Csillagászattörténet és a modern tudomány | MCSE

Csillagászattörténet és a modern tudomány

A válasz gyakran igenlő:



  • Egyes csillagászati jelenségek csak egyszeri, nem ismétlődő események, ezért kiértékelésükhöz csak az egykori megfigyelésekre támaszkodhatunk,
  • Számos folyamat változása igen lassú, évszázadok alatt mutatkozik meg, vagy a periodikus szakaszosság évszázados időtartamú.
  • A visszamenően kiszámítható események, jelenségek – pl. a nap- és holdfogyatkozások egykori feljegyzései alkalmasak az ezekkel egyidejű történelmi időpontok meghatározására.
  • A csodának, vagy félelmes rejtélyes jelenségnek leírt égi események alapos elemzése sokszor reális csillagászati jelenségekre vezethetők vissza.

    A feltűnő égi jelenségek – pl. a nap- és holdfogyatkozások, a fényes üstökösök, a ragyogó, szétrobbanó tűzgömbök – nyilvánvalóan már az emberiség legrégebbi korszakaiban is figyel-met, riadalmat keltettek. A Nap fokozatos elhomályosodása, esetleg teljes eltűnése akkor is rémületet okozott, amikor (pl. az antik görögség körében) a napfogyatkozások magyarázatát már ismerték. Nem tudjuk pontosan megállapítani, hogy a riadalmat, vagy feltűnést, rémületet keltő égi „jelek” emlékezetén túl, mikor kezdődött a rendszeres, céltudatos égbolt megfigyelés. Valószínűnek tarthatjuk, hogy az évszakok váltakozását jelző égi jelenségeket: egyes fénye-sebb, jellegzetes csillagok felbukkanását vagy eltűnését, a a rövidebb időbeosztás céljára Hold fényváltozását már az átmeneti kőkor embercsoportjai számontartották.



A dél-angliai Stonehenge későkőkori építménye eléggé rendszeres csillagászati ismeretekről tanúskodnak. Az ókori kultúrák írásbeliségének kezdetén, Kína területén, Mezopotámiában, Egyiptomban csillagászati feljegyzésekre bukkanunk. Ezek egy része a jelenség okozta riadalmat örökíti meg.
 A legkorábbi adat, amely feltehetően egy napfogyatkozásra vonatkozik, Kínából származik, egy un. jóscsontba vésett szövegen. Ez talán a Kr. e.  2136. október 22-i napfogyatkozás emléke. A jelenleg ismert legrégebbi közvetlen napfogyatkozás adat Kínából, Anji egykori város (a későbbi Anjang) közelében előkerült jósló csonton (teknőc hasi páncéljába vésve) olvasható. A fogyatkozás a számítások szerint a Kr. e. 1302. június 5-én következett be.
A történelmi időszámolás szempontjából nagyon fontos volt az a napfogyatkozás, amely a lüdiaiak és a médek közt, Hülasz-folyó mellett vívott ütközetnek vetett véget. Hérodotosz szerint ez az esemény a görög olimpiai időszámítás 48. olimpiádjának 4. évében történt. Az ókori görögség városállamonként eltérő időszámítást használt, de volt egy közös évszámlálási rendszerük is. Az elsőként megnevezett olimpiai játékoktól számolták, 4 éves szakaszokban az éveket. Az okozott azonban nehézséget, hogy a történészek nem tudták, a mai naptárrendszer melyik évére esett az első olimpia? Az utolsó lüdiai-méd háború időpontját Kr. e. 620 és 580 közé lehetett tenni. Ebben az időközben azonban csak egy napfogyatkozás jöhetett számításba: a Kr. e. 585. május 28-i. Ebből visszafelé számolva viszont megállapítható, hogy az I. Olimpia Kr. e. 776-ban volt. Ilyen módon most már bármelyik, olimpiai éra szerint keltezett történelmi esemény átszámítható naptárrendszerünkre.
Számunkra érdekes a magyar történelmei évszámot rögzítő napfogyatkozás. A 19. sz. közepén a történészeknek még nem volt biztos támpontjuk arról, hogy a honfoglaló magyarság mikor telepedett le a Kárpát-medencében. Salamon Ferenc történetíró hívta fel a csillagász-végzettségű Lakits Ferenc figyelmét, hogy egy bizánci krónika szerint a magyarok bejövetele előtt félelmes napfogyatkozás láttak Bizáncban. Gregorius Monachus krónikájának (névtelen) folytatója az alábbiakat jegyezte fel Bölcs Leó császár korából: „Napfogyatkozás állott be, úgy hogy éjjel lett a hatodik órában, és a csillagok megjelentek. És dörgés és szélvész támadt, és villámlott, úgy hogy a Fórum lépcsőin hét ember égett meg”. Ez a fogyatkozás a bolgár háborúk előtt, István pátriarka halálát megelőzően volt, a 890-es évek elején. Lakits Ferenc a 887 és 896 közti 21 napfogyatkozás pontos adatát kiszámolta. Számítása szerint csupán egyetlen napfogyatkozás jöhet számításban, amely 891. augusztus 7-én Bizáncban 97 %-osnak látszott, és közepe majdnem délben volt. Mivel ezt követően néhány kisebb esemény, majd az egy évig tartó háború következett, a magyar honfoglalás idejét Lakits 895-re tette.
I. (Szent ) László magyar király – uralkodott  1077-1095 – a magyar középkor egyik legnépszerűbb emlékű uralkodója volt.  1192. június 28-án avatták szentté. Ekkor maradványait a nagyváradi katedrálisban kiemelték addigi sírboltjából, és díszes szarkofágban helyezték el. Életét és a halála után történt csodákat két – valószínűleg közös forrásból származó – krónika örökíti meg. A szentté avatáskor feltűnt csoda-csillagról mindkét krónika egyformán számol be: „A napnak ugyan abban a hatodik órájában (déli 12 óra) vöröslő fényes ragyogású csillag mutatott az égen a kolostor irányába, ahova szent testét helyezték, miközben nagy tömeg gyűlt össze a kolostor előtt, majdnem két teljes órán át, vöröslő fénnyel. Nagy örömmel örültek, akik látták”.   A történészek – ha egyáltalában megemlítik – többnyire szimbolikusan értelmezik a csillagot. Pedig Szent László csoda-csillaga nem hasonlít semmilyen más, a Bibliában, vagy a szentek legendáiban említett égi jelre, de reális csillagászati jelenséggel magyarázható. A Napot és a Holdat leszámítva az égbolton a legfényesebb égitest, a Vénusz bolygó. Legnagyobb fényessége idején világos nappal is látható az égen. Ha a Naphoz viszonyítva kedvező helyzetben van, derült és tiszta égbolton a csillagászatban járatlan ember akár véletlenül is megpillanthatja. Egy aránylag egyszerű számítással (ma már számítógéppel) könnyen megállapítható, hogy Szent László hamvainak felemelésekor a Vénusz a nappali láthatóság igen kedvező helyzetben volt. A Naptól közel a lehetséges legnagyobb szögtávol-ságra (42 fok nyugat felé) látszott, és majdnem a legerősebb fényében. A legenda leírása igen élethű: a bolygó sárgás színe a kék égen valóban vöröses árnyalatot mutathat. Két-három órával később azonban már a nyugati láthatár közelében elhomályosodott. A nappal látható csillagot a templom körül összegyűlt tömeg László király szentek közé emelt lelkének tarthatta.
    Szinte napjainkig feltűnést, sőt nem egyszer vakrémületet keltettek a nagyon fényes meteorok (hullócsillagok), az un. tűzgömbök. Különösen akkor adtak okot a találgatásokra, ha a nyomukban fényes, világító „csóva”, vagy sötét por-csík maradt.  A magassági szelek ezeket a nyomokat néha valóban fantasztikus formájúra sodorják, alakítják, és a régmúlt idők szemlélőjében az égen tekergő sárkány képét keltették.
A Vatikán levéltárában őriznek egy beszámolót, amely az 1000. év december 14-én, Magyarországon látott fényes tűzgömbről szól. Ebben olvashatjuk az alábbiakat:  „Ragyogása oly nagy volt, hogy nem csak azok, akik a szabadban tartózkodtak, hanem azok is, akik házaikban voltak, észrevették, mivel fénye oda is behatolt. Miközben az ég ilyetén meghasadása megszűnt, aközben a jelenség egy sötét lábú, kígyófejszerű alakzattá nőtt”. Vagyis a fénylő meteor-jelenség nyomán sötét porccsóva alakult ki, amely egy kígyó alakját öltötte. Nagyon valószínűnek látszik, hogy a néphitben elterjedt mondák a tüzes sárkányról a meteor-jelenségekben gyökereznek.


A modern csillagászat antik alapjai
Az előbbiekben a régmúlt korok csillagászati megfigyeléseinek történeti és néprajzi vonatkozásait mutattuk be. De érdekes és értékes adatokat nyújthatnak az antik égbolt megfigyelők a mai csillagászat és csillagfizika (asztrofizika) számára is.



A modern kutatások és számítások megmutatták, hogy a Föld tengelyforgása, kisebb-nagyobb hullámzás közepette, folyamatosan lassul. A legújabb számítások szerint ez a lassulás évszázadonként 0,0017 másodperc (1,7 millisecundum). Igen csekély értéknek látszik, de az egyes fordulatok lassúbbodása évszázadonként, évezredenként összeadódik. Ennek eredményeként néhány évezred alatt a mai értékből kiinduló számítás különbsége az egykori idő adatokhoz képest már egy-két órára növekszik. A már említett kínai jóscsonton feljegyzett napfogyatkozás idején, Kr. e 1302-ben a napok 0,047 másodperccel rövidebbek voltak, mint ma.



A Napot körülvevő, halványan fénylő koronára W. E. Maunder szerint talán már az ókori Egyiptomban felfigyeltek. Ez sugallhatta esetleg a „szárnyas Nap” képzetét. Az ezüstös fényű napkorona egyes alkalmakkor hatalmas szárnyként nyúlik ki az elsötétült  napkorong keleti és nyugati oldalán. Ez a látvány a Nap „szárnyainak” képzetét keltheti. Az elsötétedett napkorong peremén kinyúló „lángok”-ra, a protuberanciákra vonatkozó adataink méginkább ritkák. Igaz, hogy egy Kr. e. 1502-re datált kínai jóscsontból ez a szöveg értelmezhető: „Három lángnyelv nyúlt ki a Napból, és a fényes csillagok láthatók voltak” A lángnyelvek a napból kinyúló sok-tízezer km-es gázfelhők, a protuberanciák voltak. Ezt követően szinte az újkorig nincsen bizonyosan értékelhető adat a Nap lángjairól.



Óhatatlanul felmerül a kérdés, elképzelhető-e, hogy az ókor és korai középkor egyes időszakaiban a Nap tevékenysége olyan gyenge volt, hogy a Nap-jelenségek nem váltak feltűnővé? Ezt a feltevést más megfigyelések is alátámasztják. Ma a naptevékenység  10—11 éves hullámzását tartjuk számon, de számos jel szerint hosszabb időtartamú ingadozások is fellépnek. Nagyon valószínűnek látszik a 80 éves, naptevékenységi hullám, de ennél is kiterjedtebb időszakokra következtethetünk az ókori észlelésekből.
A napfoltok általában nem láthatók távcső nélkül. Néha azonban fellépnek olyan nagy méretű sötét foltok, amelyek puszta szemmel is megfigyelhetők. Ha a napfényt, pl. ritka porfelhő, erős köd vagy pára jelentősen tompítja, a szem veszélyeztetése nélkül is a napkorongra lehet pillantani. Alkalmanként ilyenkor észrevehetők az óriás-napfoltok. Mivel az óriás foltok száma arányosan változik a naptevékenység hullámzásával, az ókori, középkori feljegyzésekből megkísérelhetjük rekonstruálni a néptevékenység változását a távcső alkalmazása előtti (1610-nél korábbi) időszakban.


{mosimage}
Anaxagorasz görög filozófus állítólag már Kr. e. 465-ben feljegyzett egy puszta szemmel látható sötét foltot a napkorongon. Rendszeresen a kínai megfigyelők észlelték a Nap arculatát. Kezdetben bizonyára véletlenszerűen, talán a kelő vagy nyugvó napkorong legyengült fényében vették észre a sötét foltokat. Később már félig átlátszó jade-kristályon, vagy füstszínű hegyikristály-lemezen céltudatosan nézték a Napot. Ezzel a módszerrel Kr. e. 28 és Kr. sz. 1638 között 112 esetben jelezték sötét folt feltűnését a Napon. A középkori Európában viszont eléggé szórványosan fordulnak elő napfolt feljegyzések. Az Ó-orosz Nyikonovszkíj-krónikában olvashatjuk pl. az 1371. esztendőnél: „Ebben az évben jel mutatkozott a Napon. Egy sötét folt jelentkezett a Napban, mintha szöget vertek volna beléje, és a sötétség olyan nagy volt, hogy lehetetlenség volt hét lábnyira ellátni.”
Az egyes korszakok napfolt gyakoriságából, valamint az északi fény láthatósága alapján  John A. Eddy megkísérelte a Nap hosszabb időtartamú erősödő, ill. gyengülő tevékenységének áttekintését. Általában úgy tűnik, hogy az erős, de legalább is határozottan aktív időszakokban az éghajlat az emberi az emberiség szempontjából kedvezőbb, míg az inaktív időszakokban gyakori a hideg, zord időjárás. Igen kedvező volt pl. a Kr. e. 200 és Kr. sz. 500 közti időszak, amely görög-római kultúra felvirágzásával állítható párhuzamba Ezt követően 600—800 közt a „sötét középkor minimuma” idején az európai kultúra lehanyatlott. Legtöbbet az 1645-1715 közti un. „Maunder-minimumot” emlegetik (erre először az angol Walter E.  Maunder utalt), amelynek zord, hideg telei, hűvös nyarai még az európai képzőművészetben is nyomot hagytak. A nap-aktivitás hosszú időtartamú hullámzása azonban egészében még nem tisztázott, és e téren a történeti csillagászat új eredményeket hozhat.
Igen értékes adatokat nyújt a történeti csillagászat a nova és szupernóva kutatás terén. Bár a „robbanó csillagok” tanulmányozását az elmúlt évek, évtizedek nagy lépésekkel vitték előbbre, a szupernova-kutatásban máig sem nélkülözhetők a régi korok megfigyelései. Egyes, korábban láthatatlan csillagok felragyogásáról, majd fokozatos elhalványodásáról az ókori közel-keleti ill. dél-európai, valamint Európa középkori krónikásai csak nagyon bizonytalanul adnak hírt. Ezzel szemben a kínai krónikák a Kr. e. 14. sz-tól Kr. sz. 1690-ig mintegy száz fellángolást örökítenek meg.
A kínai krónikák 185 és 1679 között – majdnem kerek másfél évezred alatt – 10 szupernóva fellángolásról adtak hírt. Ezek közül kettőt, 1572-ben és 1604-ben már az európai észlelők is alaposan megfigyeltek. Két szupernóvát, 1006-ban és 1054-ben a kínai és japán csillagászok adatai alapján kutatták fel az európai naplókban.