Hasznos tippek a változócsillagok "házilagos" észleléséhez

Kulin György egyébként kiváló "A távcső világa" c. műve – amelynek
már beszerzése sem egyszerű manapság – foglalkozik ugyan változó-észlelésekkel,
a hazai amatőrmozgalom hajnalán viszont megfelelő térképek híján a korabeli,
hosszadalmas, öh-szegény módszerekre helyezi a hangsúlyt (öh.: összehasonlító
– állandó fényességű – csillag a változó környezetében). Ezen módszerek (pl.
Argelander) napjainkban, a jó térképellátottság (és a havi beküldési "kötelezettség")
idején nemigen használatosak amatőr körökben, így ezekre nem térnék ki. Az "Az
észlelő amatőrcsillagász kézikönyve" (1988, Uránia) 2. kötetében Mizser
Attila részletesen leírja a mai technikákat, illetve ismerteti a főbb változócsillag-típusokat,
az abban foglaltakat tekintsétek cikkem 2.0-ás verziójának, ugyanis ezúttal
főleg az indulás nehézségeiről szeretnék írni.
Az első lépés talán a változózás mint olyan megértése. A változósok furcsa,
távoli kasztnak tűnhetnek azon amatőrcsillagászok szemében, akik nem élték még
át egy hetekig-hónapokig "nem létező" csillag váratlan tündöklésének
(akár csak épphogy’ meglátásának) örömét, mint pl. a törpe nóvákét, vagy hirtelen
elhalványodását (R CrB-típusúakat porkipöfögésük után), esetleg egy régi kedvenc
mira (látszólag) szabályos, megbízható fényváltozásainak folyamatos nyomon követését.

Egy változócsillagot nem érdemes mutogatni laikusoknak, nem igazán éri meg rajzolgatni
sem a Hipparcos-program óta, viszont éjszakákat végig lehet izgulni kedvenceink
végigjárásával, mint mikor a botanikus derékig piócában felfedez egy őserdei,
hatévente nyíló virágot; gondolok itt a visszatérő nóvák vagy törpenóvák váratlan
kitöréseire. (A laikus azt még csak-csak megérti, hogy az Orion-ködöt vagy a
Holdat nézegeted mínusz 10 fokban, viszont minél tovább magyarázod neki a változózás
szépségeit, annál furcsábban néz rád a jövőben, lány esetén különösképp.)

{mosimage}
A Mira Ceti fénygörbéje vizuális
fénybecslések alapján 1807 es 1994 között. A panelek egyenként 10 ezer
nap hosszúak. A csillag minimumban 10m körüli, míg maximumban akár 2 magnitúdóig
fényesedhet. Forrás: MCSE
VCSSZ

A kezdetek: válassz kezdetben olyan változót, ami 1.: változik is, 2.: általában
látszik a távcsőben. Egynémely L vagy SR típusú változó hónapokig nem változik
semmit, ami kiábrándító lehet, ilyenek miatt tér vissza az ember a statikus
világkép sötét mélységeihez. (Távolról sem akarom azt sugallni, hogy ezen típusokat
nem érdemes észlelni!) Fényességváltozást legmegbízhatóbban – emellett elég
nagy amplitúdóval – a mirák produkálnak. Ezek folyamatos nyomon követése (periódusuktól
függően elég kb. 5-10 naponként) érdekes és hasznos program, kár, hogy az amatőrök
többsége – éppen a vadászat izgalma és váratlan viselkedésük miatt – az eruptív
és a kataklizmikus osztályt részesíti előnyben (U Gem, R CrB, Z Cam, INAS stb.
típusok). Ez utóbbiak többnyire nagyobb távcsőátmérőt igényelnek (kivéve az
R CrB-típust, amely viszont akkor kezd érdekes lenni, amikor eltűnik…), míg
a mirák a kistávcsöves, sőt szabadszemes magaslatokba is felfényesednek. A mira
és SR (félszabályos) típusú változók vörös óriások, így ezeknél színük miatt
nem lehet eléggé hangsúlyozni az extrafokálás jelentőségét.
Az extrafokálás az, mikor kisebb-nagyobb mértékben kihúzzuk az okulárt, hogy
életlen csillagképet kapjunk. (Ez egyes távcsöveknél extrafokálás nélkül is
elérhető.) Ha mázlink van, eltűnik a vörös szín, amelyre érzékenyebb szemünk,
mint pl. a spanyol bikáké. Kötelező érvényű, hogy a vörös színű változókat csak
gyors, egymást követő rápillantással nézzük, hogy szemünk csapjai – melyek vörösérzékenyek
– ne kerüljenek izgalmi állapotba. A vörös színű változócsillagok észleléséről
bőven ír a Kézikönyv, mégis kínos lehet, ha nem vesszük komolyan, és névkódunkat
másfél magnitúdóval fényesebb érték mellett látjuk az adatbázisokban. Az extrafokálás
bármely más színű, de fényes csillag esetén jól jön, sokkal könnyebb felületek
intenzitáskülönbségét megbecsülni, mint pontszerű fényforrásokét. Az extrafokálás
mértékét akár extrém módon növelhetjük, mikor már-már betöltik a látómezőt a
"csillagkörök", de vegyük figyelembe, hogy szorosan elhelyezkedő öh-k,
pláne kettőscsillagok esetén (pl. U Cyg) a társ fényessége is hozzáadódik a
változó (vagy öh) fényességéhez extrafokáláskor. (Ezért olyan szép vastag az
U Cyg fénygörbéje…) Fényes csillagok esetén lehetőség szerint kisebb távcsövet
használjunk, nem egészséges (és pontatlan), ha két jupiterlámpa fényességét
kell összehasonlítanunk.
Halvány csillagokat vizsgálva (mint ahogy a mély-ég objektumoknál is) nyilvánvaló
az elfordított látás használata. Szemünk ilyenkor a pálcikákat használja, melyek
"természetesen" egyenetlen sűrűséggel (fényérzékenységgel) helyezkednek
el ideghártyánkon. Sokan esküsznek arra, hogy a változót és az öh-t szemünk
és távcsövünk látómezejének ugyanazon pontján észleljük, a látómező mozgatása
viszont sokszor macerás, mert ha épphogy csak, hosszas gyötrődéssel látjuk meg
a csillagokat, elfelejthetjük az előzőleg látott képet.
Jómagam – még ha páran meg is köveznek érte – igyekszem a látómező közepétől
lehetőleg egyenlő távolságra beállítani az öh-t és a változót, és – kizárólag
a szememmel – gyorsan ingázom kettőjük között, arra törekedve, hogy "ugyanoda
mellé" nézzek mindkettőnek (ismétlem, vörös változóknál maximum egy másodpercig!).
Mindemellett variálom a lehetőségeket, különböző mértékben extrafokálok (fényesebb
csillagoknál akár fél magnitúdó "érzet-különbséget" is el lehet így
érni), az okulárba igyekszem olyan fejtartással belenézni, hogy a változó és
az éppen használt öh lehetőleg vízszintesen látszódjanak egymáshoz képest. Bár
több öh esetén így eléggé komikus látványt nyújthatok, mintegy "átlagolva"
a megfigyelést, előbb-utóbb megbízható becslést tudok elérni. Mindezek villámgyorsan
is történhetnek, a lényeg, hogy ne az első benyomásunk döntsön. (Bár ezt tapasztalataitokra
bízom, előfordul, hogy éppen az első benyomás alapján becsült értékre térek
vissza 5 perces "ingadozás" után – remélem, végre sikerült alaposan
összezavarnom titeket…) Nagyon halvány csillagok megpillantásakor saját módszerem,
hogy kissé ide-oda ingatom, rezegtetem a képet. Ekképp "izgatva" pálcikáimat
úgy tapasztaltam, hogy így kevésbé fárasztó hosszabb ideig vizsgálni a csillagok
fényességét. (Na és a jó öreg módszer: visszatartott lélegzettel kissé növelhető
szemünk fényérzékenysége – gyöngyhalászok előnyben.)
A térképekről: sajnálatos tapasztalatom, hogy a fotometriai módszerek és szemünk
eltérő viselkedése miatt többször találkoztam olyan változótérképpel, ahol nem
lehettem egészen bizonyos abban, hogy az összehasonlító csillagok feltüntetett
értékei megbízhatóak (főként régebbi, korrigálatlan térképeknél, amelyeknél
akár Murphy-törvény is lehetne, hogy két, azonosnak jelzett öh valós fényessége
csak a legritkább esetben azonos). Mindegy, ez van, ezt kell szeretni, jó tanács,
hogy ha lehet (és elég sok öh-érték fel van tüntetve a térképen), ne csak egy
öh-t használjunk és ritkán elégedjünk meg a két öh-s (egy fényesebb és egy halványabb,
mint a változó) módszerrel. Van néhány régebbi "kedvenc" térképem,
ahol egy-két öh-értéket nemes egyszerűséggel át kellett húznom, hogy még véletlenül
se használjam. Azért ne ijedjetek meg, a modern, korrigált térképeknél már sokkal
jobb a helyzet.
Kezdőknél gyakori hiba az előrevárás: eklatáns példa erre az R CrB-típus, ahol
hónapokig stagnálni látszik a fényesség, az ember rutinból naponta beírja a
jól bevált fényességértéket, közben pedig éppen elcsíphetne egy izgalmas, viszont
csak pár tizedmagnitúdós ingadozást, ne adj’ Isten a halványodás kezdetét.
Csoportos észlelésekkor soha ne mondjuk meg társunknak, mennyire becsültük egy
változó fényességét, mielőtt ő észlelné, legfeljebb igen halvány csillag esetén
erősítsük meg szent hitét, hogy látszik a változó, érdemes gúvasztani a szemet.
(Annál érdekesebb lesz később, forralt bor és kandalló mellett összehasonlítani
becsléseinket, ekkor viszont tartsunk ki azok mellett.) Ne szégyelljük, ha nem
látunk meg egy csillagot, volt, hogy az erőlködéstől 15 centisemmel "odavizuáltam"
egy változót, ahol annak lennie kellett volna, később pedig kiderült, hogy 16
magnitúdó környékén tanyázott… Ne szégyelljük továbbá becslésünk után odaírni
a kettőspontot, ha nem vagyunk biztosak benne. Ez fénygörbék felrajzolásánál
jól jöhet (valamint kisebb lesz az égés később, ha alaposan mellédurrantottunk).
Mivel kezdetben nemigen tudjuk memorizálni a változók összes öh-ját, bizony
elég gyakran kell a térkép és a távcső között ingáznunk. Feltétlen javasolt
– itt is – a vörössel tompított fényű zseblámpa (ilyenkor feljegyzéseinkhez
piros filctollat ne használjunk – volt rá példa…)
Ne válasszunk távcsövünkhöz képest túl halvány változókat, nevetséges, ha pl.
a CH UMa észlelésekor (amely maximumban 13.5 mg körüli) kisebb, mint 10 magnitúdót,
azaz <100 -at írunk (az észlelések feljegyzésekor és a térképeken a tizedespontot
elhagyjuk). De tudományos jelentőséggel bírhat, ha pl. <130-cal jelezzük,
hogy az R CrB nem jött még ki az ingoványból, vagy pl. a SS Aur – "aki"
törpe nóva – nincs kitörésben az észlelés idején.
Mondanom sem kell, hogy a változóészlelőknek nagyon jól kell ismerniük az eget.
A halványabb változókat a legtöbb térkép nem tünteti fel (de pl. a halvány mély-ég
objektumokat igen), így többnyire a változócsillag saját, "gyári"
keresőtérképét kell használnunk, ahol néha egy 6 mg-s csillag a legfényesebb…
Jómagam minden változótérkép mellé saját "keresőmódszert" rajzoltam
privát csillagkép-elképzeléseim szerint.
Ha már ismerünk több változót, igyekezzünk észlelési tervet készíteni – erre
valók a nappalok -, hogy lehetőleg minél gazdaságosabban kihasználhassuk a délkörön
való áthaladási sorrendet. (Ha ugyanis egy alig felkelt kedvencünket nézzük
keleten, biztosan eszünkbe jut egy másik, amelyik éppen araszol a nyugati lankák,
fák vagy háztetők alá.)
A dagadófélben levő (vagy éppen dagadt) Hold a legtöbb amatőrtevékenységet zavarja
(az újhold többnyire csak a notórius Hold-észlelőket "izgatja"), így
a változózást is. Tapasztalatom, hogy a Purkinje-effektus (vörös szín-effektus)
teliholdkor még kellemetlenebb, a háttér-fényességről nem is beszélve. Javasolt
ilyenkor nagyobb nagyításokat használni a jobb kontraszt elérése érdekében.
Holdfogyatkozáskor kis rutinnal egy csomó "fénygörbelyukat" be lehet
tömni (pl. minimumban lévő miráknál). (Napfogyatkozáskor pláne, de ekkor inkább
a Napot érdemes nézni. Szerencse viszont, hogy a napfogyatkozás többnyire újhold
idejére esik…) Ugyanígy, a fénygörbék viszonylagos folytonossága érdekében
végzett szép, éjjeliőröknek való sport a hajnali égen az "élők sorába"
ismét visszatért (nyáron a téli, télen a nyári) csillagképek változóit észlelni.
Büszkeség dagaszthatja keblünk, ha a Meteor változós rovatában nevünk mellett
jó nagy szám szerepel, mégis, ne elsősorban a mennyiségre törekedjünk észleléseink
során (ezzel a cikk íróját sem lehet megvádolni mostanság), hanem azok hasznosságára.
Egy mirát vagy SR változót teljesen felesleges naponta észlelnünk, még ha gyorsan
meg is vagyunk vele. Viszont ha egy törpe nóva kitörését felszálló ágban csípjük
el, érdemes akár egy-két óra múlva újraészlelni, ilyenkor természetesen századnapban
megadni a JD-értéket (Julián Dátum). Szinte semmi sem lehet értékesebb, mint
egy mások által hanyagolt hosszúperiódusú változó szisztematikus, kitartó észlelése,
nem beszélve annak öröméről, mikor "saját" fénygörbét sikerül felrajzolnunk.
Észleléseinket feltétlenül vezessük át egy jól áttekinthető táblázatba (könyvbe
vagy számítógépre), még ha az ég alá egy sajtpapírt vittünk is magunkkal (pára
esetén ajánlott). Ja, és idejében küldjük el a Meteornak azokat; nem sok haszna
van egy fél évvel korábbi sorozatnak.
Pihenésképpen persze "szabad" mély-egezni, bolygózni stb., a Hold
nézegetését viszont nem ajánlanám, mert akár több tíz percre tönkreteheti szemünk
érzékenységét.
Végezetül egy kissé kínos téma: besörözve elképesztő félreészleléseket is produkálhatunk.
Buliból jövet, ha mégoly szuper is az ég, tartózkodjunk a változózástól. (Meteorozni
lehet, ha még ki tudjuk mondani a "TOP"-szakkifejezést.)
Remélve, hogy a fentiekben nem vettem el a kedvet eme szép és hasznos észlelési
területtől (sőt kedvet kaptatok kipróbálni, ha eddig még nem tettétek), kívánok
felhő-, holdfény- és közvilágítás-mentes éjszakákat. Vigyázat, ilyenkor a zseblámpa
tűnik el először!

Hasznos tippek a változócsillagok "házilagos" észleléséhez

Kulin György egyébként kiváló "A távcső világa" c. műve – amelynek
már beszerzése sem egyszerű manapság – foglalkozik ugyan változó-észlelésekkel,
a hazai amatőrmozgalom hajnalán viszont megfelelő térképek híján a korabeli,
hosszadalmas, öh-szegény módszerekre helyezi a hangsúlyt (öh.: összehasonlító
– állandó fényességű – csillag a változó környezetében). Ezen módszerek (pl.
Argelander) napjainkban, a jó térképellátottság (és a havi beküldési "kötelezettség")
idején nemigen használatosak amatőr körökben, így ezekre nem térnék ki. Az "Az
észlelő amatőrcsillagász kézikönyve" (1988, Uránia) 2. kötetében Mizser
Attila részletesen leírja a mai technikákat, illetve ismerteti a főbb változócsillag-típusokat,
az abban foglaltakat tekintsétek cikkem 2.0-ás verziójának, ugyanis ezúttal
főleg az indulás nehézségeiről szeretnék írni.
Az első lépés talán a változózás mint olyan megértése. A változósok furcsa,
távoli kasztnak tűnhetnek azon amatőrcsillagászok szemében, akik nem élték még
át egy hetekig-hónapokig "nem létező" csillag váratlan tündöklésének
(akár csak épphogy’ meglátásának) örömét, mint pl. a törpe nóvákét, vagy hirtelen
elhalványodását (R CrB-típusúakat porkipöfögésük után), esetleg egy régi kedvenc
mira (látszólag) szabályos, megbízható fényváltozásainak folyamatos nyomon követését.

Egy változócsillagot nem érdemes mutogatni laikusoknak, nem igazán éri meg rajzolgatni
sem a Hipparcos-program óta, viszont éjszakákat végig lehet izgulni kedvenceink
végigjárásával, mint mikor a botanikus derékig piócában felfedez egy őserdei,
hatévente nyíló virágot; gondolok itt a visszatérő nóvák vagy törpenóvák váratlan
kitöréseire. (A laikus azt még csak-csak megérti, hogy az Orion-ködöt vagy a
Holdat nézegeted mínusz 10 fokban, viszont minél tovább magyarázod neki a változózás
szépségeit, annál furcsábban néz rád a jövőben, lány esetén különösképp.)

{mosimage}
A Mira Ceti fénygörbéje vizuális
fénybecslések alapján 1807 es 1994 között. A panelek egyenként 10 ezer
nap hosszúak. A csillag minimumban 10m körüli, míg maximumban akár 2 magnitúdóig
fényesedhet. Forrás: MCSE
VCSSZ

A kezdetek: válassz kezdetben olyan változót, ami 1.: változik is, 2.: általában
látszik a távcsőben. Egynémely L vagy SR típusú változó hónapokig nem változik
semmit, ami kiábrándító lehet, ilyenek miatt tér vissza az ember a statikus
világkép sötét mélységeihez. (Távolról sem akarom azt sugallni, hogy ezen típusokat
nem érdemes észlelni!) Fényességváltozást legmegbízhatóbban – emellett elég
nagy amplitúdóval – a mirák produkálnak. Ezek folyamatos nyomon követése (periódusuktól
függően elég kb. 5-10 naponként) érdekes és hasznos program, kár, hogy az amatőrök
többsége – éppen a vadászat izgalma és váratlan viselkedésük miatt – az eruptív
és a kataklizmikus osztályt részesíti előnyben (U Gem, R CrB, Z Cam, INAS stb.
típusok). Ez utóbbiak többnyire nagyobb távcsőátmérőt igényelnek (kivéve az
R CrB-típust, amely viszont akkor kezd érdekes lenni, amikor eltűnik…), míg
a mirák a kistávcsöves, sőt szabadszemes magaslatokba is felfényesednek. A mira
és SR (félszabályos) típusú változók vörös óriások, így ezeknél színük miatt
nem lehet eléggé hangsúlyozni az extrafokálás jelentőségét.
Az extrafokálás az, mikor kisebb-nagyobb mértékben kihúzzuk az okulárt, hogy
életlen csillagképet kapjunk. (Ez egyes távcsöveknél extrafokálás nélkül is
elérhető.) Ha mázlink van, eltűnik a vörös szín, amelyre érzékenyebb szemünk,
mint pl. a spanyol bikáké. Kötelező érvényű, hogy a vörös színű változókat csak
gyors, egymást követő rápillantással nézzük, hogy szemünk csapjai – melyek vörösérzékenyek
– ne kerüljenek izgalmi állapotba. A vörös színű változócsillagok észleléséről
bőven ír a Kézikönyv, mégis kínos lehet, ha nem vesszük komolyan, és névkódunkat
másfél magnitúdóval fényesebb érték mellett látjuk az adatbázisokban. Az extrafokálás
bármely más színű, de fényes csillag esetén jól jön, sokkal könnyebb felületek
intenzitáskülönbségét megbecsülni, mint pontszerű fényforrásokét. Az extrafokálás
mértékét akár extrém módon növelhetjük, mikor már-már betöltik a látómezőt a
"csillagkörök", de vegyük figyelembe, hogy szorosan elhelyezkedő öh-k,
pláne kettőscsillagok esetén (pl. U Cyg) a társ fényessége is hozzáadódik a
változó (vagy öh) fényességéhez extrafokáláskor. (Ezért olyan szép vastag az
U Cyg fénygörbéje…) Fényes csillagok esetén lehetőség szerint kisebb távcsövet
használjunk, nem egészséges (és pontatlan), ha két jupiterlámpa fényességét
kell összehasonlítanunk.
Halvány csillagokat vizsgálva (mint ahogy a mély-ég objektumoknál is) nyilvánvaló
az elfordított látás használata. Szemünk ilyenkor a pálcikákat használja, melyek
"természetesen" egyenetlen sűrűséggel (fényérzékenységgel) helyezkednek
el ideghártyánkon. Sokan esküsznek arra, hogy a változót és az öh-t szemünk
és távcsövünk látómezejének ugyanazon pontján észleljük, a látómező mozgatása
viszont sokszor macerás, mert ha épphogy csak, hosszas gyötrődéssel látjuk meg
a csillagokat, elfelejthetjük az előzőleg látott képet.
Jómagam – még ha páran meg is köveznek érte – igyekszem a látómező közepétől
lehetőleg egyenlő távolságra beállítani az öh-t és a változót, és – kizárólag
a szememmel – gyorsan ingázom kettőjük között, arra törekedve, hogy "ugyanoda
mellé" nézzek mindkettőnek (ismétlem, vörös változóknál maximum egy másodpercig!).
Mindemellett variálom a lehetőségeket, különböző mértékben extrafokálok (fényesebb
csillagoknál akár fél magnitúdó "érzet-különbséget" is el lehet így
érni), az okulárba igyekszem olyan fejtartással belenézni, hogy a változó és
az éppen használt öh lehetőleg vízszintesen látszódjanak egymáshoz képest. Bár
több öh esetén így eléggé komikus látványt nyújthatok, mintegy "átlagolva"
a megfigyelést, előbb-utóbb megbízható becslést tudok elérni. Mindezek villámgyorsan
is történhetnek, a lényeg, hogy ne az első benyomásunk döntsön. (Bár ezt tapasztalataitokra
bízom, előfordul, hogy éppen az első benyomás alapján becsült értékre térek
vissza 5 perces "ingadozás" után – remélem, végre sikerült alaposan
összezavarnom titeket…) Nagyon halvány csillagok megpillantásakor saját módszerem,
hogy kissé ide-oda ingatom, rezegtetem a képet. Ekképp "izgatva" pálcikáimat
úgy tapasztaltam, hogy így kevésbé fárasztó hosszabb ideig vizsgálni a csillagok
fényességét. (Na és a jó öreg módszer: visszatartott lélegzettel kissé növelhető
szemünk fényérzékenysége – gyöngyhalászok előnyben.)
A térképekről: sajnálatos tapasztalatom, hogy a fotometriai módszerek és szemünk
eltérő viselkedése miatt többször találkoztam olyan változótérképpel, ahol nem
lehettem egészen bizonyos abban, hogy az összehasonlító csillagok feltüntetett
értékei megbízhatóak (főként régebbi, korrigálatlan térképeknél, amelyeknél
akár Murphy-törvény is lehetne, hogy két, azonosnak jelzett öh valós fényessége
csak a legritkább esetben azonos). Mindegy, ez van, ezt kell szeretni, jó tanács,
hogy ha lehet (és elég sok öh-érték fel van tüntetve a térképen), ne csak egy
öh-t használjunk és ritkán elégedjünk meg a két öh-s (egy fényesebb és egy halványabb,
mint a változó) módszerrel. Van néhány régebbi "kedvenc" térképem,
ahol egy-két öh-értéket nemes egyszerűséggel át kellett húznom, hogy még véletlenül
se használjam. Azért ne ijedjetek meg, a modern, korrigált térképeknél már sokkal
jobb a helyzet.
Kezdőknél gyakori hiba az előrevárás: eklatáns példa erre az R CrB-típus, ahol
hónapokig stagnálni látszik a fényesség, az ember rutinból naponta beírja a
jól bevált fényességértéket, közben pedig éppen elcsíphetne egy izgalmas, viszont
csak pár tizedmagnitúdós ingadozást, ne adj’ Isten a halványodás kezdetét.
Csoportos észlelésekkor soha ne mondjuk meg társunknak, mennyire becsültük egy
változó fényességét, mielőtt ő észlelné, legfeljebb igen halvány csillag esetén
erősítsük meg szent hitét, hogy látszik a változó, érdemes gúvasztani a szemet.
(Annál érdekesebb lesz később, forralt bor és kandalló mellett összehasonlítani
becsléseinket, ekkor viszont tartsunk ki azok mellett.) Ne szégyelljük, ha nem
látunk meg egy csillagot, volt, hogy az erőlködéstől 15 centisemmel "odavizuáltam"
egy változót, ahol annak lennie kellett volna, később pedig kiderült, hogy 16
magnitúdó környékén tanyázott… Ne szégyelljük továbbá becslésünk után odaírni
a kettőspontot, ha nem vagyunk biztosak benne. Ez fénygörbék felrajzolásánál
jól jöhet (valamint kisebb lesz az égés később, ha alaposan mellédurrantottunk).
Mivel kezdetben nemigen tudjuk memorizálni a változók összes öh-ját, bizony
elég gyakran kell a térkép és a távcső között ingáznunk. Feltétlen javasolt
– itt is – a vörössel tompított fényű zseblámpa (ilyenkor feljegyzéseinkhez
piros filctollat ne használjunk – volt rá példa…)
Ne válasszunk távcsövünkhöz képest túl halvány változókat, nevetséges, ha pl.
a CH UMa észlelésekor (amely maximumban 13.5 mg körüli) kisebb, mint 10 magnitúdót,
azaz <100 -at írunk (az észlelések feljegyzésekor és a térképeken a tizedespontot
elhagyjuk). De tudományos jelentőséggel bírhat, ha pl. <130-cal jelezzük,
hogy az R CrB nem jött még ki az ingoványból, vagy pl. a SS Aur – "aki"
törpe nóva – nincs kitörésben az észlelés idején.
Mondanom sem kell, hogy a változóészlelőknek nagyon jól kell ismerniük az eget.
A halványabb változókat a legtöbb térkép nem tünteti fel (de pl. a halvány mély-ég
objektumokat igen), így többnyire a változócsillag saját, "gyári"
keresőtérképét kell használnunk, ahol néha egy 6 mg-s csillag a legfényesebb…
Jómagam minden változótérkép mellé saját "keresőmódszert" rajzoltam
privát csillagkép-elképzeléseim szerint.
Ha már ismerünk több változót, igyekezzünk észlelési tervet készíteni – erre
valók a nappalok -, hogy lehetőleg minél gazdaságosabban kihasználhassuk a délkörön
való áthaladási sorrendet. (Ha ugyanis egy alig felkelt kedvencünket nézzük
keleten, biztosan eszünkbe jut egy másik, amelyik éppen araszol a nyugati lankák,
fák vagy háztetők alá.)
A dagadófélben levő (vagy éppen dagadt) Hold a legtöbb amatőrtevékenységet zavarja
(az újhold többnyire csak a notórius Hold-észlelőket "izgatja"), így
a változózást is. Tapasztalatom, hogy a Purkinje-effektus (vörös szín-effektus)
teliholdkor még kellemetlenebb, a háttér-fényességről nem is beszélve. Javasolt
ilyenkor nagyobb nagyításokat használni a jobb kontraszt elérése érdekében.
Holdfogyatkozáskor kis rutinnal egy csomó "fénygörbelyukat" be lehet
tömni (pl. minimumban lévő miráknál). (Napfogyatkozáskor pláne, de ekkor inkább
a Napot érdemes nézni. Szerencse viszont, hogy a napfogyatkozás többnyire újhold
idejére esik…) Ugyanígy, a fénygörbék viszonylagos folytonossága érdekében
végzett szép, éjjeliőröknek való sport a hajnali égen az "élők sorába"
ismét visszatért (nyáron a téli, télen a nyári) csillagképek változóit észlelni.
Büszkeség dagaszthatja keblünk, ha a Meteor változós rovatában nevünk mellett
jó nagy szám szerepel, mégis, ne elsősorban a mennyiségre törekedjünk észleléseink
során (ezzel a cikk íróját sem lehet megvádolni mostanság), hanem azok hasznosságára.
Egy mirát vagy SR változót teljesen felesleges naponta észlelnünk, még ha gyorsan
meg is vagyunk vele. Viszont ha egy törpe nóva kitörését felszálló ágban csípjük
el, érdemes akár egy-két óra múlva újraészlelni, ilyenkor természetesen századnapban
megadni a JD-értéket (Julián Dátum). Szinte semmi sem lehet értékesebb, mint
egy mások által hanyagolt hosszúperiódusú változó szisztematikus, kitartó észlelése,
nem beszélve annak öröméről, mikor "saját" fénygörbét sikerül felrajzolnunk.
Észleléseinket feltétlenül vezessük át egy jól áttekinthető táblázatba (könyvbe
vagy számítógépre), még ha az ég alá egy sajtpapírt vittünk is magunkkal (pára
esetén ajánlott). Ja, és idejében küldjük el a Meteornak azokat; nem sok haszna
van egy fél évvel korábbi sorozatnak.
Pihenésképpen persze "szabad" mély-egezni, bolygózni stb., a Hold
nézegetését viszont nem ajánlanám, mert akár több tíz percre tönkreteheti szemünk
érzékenységét.
Végezetül egy kissé kínos téma: besörözve elképesztő félreészleléseket is produkálhatunk.
Buliból jövet, ha mégoly szuper is az ég, tartózkodjunk a változózástól. (Meteorozni
lehet, ha még ki tudjuk mondani a "TOP"-szakkifejezést.)
Remélve, hogy a fentiekben nem vettem el a kedvet eme szép és hasznos észlelési
területtől (sőt kedvet kaptatok kipróbálni, ha eddig még nem tettétek), kívánok
felhő-, holdfény- és közvilágítás-mentes éjszakákat. Vigyázat, ilyenkor a zseblámpa
tűnik el először!

Ajánljuk...