2009. július – Ember a Holdon!

A startra 1969. július 16-án, helyi
(floridai) idő szerint 9:32 kor került sor és az AS-506 jelű Saturn V
rakéta említésre méltó gond nélkül gyorsította Föld körüli pályára a
Columbia névre keresztelt parancsnoki űrhajót és az Eagle névre
hallgató holdkompot. Az Apollo 8-hoz és Apollo 10-hez hasonlóan
Armstrongék is másfél Föld körüli fordulatig rendszerteszteket
végeztek, majd következett a „holdirányra állás”. A Saturn rakéta
megmaradt harmadik fokozatának újraindítása tökéletesen sikerült, a
Columbia és az Eagle elindult a Hold felé.

A 110 méter magas Saturn V eltörpül a hajtóművekből feltörő lángcsóva mellett.

Három napi –
unalmasan egyhangú – repülés után érkeztek az űrhajósok a Holdhoz, ahol
aztán kezdetét vehette „az előadás”. A parancsnok és a holdkomp pilóta
átszálltak a holdkompba és felélesztették a leszállóegység összes
rendszerét (a holdkompnak azért kellett kikapcsolt rendszerekkel
repülnie a Holdhoz vezető úton, mert az energiával a végletekig
takarékoskodni kellett, mivel a súlylimit miatt a beépítendő
akkumulátorok száma és súlya is meglehetősen korlátozott volt). A két
űrhajós a 13. Hold körüli keringésben aztán leválaszthatta egymásról a
két űrhajóegységet. Újabb rendszerellenőrzések következtek, majd
Houston megadta az engedélyt a fékező manőverhez, a leszállás első
szakaszához.

A történelmi út három űrhajósa (balról jobbra): Neil Armstrong, Mike Collins és Buzz Aldrin.

A
fékezőmanőver a Hold túloldala felett vette kezdetét, teljes
rádiócsendben. Amikor a Hold keleti félgömbjének pereme mögül
előbukkant az űrhajó, nem volt minden teljesen rendben: Armstrong
jelentette, hogy egy-két másodperccel megelőzik a reptervet, ami
szerint nem pontosan a kijelölt leszállási ponton fognak leszállni,
ráadásul valamilyen antennaprobléma miatt akadozni kezdett a rádióadás
is. Sőt a bajok tovább fokozódtak, amikor egy komputeres hibajelzés is
érkezett a műszerfalra, ami már-már azt vetítette előre, hogy az
űrhajósok nem fognak tudni leszállni, hanem meg kell szakítaniuk azt.
(A megszakítás egy bizonytalannak ígérkező, rettegett művelet volt,
melyben baj esetén a felszín felé tartó holdkomp két fokozatát
leválasztották volna egymásról, majd a felszálló fokozat hajtóműve
visszagyorsította volna a visszatérőkabint Hold körüli pályára). Egy
komputerszakértő azonban Houstonban rájött hogyan lehet úrrá lenni a
hibán.

Az űrhajósok minden lépését, az űrhajó minden rezdülését mérnökök százai vigyázták.

A
holdkomp egyre lassabban haladt a fékezés hatására. Először az
ablakaival a felszín felé nézve, de még párhuzamosan azzal repült
(ekkor állapíthatta meg az alant elsuhanó táj jellegzetességeiből
Armstrong, hogy valamiért „sietnek” a repülés időrendjéhez képest,
ezért túlrepülnek majd a célon), aztán, ahogy lassult a szerkezet,
egyre inkább függőlegesbe állt a felszínhez képest. Legvégül teljesen
függőlegesen kellett leszállni, elkerülendő a felborulást.
Az egész leszállást (a hajtóműteljesítményt és a kormányzást) a
komputer irányította. De párszáz méter magasan Armstrong észrevette,
hogy a gépagy szenvtelenül viszi őket egy hatalmas kráter kellős
közepébe. Mivel ez felborulással fenyegette a holdkompot a
talajfogáskor, a parancsnok habozás nélkül kézi irányításra állt át és
átemelte a kráterperemen az Eagle-t. Miközben új leszállóhelyet
keresett a szemével, Houston figyelmeztette, hogy vészesen fogytán a
hajtóanyag. De Houston figyelmeztetésére hamarosan egy diadalmas
rádióüzenet jött válaszként: : – Houston, itt a Nyugalom Tengere Bázis. A Sas leszállt!

A holdkomp és a "veszélyes kráter", melyet Armstrongnak kézi vezérléssel kellett átrepülni.

A leszállás után először Armstrongnak és Aldrinnak fel kellett készítenie az Eagle-t egy azonnali biztonsági felszállásra, mert ha bármi fenyegette volna a holdutazókat, az irányítás jobbnak látta azonnal távozni, mint megkockáztatni egy veszélyes kiszállást. Miután startra késszé tették a holdkompot az űrhajósok, a repülési terv egy pihenési, alvási periódust rendelt nekik. Ám Armstrong javasolta az irányításnak, hogy hagyják ki a pihenőidőt, ők inkább kiszállnának, amire Houston engedélyt is adott.

Elsőként Neil Armstrong készülődhetett a kiszállásra. Ehhez leengedték a kabin légkörét és a parancsnok lassan – négykézláb, hátrafelé – kimászott a kabinból és leereszkedett a létrán, egyelőre még csak a leszállótalpba (a holdkomp lábainak végén lévő hatalmas tányérba, mely a porban való elsüllyedéstől volt hivatott megvédeni az Eagle-t). Közben egy bowdennel működésbe hozta a kamerát és ennek köszönhetően több százmilliónyian lehettek szemtanúi, ahogy megteszi az első lépéseket egy másik égitesten. Először csak az egyik lábával, a cipője orrával turkálta meg egy kicsit a holdport – mely meglepően finomnak mutatkozott – majd még mindig egyik kezével a létrába kapaszkodva lelépett a leszállótalpról és elhangzott szájából a történelem egyik leghíresebb mondata: „Kis lépés ez egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek”.

1969. július 21-én az ember megvetette lábát a Holdon. A
holdséta első tevékenysége a parancsnok részéről a biztonsági minta
összeszedése volt. Ehhez egy nyeles szerszámmal köveket és holdport
rakott néhány zacskóba és gondosan az űrruha egyik erre a célra készült
zsebébe tette a leletet, hogy ha valami miatt idő előtt kéne távozni, a
tudósoknak akkor is legyen némi anyagmintájuk. E művelet után
következhetett Buzz Aldrin kiszállása. Miután mindketten a felszínen
voltak, kezdődhetett a munka. Először kitűzték az amerikai lobogót,
aztán a holdkomp lábára szerelt emlékplakettet „leplezték le”:
egyszerűen levettek róla egy takarólemezt, hogy olvasható legyen a
szöveg ("Itt vetette meg az Ember, a Föld bolygóról, először a lábát,
1969 júliusában. Békével érkeztünk, az egész emberiség nevében").

Közben
volt idejük a mozgást is tanulmányozni, mivel a jelentősen csökkent
gravitáció és a hátukra akasztott életfenntartó rendszer súlyának
elhúzása eléggé megtréfálta az űrhajósokat, akik egyfajta szökdelő,
csoszogó mozgással voltak csak képesek járni. A zászlóállítás után
Nixon elnökkel beszélt telefonon a két űrhajós, majd kezdetét vehette a
rövidke tudományos program. Armstrongnak mintákat kellett gyűjtenie és
ő kezelte a fényképezőgépet is, míg Aldrinnak a holdkomp rakterében
elhelyezett műszereket kellett kipakolnia az Eagle-ből és egy távolabbi
helyen felállítania.
A parancsnok és a holdkomp pilóta útjai tehát elváltak, ki-ki ment a
maga dolgára. Armstrong összesen 21 kg-nyi követ és holdport gyűjtött
össze különböző zacskókba. Mintagyűjtés közben még kipróbálta a futást
is, ami elég szánalmasra sikeredett, 3-3,5 km/h-ás sebességet
(„kényelmes földi sétatempót”) sikerült elérni az ormótlan űrruhában. A
futás célja a leszállóhely egyetlen nagyobbacska krátere volt, az East
kráter. A világ első holdsétáján ez a holdkomptól 60 méternyire lévő
felszíni forma volt a legtávolabbi pont, amit űrhajósok elértek.
Közben Buzz Aldrin a holdkomp rakodóteréből kipakolt műszereket
helyezte el. Még a holdkomp mellett leszúrt a földbe egy rudat, amelyre
egy téglalap alakú fóliát erősítettek, a napszélmérőt (ezt az eszközt a
holdséta végén magukkal vitték a holdkompba, hogy hazahozzák). A
lézertükröt egyszerűen csak a talajra kellett fektetni, míg elvileg a
szeizmométerrel is csak ennyi lett volna a dolog, de ez a műszer már
rakoncátlankodott egy kicsit, mivel nem nyílt ki automatikusan az
energiaellátásra szánt egyik napelemtáblája, hanem Aldrinnak kézzel
kellett kinyitnia azt.

Mindössze
ennyi volt az ember első látogatása egy idegen égitesten. Az űrhajósok
fordított sorrendben – előbb Aldrin, majd Armstrong – visszamásztak az
Eagle kabinjába. Mindössze 2 óra 41 perc telt el a kabinajtó kinyitása
és visszazárása között. Jöhetett a holdséta előtt elhalasztott pihenés,
ami a kényelmetlenségek és a két űrhajós izgalma miatt inkább csak
időhúzásnak bizonyult a Hold felszínén, mintsem igazi pihenésnek. Már
csak a hazaút volt hátra, amelynek legnagyobb kérdőjele a még egyszer
sem próbált művelet, a holdi start volt. 21 órával és 40 perccel az
odaérkezésük után hazaindultak az űrhajósok. Az Eagle felszálló
fokozatának hajtóművét beindítva sima repüléssel Hold körüli pályára
álltak, ahol a Columbiában már várta őket Mike Collins.

 {mosimage}

Az
összekapcsolódás után a két Holdat megjárt űrhajós átpakolta a
„zsákmányt”, a holdmintákat, majd maguk is átszálltak, hogy az immár
feleslegessé vált holdkompot leválasszák. A 31. keringéskor pedig az
irányítás kiadta a parancsot és a sikeres holdexpedíció legénysége
hazaindult. Végül 8 nap 3 óra 17 percig tartó utazás után a Columbia
kabinja belecsobbant a Csendes-óceánba. Az emberiség pedig – Armstrong
és Aldrin révén – egy újabb hihetetlen teljesítmény mellé tehetett egy
pipát mondván: Megcsináltuk!

Cikkünk az Urvilag.hu portálon megjelent írás utánközlése.