Ez gyakorlatilag egy kis lista, amin fentről lefelé haladva láthatjuk az éppen szerkesztett képen levő rétegeket. Minden rétegen levő tartalmat kicsinyitve is mutat a pogram, a sorrendjüket egyszerűen a rétegek megfogásával és lejjebb, vagy feljebb történő húzásával változtathatjuk meg. A mellékelt ábrán számokkal jelöltük a főbb funkcióit:

1. kis legördülő lista az aktuális réteg (ez mindig kiemelten jelölve van a listában, a végzett művelet mindig éppen ezen történik) viszonyát állitja be az alatta levővel. Érdemes végigpróbálni őket!
2. a kiválasztott réteg "átlátszatlansága": 0% teljesen átlátszóvá teszi a réteg tartalmát. 
3. itt jelöli a program melyik réteg látható. A szem ikon mutatja, ha a réteg bekapcsolt állapotban van.
4. ha a rétegen dolgozunk kis ecset látszik itt. Ha üres, de belekattintunk azzal az aktuális réteget összeláncoljuk a kattintottal, innentől azok bizonyos műveletekre (pl. mozgatás) egyszerre reagálnak majd. Ezt kis láncszem jelöli. Ha egy kis karika látszik benne az azt mutatja, hogy a réteghez adott maszkon dolgozunk a réteg tartalmát nem bántva – l. később.
5. 6, 7 számokkal jelölt gombokkal a kiválasztott réteghez hozzáadhatunk egy maszkot, új réteget csinálunk, vagy kitöröljük a kiválasztottat. 

Az ingyenes programok hívei használhatják a Gimp programot is, pláne hogy azt szinte minden operációs rendszer alá  megtalálhatjuk. A Gimp layer-palettája majdnem ugyaniigy néz ki, és nagyon hasonló logikával használható. Több más program is tud hasonló funkciókat, ezek felderítését a tisztelt olvasókra bíznám. Ugyancsak hasznos segiitőtársunk lesz valamilyen klasszikus képnézegető program, amely segít eligazodni az alapanyag-képek dzsungelében. Klasszikus példa ilyenre a közismert ACDSee, vagy a hozzá sokban hasonlító, ámde ingyenes XnView is.

A képek egymáshoz illesztése

Ezután a megnövelt területű kezdőképre állva a vágólapon levő képet beillesztjük oda a Paste (Ctrl + V) paranccsal. Ez a kép egy új rétegben (layerben) jelenik meg fölötte. A nagyon régi Photosop-verziók még nem nyitottak a beillesztettnek automatikusan új réteget, itt ezt előbb kézzel kell megtenni.

Erősen javalt a most beillesztett képet az alapanyagok könyvtárából félremozgatni (nem kitörölni!) – ezzel is csökken a következőkben a sok kis kép közötti bogarászással eltöltött idő, és "lélektanilag" is hasznos ha látszik a munka elörehaladása.

Most két képünk van, két külön rétegben. Alul az egyik, felette egy másik, és ezek szerencsénkre külön is mozgathatóak. Photoshopban kiválasztjuk a rétegeket mutató kis ablakon a mozgatni kívánt réteget, és az eszköztár mozgató-gombjára kattintva mind az egérrel, mind a nyílgombokkal mozgathatóvá válik a rétegen levő kép. Durva pozícionáláshoz egérrel mozgassuk, majd térjünk át a billentyűzetre, azzal ugyanis könnyebb a pontos elhelyezés: egy gombnyomás éppen 1 pixellel mozdítja el a képet, shift-el együtt nyomva pedig 10 pixellel.

Elsősorban a légkör elmosó hatásának köszönhetően a két kép sohasem fog pontosan illeszkedni. A minél jobb eredmény érdekében azonban van két trükk, amivel a legjobb pozíció viszonylag könnyen megtalálható. Az egyik a félig átlátszó  rétegek módszere. Ehhez a felső rétegen levő képet válasszuk ki, és az átlátszóságát szabályozó csúszkával tegyük valamennyire áttetszővé. Igy az alsó kép is részben látható lesz. Addig kell a felsőt mozgatni amíg a kettő együttesen a legkevésbé szellemképes látványt adja. Ha ez megvan a réteget ismét tegyük átlátszatlanná.

{mosimage}
A félig áttetsző rétegek módszerével végzett illesztés

{mosimage}
A különbség módba kapcsolt rétegekkel történő illesztés. Mindkét ábrán baloldalt az illesztetlen, jobbra az illesztett állapot látható

A másik – az előzőhöz képest szerintem pontosabb – módszerben a felső rétegen levő képet ún. különbség-módba (Difference) kapcsoljuk. Ilyen megjelenítéskor a felső réteg intenzitásait rendre kivonja az alatta levő rétegéből a program. A legjobb illeszkedésnél a két képtartalom közel azonos, így a közös képterület hirtelen elsötétedik a legjobb pozícióban. Ezzel akár 1 képpontnyi elmozdulás is észrevehetően megváltoztatja a látványt, így a félig-áttetsző rétegekkel szemben határozottabban érezhető a megfelelő helyzet. Ha ezt megtaláltuk, a réteget kapcsoljuk vissza Normal módba. 

Képek határok nélkül

A két felvétel most már pontosan illeszkedik, de szinte biztos, hogy a tónusaik miatt a képhatárok feltünően láthatóak. Ezeket kis bűvészkedéssel szinte nyomtalanul el lehet tüntetni. Lássuk, hogy mit lehet tenni ennek érdekében!

Elsőként korrigáljuk a kicsit különböző fényességviszonyokat! Ezek sok mindentől lehetnek, de leginkább (amennyiben a használt expozíciók egyformák voltak) a légkör változékonyságából adódnak. Kicsit fátyolfelhős, párás égbolt is zavaró lehet, de – főként a webkamerás videókból készült nyersképekre – erősen számít a változó nyugodtság is. Színes képek esetében a dolog még macerásabb, hiszen ez általában a kép színeire is kihat. Sokszor a színes webkamerás képeken erősen látszik egy "színbeli vignettáció" – a kép közepétől kifelé vöröses, lilás árnyalatot ölt. Ennek előzetes eltüntetése sem lehetetlen, de az eljárás külön cikket is megérdemelne. Ennek hiányában kellően nagy, akár 1/3-os átfedést kell használni.

Általában minden képfeldolgozó programban lehet ún. hisztogrammot rajzoltatni, és ezen skálázási műveletet végezni. Ez a CCD-s képfeldolgozási eljárásokban is a legalapvetőbb műveletek közé tartozik. Válasszuk ki tehát a felső réteget, és végezzünk el rajta egy skálázási műveletet! Ezt sokfelé Szintek (Levels) néven találhatjuk meg, pl. a Photoshopban is. A diagramm vízszintes tengelyén vannak a feketétől fehérig terjedő intenzitásértékek, a függőleges érték pedig azt adja meg, hogy a képben hány darab adott intenzitású pixel található.

A közvetlenül a grafikon alatti 3 csúszka közül a bal oldalival (a fekete) azt állíthatjuk be hogy a tőle balra levő intenzitások ezentúl mind teljesen olyanok legyenek mint az ábrán 1-el jelölt kis csúszkával beállitott érték, a jobb oldali fehér csúszka hasonlóképpen a tőle jobbra levő pixeleknek a 2 csúszkával beálliitott értéket ad. A középsővel (3) viszont a kép tónusviszonyai, gamma-értéke befolyásolhatóak – vagy keményebb, vagy lágyabb, azaz inkább világos tónusokban gazdagra hangolhatjuk a képet. A két, számmal nem is jelölt szélsőhöz végszükség esetén nyúljunk csak, hiszen ezek a képben ténylegesen meglevő információmennyiséget csökkentik!

{mosimage}
Az előző tónuskülönbség itt már a korrekció után

Ha a most igazított felső kép legsötétebb részei sötétebbek mint az alsóé, akkor az 1-es jelű fekete csúszkát toljuk a világosabb értékek felé. Ezzel azt állítottuk be, hogy a kép legsötétebb része milyen intenzitású legyen. Ennek párja a 2-es jelű fehér csúszka is – amivel a legvilágosabb tónust határozhatjuk meg. Ezután a diagram alatti középső csúszkával (3-as) célszerű folytatni, hogy a középszürke tónusok is igazodjanak. Mindegyik mozdítása hat az előzőleg beállítottra, így többször is vissza kell térni mindegyikhez, de kis gyakorlattal, ráérzésre egészen hasonlóra lehet hangolni a felső képet az alsóhoz. Minimális különbség azonban szinte mindig fog maradni. Ettől sem kell azonban teljesen elkeseredni! 

{mosimage}
A képszélek egybemosása. (Az ábrán az alsó rétegen levő kép ki van kapcsolva, az átlátszó területet a Photoshop sakktáblaszerűen jelöli)

A rétegekhez a legtöbb programban lehetőségünk van ugyanis ún. maszkokat hozzáadni, azaz a felső kép egyes részeit átlátszóvá tenni. A maszk-kép fekete helyeinél a réteg teljesen átlátszó lesz, a fehér részeknél átlátszatlan, a köztes tónusokban meg részlegesen átlátszó.

A képszélek egybemosásához a kiválasztott réteghez (1)  adjunk egy maszkot a Layer paletta alsó gombsorával (l. 1. ábra), majd kattintsunk a réteg sorában a képecske mellett megjelenő üres kockára hogy a maszkon dolgozzunk tovább. Ezt kis karika-ikon jelzi (2) a Layer palettán. Az ecset eszközt kiválasztva (3), és ahhoz jó nagy, életlen szélű tollat rendelve (4) laza vonalakkal fessük meg (5) a kép szélénél a maszkot! Ha a felső kép élei mentén egy ilyen művelettel az éles képhatárt fokozatossá tesszük a két réteg szépen egymásba simul, észrevehetetlenné téve az átmenetet. Ehhez hasznos ha kellő átfedés van a képek között.

Ha ilyen mégsincs, akkor célszerűen a felső réteget úgy maszkoljuk, hogy a felszíni alakzatok tónusváltásai mentén legyen a maszk határa – pl. egy kráterperemnél, redőgerincnél, stb. Ilyenkor is hasznos a maszkon dolgozó ecsetet olyanra választani aminek picit "elkent" a széle, nem hirtelen, élesen megy át feketéből fehérbe. Összefoglalva a lényeget: azt kell elérnünk, hogy minnél kevesebb legyen az egyenes mentén történő, a két kép különbsége miatti hirtelen intenzitás-váltás, sarok – ezekbe ui. szinte belekapaszkodik az emberi szem. 

A folytatás

Ezután ha már szépen illik a két rétegünk, akkor "ragasszuk össze" őket, hogy immár egyetlen réteget képezzenek. Ezt a Layer menü Flatten Layer pontjával tehetjük meg. Ezzel a további módosítás lehetőségét elveszítjük. Ez nem feltétlenül kötelező, de a szerkesztendő mozaik esetleg több száz képből áll, ennyi különálló réteg kezelése az egyre növekvő képterülettel együtt irdatlan mennyiségű memóriát igényel, ami lehetséges, hogy egy idő után lelassítja, megbénítja számítógépünket! Fennáll az a lehetőség is, hogy úgy járunk a sok réteg között, mint az a bizonyos főemlős a nadrágtartóval, és véletlenül eltoljuk a már korábban beállított rétegeket is.

Az összeragasztás (flatten layer) után a már ismert műveletsor következik: megnyitjuk a következő képkockát, és a fentebb leírt módon azt is beledolgozzuk a mozaikképbe. Igy szépen kockáról-kockára haladva felépül a teljes kép. Minden újabb kocka beillesztésekor mentsünk – elég bosszantó dolog amikor gépünk vagy áramszolgáltatónk ráunva a mozaikolásra megmakacsolja magát, és hosszú órák munkája veszik kárba…

Ha minden kép belekerült a mozaikba, akkor most jött el az idő a képélességet és egyebeket fokozó, kiemelő mindenkinek ízlése szerinti képfacsarásokra, feliratozásra, stb. Érdemes azért ezzel csinján bánni – nagyon sok szép képet látni amelyet annyira erősen "túlhúztak", hogy teljesen valószerűtlen hatásúvá válik. Ez a sokak által ismert Hold esetében különösen feltűnő lehet.

Teljes Holdat ábrázoló mozaikok

Ebben az esetben – hacsak nem egészen vékonyka sarlót, vagy teleholdat rakunk össze – szinte biztosan belebotlunk abba a gondba, hogy amikor a terminátortól távol levő fényesebb területekhez érünk, hogy egészen más expozícióval voltunk kénytelenek dolgozni. Igy a képek nagyon eltérnek, az illesztéskori skálázáskor pedig óhatatlanül teljesen kifehérednek, elvesznek a részletek bennük. 

Ilyenkor mentsük el a korábbi mozaikot és kezdjünk másikat egy másik kezdőképpel indulva. Fontos, hogy az előző "félmozaikkal" legalább egy képnyi átfedés legyen – azaz legyenek olyan részek amelyek mindkettőben benne vannak. Ha ezzel is elkészültünk, akkor a félmozaikokból a fentiekhez hasonlóan külön rétegeken az egyiket világosítva a másikat kicsit sötétítve hozzuk közelebb a tónusukat, amíg nem vesznek el jelentős részletek egyik képből sem. Ezután a képeket egy folyamatosan sötétedő, a holdkaréjjal egyező ívű maszkkal illesszük össze – egyenes átmenet esetén ui. erősen kilóg a lóláb. 
Még jobb, szebb megoldás ilyenkor az egyik holdképet kiválasztani, és azt erősen elmosva mint maszkot alkalmazni.

A színes képek problémája

Holdunk az általános hiedelemmel ellentétben bizony szép színes részleteket is mutat! Az Aristarchus kráter környéke pl. nagyon szép barnás, zöldessárgás, sőt helyenként kékesfehér tónusokkal bír. Eleinte magam is kételkedtem ezeknek a valódiságában, de több alkalommal, más-más műszerekkel készített képeken is szembeötlő hasonlóságot mutattak. Nagyon nyugodt éjszakákon a színi hibáktól mentes műszerekkel vizuálisan is előjön a színpompa.

{mosimage}
Színes képeknél a skálázáskor kiválasztható, hogy a kép melyik színcsatornáján akarunk dolgozni

Színes képek illesztésekor a fent leírt egyszerű skálázások nehézkések, mert elcsúszik a színegyensúly is munka közben. Éppen ezért kihasználva a Photoshop lehetőségeit (ilyenre a Gimpben is van lehetőség) a két réteg képének összeigazításakor a skálázást színsávonként külön-külön végzem el. Igy ugyan az illesztéskor nem egy, hanem több skálázást kell elvégezni, azonban az eredmény feltétlenül megéri a fáradtságot.

A nyers képek általában RGB színmódban készülnek. Ezek vörös (R), zöld (G), és kék (B) sávok kombinációi. Ennek a színmodellnek hátránya, hogy minden sávba belekeveredik a szín-információ mellé a világosság értéke is, így ugyan a sávonkénti illesztéssel szebb, színükben jobban illeszkedő képeink lesznek mint egyszerre skálázva, azonban a maradék kis eltéréseket a legtöbbször így is észre lehet venni. 

Vannak persze más színmodellek is. Amennyiben az általunk használt program képes rá, jobban járunk ha az illesztést pl. a nyomdai munkákhoz használt ún. CMYK modellben végezzük el. Ekkor az encián (C), bíbor (M), sárga (Y) színsávok mellett a képkontraszot adó sáv (K) is külön van. A színsávokban viszonylag nagy eltérést sem veszünk észre, de a K-sáv illesztetlensége feltűnően hat a képre. Tapasztalataim szerint a CMYK-illesztéssel szebben, pontosabban illeszthetők a képek. A másik ilyen színmodel az Lab színtér, ami a csillagászati képek feldolgozásánál sok trükkre ad lehetőséget. Itt a világosság (luminosity) ‘L’ rétege mellett egy ‘a’ és ‘b’ csatornában a vörös-zöld, és a vörös-kék arány szerepel. Sajnos ezek használatára már nem minden program képes.

Nyilvánvaló, hogy ilyen témákat nehéz írásban közreadni. Amennyiben bárkiben nyitott kérdés, új ötlet, javaslat fogalmazódott meg kérem ne habozzon! Keressen meg bátran e-mailben a címen.

Nagy Zoltán Antal

Szerzőnk egyik kiváló webkamerás mozaikfelvételét a Meteor 2003/11. Számának belső borítóján mutattuk be.

Forrás: Meteor 2004/11