2001. április – A Mir űrállomás | MCSE | 200110 oldal

2001. április – A Mir űrállomás

"Béke" az űrben — a Szovjetunió irányításával

A Mir
központi egysége annyiban különbözik a Szaljut–7-től,
hogy a két oldali dokkolója közül az egyik öt dokkoló nyílást
biztosít. Az alapegységet 1986. február 19-én lőtték fel
(Kopernikusz születésének 513., az MCSE újjáalakulásának -3.
évfordulóján). Az évek során a hátsó dokkolóhoz csatlakozott
a Kvant–1 csillagászati modul (1987-ben), az
elülső dokkolókhoz pedig a Kvant–2 (1989), a
Krisztall (1990), a Szpektr (1995) és a Priroda (1996).
1995-ben a Krisztall modulhoz az Atlantis fedélzetéről
csatlakoztatták a Dokkoló Modult (DM), 1997-ben a
Progressz–Mir ütközés következtében a Szpektr belső
tere használhatatlanná vált.


Fantáziakép a MIR-ről és a
Buran űrrepülőgépről

Az első
legénység Kizim és Szolovjov kozmonauták voltak, akik március
15-én indultak a Szojuz–T–15 űrhajóval.
Május 5-én kezdődött meg a már említett átszállás a
Szaljut–7 – Kozmosz–1686-ra. Az
űrhajósok 50 nap után tértek vissza a Mirre, így hozták
magukkal a Pille sugárdózismérőt. Mindeközben új, modernizált,
személyzet nélküli űrhajó dokkolt az űrállomáshoz, a
Szojuz–TM–1.

Március 31-ére
végre startolt a Kvant–1 csillagászati modul. A TKSZ
átalakításával megépített modul eredetileg a Szaljut–7-hez
csatlakozott volna, de a gyártás nem készült el időre. A dokkolásnál
a Mir és a Kvant–1 közé egy ismeretlen objektum ékelődött
be, ami lehetetlenné tette a csatlakozást. Az űrhajósok ezt külső
űrsétával eltávolították, amikor is kiderült, hogy a beakadt tárgy
egy tisztálkodási csomag volt. A Kvant–1 főbb műszerei:
4 db röntgentávcső, 1 db, 40 cm átmérőjű infratávcső és az ún.
Elektron készülék, ami a vizelet lebontásával oxigént állított
elő. A Kvant–1 csillagászati berendezéseivel 1987.
június 9-én a Nagy Magellán-felhő új szupernóváját figyelték meg.
A szupernóvától először augusztus 10-én észleltek röntgensugárzást,
októberben pedig — röntgentartományban — a
csillag körüli gázburok átlátszóvá vált. (Az űrhajósoknak ettől
kezdve a napi nyolc óra helyett négy és fél órán keresztül kellett
dolgozniuk. Így kerülhetett sor arra, hogy Romanyenko, aki 326
napot töltött az űrállomáson, megtanult gitározni.) 1987-ben a
Szojuz–TM–3 fedélzetén szovjet–szír
közös legénység érkezett az űrállomásra.

A második
szovjet–bolgár űrrepülésre 1988. június 7-én került
sor. Alekszandr Alekszandrov bolgár űrhajós a
Szojuz–TM–5-tel érkezett a Mirre. Augusztus
végén pedig elindult Abdul Ahad Momand, az első afgán
űrhajós is. Momand és szovjet társa, Lhahov a
Szojuz–TM–5-tel szeptember 6-án kísérelték
meg az első leszállást. A második bolgár űrhajóst is szállító
űrhajóval azonban gondok voltak. A fékezőrakéták 7 perccel az
optimális idő után kapcsoltak be. Mivel így Kínában értek volna
földet, a földi irányítók átírták a fedélzeti számítógép programját,
a landolást elhalasztották. A második leszállási kísérlet ismét
csődöt mondott, ugyanis az űrhajó nem állt rá a megfelelő pályára.
Mivel az oxigén folyamatosan fogyott a visszatérő egység kabinjából,
"WC" csak a szkafanderen belül állt rendelkezésre, az élelem
kevés volt és nem utolsó sorban kizárólag behúzott lábbal lehetett
elférni a kabinban, ezért az űrhajósok megkockáztatták a kézi
vezérléssel való visszatérést. Ekkor billent ki egyensúlyából
a Szojuz. Az automatika azonnal leállította a visszatérést. A
leszállást egy nappal elhalasztották. Másnap, ha kissé nyúzottan
is, de sikeresen leszálltak.

1988. november 26. és 1989. április 27. között
tartózkodott az űrben Volkov és Krikaljov űrhajós (Krikaljovból
később "sztárűrhajós" lett, de erre még visszatérek). 1989. májusában az őket
váltó legénység megfigyelte a Nova Cygnit. Az új modulok készítése azonban
csúszott, a Földön még csak az új Progressz–M teherűrhajóval és a szovjet
"űrfotellel" készültek el. 1989. november 26-án aztán elindult a
Kvant–2 modul, ami magával vitte az űrfotelt (a külső űrsétákra
alkalmas rakétahátizsákot), emellett zuhanyzót, szaunát és WC-t. Néhány év
elteltével a kozmonauták megelégelték, hogy az értékes vizet zuhanyzásra
pazarolják, és úgy gondolták, minek foglalja fölöslegesen a helyet egy ilyen
berendezés. Elvégre a nedves törölköző tisztálkodásra tökéletesen alkalmas,
így a zuhanyzót kidobták. A Mirt 1990. február 12-én elhagyta legénysége, az
50 tonnás komplexum így személyzet nélkül keringett tovább az űrben.

A Krisztall technológiai és csillagászati
modult 1990. május 31-én indították Proton rakétával; a modul június 10-én,
harmadszori kísérletre sikeresen dokkolt. Az új modul fedélzetén kapott helyet
a Glaznar–2 UV-távcső, valamint gamma, röntgen és neutronsugár
színképelemzők. A Krisztallt a Burán–2 űrrepülőgéppel való
összekapcsolódás érdekében új dokkoló rendszerrel szerelték fel. (A szovjet
űrsikló-flotta kiépítését azonban az első, személyzettel történő repülés
előtt befagyasztották.)

Szeptember elején a Progressz–M–5-tel
érdekes kísérletet hajtottak végre. A teherűrhajó fedélzetéről elektronágyúval
lőtték a Föld mágneses terét, ami a sarki fényhez hasonló plazmajelenséget
hozott létre. A Progressz—M—5 szeptember 29-én csatlakozott a Mirhez.
Az új teherűrhajón nagy műszaki újítást hajtottak végre. Fedélzetébe egy Raduga
elnevezésű visszatérő teherkapszulát építettek, amit e repülés alkalmával
sikeresen használtak. (A Raduga előtt a kísérleti eredményeket a Szojuzzal,
illetve néhány alkalommal a Merkúr űrhajóval hozták vissza.)

Az első civil űrhajós a japán Akijama
Tojehiro
volt, a TBS tévétársaság tévériportere. A japán cég 12 millió
dollárt fizetett a Szovjetuniónak a kiképzésért és a repülésért. A japán
űrhajós rosszul viselte a súlytalanságot, feladata különböző cégek termékeinek
reklámozása volt.

Nagy-Britannia a japánokhoz hasonlóan, fizetett
útra kívánt küldeni űrhajóst. Ám a pénz nem gyűlt össze, így a Mirt üzemeltető
Enyergija cég csak azzal a feltétellel vállalta az angol űrhajós fogadását, ha
bekapcsolódik a szovjet kutatásokba. Az angol űrhajós egy hölgy lett, a 27 éves
Helen Sharman május 18-án indult a Szojuz–TM–12 fedélzetén.
Az űrhajón vele utazott még a 312 napon keresztül az űrállomáson dolgozó
Szergej Krikaljov is. Sharman hat napot töltött az űrállomáson, eközben számos
szovjet és angol kísérletet végzett.

December 31-én a szovjet "államszövetség"
összeomlott. Kazahsztán megalakulásával Bajkonur használatáért az oroszoknak
fizetniük kellett. Oroszország átvette a Mir üzemeltetését, aminek köszönhetően
az újságokban gyakran röppent fel a hír: "Eladják a Mirt!". A szakemberek (akik
immár csak érzelmi okokból maradtak meg állásukban) ezeket az állításokat nem
győzték cáfolni. (Űrhajósok szerint "pánik tört ki a Szovjetunióban" a Mir
eladása miatt.) Szergej Krikaljov 1992. március 25-én tért vissza. A sajtó
az első időutazóként írt róla. Krikaljov a politikai rendszer bukását
meglehetősen távolról szemlélte, bár egy vészvisszatérésre mindig készen
állandóan hallgatta a híreket az űrállomáson: Oroszországba tért vissza, de
még szovjet zászlajú szkafanderben.

"Béke" az űrben — Oroszország irányításával

1992-ben a Mir üzemeltetése Oroszországra
szállt. A legfőbb költségeket az űrállomás továbbépítése, Bajkonur bérleti díja
és az űrhajók legyártása és indítása jelentette. A Mirt eredetileg jóval
rövidebb használatra szánták, a tudósok már lassan elkészítették a Mir–2
előzetes terveit is. Így csak az összeomlóban lévő orosz gazdaság állapotának
volt köszönhető, hogy a Mir—1-et továbbra is pályán tartották, no meg a
meglehetősen nagy külföldi támogatásnak. Az űrverseny végeztével amerikai űrhajósok
érkeztek a Mirre, az ezért fizető Egyesült Államok pedig gyakorlatilag életben
tartotta az űrállomást. Az alábbiakban tekintsük át azt a kilenc évet, ami alatt
Oroszország fenntartotta és üzemeltette a Mir űrállomást.

1993. január 24-én indult a Szojuz–TM–24
Manakov és Polesuk űrhajósokkal a fedélzetén. A Szojuzt olyan
dokkoló rendszerrel látták el, amit a Burán repülésekhez fejlesztettek ki.
Először fordult elő, hogy egy űrállomáshoz egyszerre három űrhajó csatlakozzon.
1994. február 4-én érdekes — az észlelő (amatőr)csillagászoknak pedig
kifejezetten idegtépő — kísérletre került sor. A Progressz–M–15
űrhajó 150 méterre a Mirtől egy 20 méter átmérőjű alumíniumfóliát nyitott ki. A
naptükör által tükrözött 4 km-es fényfolt végigvonult egész Európán. A két fényes
pontot (optikai kettősműhold) szabad szemmel is meg lehetett különböztetni. A
Progressz–M–18 fedélzetén szállították az űrállomásra az első
műalkotást. Arthur Woods svájci szobrász 150.000 svájci frankot (10
millió forint) fizetett azért, hogy műve, a "Kozmikus táncos" repülhessen.

Szeptember végén az űrhajósok űrséta során
videokamerás felderítést végeztek. A képek kielemzése után kiderült, 65 kisebb
Perseida-meteor csapódott a Mir burkolatába. Az űrséta során egy felgyülemlett
szemétből készített "fantoműrhajót" is pályára állítottak, ám ezt nem jelezték
előzetesen a földi irányítóknak. A "szeméthajó" tetején egy szkafander is
helyet kapott, így a "műhold" egy "űrmotorosra" emlékeztetett. Az amerikai
NORAD objektumkövető szolgálata az ismeretlen objektumot helyesen UFO-ként
regisztrálta. Később ufológiával foglalkozó "szaklapokban" megjelent, hogy a
KGB utóda és a földönkívüliek titkos megállapodása szerint jött létre a
szupertitkos Mir – UFO űrrandevú: és valóban, az újságok által közölt
kissé elmosódott képeken ki lehetett venni egy űrhajót, valamint egy tetején
ülő űrhajóst!

1994. január 8. és 1995. március 22. között
került sor az űrkorszak történetének leghosszabb repülésére: Poljakov űrhajós
összesen 438 napot töltött a súlytalanság állapotában.

A második amerikai–orosz közös repülésre
(az 1975-ös Apollo–Szojuz után) 1994 februárjában került sor. A Discovery
— és a fedélzetén lévő Spacehab űrlabor — hat űrhajósa (öt amerikai
és egy orosz, Szergej Krikaljov személyében) nem közelítette meg a Mirt, csupán
rádiókapcsolatot létesített vele. A sikeres programon felbuzdulva az oroszok
400 millió dollár ellenében meghívták az amerikaikat egy hosszabb repülésre a
Mir fedélzetére. (A pénzt az üzemeltetésre, az ISS Zarja moduljának építésére
és egy új típusú napkollektor tervezésére fordították.) Csernomirgyin
orosz miniszterelnök, Al Gore amerikai alelnök, Jurij Koptyev,
az 1992-ben alakult Orosz Űrügynökség (RKA) vezérigazgatója és Daniel
Goldin
NASA-igazgató a Mir közös használatáról szóló megállapodást 1994.
június 23-án írta alá.

1994. augusztus 25-én a Progressz–M–24
összeütközött az űrállomással. Igaz, ez az ütközés lassan történt, nem
veszélyeztetve az űrhajósokat. Az űrhajó dokkolórúdja csak kisebb külsérelmi
nyomokat hagyott, amit az űrhajósok külső űrséta során javítottak ki.

Az Európai Űrügynökség (ESA) és az RKA még az
amerikai–orosz megállapodást megelőzően szerződtek egymással. Oroszország
45 millió euró ellenében vállalta négy űrhajós kiképzését és két űrhajós
feljuttatását a Mirre. Az első ESA-űrhajós, Ulf Merbold 1994 októberében
érkezett az űrállomásra. Az európai–orosz együttműködés neve Euromir
lett.

1995. február 3-án indult a Discovery
űrrepülőgép
. Fő feladata a Mir–STS összekapcsolásának főpróbája volt.
A dokkolás nem történt meg, az amerikai űrsikló a Burán tervezett kikötőhelyét
11 méterre közelítette meg. A Discovery és a Spacehab űrlabor nyolc napos
küldetés után tért vissza.

Mir — oroszok és amerikaiak közösen használt űrállomása

Norman Thagard asztronauta volt az első
amerikai a Miren. Az űrhajós 1995. március 16-án Szojuzzal érkezett. Az amerikai
két hónappal később az orosz űrhajósokkal együtt fogadta a késve legyártott
Szpektr geofizikai kutatómodult. Az Atlantis űrsikló június 27-én indult,
fedélzetén a Mir 20. alapszemélyzetével, Anatolij Szolovjov és Nyikolaj
Badurin
űrhajósokkal. A dokkolás simán lezajlott, az orosz űrhajósok
jelezték, hogy míg a Szojuz és Progressz űrhajók összekapcsolódása megrázza az
egész űrállomást, addig az űrsikló csatlakozását, ha nem figyelné valaki, talán
észre sem venné. Thagard az Atlantis megérkezésekor azonnal átszállt az
űrrepülőbe, mert nagyon rosszul bírta a Miren uralkodó körülményeket.
Visszatérés utáni nyilatkozatai ("laboratóriumi patkányoknak éreztük magunkat",
"szélsőséges kulturális elszigeteltségben éltünk") felrázták a világsajtót.

Számunkra fontos lehet, hogy a július végén
induló Progressz–M–28 vitte az űrállomásra a Pille ’95 dozimétert.
Szeptember 5-én Szojuz–TM–22-vel indult Bajkonurból az Euromir
program második űrhajósa, dr. Thomas Reiter. Reiter volt az egyik
tervezője a Hermes európai űrrepülőnek és a Columbus európai űrlaboratóriumnak
is. A Pille dózismérőt Reiter és Avgyejev űrhajósok űrsétakor magukkal
vitték, és azt az eredményt kapták, hogy az űrhajósokat az űrállomáson kívül 5
óra alatt, az űrállomáson belül 12 óra alatt éri ugyanakkora sugárzás. Reiter
a Pille ’95-tel végzett kiemelkedő munkájáért "Tiszteletbeli magyar űrhajós"
címet kapott.

1995. november 12-én érkezett a következő
amerikai legénység az Atlantis fedélzetén. Az űrsikló beszállt a Mir építésébe,
mert fedélzetén felszállította az orosz gyártmányú, STS-dokkolást elősegítő
Dokkoló Modult (DM).

1996 márciusában került sor az Atlantis
következő csatlakozására. Shannon Lucid amerikai űrhajósnő az a
lapszemélyzet teljes értékű tagjává vált. Az utolsó modul, a Priroda
áprilisi dokkolásával 10 év alatt végre kiépült az eredetileg három–öt
éves használatra tervezett 140 tonnás modulűrállomás. Májusban az űrhajósok
űrsétán egy passzív ballonműholdat állítottak pályára: egy hatalmas,
kólásdobozt mintázó Pepsi Cola-reklámot, a cég megrendelésére. Mivel a
következő Atlantis heteket késett a gyorsítófokozatot rögzítő O-gyűrű
meghibásodása miatt (ez okozta a Challenger-katasztrófát), Shannon Lucid
kettős rekordot állított be: a legtöbb ideig a világűrben tartózkodó nő,
illetve amerikai űrhajós lett. Az Atlantis (fedélzetén a megnövelt terű
kettős Spacehabbal, amit ezentúl minden űrsikló magával vitt a Mirhez)
szeptember 16-án indult Lucidért, a csereűrhajós John Blaha volt. 1997
januárjában a következő Atlantis egyik utasa, Jerry Linenger váltotta
Blahát. Ekkor került a Mir fedélzetére a korszerűsített Pille ’96 doziméter.

1997. február 23-án öngyulladással belobbant
az egyik oxigénfejlesztő eszköz, egy lítium-perklorát gyertya. Hat űrhajós
másfél perc alatt oltotta el a tüzet, de a keletkező füst miatt több mint egy
napon át gázmaszkot kellett viselniük. A fő oxigéntermelő rendszer, az
Elektron, márciusban mondta fel a szolgálatot, tartalékrendszerével
együtt. Ezért újabb lítium-perklorát gyertyákat kellett égetni. Egyébként az
előírás szerint ha az Elektron-rendszer csődöt mond, akkor a tartalékrendszerre
kell kapcsolni. Ha az is, csak akkor kell begyújtani az oxigéndúsító gyertyákat,
melyek 1 gyertya/fő/nap adagolással működnek. Ha az összes gyertyát elhasználták
(amire nem kerülhet sor, mert előtte visszatérnének, de "ha mégis"), akkor
rendelkezésre állnak a szkafanderek oxigéntartályai. Ez utóbbiak öt napra
biztosíthatják az oxigénellátást. Jelen esetben az Elektron és tartaléka
hibásodott meg, a gyertyák azonban nem fogytak el, mert májusban az Atlantis
felvitt egy új Elektron-rendszert. Linengert Michael Foale váltotta
föl. Ha az Atlantis startját huzamosan halasztani kellett volna, a Mir
űrhajósai Szojuz űrhajóval tértek volna vissza.

1997. június 24-én a földi irányítás úgy
döntött, hogy a Progressz–M–34-gyel gyakoroltatják a kézi vezérlést.
A teherűrhajóban ugyanis volt még egy kevés hajtóanyag. A Progressz rendben
levált a Kvant–1-ről. Ám a másnapi tervezett csatlakozáskor irányítási
hiba miatt az űrhajó elrepült a dokkolónyílás mellett, és a Szpektr modulnak
ütközött, ahol Michael Foale lakott (bár akkor az előírás szerint nem ott
tartózkodott). Az ütközéskor a Szpektr megsérült, de Cibiljev,
Lazutkin és Foale űrhajósokat nem fenyegette veszély — bár lehet, hogy
ők ezt másképp látták. Mivel az ütközés következtében a levegő folyamatosan
szivárgott a Szpektren keresztül az űrállomásról, szükséges volt a modul
kiiktatása. A Mir alapmodul és a Szpektr közti zsilipajtó lezárásához át kellett
vágni az azon át húzott elektromos kábeleket. Így a Mir energiaellátása 60
százalékra esett vissza. Június 17-én Cibiljev és Lazutkin belső űrsétát
terveztek a Szpektrbe azzal a céllal, hogy helyreállítsák az energiaellátást.
A kábelek csatlakoztatását gyakorolták, amikor Lazutkin véletlenül rossz kábelt
húzott ki, ezért a Mir központi számítógépe leállt. A földi irányítás a két
űrhajóst személyesen tette felelőssé a károkért (tűz, karambol,
számítógép-leállás), miután elmúlt a veszély. Franciaország azonnal felmondta
következő űrhajósuk repülését. Cibiljevnél mindezek miatt szívritmuszavar
jelentkezett. Az augusztus 14-én visszatérő két orosz űrhajós fizetésének
harminc százalékát levonták.

A következő legénység, Szolovjov és
Vinogradov stabilizálták az energiaellátást és felkészítették a Mirt az
Atlantis fogadására. Emellett november 3-án űrséta során, mint neve is tükrözi,
az űrkorszak beköszöntének 40. évfordulója alkalmából kézzel pályára állították
("kézistart") a francia és orosz iskolások által készített Szputnyik–40
(vagy ahogy az amerikaiak nevezik: "Sputnik Junior") műholdat, a
Szputnyik–1 "másodpéldányát".

December 7-én a Mir moduljainak megfigyelése
céljából a fedélzetről elindították az Inspector nevű űrállomás-műholdat
(vagy műhold-műholdat), ami azonban műszaki hiba miatt nem állt rá a tervezett
Mir körüli ellipszispályára. A következő űrsikló, az Endeavour, 1998. január
22-én csatlakozott a Mirhez.


A MIR 1998. szeptember 8-án egy orosz-amerikai repülés során

1998 első fele a tudományos program mellett a
Mir "gyógyításával" telt (napelem-javítás, hajtóműcsere…). A Discovery 1998.
júniusában csatlakozott a Dupla Spacehabbel. Egy évvel az ütközés után még
mindig nem lehetett tudni, hogy hol szivárog a Szpektr. A Discovery egyik
feladata lett volna a lyuk megtalálása és betapasztása, de erre nem került
sor. Ezzel ért véget a Mir–NASA program, azaz az USA és az Oroszországi
Föderáció első közös űrrepülési programja. Az amerikaiak 907 napon át, ebből
802 napon keresztül folyamatosan dolgoztak a szovjet—orosz modulűrállomáson.

Augusztusban új személyzet érkezett a Mirre:
Padalka és Avgyejev űrhajósok, valamint Jurij Baturin politikus
(repülésekor ex-politikus), kiképzett űrhajós, Jelcin elnök személyes
képviselője. (Baturin repülésének egyetlen oka volt: Jelcin két nagy álma a
tengeralattjárón, illetve űrhajón való utazás. Ismert egészségi állapota miatt
egyik sem valósulhat meg, de legalább személyes képviselőt tudott küldeni a
Mirre.) Mindeközben — Jelcin állapotával szinte párhuzamosan —
Oroszország gazdasága egyre gyorsabban zuhant a végeláthatatlan mélységek felé.
Az már megszokott volt, hogy a bajkonuri szakemberek legfeljebb vodka vagy
valamilyen iparcikk formájában kapnak rendszeresen fizetést, de műholdakat
vodkával nem lehetett pályára állítani.

November 11-én az űrhajósok kézistarttal
pályára állították a Szputnyik-sorozat új tagját, a Szputnyik–41-et,
amit ugyancsak francia és orosz rádióamatőrök készítettek. A műhold jellegzetes
"bip-bip" jeleit azonnal elkezdte sugározni. 1999 februárjában repült
Ivan Bella, az első szlovák űrhajós. A Vlagyimir Meciar és Borisz
Jelcin által megkötött szerződés értelmében Oroszország ezzel a repüléssel
15 millió dollárnyi adósságát törleszti Szlovákia felé. (Tanulhatnánk a
szlovákoktól!) Április végén pedig a svájci Swatch cég által fizetett
Szputnyik–99-et indították kézistarttal. Februárban megkezdődött a
Znamja–2,5 kísérlet, melynek során egy 25 méter átmérőjű naptükröt
próbáltak kinyitni. Meggondolatlan földi rádióparancs miatt azonban a kísérlet
kudarcba fulladt.

Szólni kell még 1999. január 22-ről is. Akkor
már eldöntött tényként kezelték, hogy a Mirt júliusban beléptetik a légkörbe.
A NASA támogatta a tervet (mivel úgy gondolták, hogy Oroszország nem képes
egyszerre két űrállomás fenntartására), míg különböző nyugati befektetők
kiaknázatlan üzleti lehetőséget láttak az űrállomásban, így nem akarták,
hogy "üzletileg kihasználatlanul" térjen vissza a Mir. Természetesen
leginkább a választópolgárok ellenezték az űrállomás megsemmisítését. Az
éppen aktuális miniszterelnök, Jevgenyij Primakov aláírt egy
kormányrendeletet, miszerint minimum 2002-ig az államnak állnia kell a Mir
üzemeltetési költségeit. Ezt a rendeletet kb. két hét alatt felejtették el,
pontosabban a rendelet megmaradt a rendelet szintjén. Május 28-án
Afanaszjev és a francia Jean-Pierre Haignére űrhajósok
visszatérésével hivatalosan befejeződött a Mir-program. Az 1999. júliusi
lehozatal előtt legfeljebb egy Progressz teherűrhajót indítottak volna az
űrállomásra, a lefékezéshez szükséges üzemanyaggal.

"Béke" az űrben — de meddig?

Aztán eljött 1999 júliusa. A Mir pedig csak
nem akart megsemmisülni, talán mert nem érkezett meg a Progressz, ami
lefékezhette volna. A pénz nagy úr volt ekkor Oroszországban (tőzsdekrach, az
ázsiai pénzvilág összeomlása stb.). Közben sorban jelentkeztek az általában
komolytalan ajánlattal előálló űrturista-jelöltek, akik szívesen kifizették
volna az akkor 100 millió dolláros expedíció költségét. (Az utazás maga 20
millió dollárba került volna, de a fejlesztés, kísérleti berendezések
előállítása, stb. további támogatást tett szükségessé.) A késések ellenére
2000. február 1-jén egy új típusú, modernizált és bővített rakterű teherűrhajó,
a Progressz–M1–1, megérkezett a Mirhez.

A MirCorp 2000. február 16-án alakult. A Mirt
üzemeltető részvénytársaság az Enyergijától vette át a feladatokat. Mivel a
MirCorp többségi (60%-os) tulajdonosa az orosz vállalat, ezért az Enyergija
továbbra is vállalta az indításokat és a pályán tartást, ám a fedélzeti
programba már kevésbé szólt bele. Egy-egy utazás költsége így lecsökkent 20
millió dollárra. Az űrturisták pedig jelentkeztek (Dennis Tito például
e sorok írásakor is kiképzés alatt áll, de ő már "csak" az ISS-en kap helyet).
Amikor bejelentették, hogy 2000 közepén az első civileket (orosz filmszereplők)
is felküldik az űrállomásra, úgy tűnt, hogy a Mir talán véglegesen megmenekül.
(Valószínű ugyanis, ha egy-két civil pozitív tapasztalatokkal tér vissza az
űrállomásról, akkor komolyabb nyugati befektetők is jelentkeznek, akik
esetleg fejlesztik is a Mirt.)

2000. április
4-én indult a MirCorp által fizetett első Szojuz űrhajó, fedélzetén
Zaljotyin és Kaleri űrhajósokkal. Első feladatuk volt
az űrállomás újbóli beüzemelése, illetve a megszakadt tudományos
program folytatása. Repülésük június 6-án ért véget. A két űrhajós
végre megtalálta a Szpektren keletkezett lyukat, és betömte.
Visszatérésükkor jelentették, hogy a Mir feltűnően jó műszaki
állapotnak örvend, és még legalább öt éven át képes a szolgálatra.

{mosimage}

Tavaly év vége
felé a MirCorp vezetői óvatos célzásokkal tudatták, hogy a csőd
szélén állnak. Az orosz kormány nem habozott, azonnal határozott
a Mir megsemmisítéséről. A Vlagyimir Zsirinovszkij vezette Liberális Demokrata
Párt
költségvetési módosítást nyújtott be a Mir további üzemeltetésének
céljából. Vlagyimir Putyin elnök eddig sokat engedett a Dumának,
ezért sokáig remélhető volt, hogy a Mir sorsa a kormányhatározat miatt talán
még nem végleges. Aztán 2001 januárjában az új, "sírásónak" is nevezett
Progressz űrhajó sikeresen csatlakozott a Mirhez, fedélzetén a
pályamódosításokhoz szükséges üzemanyaggal. Az űrállomás maradványai március
23-án zuhantak a Csendes-óceánba.