Kaszáscsillag

Aki némi időt szán e konstelláció
(csillagalakzat) megfigyelésére, az jobb, ha először növekvő holdsarló idején
próbálkozik, mert akkor csak a főbb csillagok láthatóak. Az ókori görög
mitológiában Orion képében egy vadászt, Poszeidón fiát képzelték az égre, aki a
tőle jobbra, nyugatra lévő Bikával küzd (Taurusz). Keressük meg az övcsillagok
feletti két fényesebb égitestet, amelyek közül az Orion bal vállát egy
narancsvörös színű óriáscsillag, a Betelgeuse képezi, míg jobb vállát, a tőle
jobbra álló Bellatrix alkotja, és valamivel felettük egy halványabb csillag
jelképezi az ókori vadász fejét. Most vegyük szemre az övcsillagoktól délebbre
látható „lábcsillagokat”, amelyek közül jobb oldalon a kékes fényű Rigel, balra
pedig a halványabb Saiph található. Elődeink az Orion egészét Kaszáscsillagnak,
az öv három csillagát Kaszásoknak, míg a váll- és lábcsillagokat
Rónakirályoknak és Rónapalléroknak nevezték. Ismét térjünk vissza az
övcsillagokhoz, amelyek pálcaként mutatnak balra (délkeletre), amerre jelenleg 23
óra tájban felbukkan a Szíriusz, magyar néven Sánta Kata. A régiek szebb névvel
illethették volna a téli égbolt legfényesebb csillagát, igaz, hogy mindig
lemarad az Oriontól, akár a vágott lábú Sánta Kata, aki az aratóknak viszi az
ebédet.

 {mosimage}

Következő megfigyeléshez vidéki,
holdfénymentes estét válasszunk, mert akkor az övcsillagok alatt feltűnik az
Orion kardja, a derengő Orion-köd. Érdemes magunkkal vinni egy kisebb
csillagtérképet, látcsövet, vagy ikercsövű távcsövet (binokulárt), mert ez a
hatalmas csillaggyártó hidrogénfelhő emlékezetes látványt fog nyújtani, ami a
városból csupán halvány pacninak tűnik. Nagyobb, 15-30 cm átmérőjű csillagászati
távcsővel hihetetlen szépségűnek látszik ez zöldes-szürkés színű kavargó
gázfelhő, amelynek egyes ívelten hajló foszlányai lépésről lépésre eltűnnek az
űrben.  A köd belsejében a fonalas
szerkezet mellett sűrűbb régiók is megpillanthatók, és szinte érezhető a
forró csillagközi gáz sugárzása annak tudatában, hogy itt folyamatosan
születnek csillagok és távoli Naprendszerek. Azt is érdemes átgondolni, hogy amikor
az Orion irányába pillantunk, akkor Tejútrendszerünk számos spirálkarja közül éppen
a mi spirálkarunkba, az Orion-ágba tekintünk vissza, méghozzá pont abba az
irányba, amerről valamikor Napunk érkezett mai helyére. A Naptól mintegy 1400 fényévre lévő
Orion-köd egy aktív csillagkeletkezési régió, ahol a nagyobb tömegű fiatal
csillagok intenzív sugárzása fénylésre gerjeszti a porral keveredett párolgó gázanyagot,
amelyből újabbnál-újabb, önálló gravitációs központtal rendelkező anyagcsomók
bukkannak elő. Az egyre sűrűsödő anyagtömegek központjában előbb-utóbb
fellángol egy újszülött csillag és a vele együtt forgó gázköpenyben bolygók
keletkeznek. A csillagászok számára különösen fontos feladat a csillagokkal születő
planéták, vagy exobolygók kutatása.  

                                                                 
Romhányi Attila