2011. június: Szupernóvák a Tejútrendszerben | MCSE

2011. június: Szupernóvák a Tejútrendszerben

Tejútrendszerünkben az utolsó szupernóva-robbanás 1868-ban történt, bár vizuálisan nem volt megfigyelhető. Azóta nem volt példa hasonló jelenségre, ugyanis a szupernóvák ritkán és véletlenszerűen tűnnek fel, így a hosszú kimaradás egyáltalán nem számít meglepőnek, inkább elszomorítónak. Szupernóva-robbanások maradványaiból azonban meglehetősen sokat figyelhetünk meg.

A Simeis 147 vagy Sharpless 2-240 jelű szupernóva-maradványról nem lehet sokat tudni, mindössze azt, hogy 3000 fényévre található a Földtől. A Bika és a Szekeres csillagkép határán található. A W49B jelű maradvány a Sas csillagképben található 35 000 fényév távolságban. Az infravörös megfigyelések gyűrűket mutatnak szerkezetében, emellett nagyon erős röntgensugárzást is észleltek. Érdekesség, hogy a kutatók azt gondolják, hogy ez egy gammakitörés maradványa. A W50 katalógusszámú ködösség egy 10 000 évvel ezelőtt, a Sas csillagképben felrobbant szupernóva maradványa. A csillagból egy nagy tömegű röntgenkettős maradt vissza, mely változásokat mutat, ezért a V1343 Aql változócsillag-jelölést viseli.


Szupernóva-maradvány a Vela csillagképben. Éder Iván felvétele 2010-ben készült, Namíbiából

A Vela szupernóva-maradvány „mindössze” 800 fényévre van a Földtől, és 11 000-12 000 éve keletkezhetett. A közepén egy pulzár található, mely 89 ms alatt fordul meg egyszer a tengelye körül. Az 1970-es évek elején a rádiójelek kicsiny változásának kimutatása után a kutatók azt feltételezték, hogy a pulzár körül egy bolygó kering. Ennek a bolygónak legalább 10 Jupiter-tömegűnek kell lennie, és 0,3 csillagászati egység távolságra kell keringenie a pulzár körül. A bolygó jelenléte azóta nem nyert megerősítést – igaz, már nem is keresik…


A Fátyol-köd a Hattyú csillagképben (Éder Iván felvétele)

A Fátyol-köd sokak számára ismert és kedves objektum. A ködöt William Herschel fedezte fel 1784-ben, a Hattyú csillagképben. A szupernóva legalább 5000 éve robbant fel, a maradvány átmérője jelenleg 3 fok körül van. Távolsága pontosan nem ismert, de az ultraibolya felmérések alapján legalább 1500 fényévre van tőlünk. További megfigyelésekből kiderült, hogy a maradvány oxigént, ként és hidrogént tartalmaz.

Kr. u. 185. szeptember 7-én fényes csillag tűnt fel a Circinus és a Centaurus határán. A jelenséget kínai csillagászok és talán a rómaiak is észrevették – igaz, ez utóbbiban nem biztosak a történészek. A szupernóva maradványa tőlünk 8200 fényévre található, a robbanás valószínűleg Ia típusú volt.


Az 1006-ban felrobbant szupernóva maradványa

Az Ia típusú szupernóvák akkor alakulnak ki, amikor egy kettősrendszerbeli fehér törpe anyagot kap a társától, mely egy vörös óriáscsillag. Ha a fehér törpe eléri a kritikus, 1,4 naptömegű határt, a csillagban lévő elfajult elektrongáz nyomása nem tudja a gravitációs erőt kompenzálni, a csillag menthetetlenül összeomlik, majd szupernóvaként fejezi be életét. Mivel a robbanások kb. azonos tömegnél következnek be, az abszolút fényességük is hasonló lesz. Ezeket a robbanásokat távoli galaxisokban is észlelni lehet, így az Ia típusú szupernóvákat mint azonos fényességű „standard gyertyákat”, a galaxisok távolságának meghatározására lehet használni. Azonban a legújabb megfigyelések szerint ezek a robbanások valójában nem egyforma fényesek.

Az írott történelem legfényesebb galaktikus szupernóvája 1006-ban robbant fel. A 7200 fényévre található szupernóva elérte a -7,5 magnitúdós látszólagos fényességét. A Lupus csillagképben feltűnt vendégcsillag Ia típusú volt. Kínai és arab csillagászok végezték róla a legpontosabb megfigyeléseket. Az egyiptomiak így írják le a jelenséget: „a jelenség 2-3-szor nagyobb a Vénusznál, a fényessége kicsit nagyobb, mint a félhold.” A tudósok a leírások alapján gyanítják, hogy Ia típusú volt a robbanás. Néhány forrás szerint a csillag elég fényes volt ahhoz, hogy árnyékot vessen, és még nappal is látható volt.
 
A szupernóva maradványát egészen 1965-ig nem találták meg, ekkor a Parkes rádiótávcsővel kimutattak egy korábban ismert rádióforrás körüli maradványt. Néhány évvel később röntgenforrást is kimutattak a maradványnál, majd 2010-ben a HESS röntgentávcső nagyenergiájú röntgenemissziót észlelt a maradványból. Átmérője kb. 20 parszek, eddig nem találtak benne sem neutroncsillagot, sem fekete lyukat.

A történelem talán leghíresebb szupernóváját 1054-ben fedezték fel kínai csillagászok. A szupernóva maradványát Rák-ködként ismerjük. A zéta Tauri közelében felrobbant csillag után pulzár maradt vissza. A Rák-köd és a benne rejtőző pulzár a leginkább tanulmányozott objektumok közé tartozik.


Az 1054-es szupernóva-robbanás maradványa, a Rák-köd Kereszty Zsolt felvételén

A Rák-ködöt 1731-ben fedezte fel John Bevis. 1757-ben Halley előrejelezte, hogy a Halley-üstökös 1758 végén vissza fog térni. Charles Messier is kereste az üstököst, miközben ő is észrevette a Rák-ködöt. Néhány megfigyelés után rájött, hogy az objektum nem mozog, ebből azt a következtetést vonta le, hogy az nem lehet a Halley-üstökös. Ekkor Messier elkezdte katalogizálni azokat az objektumokat, amelyek üstökösnek néznek ki, de mégsem azok – ezzel megkönnyítette az üstököskeresők munkáját. William Herschel Messier-től és Bevistől függetlenül szintén felfedezte a szupernóva-maradványt. Szerinte a maradványt csillagok csoportja alkotja. William Parsons volt az első, aki lerajzolta a ködöt 1844-ben, de a Rák-köd nevet négy évvel később adta neki.

Egy újabb szupernóva, amit szabad szemmel is látni lehetett, 1181-ben tűnt fel. A Cassiopeiában lévő „vendégcsillag” 185 napig volt látható. A robbanás során keletkezett pulzár másodpercenként 15-ször tesz meg egy fordulatot a tengelye körül. A megfigyelések szerint nagyon gyorsan hűl, ennek oka az erős neutrínófluxus lehet. A szupernóva-maradvány 10 000 fényévre található, látszó fényessége 8 magnitúdó.

Néhány száz évvel később a Cassiopeiában újabb vendégcsillag tűnt fel, melyet Tycho-féle szupernóvának is neveznek, mivel ő írta le a jelenséget a legrészletesebben. Az 1572-ben feltűnt szupernóva Ia típusú volt, szabad szemmel is látni lehetett. A szupernóvát nem Tycho látta meg először, hanem Wolfgang Schuler. Tycho, amikor meglátta, Jupiter fényességűnek írta le a vendégcsillagot, mely fokozatosan elérte a Vénusz fényességét. A szupernóva színe kezdetben fehér volt, végül 1574 márciusában vörös színűként tűnt el a megfigyelők szeme elől. A szupernóva maradványát 1960-ban fedezték fel. A képeken a maradvány nagyon halvány, csak később, a ROSAT űrteleszkóppal készítettek róla látványosabb felvételeket. A szupernóvát Ia típusúként katalogizálták, távolsága 8000 és 9800 fényév közötti. 2004 októberében azonosították a hajdani fehér törpe társcsillagát, amely nagyon hasonló a Naphoz.

A Tycho-féle szupernóva maradványa több mint négy évszázaddal a robbanás után

Egy újabb szupernóva tűnt fel 1604-ben az Ophiuchus csillagképben, ez a Kepler-féle szupernóva. Ez volt az utolsó, vizuálisan megfigyelt szupernóva Tejútrendszerünkben, maximális fényessége elérte a -2,5 magnitúdót. Az Ia típusú robbanás kb. 20 000 fényévre volt a Földtől. A szupernóvát először Észak-Itáliában észlelték október 9-én, Johannes Kepler csak október 17-én kezdte észlelni az új csillagot. A szupernóvát azért róla nevezték el, mert írt egy könyvet a szupernóváról De Stella nova in pede Serpentarii címmel.

{mosimage}
A Kepler-féle Kepler illusztrációja a De Stella nova in pede Serpentarii
művében. A szupernóva a Kígyótartó jobb lábánál található ‘N’ betűvel van jelölve

A Tejútrendszerben az utolsó megfigyelt szupernóva a Cassiopeia A nevet viseli. Távolsága 11 000 fényév, a maradvány átmérője mára elérte a 10 fényévet. A szupernóva fénye kb. 300 éve már elérhette a Földet, de nincs semmilyen feljegyzés erre az időpontra. Ennek az lehet az oka, hogy a nagytömegű csillag korábban már ledobta a külső burkait. A csillag egyébként egy nagy tömegű vörös szuperóriás volt, ennek a magja omlott össze, okozva a IIb típusú, nagyon ritka robbanást. A szupernóva egyik érdekessége, hogy a maradvány az egyik legerősebb rádióforrás a Tejútrendszerben. A Chandra röntgenteleszkóp megfigyelései nem adnak egyértelmű bizonyítékot arra, hogy a csillag maradványa neutroncsillag vagy fekete lyuk. A maradvány tágulási sebessége 4000 és 6000 km/s között lehet. Ebből az értékből számolták vissza az esemény bekövetkeztének idejét, ami 1667-re esett.

Végül a Tejútrendszerben ismereteink szerint a legfiatalabb esemény a G1.9+0.3 katalógusjelzést viseli. A Very Large Telescope rádióantenna-rendszerével végzett megfigyelésekből megállapított tágulási sebesség alapján a kora kb. 140 év. A robbanás valószínűleg azért nem volt látható, mert a galaxis központi vidéke felé nagyon sok a fényelnyelő porfelhő, melybe a robbanást elszenvedő csillag ágyazódott. Ez csak az optikai tartományban vehető észre, rádió és röntgentartományban a fény könnyen áthatol rajta, láthatóvá téve a maradványt. A gázok kiáramlási sebessége 56 millió km/h, ez a fénysebesség 15%-a, ami példa nélküli az eddig ismert szupernóva-maradványok között.



A www.mcse.hu oldal felületén sütiket (cookie) használunk. Ezeket a fájlokat az ön gépén tárolja a rendszer. Az oldal használatával ön beleegyezik a cookie-k használatába. További információért kérjük olvassa el adatvédelmi tájékoztatónkat. További információ

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close