2010. szeptember – Szembenállásban a Jupiter

Az égbolton fényesen ragyogó bolygót el sem lehet téveszteni az éjszakai órákban, így kezdő észlelők is könnyen becserkészhetik távcsöveikkel. Amit már a legkisebb műszerekkel láthatunk, az a két egyenlítői felhősáv és a négy Galile-féle hold. Apró szépséghiba, hogy a déli egyenlítői sáv az idén a szokásos eltűnéseinek egyikét éli, ezért csak egy sávot fogunk megpillantani az így kicsit csálén kinéző bolygón. A sávokat az itáliai Niccoló Zucchi, jezsuita tudós látta meg elsőként 1630. május 27-én. A további sávok és az egyenlítői régiók megfigyeléséhez már nagyobb távcsövek, jobb ég és nagy tapasztalat, de legalább is a háromból kettő kombinációja kell.

NPR: Északi Poláris Régió, NNTB: Északibb Mérsékelt Sáv, NTB: Északi Mérsékelt Sáv, NEB: Északi Egyenlítői Sáv, SED: Déli Egyenlítői Sáv, STB: Déli Mérsékelt Sév, SSTB: Délebbi Mérsékelt Sáv, SPR: Déli Poláris Régió

Ha a csillagászat iránt érdeklődő gyerekek körében szó kerül a Jupiterről, biztos, hogy azonnal a Nagy Vörös Folt iránt érdeklődnek, míg egy kezdő bolygóészlelő első jelentősebb trófeája szintén ez a légköri képződmény szokott lenni. Legalább 350 éve létezik, de az elméletek szerint valószínűleg több ezer éve foroghat ez a két övezet találkozásánál kialakult anticiklon. Felfedezőjének Giovanni Cassini-t tekintik, aki 1655-ben látta meg először, bár Robert Hooke már egy évvel korábban említett valami foltot a bolygón, de az valószínűleg nem a Nagy Vörös Folt volt. A vihar láthatósága, színe hosszú távon jelentősen változik, időnként sötét vöröses színével szinte kiugrik a Déli Egyenlítői Sávból, máskor viszont csak egy üreg a sötét öv oldalán.

Útban a Jupiterhez

Ha a Jupiterről beszélünk, nem maradhat el a Galilei-holdak említése, melyekről mindenki hallott,akit egy kicsit is megérintett a csillagászat. Mint égitestek is egy-egy fantasztikus világ, de még ennél is ismertebbek tudománytörténeti jelentőségük miatt is. Az óriásbolygó holdrendszere azonban nem csak ebből a négy óriásból áll, jelenleg 59 további holdat ismerünk ebben a "mini naprendszerben". 
Ezekről azonban ritkán hallani, ami nem véletlen, hiszen egy rendkívül aránytalan
holdrendszerrel állunk szemben. Míg a négy Galile-hold szabad szemmel
is látható lenne, ha a Jupiter vakító fénye nem nyomné el őket, a bolygó
ötödik holdját csak 1892-ben fedezte fel a sasszemű Edward Barnard a Lick Obszervatórium 91 cm-es refraktorával.Érdekes, hogy Barnard Amerika felfedezésének 400. évfordulója alkalmából Columbiának keresztelte, ám Camille Flammarion javaslatára a mitológiai Amalthea terjedt el, bár hivatalos ezt is csak 1975-ben fogadta el a Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU).

 Edward Emerson Barnard a Lick obszervatórum 91 cm-es refraktorának kezelőszerveinél.

A
14 magnitúdós Amalthea vizuális észlelése azonban szinte lehetetlen
feladat – hacsak nincs egy 80-90 cm-es refraktorunk -, hiszen a halvány holdacska legjobb esetben is csak 35
ívmásodpercre, alig fél korongnyira távolodik el a ragyogó bolygó
peremétől.Talán még digitális képrögzítéssel is gondot jelenthet
megfigyelése, minden esetre érdekes lenne hallani ilyen
próbálkozásokról. Az Amalthea szeptember 1-jén 19:30 UT-kor éri el
legnagyobb keleti kitérését, s mivel keringési ideje 0,498 nap, hat
órával később már nyugatra kell keresni a bolygótól. Ezen epocha alapján
a hónap többi éjszakájára is lehet tervezni, de a legtöbb planetárium
program egyébként is pontosan jelöli a holdacska helyzetét.

 Az Amalthea észlelhetőségének nehézségét jól mutatja ez az infravörös
felvétel, amely a 8,2 m-es Subaru-teleszkóppal készült a
Hawaii-szegetekről. A 2004-es felvétel expozíciós ideje 5 másodperc
volt.

Ha már vizuális észlelés, a ma már amatőr körökben is elterjedt 30-40
cm-es távcsövekkel sokkal nagyobb esélyünk lehet a 15 magnitúdós Himalia
megpillantására, hiszen ez a 185 km átmérőjű hold 1 foknál is messzebb
eltávolodhat a bolygótól. Szeptember 1-jén este például ilyen helyzetben
láthatjuk, amikor 1,1 fokkal délnyugatra kell keresni, a mivel keringési ideje 250 nap, a bolygóhoz viszonyított helyzete csak lassan változik. Ez volt a bolygó hatodik holdja, Charles Dillon Perrine fedezte fel 1904 decemberében szintén a Lick nagy refraktorával, de már nem vizuálisan, hanem fotografikusan. Itt is találkozunk elnevezési kavarodással, hiszen 1955 és 1975 között Hestia néven hivatkozták, csak utána kapta meg ma ismert elnevezését. Digitális
képrögzítéssel nem lehet gond a megfigyelése, ahogy a többi távoli
holdnak sem, mint a 17 magnitúdós Elara vagy Pasiphaë.

A 91 cm-es Crossley-refraktornak – sok egyéb mellett – három jupiterhold felfedezését is köszönhetjük.

A VII Elara jelzésű holdat szintén Perrine találta meg, kevesebb mint egy hónappal a Himalia fellelése után, de már 1905-ben. Nagy feltűnést keltett, hogy ez a 80 km-es hold szinte pontosan olyan, távoli pályán kering, mint a VI Himalia, így minden bizonnyal egy befogott, majd szétesett égitest maradványairól lehet szó. A Himalia családnak ma már 5 tagját ismerjük. Gondolom nem meglepő, hogy 1955 és 1975 között ennek a holdnak is más neve volt, Hérának hívták. Három évvel később újabb meglepő felfedezést tett Philibert J. Melotte, aki a Greenwich-i obszervatóriumban készült 1908. február 28-ai lemezeken felfedezte a Phasipaë-t. Ez kétszer olyan messze kering, mint az Himalia család tagjai, ráadásul retrográd irányba! A 17 magnitúdós égitest először kisbolygó jelölést kapott, mert nem volt egyértelmű, hogy a Jupiterhez, vagy a kisbolygóövhöz tartozik. Egy Jupiter körüli keringése nem kevesebb mint 735 napot vesz igénybe. A Phasipaë követése közben, 1914. július 21-én fedezte fel a következő holdat Seth B. Nicholson, melynek pályája viszont a Phasipaë-hoz hasonlított. Ez lett a Sinope, és az újabb család. Nicholson 1951-ig három újabb távoli holdat fedezett fel.

{mosimage}

A Himalia apró fénypontja a ragyogó Jupiter és a fényes Galilei-holdak
árnyékában. A 6 perces felvételt Stefan Binnewies készítette 2003.
március 23-án egy 105/600-as Astro-Physics gyártmányú refraktorral  .

Hosszabb szünet után következett 1974-ben a 20 magnitúdós Leda, majd a Voyager-1  szonda által három belső, az Io-nál is közelebbi hold, 7-16 órás keringési időkkel. Az utolsó fotografikusan felfedezett mellékbolygó. A Leda-t azonosító Charles Kowal 1975-ben talált egy még halványabb, 21 magnitúdós kísérőt is, de a kevés észlelés miatt később elveszettnek tekintették az égitestet. Csak 2000-ben, immáron CCD detektorokkal sikerült a nyomára akadni, amely egyben a kezdetét jelentette egy új korszaknak. Az időközben felépült 4-8 méteres távcsövekkel távoli holdak garmadát fedezték fel, egészen a 23-24 magnitúdós, azaz 1 km-es határig. Így jött ki a 63, bár ebből 12-nek még nincs neve, vagyis létezésük nincs megerősítve. Amatőr eszközökkel, 20-30 cm-es, CCD-vel felszerelt távcsövekkel 7-8 külső hold megfigyelésére látunk esélyt, melyek közül négy 18 magnitúdónál is fényesebb. Ezek azok a kísérők, melyeket még a fotografikus érában fedeztek fel. Vizuálisan a távoli Himalia lehet elérhető, de legalább 30-40 cm-es távcső és jó ág kell a megpillantásához. Aki kedvet érez hozzá, és aki megteheti, próbálja meg elérni ezeket a holdakat, melyekről tudomásunk szerint még nem készült hazánkban megfigyelés.