillagtérképek a Meteor honlapján.
  

•  Támogassa tagdíjával a Magyar Csillagászati Egyesületet!