Észleljünk leszállóhelyeket! | MCSE

Észleljünk leszállóhelyeket!

A Holdon nem csak különböző kráterek, rianások, dómok stb. találhatóak, hanem az emberi kíváncsiságot kielégíteni hivatott űreszközök is, melyek általában több kérdést vetettek fel, mint amennyit megválaszoltak. Ezeket az eszközöket a földi távcsövekkel természetesen nem figyelhetjük meg, de mégis érdekes lehet felderíteni azt a helyet, ahol egy emberi kéz által gyártott szonda először csapódott be a Holdba, először hajtott végre sikeresen sima leszállást, vagy ahol először taposta ember a Hold porát.

Ennek érdekében egy új programot szeretnénk indítani, melynek az a célja, hogy valamilyen formában megörökítsük a szondák vagy épp az Apollo űrhajók leszállóhelyeit, becsapódási helyeit. Az észlelések során igyekezzünk minél részletesebben rögzíteni a leszállóhelyek környezetét, és a lehető legpontosabban jelöljük be a helyüket. A szokásos észlelési módszereket használjuk: rajzok, fotók, leírások. Az észleléseket a vizuális ill. a digitális észlelésbeküldő adatlappal küldjük be.
Ebben a cikkben röviden összefoglaljuk, hogy hogyan lehet megtalálni és pontosan bejelölni az Apollo-sorozat hat holdkompja és a közelükben landolt további öt űrszonda pozícióját.

Az Apollo–11 (0,5° É 23,5° K, Mondatlas 35. oldal) 1969. július 20-án ért Holdat a Mare Tranquillitatis déli részén. Ez volt az első emberes holdraszállás, ahol először Neil Armstrong tette meg azt a bizonyos kis lépést. A leszállóhelyet a Nyugalom Tengeréről Nyugalom Bázisának (Statio Tranquillitatis) nevezték el. A küldetés három tagjáról egy-egy 1–2 kilométeres krátert neveztek el a leszállóhelytől kb. egy fokkal északra. Nyugatra az Aldrin, középen a Collins, majd keletre az Armstrong található. Kis méretük miatt csak nagyon nyugodt légkörnél láthatóak, de olyankor még több apró kráter is látszik, melyeket a Mondatlas nem jelöl. Ez gondot okozhat az azonosításban. A leszállóhely körülbelül fél úton található a délebbre fekvő Rimae Hypatia és a három kráter között. A hely pontos bejelölésében segítségünkre lehet a Nyugalom Bázisa és az Aldrin-kráter között lévő két kisebb kráter. Az Aldrin- és a Collins-kráter között található a Surveyor–5 leszállóhelye. A szonda 1967. szeptember 11-én landolt. Egy miniatűr kémiai labor volt a fedélzetén, mellyel megállapította, hogy a tenger felszíne bazaltot tartalmaz.


Az Apollo–11 leszállóhelyének vidéke – részlet a Mondatlasból. A három űrhajósról három kisebb krátert is elneveztek. A Statio Tranquillitatistól nem messze csapódott be a Ranger–8 1965-ben 

Az Armstrong-krátertől pontosan északra található a Ranger–8 becsapódási helye. A szonda 1965. február 20-án csapódott a Holdba. A több tévékamerával felszerelt szondát egyenesen a Holdba irányították, hogy a becsapódás előtti percekben minél nagyobb felbontású felvételeket készítsen. A becsapódás helyének pontos bejelölésében sokat segíthet az északnyugatra lévő néhány kilométeres kráter.
Az Apollo–12 (3° D 23,5° Ny, Mondatlas 42. oldal) 1969. november 19-én szállt le a két és fél évvel azelőtt simán landolt Surveyor–3 közvetlen közelébe. A program célja az volt, hogy meglátogassanak egy korábban a Holdra küldött űreszközt ezzel bebizonyítva, hogy képesek a pontos leszállásra, és a szondáról visszahozott eszközök révén tanulmányozhassák az űr hosszú távú hatásait. A leszállóhelyet lényegesen nehezebb megtalálni, mint a Nyugalom Bázisának helyét, mivel alig van alakzat a közelben: a Mare Insu-larumban található. Célpontunk pontosan félúton a Lansberg-kráter központi csúcsa és a Fra Mauro A között helyezkedik el. A bejelöléshez sokat segíthet a leszállóhelytől kb. háromnegyed fokkal északnyugatra található Lansberg P-kráter.


A Surveyor–3, háttérben az Apollo–12 holdkompjával. A pontos leszállással sikerült bebizonyítaniuk az asztronautáknak, hogy szinte bárhol képesek „letenni" a holdkompot

Bár sima leszállás lett volna a feladata, egy meghibásodás miatt 1965. május 12-én a Holdba csapódott Luna–5 a Lansberg központi csúcsával és a Fra Mauro B-vel van egy vonalban. A becsapódás helye körülbelül egy kráterátmérőnyire található a Lansbergtől délkeletre, így ha megvan a vonal, bejelölése nem okozhat nagyobb problémát. Érdekességképpen megemlítjük, hogy a két leszállóhely között egy szinte teljesen lepusztult kráter található, melynek csak a falából látszik némi maradvány.
Az 1971. február 5-én landolt Apollo–14 (3,5° D 17,5° Ny, Mondatlas 42. oldal) feladata  a balsikerű Apollo–13 küldetésének megvalósítása volt. Bár csak 200 kilométerre voltak az Apollo–12 leszállóhelyétől, a Fra Mauro-kráter környezete rengeteg újdonságot tartalmazott az első igazán tudományos feladatokkal ellátott utazásnak. Mivel közel van a Fra Mauro-kráterhez, ezért helyzetének meghatározása nem okozhat problémát: az X jelű krátertől északra van egy kráterátmérőnyire. Nyugodt légkörnél a leszállás helyének pontos meghatározásában sokat segíthetnek a leszállóhelytől keletre illetve északra elhelyezkedő néhány kilométeres kráterek.

A Ranger–8-hoz hasonlóan a Ranger–7-nek (10,5° D 20,8° Ny, Mondatlas 42. oldal) is az volt a feladata, hogy a becsapódás során minél jobb felvételeket készítsen a Hold felszínéről. A becsapódásra 1964. július 31-én került sor, helyének meghatározása ebben az esetben sokkal nehezebb feladat, mint az előző űreszközöknél: nincs a közelben nagyobb kráter, csak több néhány kilométeres, de azok is távol helyezkednek el. A szonda valahol a Kuiper-kráter és a Mons Moro között csapódott be, de nem pontosan a két alakzatot összekötő vonalon. A becsapódáshelytől északra található egy kis jelölés nélküli kiemelkedés. Ezt megpillantva és a megfelelő irányokat és távolságokat eltalálva már pontosan be lehet jelölni a célpontot.

Az Apollo–15 (26° É 3,5° K, Mondatlas 22. oldal) 1971. július 30-án landolt a Hold felszínén. Feladata az előző három expedíció tudományos munkájának folytatása volt. Ekkor használták először a Pavlics Ferenc vezetésével tervezett holdautót. A leszállóhelyet a legkönnyebben a Rima Hadley és a Mons Hadley Delta segítségével találhatjuk meg – amellett a pont mellett van, ahol a rianás a legjobban megközelíti a hegyet. A megfigyelés időpontjának kiválasztásakor ügyeljünk arra, hogy a Montes Apenninus által vetett árnyékok ne fedjék el a leszállóhelyet: növekvő fázisnál, minél magasabb napállásnál végezzük a
megfigyelést. Fogyó holdnál érdekes lehet elkapni azt a pillanatot, mikor a Montes Appenninustól keletre lévő részek már teljesen sötétben vannak, de a leszállóhely még látszik.


Az Apollo–15 holdautója egy űrhajóssal a Hadley-rianás „partján". A rianás amatőrtávcsövekkel is jól észlelhető 

Az Apollo–16 (9° D 15° K, Mondatlas 45. oldal) 1972. április 16-án szállt le a Mare Nectaristól nyugatra. A küldetés során több holdsétát is végrehajtottak, és egy kis szondát is kibocsátottak a keringő űrhajóból, mellyel a Hold mágneses terét és a napszél részecskéit tanulmányozták. A leszállás helyének megtalálása nem könnyű feladat, hiszen, hasonlóan a Ranger–7-hez, itt sincs a közelben jelentősebb, jól látható alakzat. A megtalálásnál a Lindsay- és a Dollond B-kráter mentén érdemes elindulni. A két kráter mentén a Lindsaytól elindulva egy nagy romkrátert találhatunk a B jelű krátertől délkeletre. A kráter peremének délkeleti részén szállt le a holdkomp.

{mosimage}
A Taurus–Littrow-régió az Apollo–17 parancsnoki egységéből fényképezve

Az Apollo-sorozat utolsó tagjaként az Apollo–17 (20° É 30,8° K, Mondatlas 25. oldal) 1972. december 11-én szállt le a Holdra. Az út több szempontból is különlegesnek számított: ez volt az első holdexpedíció, ahol valóban egy tudós tehette lábát a Hold felszínére, ez volt az első éjszakai indítás, és rekord mennyiségű kőzetmintát gyűjtötték össze. Az eredetileg az Apollo–20-ig tervezett sorozatot költségvetési okokból lerövidítették, ezért ez volt az utolsó emberes holdexpedíció. Az Apollo–17 leszállóhelyének megtalálása sem könnyű feladat. A legjobb, ha a Rimae Littrow vagy a Vitruvis-kráter alapján indulunk el. Ezek alapján megtalálhatjuk a Ching-te-krátert és a Mons Vitruviust. A Ching-te-től keletre lévő kiemelkedést használva már könnyen azonosíthatjuk a leszállóhelyet.

Észleljünk leszállóhelyeket!

A Holdon nem csak különböző kráterek, rianások, dómok stb. találhatóak, hanem az emberi kíváncsiságot kielégíteni hivatott űreszközök is, melyek általában több kérdést vetettek fel, mint amennyit megválaszoltak. Ezeket az eszközöket a földi távcsövekkel természetesen nem figyelhetjük meg, de mégis érdekes lehet felderíteni azt a helyet, ahol egy emberi kéz által gyártott szonda először csapódott be a Holdba, először hajtott végre sikeresen sima leszállást, vagy ahol először taposta ember a Hold porát.

Ennek érdekében egy új programot szeretnénk indítani, melynek az a célja, hogy valamilyen formában megörökítsük a szondák vagy épp az Apollo űrhajók leszállóhelyeit, becsapódási helyeit. Az észlelések során igyekezzünk minél részletesebben rögzíteni a leszállóhelyek környezetét, és a lehető legpontosabban jelöljük be a helyüket. A szokásos észlelési módszereket használjuk: rajzok, fotók, leírások. Az észleléseket a vizuális ill. a digitális észlelésbeküldő adatlappal küldjük be.
Ebben a cikkben röviden összefoglaljuk, hogy hogyan lehet megtalálni és pontosan bejelölni az Apollo-sorozat hat holdkompja és a közelükben landolt további öt űrszonda pozícióját.

Az Apollo–11 (0,5° É 23,5° K, Mondatlas 35. oldal) 1969. július 20-án ért Holdat a Mare Tranquillitatis déli részén. Ez volt az első emberes holdraszállás, ahol először Neil Armstrong tette meg azt a bizonyos kis lépést. A leszállóhelyet a Nyugalom Tengeréről Nyugalom Bázisának (Statio Tranquillitatis) nevezték el. A küldetés három tagjáról egy-egy 1–2 kilométeres krátert neveztek el a leszállóhelytől kb. egy fokkal északra. Nyugatra az Aldrin, középen a Collins, majd keletre az Armstrong található. Kis méretük miatt csak nagyon nyugodt légkörnél láthatóak, de olyankor még több apró kráter is látszik, melyeket a Mondatlas nem jelöl. Ez gondot okozhat az azonosításban. A leszállóhely körülbelül fél úton található a délebbre fekvő Rimae Hypatia és a három kráter között. A hely pontos bejelölésében segítségünkre lehet a Nyugalom Bázisa és az Aldrin-kráter között lévő két kisebb kráter. Az Aldrin- és a Collins-kráter között található a Surveyor–5 leszállóhelye. A szonda 1967. szeptember 11-én landolt. Egy miniatűr kémiai labor volt a fedélzetén, mellyel megállapította, hogy a tenger felszíne bazaltot tartalmaz.

{mosimage}
Az Apollo–11 leszállóhelyének vidéke – részlet a Mondatlasból. A három űrhajósról három kisebb krátert is elneveztek. A Statio Tranquillitatistól nem messze csapódott be a Ranger–8 1965-ben 

Az Armstrong-krátertől pontosan északra található a Ranger–8 becsapódási helye. A szonda 1965. február 20-án csapódott a Holdba. A több tévékamerával felszerelt szondát egyenesen a Holdba irányították, hogy a becsapódás előtti percekben minél nagyobb felbontású felvételeket készítsen. A becsapódás helyének pontos bejelölésében sokat segíthet az északnyugatra lévő néhány kilométeres kráter.
Az Apollo–12 (3° D 23,5° Ny, Mondatlas 42. oldal) 1969. november 19-én szállt le a két és fél évvel azelőtt simán landolt Surveyor–3 közvetlen közelébe. A program célja az volt, hogy meglátogassanak egy korábban a Holdra küldött űreszközt ezzel bebizonyítva, hogy képesek a pontos leszállásra, és a szondáról visszahozott eszközök révén tanulmányozhassák az űr hosszú távú hatásait. A leszállóhelyet lényegesen nehezebb megtalálni, mint a Nyugalom Bázisának helyét, mivel alig van alakzat a közelben: a Mare Insu-larumban található. Célpontunk pontosan félúton a Lansberg-kráter központi csúcsa és a Fra Mauro A között helyezkedik el. A bejelöléshez sokat segíthet a leszállóhelytől kb. háromnegyed fokkal északnyugatra található Lansberg P-kráter.

{mosimage}
A Surveyor–3, háttérben az Apollo–12 holdkompjával. A pontos leszállással sikerült bebizonyítaniuk az asztronautáknak, hogy szinte bárhol képesek „letenni" a holdkompot

Bár sima leszállás lett volna a feladata, egy meghibásodás miatt 1965. május 12-én a Holdba csapódottLuna–5 a Lansberg központi csúcsával és a Fra Mauro B-vel van egy vonalban. A becsapódás helye körülbelül egy kráterátmérőnyire található a Lansbergtől délkeletre, így ha megvan a vonal, bejelölése nem okozhat nagyobb problémát. Érdekességképpen megemlítjük, hogy a két leszállóhely között egy szinte teljesen lepusztult kráter található, melynek csak a falából látszik némi maradvány.
Az 1971. február 5-én landolt Apollo–14 (3,5° D 17,5° Ny, Mondatlas 42. oldal) feladata  a balsikerű Apollo–13 küldetésének megvalósítása volt. Bár csak 200 kilométerre voltak az Apollo–12 leszállóhelyétől, a Fra Mauro-kráter környezete rengeteg újdonságot tartalmazott az első igazán tudományos feladatokkal ellátott utazásnak. Mivel közel van a Fra Mauro-kráterhez, ezért helyzetének meghatározása nem okozhat problémát: az X jelű krátertől északra van egy kráterátmérőnyire. Nyugodt légkörnél a leszállás helyének pontos meghatározásában sokat segíthetnek a leszállóhelytől keletre illetve északra elhelyezkedő néhány kilométeres kráterek.

A Ranger–8-hoz hasonlóan a Ranger–7-nek (10,5° D 20,8° Ny, Mondatlas 42. oldal) is az volt a feladata, hogy a becsapódás során minél jobb felvételeket készítsen a Hold felszínéről. A becsapódásra 1964. július 31-én került sor, helyének meghatározása ebben az esetben sokkal nehezebb feladat, mint az előző űreszközöknél: nincs a közelben nagyobb kráter, csak több néhány kilométeres, de azok is távol helyezkednek el. A szonda valahol a Kuiper-kráter és a Mons Moro között csapódott be, de nem pontosan a két alakzatot összekötő vonalon. A becsapódáshelytől északra található egy kis jelölés nélküli kiemelkedés. Ezt megpillantva és a megfelelő irányokat és távolságokat eltalálva már pontosan be lehet jelölni a célpontot.

Az Apollo–15 (26° É 3,5° K, Mondatlas 22. oldal) 1971. július 30-án landolt a Hold felszínén. Feladata az előző három expedíció tudományos munkájának folytatása volt. Ekkor használták először a Pavlics Ferenc vezetésével tervezett holdautót. A leszállóhelyet a legkönnyebben a Rima Hadley és a Mons Hadley Delta segítségével találhatjuk meg – amellett a pont mellett van, ahol a rianás a legjobban megközelíti a hegyet. A megfigyelés időpontjának kiválasztásakor ügyeljünk arra, hogy a Montes Apenninus által vetett árnyékok ne fedjék el a leszállóhelyet: növekvő fázisnál, minél magasabb napállásnál végezzük a
megfigyelést. Fogyó holdnál érdekes lehet elkapni azt a pillanatot, mikor a Montes Appenninustól keletre lévő részek már teljesen sötétben vannak, de a leszállóhely még látszik.

{mosimage}
Az Apollo–15 holdautója egy űrhajóssal a Hadley-rianás „partján". A rianás amatőrtávcsövekkel is jól észlelhető 

Az Apollo–16 (9° D 15° K, Mondatlas 45. oldal) 1972. április 16-án szállt le a Mare Nectaristól nyugatra. A küldetés során több holdsétát is végrehajtottak, és egy kis szondát is kibocsátottak a keringő űrhajóból, mellyel a Hold mágneses terét és a napszél részecskéit tanulmányozták. A leszállás helyének megtalálása nem könnyű feladat, hiszen, hasonlóan a Ranger–7-hez, itt sincs a közelben jelentősebb, jól látható alakzat. A megtalálásnál a Lindsay- és a Dollond B-kráter mentén érdemes elindulni. A két kráter mentén a Lindsaytól elindulva egy nagy romkrátert találhatunk a B jelű krátertől délkeletre. A kráter peremének délkeleti részén szállt le a holdkomp.

{mosimage}
A Taurus–Littrow-régió az Apollo–17 parancsnoki egységéből fényképezve

Az Apollo-sorozat utolsó tagjaként az Apollo–17 (20° É 30,8° K, Mondatlas 25. oldal) 1972. december 11-én szállt le a Holdra. Az út több szempontból is különlegesnek számított: ez volt az első holdexpedíció, ahol valóban egy tudós tehette lábát a Hold felszínére, ez volt az első éjszakai indítás, és rekord mennyiségű kőzetmintát gyűjtötték össze. Az eredetileg az Apollo–20-ig tervezett sorozatot költségvetési okokból lerövidítették, ezért ez volt az utolsó emberes holdexpedíció. Az Apollo–17 leszállóhelyének megtalálása sem könnyű feladat. A legjobb, ha a Rimae Littrow vagy a Vitruvis-kráter alapján indulunk el. Ezek alapján megtalálhatjuk a Ching-te-krátert és a Mons Vitruviust. A Ching-te-től keletre lévő kiemelkedést használva már könnyen azonosíthatjuk a leszállóhelyet.

Észleljünk leszállóhelyeket!

A Holdon nem csak különböző kráterek, rianások, dómok stb. találhatóak,
hanem az emberi kíváncsiságot kielégíteni hivatott űreszközök is,
melyek általában több kérdést vetettek fel, mint amennyit
megválaszoltak. Ezeket az eszközöket a földi távcsövekkel természetesen
nem figyelhetjük meg, de mégis érdekes lehet felderíteni azt a helyet,
ahol egy emberi kéz által gyártott szonda először csapódott be a
Holdba, először hajtott végre sikeresen sima leszállást, vagy ahol
először taposta ember a Hold porát.

Ennek érdekében egy új programot szeretnénk indítani, melynek az a
célja, hogy valamilyen formában megörökítsük a szondák vagy épp az
Apollo űrhajók leszállóhelyeit, becsapódási helyeit. Az észlelések
során igyekezzünk minél részletesebben rögzíteni a leszállóhelyek
környezetét, és a lehető legpontosabban jelöljük be a helyüket. A
szokásos észlelési módszereket használjuk: rajzok, fotók, leírások. Az
észleléseket a vizuális ill. a digitális észlelésbeküldő adatlappal
küldjük be.
Ebben a cikkben röviden összefoglaljuk, hogy hogyan lehet megtalálni és
pontosan bejelölni az Apollo-sorozat hat holdkompja és a közelükben
landolt további öt űrszonda pozícióját.

Az Apollo–11 (0,5° É 23,5° K, Mondatlas 35. oldal) 1969. július 20-án
ért Holdat a Mare Tranquillitatis déli részén. Ez volt az első emberes
holdraszállás, ahol először Neil Armstrong tette meg azt a bizonyos kis
lépést. A leszállóhelyet a Nyugalom Tengeréről Nyugalom Bázisának
(Statio Tranquillitatis) nevezték el. A küldetés három tagjáról egy-egy
1–2 kilométeres krátert neveztek el a leszállóhelytől kb. egy fokkal
északra. Nyugatra az Aldrin, középen a Collins, majd keletre az
Armstrong található. Kis méretük miatt csak nagyon nyugodt légkörnél
láthatóak, de olyankor még több apró kráter is látszik, melyeket a
Mondatlas nem jelöl. Ez gondot okozhat az azonosításban. A leszállóhely
körülbelül fél úton található a délebbre fekvő Rimae Hypatia és a három
kráter között. A hely pontos bejelölésében segítségünkre lehet a
Nyugalom Bázisa és az Aldrin-kráter között lévő két kisebb kráter. Az
Aldrin- és a Collins-kráter között található a Surveyor–5
leszállóhelye. A szonda 1967. szeptember 11-én landolt. Egy miniatűr
kémiai labor volt a fedélzetén, mellyel megállapította, hogy a tenger
felszíne bazaltot tartalmaz.

 

Az
Apollo–11 leszállóhelyének vidéke – részlet a Mondatlasból. A három
űrhajósról három kisebb krátert is elneveztek. A Statio
Tranquillitatistól nem messze csapódott be a Ranger–8 1965-ben 

Az Armstrong-krátertől pontosan északra található a Ranger–8
becsapódási helye. A szonda 1965. február 20-án csapódott a Holdba. A
több tévékamerával felszerelt szondát egyenesen a Holdba irányították,
hogy a becsapódás előtti percekben minél nagyobb felbontású
felvételeket készítsen. A becsapódás helyének pontos bejelölésében
sokat segíthet az északnyugatra lévő néhány kilométeres kráter.
Az Apollo–12 (3° D 23,5° Ny, Mondatlas 42. oldal) 1969. november 19-én
szállt le a két és fél évvel azelőtt simán landolt Surveyor–3 közvetlen
közelébe. A program célja az volt, hogy meglátogassanak egy korábban a
Holdra küldött űreszközt ezzel bebizonyítva, hogy képesek a pontos
leszállásra, és a szondáról visszahozott eszközök révén
tanulmányozhassák az űr hosszú távú hatásait. A leszállóhelyet
lényegesen nehezebb megtalálni, mint a Nyugalom Bázisának helyét, mivel
alig van alakzat a közelben: a Mare Insu-larumban található. Célpontunk
pontosan félúton a Lansberg-kráter központi csúcsa és a Fra Mauro A
között helyezkedik el. A bejelöléshez sokat segíthet a leszállóhelytől
kb. háromnegyed fokkal északnyugatra található Lansberg P-kráter.

A Surveyor–3, háttérben az Apollo–12 holdkompjával.
A pontos leszállással sikerült bebizonyítaniuk az asztronautáknak, hogy
szinte bárhol képesek „letenni" a holdkompot

Bár sima leszállás lett volna a feladata, egy meghibásodás miatt 1965.
május 12-én a Holdba csapódott Luna–5 a Lansberg központi csúcsával és
a Fra Mauro B-vel van egy vonalban. A becsapódás helye körülbelül egy
kráterátmérőnyire található a Lansbergtől délkeletre, így ha megvan a
vonal, bejelölése nem okozhat nagyobb problémát. Érdekességképpen
megemlítjük, hogy a két leszállóhely között egy szinte teljesen
lepusztult kráter található, melynek csak a falából látszik némi
maradvány.
Az 1971. február 5-én landolt Apollo–14 (3,5° D 17,5° Ny, Mondatlas 42.
oldal)
feladata  a balsikerű Apollo–13 küldetésének megvalósítása
volt. Bár csak 200 kilométerre voltak az Apollo–12 leszállóhelyétől, a
Fra Mauro-kráter környezete rengeteg újdonságot tartalmazott az első
igazán tudományos feladatokkal ellátott utazásnak. Mivel közel van a
Fra Mauro-kráterhez, ezért helyzetének meghatározása nem okozhat
problémát: az X jelű krátertől északra van egy kráterátmérőnyire.
Nyugodt légkörnél a leszállás helyének pontos meghatározásában sokat
segíthetnek a leszállóhelytől keletre illetve északra elhelyezkedő
néhány kilométeres kráterek.

A Ranger–8-hoz hasonlóan a Ranger–7-nek (10,5° D 20,8° Ny, Mondatlas 42.
oldal)
is az volt a feladata, hogy a becsapódás során minél jobb
felvételeket készítsen a Hold felszínéről. A becsapódásra 1964. július
31-én került sor, helyének meghatározása ebben az esetben sokkal
nehezebb feladat, mint az előző űreszközöknél: nincs a közelben nagyobb
kráter, csak több néhány kilométeres, de azok is távol helyezkednek el.
A szonda valahol a Kuiper-kráter és a Mons Moro között csapódott be, de
nem pontosan a két alakzatot összekötő vonalon. A becsapódáshelytől
északra található egy kis jelölés nélküli kiemelkedés. Ezt megpillantva
és a megfelelő irányokat és távolságokat eltalálva már pontosan be
lehet jelölni a célpontot.

Az Apollo–15 (26° É 3,5° K, Mondatlas 22. oldal) 1971. július 30-án
landolt a Hold felszínén. Feladata az előző három expedíció tudományos
munkájának folytatása volt. Ekkor használták először a Pavlics Ferenc
vezetésével tervezett holdautót. A leszállóhelyet a legkönnyebben a
Rima Hadley és a Mons Hadley Delta segítségével találhatjuk meg –
amellett a pont mellett van, ahol a rianás a legjobban megközelíti a
hegyet. A megfigyelés időpontjának kiválasztásakor ügyeljünk arra, hogy
a Montes Apenninus által vetett árnyékok ne fedjék el a leszállóhelyet:
növekvő fázisnál, minél magasabb napállásnál végezzük a
megfigyelést.
Fogyó holdnál érdekes lehet elkapni azt a pillanatot, mikor a Montes
Appenninustól keletre lévő részek már teljesen sötétben vannak, de a
leszállóhely még látszik.

Az Apollo–15 holdautója egy űrhajóssal a Hadley-rianás „partján". A rianás amatőrtávcsövekkel is jól észlelhető 

Az Apollo–16 (9° D 15° K, Mondatlas 45. oldal) 1972. április 16-án
szállt le a Mare Nectaristól nyugatra. A küldetés során több holdsétát
is végrehajtottak, és egy kis szondát is kibocsátottak a keringő
űrhajóból, mellyel a Hold mágneses terét és a napszél részecskéit
tanulmányozták. A leszállás helyének megtalálása nem könnyű feladat,
hiszen, hasonlóan a Ranger–7-hez, itt sincs a közelben jelentősebb, jól
látható alakzat. A megtalálásnál a Lindsay- és a Dollond B-kráter
mentén érdemes elindulni. A két kráter mentén a Lindsaytól elindulva
egy nagy romkrátert találhatunk a B jelű krátertől délkeletre. A kráter
peremének délkeleti részén szállt le a holdkomp.

 
A Taurus–Littrow-régió az Apollo–17 parancsnoki egységéből fényképezve

Az Apollo-sorozat utolsó tagjaként az Apollo–17 (20° É 30,8° K,
Mondatlas 25. oldal)
1972. december 11-én szállt le a Holdra. Az út
több szempontból is különlegesnek számított: ez volt az első
holdexpedíció, ahol valóban egy tudós tehette lábát a Hold felszínére,
ez volt az első éjszakai indítás, és rekord mennyiségű kőzetmintát
gyűjtötték össze. Az eredetileg az Apollo–20-ig tervezett sorozatot
költségvetési okokból lerövidítették, ezért ez volt az utolsó emberes
holdexpedíció. Az Apollo–17 leszállóhelyének megtalálása sem könnyű
feladat. A legjobb, ha a Rimae Littrow vagy a Vitruvis-kráter alapján
indulunk el. Ezek alapján megtalálhatjuk a Ching-te-krátert és a Mons
Vitruviust. A Ching-te-től keletre lévő kiemelkedést használva már
könnyen azonosíthatjuk a leszállóhelyet.

A
rajzokat az MCSE címére (MCSE, 1461 Budapest, Pf. 219.), a digitális
felvételeket, a beszkennelt rajzokat és a leírásokat a hold@mcse.hu -ra
várjuk. Digitális beküldésnél kérjük, hogy tartsák be a digitális észlelésbeküldés formáját.

 A Meteor 2006/12. számában megjelent cikk internetes változata.

 A Hold-megfigyelési Szakcsoport további észlelési programjai.

 

 

 



A www.mcse.hu oldal felületén sütiket (cookie) használunk. Ezeket a fájlokat az ön gépén tárolja a rendszer. Az oldal használatával ön beleegyezik a cookie-k használatába. További információért kérjük olvassa el adatvédelmi tájékoztatónkat. További információ

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close