2001. február – Az első kisbolygó-leszállás | MCSE

2001. február – Az első kisbolygó-leszállás

A leszállás lehetősége már a
NEAR felbocsátása előtt is szóba került, de akkor még senki
nem gondolta komolyan. A program végének közeledtével azonban
már ismerték az Eros domborzatát, nehézségi erőterét, és reális
esélyt láttak a landolásra. A leszállásra kijelölt hely a
kisbolygó középső mélyedésének, a nyereg formának a pereme
volt, kb. az a terület, ahol a nyereg és a "normál" felszín
közötti átmeneti zóna húzódik. A felszínhez közeledve a NEAR
képein mindkét terület vizsgálható volt. A nyeregről már
korábban is tudták, hogy kevés fiatal krátert tartalmaz, és
aktív regolitcsuszamlások, vagy sajátos porlerakódások zajlanak
le a területén. Emellett fontos volt, hogy lapos megvilágítási
szög legyen azokon a területeken, amelyek felett a leszállás
során elrepül a szonda.


A leszállás helye a kisbolygón

Az Eroson a nehézségi erő átlagosan kb. százada
a földinek. Megfelelő manőverekkel az ütközés sebessége viszonylag
könnyen kb. 2 m/s-ra csökkenthető. A Földön egy kb. 20 cm magasból
leejtett tárgy ütközik a felszínnel ugyanekkora sebességgel — ekkora
zuhanást még egy szerencsés számítógép is kibír, ha leejtik. Az Eros
felszínén a sok szikla ellenére is nagy a valószínűsége, hogy
puha regolitra érkezik a berendezés. Emellett kicsi volt a
vízszintes sebességkomponens az ütközéskor, nem kellett tehát
attól tartani, hogy hosszú gurulásba kezd a szerkezet. Ha mégis
erre kerül sor, a gurulás, vagy "pattogás" kis sebességgel
történik — mintha lassított felvételt néznénk. A fentieket egy
kis szerencsével megfűszerezve elvben túlélhető a leszállás.

Az első fékezésre 4,5 órával a
landolás előtt került sor, ekkor indult el a kisbolygó centrumától
közel 35 km-re húzódó körpályáról az Eros felé a szonda. Az utolsó
5 km-es szakaszon további négy manőverre került sor. Mintegy
5 km-es magasságban, a leszállás előtt 48 perccel egy 3 perces
fékezés következik, azután további három az alábbi sorrendben:
3 km-en (-33 perc) 5 perces fékezés, 1 km-en (-17 perc) 6
perces fékezés, 400 m-en (-5 perc) 4 perces fékezés. (Az
utolsó fékezés tehát elvileg csak egy perccel az ütközés előtt
ér véget.) Mindez az elméleti séma. A szonda az előre tervezett
programot hajtja végre, önmaga korrigálni nem képes. A leszállás
alatt a nagy nyereségű antenna a Föld felé, a napelemek pedig a
Nap felé néznek. Az ütközéskor a hajtóanyag fogyasztást
megbecsülve a NEAR kb. 300 kg-os. A landolás után a kommunikációt
a kis nyereségű antennával kell folytatni, mivel a másik (ha
egyben marad) lehet, hogy nem a Föld felé néz. A felszínről
ezért pl. nem tud képeket sugározni a szonda, csak könnyen
közvetíthető adatokat küldhet.

{mosimage}Ez volt az elmélet, most lássuk mi
történt a gyakorlatban. A kutatók teljesen passzív helyzetben
voltak a leszállás során. Csak a számításaikban bízhattak, korrekcióra
sem a földi irányítók, sem a NEAR nem volt képes. Az ereszkedés
utolsó 5 km-én 69 képet készített és közvetített a szonda, melyek
egyre nagyobb részletességgel mutatták a felszínt. Az utolsó
felvételt 120 m-rel a felszín felett rögzítette egy kb. 6 m
átmérőjű területről, közel 1 cm-es felbontással. Ez a legalsó
képünk, amelynek közvetítését az ütközés miatt már nem tudta
befejezni. A landolás 2001.02.12-én kb. 20:01:52 UT körül
történt, 1,5-1,9 m/s közötti sebességgel. Ha volt is némi
bukdácsolás ezután, az nem lehetett komoly, feltehetőleg egyet
fordult a szonda, majd teste és két napelemtábla sarkán megállt.
A jelek alapján az ütközés pillanatában még tartott az utolsó
fékező manőver, de a hajtóművek a felszínt éréskor azonnal leálltak.
A landolás az előre tervezett helytől mindössze 200 m-re történt. A
szonda alján lévő kamera valószínűleg elpusztult, de például a
törékeny napelemtáblák és a magnetométer is épségben maradt. A
leszállás után szinte azonnal sikerült fogni a NEAR rádiójeleit.

Eredetileg a felszíni adatközvetítést két napra tervezték, de
február 14-én további tíz nappal meghosszabbították a program
új szakaszát. A kutatók többek között a gamma spektrométertől
várnak új eredményeket, amely a felszíni anyagok jellegére
utalhat. Felmerült az ötlet, hogy a szondát esetleg újból fel
lehetne emelni a felszínről, hajtóművei segítségével. A kutatók
azonban örültek a rádióadások vétele szempontjából kedvező
helyzetnek, és ezért nem akarták megbolygatni a helyzetet. A
leszállás során készült felvételeken olyan sok az információ,
hogy ebben a cikkben nem is foglalkozunk velük részletesen.
Bővebb áttekintéssel a Meteor egy későbbi számában jelentkezünk,
ahol részletesen megismerkedhetünk a Naprendszer jelenleg
legjobban ismert kisbolygójával.