Mélyég kalauz IV. A nyári égbolt | MCSE

Mélyég kalauz IV. A nyári égbolt

A langyos, de rövid nyáréjszakák az amatőrcsillagászok ezreit hívják az égbolt alá, hiszen a nyár a szabadságok és a táborok ideje is. Ilyenkor a városi amatőrök is kötelezően eltöltenek néhány derült, tücsökciripeléses éjszakát a szikrázó Tejút sávja alatt, hiszen a nyári égbolt csillaghalmazainak, gázködeinek nincs párja egünkön.

Hős védelmezők

A tavaszi és nyári égbolt határnak meghatározó csillagképe a Herkules. A mondabeli hősről elnevezett alakzat legfeltűnőbb része egy harmadrendű csillagokból álló trapéz, melynek nyugati oldalán, az éta Her-től délre találjuk az M13-at. A minden amatőrcsillagász által jól ismert objektum egy 20’-es kerek, közepesen sűrűsödő csillaggömb, melyből vizuálisan 8-10’-et érzékelünk. Meglehetősen jól bontható, egy 8 cm-es lencse több tucat tagját teszi láthatóvá a peremen, melyek érdekes csillagláncokba rendeződnek. Ezek a „póklábak” a gömbhalmazokban általánosak, de az M13 esetében különösen könnyen láthatóak. A vizuális megfigyelők arról számoltak be, hogy így a halmaz alakja egy teknősre vagy medúzára emlékeztet. A Herkules-halmaz meglehetősen jól látható szabad szemmel is, mintegy fokmérője az égbolt átlátszóságának. Nem messze tőle, északi irányban egy csillag közelében a 11,5-12 magnitúdós NGC 6207 jelű spirálgalaxist találjuk, mely jókora szomszédjának köszönhetően elég ismert. A kicsiny, távoli csillagváros ovális foltját 8-10 cm-es átmérőtől kereshetjük, 25 cm feletti műszerek már némi szerkezetet is feltárnak.

 

Az M13, a „Herkules kokárdája”, Klacsány Imre 15 cm-es Newtonnal készült felvételén

Az M13, a „Herkules kokárdája”, Klacsány Imre 15 cm-es Newtonnal készült felvételén

A Herkulesben van egy másik fényes gömbhalmaz, az M92, mely ugyan kisebb, halványabb és távolabb helyezkedik el az M13-nál, ám sokkal koncentráltabb, így tömör magja szinte átragyog a halmazon. Ez a mag közel 100x nagyításig szinte csillagszerű, 150x-nél kezd szétesni fényes tagok csoportjára. Azonban már kisebb nagyítással is számos felbontott, 12-13m-s komponenst fogunk tudni feloldani a haloban. Nagy műszerekkel a halmaz magjában sötétebb, csillagszegényebb sáv vonja magára a figyelmet. Sok amatőrcsillagász szerint az M92 szebb az M13-nál, sőt, talán az északi félteke legszebb gömbhalmaza.

A Herkules harmadik gömbhalmaza, az NGC 6229 egy 8-9m-s csillagsziget. Háromszor olyan messze van, mint két társa, de a számítások alapján legalább olyan nagy és fényes, mint azok. A halmaz vizuális látványát elsősorban az a két fényes előtércsillag határozza meg, melyekkel egyenlő szárú háromszöget alkot. A 3’-es halmaz felbontásához 30 cm feletti távcső szükséges.

Ebben a nagykiterjedésű csillagképben, a Tejút közelsége ellenére, nem sok más mélyég-objektumot találunk. Két fényes planetáris köd, az NGC 6210 és IC 4593 mégis érdemes arra, hogy távcsövünkkel felkeressük. Az előző egy 8-9m-s, de alig 15-20”-es zöldes színű, kerek folt, melyben 2-300x-os nagyítással több fényes csomót veszünk észre.

Az IC 4593 még rejtelmesebb, hisz átmérője 12”, fényessége 11m. Szinte minden távcsővel és nagyítással egy fókuszálatlan, kékes csillagnak tűnik. Van azonban egy halványabb, de talán szebb planetáris köd, mintegy 8 fokkal az M13-tól ÉNy-ra. Az NGC 6058 csupán 12-13m-s, de mérete 25”, így közepes nagyítással is jól látszik mérsékelten fényes korongja, melyben 13m-s központi csillaga foglal helyet. Felkereséséhez legalább 15-20 cm-es távcsövet használjunk, és egy ködszűrő sem árt.

Nyílthalmazokban viszonylag gazdag a csillagkép, de egy kivétellel mind szegényes, szétszórt vagy kevés tagot tartalmaz. Nem véletlen, hogy egyikük sem szerepel az NGC-ben, ellenben különös, hogy majd’ mindegyik a Dolidze-Dzimselejsvili katalógusban kapott helyet. Egyetlen, megfigyelésre érdemes képviselőjük a DoDz 9, amely a Her keleti lábánál, a ξ és ν Her párosa közelében, a 104 Her-től 40-45’-cel nyugatra található. A halmaz magjától fél fokkal délre a T Her mira típusú változócsillagot találjuk, mely meglehetősen gyorsan változtatja fényességét, egy évben kétszer van maximumban (periódusa kb. 165 nap). A DoDz 9 mintegy fél fok átmérőjű, eléggé szétszórt halmaz, amely legjobban nagyobb binokulárokkal figyelhető meg, hiszen csillagai csak 8,5-12 magnitúdósak. Egy 8 cm-es refraktor kis nagyítással szépen felbontja, és láthatóvá teszi koszorúra emlékeztető szerkezetét. Talán még a DoDz 6 említhető meg, mely az M13 mellett látható, az éta Her-től 45’-cel DK felé. Ez azonban nem több 6 csillag elnyúlt csoportjánál.

Egy érdekes nyílthalmaz: a DoDz 9 a Herkulesben, Sánta Gábor rajzán (8L, 40x, 1,8 fok)

Egy érdekes nyílthalmaz: a DoDz 9 a Herkulesben, Sánta Gábor rajzán (8L, 40x, 1,8 fok)

A terület másik nagyobb, de kissé kietlen alakzata a Serpens Caput, a Kígyó Feje. A Kígyó csillagképet a Kígyótartó két részre tagolja, együttesen az égbolt egyik legnagyobb csillagképét alkotják. A Kígyó Feje szinte teljesen érdektelen lenne mélyég-észlelés szempontjából, ha az M5 nem abban az irányban látszana. Így ez a szenzációs gömbhalmaz megmenti a csillagkép becsületét (ismertetését lásd a 2010. júniusi Meteor Jelenségnaptárában, a Hónap mélyég-objektuma alatt). Nem sokkal északabbra tőle néhány halvány, 11-12m-s galaxis észlelhető, legfényesebb képviselőjük, az NGC 5921, egy küllős spirál (SBb-c), mely szép csillagmezőben található. A küllő és a karok feloldását 20-25 cm-es átmérőtől remélhetjük.

A Serpens Caputtól délre az égbolt közel 200 négyzetfokos területét a -30 fokos deklinációig terjedő, háromszög alakú Mérleg csillagkép foglalja el, amely régen a Skorpió része volt, s annak ollóit alkotta. Sajnos nem ígér gazdag látnivalókat; a Mérleg egyetlen valamire való égiteste az NGC 5897 jelzést viselő 8-9m-s gömbhalmaz. Fénye egy 6-7’-es korongon oszlik szét, így nagyon alacsony a felületi fényessége (a gömbhalmazok egyik leglazább, XI-es csoportjába tartozik). Elsősorban RFT-kkel érdemes a nyomába erednünk, a szinte centrum nélküli derengést kis nagyítással vesszük észre. Nagyobb, 30 cm feletti távcsövekkel legfényesebb tagjai is felbonthatóvá válnak.

A déli horizont bűvöletében

Nyári éjszakákon „kötelező” a déli horizont közelében észlelni, mivel az ekkor itt delelő Skorpió, Nyilas, és részben Kígyótartó csillagképek hármas határa közelében (a Nyilasban) található Tejútrendszerünk középpontja. Emiatt e csillagképek számtalan halmaz és köd kiapadhatatlan tárházai, a mélyég-észlelő bármikor talál itt kedvére való célpontot. Sajnos láthatóságuk hazánkból meglehetősen rövid, a terület márciusban bukkan elő a Nap mögül, s szeptember vége felé hanyatlik alá az alkonyatban.

A Skorpió kétségkívül az egyik legszebb és névadójához leginkább hasonlító konstelláció, melynek szemeként a vérvörös Antares (a Mars Vetélytársa) világít az éjszakában. Északnyugatra három fényes csillaga jelenti a skorpió ollóit (valójában csak az ollók kezdetét), délebbre hosszú, íves csillagsor a testét, s ennek folytatásában a kelet felé kunkorodó fullánkot találjuk. Sajnos szabad szemmel nem figyelhető meg az alakzat egésze, ehhez néhány fokkal délebbre kell utaznunk.

A Tejút egy fényesebb csomójában ül a Skorpió, de talán az egész Tejút egyik legszebb nyílt csillaghalmaza, az M7. A 3 magnitúdó fényes, majdnem egy fokos alakzat jó déli horizont esetén kitűnően látható szabad szemmel, mint sűrű, fényes folt a Tejútban. A legszebb látványt ennek megfelelően binokulárokkal és RFT-kkel kapjuk, 10-20x-os nagyítással, mellyel nagyrészt fel is bonthatjuk, ugyanis legalább 60 tagja fényesebb 10m-nál.

A binokulár látómezejében, alig 3,7 fokkal ÉNy felé egy újabb nyílthalmaz csillagait különböztethetjük meg. Kisebb, halványabb, de sűrűbb társánál az M6, azaz Pillangó-halmaz, ámde még így is könnyedén látszik szabad szemmel, mint majdnem csillagszerű, 4,5m-s folt. Nevét alakja után kapta, benne sok-sok halványabb csillagot tudunk elkülöníteni, s egy 8 cm-es lencsével teljesen felbontható. Legfényesebb csillaga a BM Scorpii: egy vörös óriás, mely félszabályos változócsillag.

Harmadik Messier-objektumunk a csillagképben az M4, a hozzánk legközelebb lévő gömbhalmaz (az Arában látható, ugyancsak közeli NGC 6397-et hajszállal megelőzi). Ennek megfelelően hatalmas kiterjedésű és fényes (5,5m-s) objektum, távcsőben a 20’-es folt közepe sűrűbbnek mutatkozik, de széle nagyon halvány. Az Antaressel és a σ Sco-val háromszöget alkotó M4 binokulárral hatalmas, fényes folt, mely szabad szemmel is kitűnően látható (elsősorban délebbi szélességekről). Már egy 10 cm-es távcsővel szinte teljes egészében felbonthatjuk, mivel nemcsak közeli, hanem laza szerkezetű is. Magján küllőként halad át egy látványos észak-déli irányú csillagsor, a halo pedig jó égen szemlélve csillagok láncaival telik meg. Az M4 és az Antares között, kissé északabbra az aprócska, 9-10m-s, NGC 6144 jelű gömbhalmaz helyezkedik el. Megfigyeléséhez célszerű 8-10 cm-es távcsövet használni, de az Antarest nem árt kívül tartani a látómezőn.

A σ Sco-tól nem sokkal északabbra binokulárunkkal egy másik, halványabb foltot vehetünk észre: az M80-at, amely az előzőnél jóval nagyobb távolságban található. A 8 magnitúdós halmaz magja meglepően tömör, ahonnan vékony, hosszú póklábak indulnak ki. Érdekessége, hogy 1860-ban nóvakitörést figyeltek meg benne (T Sco).

Kevés fotografikusan látványosabb terület van az égen az Antares tágabb környékénél. Ez a csillag, valamint a Skorpió ollói egy nagyobb tejútfelhőbe ágyazódnak, mely előtt a Collinder 302 jelű, szétszórt halmaz lebeg; valójában a szabad szemmel látható csillagok (köztük az Antares is) ehhez az 8 fok átmérőjű nyílthalmazhoz tartoznak. A halmaz fiatal csillagait az IC 4603-6 jelű, fényes emissziós és reflexiós ködösség burkolja. Maga az Antares is egy több fokos felhőbe ágyazódik, de a legszebb, legfényesebb szakasza már a Kígyótartóba esik, a ρ Oph körül található. A fotografikusan könnyen rögzíthető (de sajnos jó déli eget igénylő) komplexum vizuálisan csak a legkisebb nagyítású RFT-kkel tárul fel, akkor is elsősorban a ρ Oph köde lesz látványos. Egy LPR vagy UHC szűrő azonban segíthet a megfigyelésükben. Az égterület a hozzánk igen közeli Sco-Cen asszociáció része, melyben 1006-ban szupernóva is robbant (Lupus). A csillagkép másik igen látványos, de tőlünk alig-alig megfigyelhető területe a Sco OB1 asszociáció. Ez egy ma is aktív csillagkeletkezési terület, ahonnan több fényes halmaz is származik, köztük az NGC 6281 (5,4m, 10’) és NGC 6242 (6,0m, 8’) is. Ez a két halmaz a μ Sco mellett a legtisztább egű hazai éjszakákon, a délebbi országrészből könnyen megfigyelhető, és kis túlzással látványosnak nevezhető. Az asszociáció magját alkotó, délebbi Cr 316 és Tr 24 (együtt: H 12) azonban csak két szétszórt csillagcsomó. Még délebbre, szinte lehetetlen helyen (-41° 50’) van az NGC 6231, mely az egész terület, s talán az egész nyári ég – elméletben – legfényesebb nyílthalmaza. A 2,6 magnitúdós csoport egy egész más világ kezdetét jelzi számunkra, s 15’-es méretével egy szikrázó ékkő. Vagyis az lenne, ha délebbre laknánk! Hazánkból csak a déli országrészből, és csak távcső segítségével látszik, a legkisebb műszer 8 cm, egy 25 cm-es távcsővel 8-10 tagját tudjuk észrevenni két fokkal a horizont felett. Aki nyaralását délebbre tervezi, feltétlenül vigyen magával legalább egy binokulárt és keresse meg a ζ Sco felett megbújó szenzációs csillaghalmazt!

A Kígyótartó déli területei is nehezen elérhetőek a legtöbb amatőr számára, de a hatalmas területű csillagkép java része elég magasan delel. Mélyég-objektumokban, különösen gömbhalmazokban, főleg a déli rész gazdag. A Kígyó feje egy markáns, 45 fokos dőlésű csillagsorban folytatódik, s ennek, a δ, ε, υ, ζ és η Oph alkotta csillagsornak a környékén három fényes, látványos Messier-objektum kívánkozik távcsővégre: az M10, M12 és M14. Közülük az M10 a maga 6,5m-jával sötét égboltom szabad szemmel is megpillantható. Fényes, tömör, elliptikus centrumán az M4-hez hasonló, de jóval kevésbé feltűnő csillagsor vonul végig. Jellemzője, hogy halója igen kiterjedt és jól bontható. A tőle bő 3 fokkal északnyugatra hívogató M12 is hasonló fényességű, de szerkezete sokkal lazább, magja szinte nincs is. Külső részeiben több fényes csillagsort veszünk majd észre legalább 10 cm-es műszerünkben, 20 cm-es amatőrtávcső egész felületén csillagokat mutat meg. A kissé távolabb, a csillagkép egy kihalt részén árválkodó M14 is nagyon szép látvány, bár fényessége alacsonyabb, 7,5 magnitúdó. Szerkezete szintén laza, de csillagokban gazdag, legfényesebb tagjai 14m körüliek, felbontására ezért 20 cm felett vállalkozhatunk. Kis távcsövekkel az M14 egy foltokkal telehintett gyapotcsomónak látszik.

 

Kovács Attila felvétele az M10 gömbhalmazról, mely 2010 júniusában készült, 20 cm-es reflektorral

Kovács Attila felvétele az M10 gömbhalmazról, mely 2010 júniusában készült, 20 cm-es reflektorral

A déli Messier-gömbhalmazok közül a könnyen felkereshető M107 kívánkozik az élre; a ζ Oph-tól 2,6 fokkal délre és kissé nyugatra, három 7m-s csillag közelében nem nehéz megtalálni. Meglehetősen laza szerkezetű ez is, de magja az M4-hez és M10-hez hasonlóan elég sűrű. Binokulárban és kis nagyítású távcsövekben az M107 egy nagy (10’ körüli), halvány felhő, amiben 3’-es kerek kondenzáció látható. Mivel 8m-s, kis távcsövekkel nem érhetünk el bontást, talán csak néhány fényes tagot leszünk képesek megkülönböztetni a szélén.

Az η Oph-tól 3,5 fokkal DK-i irányban található M9 kissé barátságosabb látvány az M107-nél, hiszen kisebb és fényesebb is annál. Nem bontható fel egykönnyen: néhány 12-13m-s komponens már kistávcsövekkel is felismerhető, ám némelyikük közelebbi előtércsillag lehet. Közelében találjuk az NGC 6356 és NGC 6342 jelű gömbhalmazokat, amiket kis műszerekkel könnyen elérhetünk. Előbbi majdnem olyan fényes, mint az M9, 8,2m-s, és 3’-es, vizuálisan nagyon mutatós. Utóbb csupán 9,5m-s és 1,5’-es kiterjedésű.

A pontosan -25 fokos deklináción fekvő θ Oph egy kék színű 3 magnitúdós csillag, melynek irányában épp galaxisunk centruma „felett” nézünk el, így környezetében számtalan (kb. két tucat) 6-11 magnitúdós gömbhalmaz helyezkedik el. Az egyik legfényesebb, az M19, 4,5 fokkal nyugatra és kissé délre helyezkedik el az ominózus csillagtól. Ez a halmaz 5’-es, és közel 6,5m-s, így kiváló binokuláris célpont. Kis távcsövekkel 3-4, nagyon kifejezett csillagösvény tárul fel a belsejében, de a valódi bontáshoz közepes távcsövek szükségesek, jó légköri nyugodtsággal. Az M19 az egyik legszebb belső szerkezettel rendelkező gömbhalmaz.

A θ Ophiuchi környékének gömbhalmazai

A θ Ophiuchi környékének gömbhalmazai

Hasonlóan izgalmas objektum a tőle szinte pontosan déli irányban, 3,8 fok távolságra fénylő 6,4m-s M62, melyet binokulárral is könnyedén megtalálhatunk. Kiterjedése – csakúgy, mint az M19-é – kisebb az ebben a fényességtartományban megszokottnál, leggyakrabban egy 3’-es, fényes, háromszög alakú foltot fogunk látni, mely körül jó ég és nagyobb átmérő (min. 7 cm-es refraktor) esetén enyhén ovális, 6-7’-es halo jelenik meg. A magvidék kontrasztos háromszög alakját három tömzsi kinyúlásnak köszönheti. A terület többi gömbhalmaza közül még jól elérhető (kb. 8-9m-s fényességüknek köszönhetően) az NGC 6293, 6304 és 6316, amiket a térkép alapján könnyedén azonosíthatunk. Egy-két nyári éjszakát érdemes rászánni az Oph déli gömbhalmazainak felfedezésére, mert ennyi példányt egy helyen sehol másutt az égbolton nem láthatunk.
A déli Oph-régiónak van még egy olyan objektuma, ami mellett nem szabad szó nélkül elmennünk, s ez a Pipa-köd, egy 7-8 fokos, hosszúkás sötét ködkomplexum. A θ Oph-tól valamivel délre halad kelet-nyugati irányban, megfigyeléséhez igen sötét ég és a lehető legkisebb binokulár szükséges. Nagyon jó égen szabad szemmel is látható, délebbi tájakról, a mediterrán medencéből már a nyári Tejút legkarakteresebb sötét köde, melynek szépsége (és kontrasztja) a Szeneszsákéhoz mérhető, s még holdas égen is könnyen látszik szabad szemmel. Ismét egy célpont, amit nem szabad kihagyni a nyaralás idején!

A Kígyótartó északi területe közel sem olyan gazdag mélyég-objektumokban, mint a déli, ám ezek látványos, nagy kiterjedésű csillaghalmazok, melyek kis binokulárokkal is messze többet mutatnak, mint a távoli gömbhalmazok. Az egyik legszebb példány a β Oph felett található, igen laza megjelenésű, bő fél fokos IC 4665, aminek megfigyeléséhez kis binokulár a legjobb; 30x-os feletti nagyításokkal már annyira szétkenődik, hogy teljesen elveszti halmaz jellegét. Nem sokkal sűrűbb a 10 fokkal kelet felé, a Serpens Cauda határán ragyogó NGC 6633 sem, binokulárunkban mégis nagyszerű látványban lesz részünk: egy kb. 50’ hosszú, 15’ széles csillagfolyamot fogunk látni, melynek a nyugati része fényesebb. Ez maga a fél fokos halmaz, a folytatását véletlenül épp abban az irányban tömörülő csillagok jelentik. Alakját egy 8 magnitúdós csillagokból álló, fekvő Y alakú lánc határozza meg, mely körül kis távcső is sok halvány komponens bonthat fel. Ez a két hatalmas halmaz szabad szemmel is kitűnően megfigyelhető 4,5m körüli fényességük miatt.

A Kígyótartó planetáris ködökben is gazdag, de csak három példány érdemes arra, hogy felkeressük. Az NGC 6752 egy igen fényes (8-9m-s), élénkzöld színű ködöcske, mely nem nagyobb 15”-nél, ezért 200x felett kezd el valami látszani belőle. A 71 Oph-tól 2,2 fokkal DK-re látható csillagtetem 12m-s központi csillaga egy 4-5”-es belső korongba ágyazva figyelhető meg, ezt veszi körbe a 8×18” kiterjedésű, enyhén gyűrűs szerkezetű külső rész. Az NGC 6309 az η Oph-tól 3 fokkal ÉÉK felé található, neve (Doboz-köd, Box Nebula) szögletes alakjára utal, mely közepes távcsövekkel is jól megfigyelhető. 10,5m-s összfényességéhez 20×10”-es kiterjedés társul. A harmadik köd a délen található NGC 6369, amit 12m körüli fényessége és 30”-nél nagyobb mérete nem tesz könnyű célponttá, ám közepes és nagyobb távcsövekkel igen szép gyűrűs szerkezetet mutat. Központi csillaga egy 16m-s pulzáló fehér törpe (ZZ Cet típus), a V2310 Oph.

A Nyilas csillagképben, az M8 vidékén megdöbbentő sűrűségben találhatóak mélyég-objektumok. Éder Iván felvétele teleobjektívvel, Ágasváron készült

A Nyilas csillagképben, az M8 vidékén megdöbbentő sűrűségben találhatóak mélyég-objektumok. Éder Iván felvétele teleobjektívvel, Ágasváron készült

A déli horizont igazi kincsesbányája a Sagittarius (Nyilas) csillagkép, mely az íjat és nyilat feltaláló kentaurnak állít emléket. A konstellációt alkotó 2-3m-s csillagok egy része (ε, ζ, τ, σ, φ, δ, λ, γ Sgr) a Nyilas központi aszterizmusát, a jellegzetes alakú Teáskannát rajzolja az égboltra. Szabad szemmel, jó égen, jó déli horizontnál ettől az alakzattól északnyugat felé a Tejút nagy rögökből álló fényes csapása húzódik, benne számos csillaghalmazzal, gázköddel és sötét porfelhővel. Ha képet akarunk kapni a terület lenyűgöző gazdagságáról, binokulárunkat (legjobb egy 15×70-est használni) fordítsuk a λ Sgr-vel majdnem egy vonalban lévő fényes csomó irányába. Meglepetten fogjuk tapasztalni, hogy a csomó nem más, mint egy ragyogó, fél fokos gázfelhő, az M8, mely 4-5m-s fényességének és fél foknál nagyobb méretének köszönhetően kitűnően látszik puszta szemmel is, falusi égen semmi gondot nem okoz észrevenni. Sőt, a műszer 4-5 fokos látómezejében további ködök, tejútfoltok és gömbhalmazok észlelhetőek, szinte már zavarba ejtő gazdagságban, s még a tapasztalt amatőrcsillagásznak is nehéz kiigazodnia közöttük. Az M8 fényes foltja tartalmazza az NGC 6530 jelű, ragyogó nyílt csillaghalmazt is, melyet teljesen körülölel a fénylő gázköd. Észak felé az M20 fél fokos csomója ötlik szemünkbe, mely kis távcsövekben (6-8 cm), közepes nagyítással érdekes metamorfózison megy át. Felszínén három sötét, kontrasztos porsáv bontakozik ki, melyek a ködöt három darabra osztják. Nevét is innen kapta, ez a Trifid-köd. Nem messze tőle, egy csillag-ötszög csúcsán kisméretű, fényes csillagfürtbe botlik szemünk, a nyílthalmaz csillagai egy fényes tagot ölelnek körül – ez az M21. Az M8-tól délre, de még a binokulár LM-jén belül ott az NGC 6544 és 6553, két 7,5-8m-s gömbhalmaz. Ezek a mélyég-csodák kisebb távcsövekkel, közepes nagyításokkal fantasztikus metamorfózison mennek keresztül, hiszen láthatóvá válnak az M8 porsávjai és szálas szerkezete, az M20 hármas tagolódása, az M21 felbonthatóvá válik, sőt, még a két gömbhalmazban is mutatkozik némi grízesség. Fotografikusan, vagy ködszűrővel az M8-tól kelet felé az NGC 6559 és IC 1274, valamint több más köd nagy komplexumát figyelhetjük meg, sajnos felületi fényességük elég alacsony. Ez a 4 fokos régió tagadhatatlanul a Tejút egyik leggazdagabb szelete!

A csodálatos Trifid-köd és közelében az M21 nyílthalmaz. Éder Iván képe 13 cm-es apokromáttal készült Ágasváron

A csodálatos Trifid-köd és közelében az M21 nyílthalmaz. Éder Iván képe 13 cm-es apokromáttal készült Ágasváron

Az M8-tól újabb 3,6 fokkal délebbre egy 8m-s, pár ívperces foltocska fénylik a γ Sgr felett látható Baade-ablakban, vagy más néven Nagy Sagittarius Csillagfelhőben. Az NGC 6520 nyílthalmaz irányában ugyanis épp keresztülnézünk a porfelhők közti résen, így magát a Tejút magvidékét láthatjuk. A kicsiny (3-4’) halmaz igazi érdekessége a mellette található 5’-es Barnard 86 jelű sötét köd, ami kis nagyítású RFT-ben úgy néz ki, mint a Tejút fénylő hátterén ejtett éjfekete tintapacni, s éles kontrasztot alkot a közvetlen mellette felbontatlan ékkőként ragyogó nyílthalmazzal. Nagyobb (50x körüli) nagyításokkal is vizsgálható a köd, meg fogunk lepődni sötétségén, s hogy felszínén egyetlen csillagot sem látunk, miközben az egész látómező zsizseg a Tejút félig bontott vagy felbontatlan tagjaitól.

Gömbhalmazok a Teáskannában (Sagittarius csillagkép)

Gömbhalmazok a Teáskannában (Sagittarius csillagkép)

Ugorjunk 2 fokot még délebbre, a γ Sgr-hoz, mely a Teáskanna csőrét szimbolizálja. Itt nagyobb binokulárunkban 15’-es távolságra két gömbhalmazt találunk, a 8,2m-s NGC 6523-at és a 9,6m-s NGC 6528-at. Különleges élmény a két eltérő fényességű és sűrűségű halmaz együttes megfigyelése! A környéken még sok hasonló fényességű, azaz 8-10m-s gömbhalmaz kereshető fel, melyeket a mellékelt térkép alapján könnyen azonosíthatunk. A Teáskanna déli részén lévő három Messier-objektumot (az M54-et, M69-et és M70-et) általában igen nehéz megfigyelni -30 fok alatti deklinációjukból kifolyólag. Mindhárom viszonylag kicsiny (5’ körül) és sűrű, fényességük 8 magnitúdó körüli. Az M54 lóg ki egyedül közülük: vizuálisan is érzékelhető, hogy ezt a halmazt sehogyan sem tudjuk felbontani, míg az M69-70 már közepes műszerekben grízes, félig bontott képet mutat. Az M54 részleges bontása 40 cm-es átmérőtől kezdődik (sic!), aminek magyarázata irdatlan távolságában keresendő. Amikor a csillagászok felfedezték a szemünk láttára megsemmisülő Sagittarius Törpe Elliptikus Galaxist (röviden SagDEG), hamar összekapcsolták a két objektumot, így ma azt feltételezik, hogy az M54 ennek a Tejútrendszer túlsó szélén található galaxis-roncsnak az egykori magja. A Nyilas déli területén még két látványosabb mélyég-objektumot kell megemlítenünk, az egyik a Corona Australis határán látszó 7m-s NGC 6723, egy viszonylag lazább, de szép csillagcsoport, mely 25 cm-es átmérőtől határozottan a bontás jeleit mutatja, habár csak 7 fok magasan delel. A másik az M55, mely a Teáskanna fülétől 8 fokkal kelete, egy kietlen vidéken helyezkedik el. 6 magnitúdós fényességéhez 15’-es kiterjedés járul, s ezen a felületen magnak nyomát sem találjuk, sőt, nagyobb nagyítással úgy tűnik, mintha a csillagsűrűség középen kissé lecsökkenne. Az M55 a gömbhalmazok majdnem leglazább, XI-es osztályának képviselője. Épp ez a tulajdonsága adja egyedi szépségét: ha kellően sötét ég alól szemléljük, már egy 8 cm-es refraktorral számtalan halmaztag apró pöttyét vehetjük észre a felbontatlan csillagok vattaszerűen csomósodó felületén. A középső, kissé fényesebb területet egy átlós csillagsor szeli át, melyben nagy műszerekkel (40 cm) színes csillagok válnak észlelhetővé. Az M55 kétségkívül nagyon méltánytalanul elhanyagolt, bár -31 fokos deklinációja nem épp kedvező.

A nagyon távoli, nehezen bontható M54 gömbhalmaz egykor a SagDEG magja lehetett. Sánta Gábor ágasvári rajza 40 cm-es reflektorral készült, a látómező-részlet kb. 12’-et ábrázol

A nagyon távoli, nehezen bontható M54 gömbhalmaz egykor a SagDEG magja lehetett. Sánta Gábor ágasvári rajza 40 cm-es reflektorral készült, a látómező-részlet kb. 12’-et ábrázol

A mélyég-objektumok újabb lenyűgöző tömörülése a lambda Sgr közelében található, ahol a hatalmas M22 uralja műszerünk látómezejét. Ez az 5m-s gömbhalmaz szabad szemmel is látszik, de hazánkból az extinkció fényének jelentős részét elnyeli, ezért csak igen kiváló égen szabad szemes. 5 cm-es refraktorokkal már látható vattaszerű szerkezete és az a két, „V” alakú pókláb, mely a halmaz alakját jellegzetessé teszi; egy 15 cm-es távcső már szépen csillagaira bontja egész felületén. Jó tudni, hogy az M22 talán a negyedik vagy ötödik legfényesebb gömbhalmaz az egész égbolton, a mi egünkön pedig a legfényesebb. A lambdától szűk 1 fokra ÉNy-ra fénylik az M28 kicsiny (4-5’) foltja, mely megadott fényességéhez képest (6,8m) kissé halványnak tűnik. A halmaz ugyanis valójában 14’ kiterjedésű, de vizuálisan csak harmad ekkora magját tudjuk észlelni, bontását 10-15 cm-es átmérőtől remélhetjük. A két Messier-objektum közelében számos halványabb gömbhalmaz is található, melyek közül az egyik legérdekesebb az igen kompakt (0,8’), 9m-s NGC 6642, valamint a hasonló fényes, Palomar 9 névre is hallgató NGC 6717, mely a ν2 Sgr-tól 1,7 ívpercre délre kereshető fel.
Térjünk most vissza a Tejút fősíkjához, a Nyilas csillagkép északi határa közelében. Nyári estéken a Tejút igen feltűnő szabad szemes objektuma az M24 jelzésű, de sokszor csak Kis Sagittarius Csillagfelhőnek nevezett tejútfolt. A bő másfél fokos asszociáció kis nagyítású távcsövekben, elsősorban binokulárokban nyújt varázslatos látványt. Ebben a kis tejútfelhőben tucatnyi mélyég-objektum zsúfolódik össze, melyek közül kettőt szeretnék kiemelni. Az egyik az NGC 6603-ként katalogizált nyílthalmaz, mely 10 magnitúdó körüli, szép, sűrű, szinte gömbhalmazszerű objektum. Hosszú időn keresztül ezt vélték az M24-nek, de tévedés volt, hiszen Messier eredeti leírása a nagy kiterjedésű csillagfelhőre vonatkozik. Nézzük meg most az M24-et kis nagyítású okulárunkkal, s azt vesszük észre, hogy északnyugati pereme mentén igen kontrasztos sötét ködök hálózata húzódik. Ez a csoport, melyek közül a legjellegzetesebb a Barnard 92 sorszámot viseli, az ég egyik legkönnyebben látható sötétköd-együttese. Kissé délebbre az M24-től, egy látszólag csillagszegény terület közepén ül az IC 1283-84 és NGC 6589, 6595 (=6590) jelű ködök csoportja. Az IC 1284 a meglehetősen szétszórt Collinder 371 jelű halmazt övezi, s a halmaz legfényesebb csillaga készteti gázanyagát nfénykibocsátásra. A két kicsiny NGC köd reflexiós objektum, az NGC 6595 felszínén ezen kívül egy kontrasztos Bok-globulát is megfigyelhetünk, akárcsak az NGC 1999 (Orion) esetében is. A terület bármekkora távcsővel fotózható, a halvány emissziós ködhöz hosszabb expozíció szükséges.

A Sagittarius északi részén, a Serpens határán elhelyezkedő M17 talán a nyári ég legszebb emissziós köde, hiszen felületi fényessége nagyon magas, és érdekes alakja is észlelésre csábít. Omega- vagy Hattyú-ködnek szokták hívni, ugyanis egy vízen úszó hattyúra, „kipipáló jelre”, esetleg kettes számjegyre, mások szerint a görög omega betűre hasonlít. Talán a vízen úszó hattyú tűnik a legjobb közelítésnek. Ezt a szokatlan formát a köd belsejébe hatoló sötét porsáv okozza, mely a legfényesebb terület jelentős részét eltakarja, csakúgy, mint az M42 esetében a Halszáj néven ismer alakzat. Binokulárral is egészen egyértelmű az alakja, bár ekkor fénye még egybeolvad a mellette található szétszórt nyílthalmazzal, mely az NGC 6618 számot viseli (a ködöt és a halmazt sokszor összekeverik). A két objektum fizikai kapcsolatban áll egymással. Távcsövünkben, legyen bár az egy egyszerű 5-7 cm-es refraktor, az M17 lenyűgöző látványt fog nyújtani közepes (30-60x) nagyításokkal. Magas felületi fényessége miatt még városi égbolton is észlelhető, de célszerű kimenekülni a fények alól (egy ködszűrő nagyon sokat segít a városi észlelők dolgán). Alakja, felületének szabálytalanságai remekül tanulmányozhatóak lesznek. A köd 20 cm-nél nagyobb távcsövekben hozza legjobb formáját, ekkor a porsáv igen kontrasztosan rajzolódik ki.

Nem sokkal délebbre az M18-at, ezt a laza szerkezetű, kevés tagot számláló, de fényes és kis távcsövekben igen megnyerő nyílt csillaghalmazt találjuk. Sokkal gazdagabb viszont az M24-től nyugat felé 4,5 fokra sziporkázó M23, mely nem más, mint száznál is több csillag laza, fényes felhője. Az 5,5m-s, 25’-es csillagcsoport a nyári ég különleges csemegéje, szinte egyforma fényes csillagai szép láncokba rendeződnek, és közöttük sok a kettős. Nem látunk sűrűsödést vagy magot, ellenkezőleg: a felületét nagyobb csillagmentes övezetek tagolják. A 10 cm-es távcsövekkel maradéktalanul bontható halmazt lerajzolni szinte lehetetlen feladat. Az M24 átellenes, keleti oldalán, kissé közelebb (3,8 fokra) ragyog az M25 4,5m-s, bő fél fokos csillagraja: a lazább, de tömör magot mutató fiatal nyílthalmaz szabad szemmel is kitűnően megfigyelhető.

A Nyilas utolsó jelentősebb, mélyég-objektumokat tartalmazó területe az északkeleti régió, ahol a Barnard-galaxis (NGC 6822) jelenti a legfőbb érdekességet. Ezt a Lokális Halmazhoz tartozó, bő másfél millió fényévre elhelyezkedő törpegalaxist E. E. Barnard fedezte fel. Megfigyelése nem könnyű, hiszen 9m körüli összfényessége 15’-es nagytengelyű ellipszisen oszlik szép, melyből vizuálisan 10×7’-es területet érzékelünk. Alakja szögletes, mivel a benne zajló intenzív csillagkeletkezés során számos HII régió, asszociáció alakult ki, és az ilyen típusú galaxisok között szép számmal akadnak igen hasonló megjelenésű objektumok (pl. Nagy Magellán-felhő, NGC 4449). Peremén kicsiny, kontrasztos foltokként ülnek a HII régiók (IC 1308 és társai). A galaxis megfigyeléséhez mindenképp kis nagyítást kell használni, de ha a diffúz ködökre is kíváncsiak vagyunk, akkor 200x körüli nagyítással érdemes észlelnünk. E sorok írója egy 25 cm-es reflektorral, 200x-os nagyítással képes volt a három fényes hidrogénfelhőt megpillantani átlagos égen.

Valamivel északabbra és kissé nyugat felé az NGC 6818 planetáris ködöt figyelhetjük meg, amely fél ívperc átmérőjű, 9-10m fényes és kifejezetten zöldeskék színű. Nagyobb nagyításokkal különlegesen szép célpont, annál is inkább, mivel a csillagkép többi planetáris köde sokkal halványabb és zömük szinte csillagszerű megjelenésű. Belsejében fényes foltot látunk, de a központi csillagot nem tudjuk megpillantani, lévén csak 15 magnitúdós. Az objektum halvány, majdnem egy ívperces haloba ágyazódik, amint azt a kistávcsöves észlelések is jól mutatják.

Az M75 a Nyilas utolsó objektuma, melyet már a Capricornus (Bak) határán, -22 fokos deklináción találunk. A 8,5m-s, 4-5’-es égitest nem jelent különösebb látványosságot, de nagy távcsövekkel részben felbontható.

A Sas felszáll

A Tejút Hattyú és Nyilas közötti szakaszának legjellegzetesebb csillagképe a Sas (Aquila), mely nemcsak nagyméretű és valóban egy madárra emlékeztető konstelláció, hanem abból a szempontból is különleges, hogy legtöbb mélyég-objektuma planetáris köd.

Az NGC 6781 közel két ívperces, meglehetősen alacsony felületi fényességű csillagtetem, melyet azonban így is könnyű észlelni legalább 10-15 cm-es műszerekkel. 20 cm-es távcső kedvező körülmények között megmutatja az objektum gyűrűs szerkezetét is, a gyűrű egyik szakasza fényesebbnek tűnik. Központi csillagának megpillantása (mivel 17 magnitúdós) reménytelen. A ködszűrők sokat segítenek megfigyelésekor.

Hasonló, csak kisebb az NGC 6804 (az Altairtól 4,7 fokkal Ny-ra), 50”-es korongja homogén, fényessége 11 magnitúdó körül van. Központi csillaga 14 magnitúdós. A csillagkép közepe táján felkereshető NGC 6772 és 6778 halványabb kategóriába tartozik, 12m körüli összfényességgel, méretük rendre 1’ és 30×20”. Az NGC 6772 20 cm-es távcsővel, UHC szűrővel nagy, kerek, diffúz folt, mely számtalan mezőcsillag függönye előtt lebeg. A Sas planetárisai közül az egyik legszebb az NGC 6751, pontosan 1 fokkal délre a λ Aql-tól. Bár fényességét 12,5m-ra adják meg, könnyedén látszik 8 cm-es refraktorban, mint apró, bolyhos csillag (a planetáris ködök vizuális fényessége zöldes-kékes színük miatt – melyre a szem a legérzékenyebb – jóval magasabb a fotografikus értéknél). Nagyobb távcsővel, nagy nagyítással 20”-es korongot fogunk látni, közepén a 12m-s központi csillaggal. Még számos apró csillagtetem vár a csillagképben felfedezésre, de többségük 10”-nél kisebb. Talán csak az NGC 6852 említhető kivételként, mely viszonylag fényes és nagy (fél ívpercnél is nagyobb), színe pedig határozottan kékes.

Nyílthalmazokban a Sas nem bővelkedik. Leglátványosabb az NGC 6709, a ζ Aql közelében már binokulárokkal is megfigyelhető, 10’-es méretű, laza, két centrumot is mutató 6,5m-s csillaghalmaz.

Egyetlen gömbhalmaz, az NGC 6760 lehet a legtöbb amatőr számára elég fényes ahhoz, hogy távcsövével felkeresse. A δ Aql-tól 4 fokkal DNy-ra lévő objektum 8,5-9m-s foltja határozottan elliptikus megjelenésű (2,5×2’-es).

Van ebben a csillagképben egy különleges látnivaló, a Barnard 142-143 katalógusszámot viselő sötét köd, vagy más néven a „Sas barlangja”, „E-köd”. Előbbi névváltozat rendkívül erős fényelnyelésére utal, a második az alakját emeli ki (egy nagy E betűt formáz). Észlelésére – 1×0,5 fokos mérete miatt – binokulárok a legcélszerűbbek.

A „Sas barlangja”, a Barnard 142-143 Éder Iván felvételén

A „Sas barlangja”, a Barnard 142-143 Éder Iván felvételén

A Sas és Kígyótartó közé ékelődik a Serpens Cauda (Kígyó Farka) csillagkép. Mélyég-objektumokban nem különösebben gazdag, látványosabbnak az M16 és az IC 4756 nevezhető. Az M16 a csillagkép déli határánál, néhány fokkal az M17-től észak felé fekszik, könnyedén felkereshető. Binokulárokban egy ködös, ovális, vagy inkább trapéz alakú foltot fogunk látni, az északi részén némi sűrűsödéssel. A legendás és fotókról közismert Sas-köd sajnos vizuálisan meglehetősen nehéz látvány, sötét ég szükséges észleléséhez, részleteket pedig csak nagyobb műszerektől várjunk. Néha azonban a szerencse folytán az átlátszóság nagyon megjavul, 1998-ban egy ilyen éjszakán a szerző tisztán látta a Sas alakját egy 5 cm-es refraktorral, sőt, a betüremkedő „Királynő Trónszéke” is sejthető volt. Kisebb távcsővel is szép látványt fog nyújtani a köd nyílthalmaza, mely 6 magnitúdós, de kiterjedése nem több 6-7’-nél, s csillagokban is meglehetősen gazdag. A kis műszerek a ködösséget mint ovális foltot fogják mutatni, mely a halmaztól délre terül el, szerencsés esetben az északkelet és délnyugat felé kinyúló szárnyakat is megpillanthatjuk elfordított látás segítségével.
Északon, a Kígyótartó határánál akadhatunk rá binokulárunkkal az IC 4756 jelzésű, bő egy fok kiterjedésű nyílt csillaghalmazra. A 4,6m-s elnyúlt felhő 9-10m-s csillagok nyílhegy alakú csoportja, melyet csak látcsövekkel élvezhetünk a maga legteljesebb szépségében, bár kis távcsövekkel 20x alatti nagyításokkal is érdemes felkeresnünk. Nagyobb műszerek és nagyítások teljesen széthúzzák, elveszti halmazjellegét.

Az NGC 6604, másfél fokkal az M16 felett, 6,5m-s, 3’-es sűrű nyílthalmaz, mely emissziós ködök hatalmas hálózatában látható. A halmaz néhány nagyon fényes komponensnek köszönheti magas összfényességét, kis nagyításokkal nem több egy ködös csillagnál. A környező tejútfelhő és emissziós köd binokulárokkal, valamint RFT-kkel, ködszűrővel megfigyelhető.

A Kígyó farkában három fényesebb gömbhalmaz is található, az NGC 6535, 6539 és IC 1276, mely Palomar 7 névre is hallgat. A 9-10 magnitúdós halmazok közös jellemzője a rendkívül diffúz megjelenés, a Palomar 7 szinte alig látható, magja nincs, 10m-s fényessége 4-5’-en oszlik szét. És mégis, a könnyebben megfigyelhető „palomarok” egyike, tehát közepes távcsövünkkel bátran keressük fel. Ha egy teljesen diffúz, mag nélküli foltot találtunk, rátaláltunk a gömbhalmazra! A két NGC-sorszámot viselő égitest lazasága ellenére nem ilyen nehéz zsákmány.

A kicsiny Pajzs (Scutum) a Buda visszavívását is lehetővé tevő bécsi győzelem kivívója, Sobieski János lengyel király előtt tiszteleg, az ő pajzsának állít emléket, mellyel – jelképes értelemben – megvédte a nyugati civilizációt a töröktől. Különösképpen a csillaképet nem annak csillagai alkotják, hanem az a fényes, pajzs alakú tejútfelhő, mely a konstelláció északi részében tanyázik. Még városi és holdas égbolton is szabad szemes, valójában a Tejút egyik legfényesebb szelete, mely rengeteg mélyég-objektumot tartalmaz, köztük a sziporkázó M11-et, a nyári esték igazi halmaz-csodáját. Az 5m-s csoport könnyen látszik puszta szemmel, mint apró ékkő a szikrázó háttér előtt. Vadkacsa-halmaznak nevezik, mivel első észlelőit repülő vadkacsa-csapatra emlékeztette, s ha egy binokulárral figyeljük meg, alakját tényleg háromszögletűnek látjuk, aminek csúcsában egy fényes csillag ül. Távcsőbe pillantva, közepes és nagyobb nagyításokkal a csillag (mely előtérobjektum) csillagpárrá bomlik, a halmaz háromszögletű centruma mellett újabb, csillagokban gazdag lebenyek tűnnek fel. A szerző csak binokulárral volt képes mindig is a „vadlúdcsapat” alakzat érzékelésére, nagyobb műszerekben egyáltalán nem emlékeztet arra. A számtalan (15 magnitúdóig több mint 500) halmaztag sziporkázása már kis refraktorokkal is lenyűgöző, 30 cm-es távcső félezer egyedi csillagát mutatja meg a Tejút egyik legsűrűbb nyílthalmazának, de érdekes módon központi sűrűsödést nem láthatunk.

Az M26 csak pár fokkal délnyugat felé helyezkedik el, s hiába viszonylag fényes (8m-s), háttérbe szorítja nagyobb testvére. A δ Sct-tól 45’-re felkereshető nyílthalmaz közepes távcsőben nagyon szép látvány: négy, rombusz alakot formázó csillaga körül több tucat halvány gyülekezik. Az NGC 6664 érdekessége, hogy alig 20’-re található a 4m-s α Sct-tól kelet felé, a csillag kissé zavarja is a 7-8m-s csoport észlelését. Távcsőben ez egy lazább szerkezetű, szép objektum, melynek asztrofizikai érdekességét a halmazhoz tartozó EV Sct cefeida változócsillag adja meg.

Az M11-től 2,5 fokkal délre és kissé keletre a laza szerkezetű 8m-s gömbhalmazt, az NGC 6712-t találjuk. A csoport magot alig mutat, csak belső területe fényesebb kissé, a 3-4’-es égitest binokulárban egy rettenetesen diffúz folt. Nagyobb távcsövekkel egészen jól felbontható, mivel legfényesebb tagjai 12-13m-sak. Ha abszolút fényessége, luminozitása magasabb lenne, akkor Messier-szintű gömbhalmaz lehetne.

A Delfin csillagkép rombusza mindenki érdeklődését felkelti, de sajnos a kis konstellációban kevés a fényes mélyég-objektum. Nem is csoda, hiszen a Tejút peremén járunk már. Legszebb talán a 8-9m-s, 5’-es NGC 6934, egy klasszikus, sűrű gömbhalmaz, peremén egy előtércsillaggal. Elsősorban közepes és nagy távcsövekben mutatós, de már binokulárokkal is jól megfigyelhető. Ugyancsak gömbhalmaz az igen távoli NGC 7006 (41,5 kpc-es távolságával sokáig a Tejútrendszer legtávolabbi ilyen objektumának vélték), csupán 2’-es és 10,5m-s, a távcsövekben kerek, sűrűsödő folt, a bontás jelei nélkül. A felületén látható csomók és foltok előtércsillagoktól származnak. A Delfin két másik érdekessége két planetáris köd: az NGC 6891 10-11m-s, de alig 15”-es foltocska, 12m-s központi csillaggal, a kissé halványabb NGC 6905 elnyúlt, bipoláris szerkezetű és jóval nagyobb (40”-es). Viszonylagos halványsága ellenére 8 cm-es refraktorban ez utóbbi szépen látszott még 150x-es nagyítással is, sőt, szerkezete is sejthető volt.

A Hattyú szárnyai alatt

A nyári égbolt talán legmegkapóbb, legtöbbünk által ismert látványa a Nagy Nyári Háromszög, különösen a Hattyú csillagkép. A Tejút északi részének legfényesebb területét találjuk ebben a gyönyörű csillagképben, tele nyílthalmazokkal, gáz-és porködökkel, különleges kettős- és változócsillagokkal. Talán a legjobb módszer, ha először szabad nszemmel, aztán egy binokulárral próbáljuk meg felfedezni a területet. Ha szabad szemmel dolgozunk, az első, ami felkelti érdeklődésünket, a Tejút γ Cyg táján kifényesedő része, melyhez hasonlót a Deneb mellett is találunk. Északabbra megpillanthatjuk az M39 foltját, az Albireotól délre pedig a Cr 399 (Vállfa) derengését. Észrevesszük, hogy a Denebtől északra egy, a fősíkra merőleges sötét köd döfi át a Tejutat – ez az LDN 1027, vagy Cygnus-hasadék, mely a legsötétebb egeken hosszan követhető. Vegyünk most kezünkbe egy kis binokulárt, és nézzük meg a γ Cyg környékét alaposabban. A fényes csillag mellett igen fényes tejútmezőket látunk, köztük fényes nyílthalmazokat (M29, NGC 6910), néhol ködösségeket. Sőt, mintha az egész látómező ködös lenne, de betudjuk a Tejút fénylésének. Valójában a terület tele van HII régiókkal, hiszen ez a Cygnus-kar belseje, legsűrűbb területe. Hosszú expozíciós fényképeken, különösen a H-alfa tartományban készülteken, a gamma Cyg-től az Albireoig gázködök filamentjei kavarognak kibogozhatatlanul. Binokulárunk ebből mutat meg egy keveset a gamma közelében, ezt Pillangó-ködnek nevezik (IC 1318), érdekes alakja után. Ebbe ágyazódik az NGC 6910 jelű 5-6m-s nyílthalmaz, mely mindenféle távcsővel lenyűgöző látványt nyújt. Kissé távolabb az M29 pár ívperces, négyszögletes foltját vesszük észre, ez halványabb az NGC 6910-nél (6m körüli), de felbontani könnyű. Kis távcsövekkel alig tucatnyi csillag trapéza lesz látható, mely inkább tűnik aszterizmusnak, de 15-20 cm-es átmérő környékén a kép jelentősen megváltozik, rengeteg halvány halmaztag válik láthatóvá, egészen halmazszerűvé varázsolva a képet. Tovább haladva az Albireo felé a halvány, de híres Sarló-ködöt (NGC 6888) találhatjuk, vizuális megfigyelése azonban nehéz: elsősorban nem nagy műszer, hanem kellően sötét ég szükséges ehhez. Fotografikusan remekül észlelhető. Innen nem messze DNy felé az NGC 6871 5 magnitúdós csoportja ragyog, sajnos olyan sűrű tejútmezőben, hogy nehéz eldönteni, hol is kezdődik a nyílthalmaz. Tucatnyi tagja kékes árnyalatú, 7-8m-s csillag, csakúgy, mint az 1,5 fokos körön belül látszó NGC 6883 és Biurakan 1-2 tagjai. Ezek a halmazok mind szétszórtak, csillagszegények, de fényesek (6-8m), épp ezért főleg binokulárral mutatnak jól.

A gamma Cygni körüli ködök részlete: az IC 1318, a Pillangó-köd (Éder Iván fotója)

A gamma Cygni körüli ködök részlete: az IC 1318, a Pillangó-köd (Éder Iván fotója)

Északabbra, a fősík felett találjuk az NGC 6819-et, mely szintén nyílt csillaghalmaz. Több atlasz nem is jelöli, de ez csak részben magyarázza alulészleltségét, hiszen a 6 ívperc átmérőjű, rettentően csillaggazdag halmaz 7 magnitúdós összfényességgel tündököl. Valamivel könnyebb rátalálni az NGC 6866-ra, mely a δ Cyg-től 3,4 fokkal KDK-re kereshető. A 7,5m-s, 6’-es halmaz lazább szerkezetű, mint az NGC 6819, de közepes nagyításokkal rendkívül szép látványt nyújt. A δ Cyg-től ÉÉNy felé 1,8 fokkal fekszik a rendkívül finom megjelenésű NGC 6811. A 6,8m-s, 12’-es halmaz fánk alakú, azaz közepe szinte üres, peremén gyűrűszerűen, négy csomóban csoportosulnak a csillagok. Ez a hatás binokulárokban még nem érvényesül, de 8 cm-es refraktorban, közepes nagyítással már igen. A 16 Cygnitől – mely szép kettős – fél fokkal kelete találjuk a híres NGC 6826-ot, a Pislogó-ködöt. Ez a planetáris nevét különös tulajdonságáról kapta: közvetlen látással csak a 11m-s központi csillag és a belső fényes terület látszik, míg elfordított látással megjelenik a halványabb külső rész is, a köd háromszorosára „fúvódik fel”. A 9 magnitúdós ködöcske fél ívperces, gyűrűs-csomós szerkezetet mutató, fényes és látványos objektum minden távcsőben, bár értelemszerűen nagyobb nagyítást kell alkalmaznunk.

A Deneb mellett mutatkozó szabad szemes tejútfolt látcsövünkben, ha az ég is jó, fényes csillagok csoportjára vetülő halvány, jellegzetes alakú ködfolttá alakul át. Az Észak-Amerika köd (NGC 7000), mert arról van szó, összfényessége elég magas ahhoz, hogy szabad szemmel is látható legyen, de fénye óriási területen oszlik szét, ezért leginkább 10x vagy akörüli nagyításokkal, látcsővel és RFT-kkel figyelhető meg. Fotózhatjuk is, ekkor a köd apró filamentjei is remekül kirajzolódnak, csakúgy, mint a vizuálisan valamivel nehezebben érzékelhető Pelikán-köd is. Az NGC 7000 felületére vetülve több nyílt csillaghalmaz is látszik: NGC 6996, 6997, Cr 428, Barkhatova 1 (lásd a mellékelt térképen).

Már 20x60-as binokulárral kitűnően látható az Észak-Amerika és Pelikán-köd, ha kiváló egünk van. Ezt a rajzot Bakos Gáspár készítette a Magas-Tátrából, de egy átlagos alföldi égen is előbújhat a köd, ha nem zavarnak a fények

Már 20×60-as binokulárral kitűnően látható az Észak-Amerika és Pelikán-köd, ha kiváló egünk van. Ezt a rajzot Bakos Gáspár készítette a Magas-Tátrából, de egy átlagos alföldi égen is előbújhat a köd, ha nem zavarnak a fények

A Hattyú északkeleti részén számos nyílt csillaghalmaz és planetáris köd található, közülük is kiemelkedik az M39. Ez a 4-5 magnitúdós csoport szabad szemmel is könnyen megfigyelhető, egy kisebb binokulár is csillagok tucatjaira bontja fel. Nem különösen gazdag, alig 30, fél fokos területen szétszórt tag tartozik hozzá, melyek szép háromszög alakba rendeződnek. Lazasága miatt igen kis nagyítást kell hozzá alkalmaznunk. Az NGC 7062 kicsiny, rombusz alakú, érdekes csoport, melyet leginkább 20 cm körüli műszerekkel érdemes szemügyre venni. Még északabbra, szinte már a Cepheus csillagkép határánál két csillaghalmazt ajánlunk Olvasóink figyelmébe: fényesebb a halvány csillagok sűrű csoportjaként látható 8m-s NGC 7086, de szebb az alig 3’-es, sziporkázó, 8-9m-s NGC 7128.

A Denebtől északkelete található égterület részlete (Cygnus csillagkép)

A Denebtől északkelete található égterület részlete (Cygnus csillagkép)

Az itt látható planetáris ködök legszebb képviselője a 10m körüli, 1’ kiterjedésű NGC 7048, amely teljesen homogén, szürke sínű korongként szinte bármekkora távcsőben szépen kivehető. Alig halványabb, de kompaktabb a közelében található NGC 7026, mérete 20×10”, s jól láthatóan két lebenyre tagolódik. Az NGC 7027 (Varázsszőnyeg-köd) 9 magnitúdós és határozottan égkék színű, belsejében nagyon nagy nagyításokkal egy 20” körüli négyszög alakzat rajzolódik ki, erről kapta a nevét is. A planetáris ködök utolsó érdekes képviselője, az NGC 7008, nagyon különös megjelenésű: a bő 1’-es ellipszis alakú gyűrű egyik oldala sokkal fényesebb a másiknál. Sajnos kissé halvány (11-12m), ezért közepes vagy nagy távcsövekkel kell nyomába erednünk.
A Cygnus északkeleti területének igen egyedi objektuma az elsősorban fotografikusan látványos IC 5146, a Selyemgubó-köd. Vizuálisan nagyon sötét egünk kell, legyen az észleléshez, ekkor a kis nyílthalmazt kerek, 10’-es köd öleli körbe. RFT-kkel még az innen elefántormány-szerűen északnyugat felé nyúló sötét ködöt is megfigyelhetjük.

A végére hagytuk a csillagkép legszebb, legnagyszerűbb látnivalóját, melynek nincs párja az égbolton, teljesen egyedi objektum. A Fátyol-ködről van szó, mely egy 7000 esztendővel ezelőtt felrobbant szupernóva maradványa. Bár nagyon sok ilyen maradvány létezik, fényességükben, részletgazdagságukban és szépségükben egyik sem ér a Fátyol közelébe. A köd számtalan apró foszlánya közül három nagyobb darab lehet vizuális szemmel is érdekes: az 52 Cyg melletti, sőt, azon áthaladó NGC 6960, a tőle 2,5 fokkal KÉK irányában mutatkozó NGC 6992, 6995 és IC 1340 markáns íve, és a katalógusszámmal nem jelölt Pickering-háromszög (az NGC 6974 és 6979 jelzés a tőle keletre lévő két kisebb, szintén a Fátyol-ködhöz tartozó ködfoltra vonatkozik). A köd már 10×50-es binokulárral jól látható, kis műszerekben (kb. 15cm-ig) a látvány nem sokat változik: fényes és halványabb ködszálak, rajtuk foltok, csomók. Közepes távcsővel, különösen OIII szűrő segítségével a köd látványa döbbenetes módon megváltozik: ha jó az égbolt, a ködök felületén szálakat és apró foltokat tudunk elkülöníteni, a Fátyol-köd teljes szépségében tárul elénk! Ha módunkban áll – pl. egy nyári tábor során – 40 cm vagy afeletti távcsővel, nagy nagyítással, OIII szűrővel megfigyelni, tekintetünk minden bizonnyal hosszan szegeződik majd az okulárhoz, s a mögöttünk sorban állók bosszús megjegyzései sem lesznek képesek elrángatni onnan. A köd így teljesen fényképszerűen látható, ha előttünk van egy fotó, annak minden apró szálacskáját, hurkát, ágát-bogát be tudjuk majd azonosítani! Akár órákat is el lehetne tölteni a szálak közti kalandozással, ha a távcső gazdája, vagy a türelmetlen tömeg le nem taszítana a létráról…

A Fátyol-köd keleti íve (NGC 6992, 6995, IC 1340) Kiss Péter rajzán, melynek készítésekor 11 cm-es „Mizárt” használt 32x-es nagyítással

A Fátyol-köd keleti íve (NGC 6992, 6995, IC 1340) Kiss Péter rajzán, melynek készítésekor 11 cm-es „Mizárt” használt 32x-es nagyítással

A nyári ég másik közismert és közkedvelt objektuma a Gyűrűs-köd (M57) a Lyra (Lant) csillagképben. Azt hihetnénk, hogy ez a konstelláció, mely ilyen szenzációs égitestet rejteget, telis-tele van látványos mélyég-objektumokkal. A valóság azonban sokkal kiábrándítóbb: az M56-on és NGC 6791-en kívül csak 12m alatti halvány galaxisok nyújtanak némi megfigyelnivalót. Az M57 kétségkívül a legszebb planetáris ködök egyike: már binokulár is megmutatja, mint csillagszerű, 9m-s objektumot, 20x nagyítással sejthető kiterjedése, közepes nagyítással ovális, szürke foltocska. A gyűrűs szerkezet és a központi „lyuk” közepes és nagyobb nagyításokkal kezd látszani. Az ovális gyűrű 80” átmérőjű, felületén inhomogenitások és szálak vehetőek észre. Központi csillaga 14-16 magnitúdó között változik, jelenleg épp kissé halványabb fázisában van, ezért legalább 40 cm-es távcső és 300x feletti nagyítás kell biztos észrevételéhez. Fényesebb állapotában, nagyon jó seeingnél, már 25-30 cm felett érdemes megkeresni.
Az M56-ot úgy találjuk meg, ha a β és γ Lyr közti távolságot a β Cyg felé kétszer meghosszabbítjuk. A sűrű tejutas látómezőben ülő 8m-s, 5’-es gömbhalmaz lenyűgöző látvány, különösen, hogy jól bontható: már egy 8-10 cm-es refraktor pár halvány csillagot mutat a peremén. Gyönyörű környezete és kellemes összhatása miatt sokan kedvelik ezt a nem kimondottan fényes gömbhalmazt.

Az NGC 6791 a θ Lyr mellett látszó, csodálatos nyílthalmaz. Bár csak 8m-s összfényességgel rendelkezik, s ez is 15’-es területen oszlik szét, közepes távcsövekkel megéri felkeresni. A Tejút egyik legidősebb és nagyon sűrű nyílthalmazáról van szó, aminek 13-15m-s csillagait egy 20-25 cm-es távcső nyüzsgő sereggé bontja fel.

Cikkünk legvégére a Tejút látnivalókban igen gazdag szelete maradt, a Vulpecula (Kis Róka) és Nyíl (Sagitta) csillagképekben. Egyikük sem nagy területű, bár a Kis Róka kelet felé messze elnyúlik a Pegasusig. A terület legdöbbenetesebb látványa mindenképpen az M27, a második legfényesebb planetáris köd (a Helix-köd után): kb. 7m-s összfényessége egy bő 5’-es ellipszist alkot. Binokulárral is nagyon látványos a csillagok tengerében fürdő, hosszúkás, almacsutkára emlékeztető köd, nevét is innen kapta (Dumbbell-köd, a mesebeli elefántkölyök után), de alakjára utal a kissé prózaibb Súlyzó-köd elnevezés is. A bipoláris, középpontosan szimmetrikus planetáris ködök csoportjának típusobjektuma, a 13m-s központi csillag két oldalán fényes karéjok és háromszögletű területek vannak (Súlyzó), melyekre merőlegesen nyúlnak ki a Dumbbell „fülei”, a planetáris külső, halvány részei, melyek alakját oválissá egészítik ki. Ezek a fülek jó égen már kisebb távcsövekkel is szépen láthatóak, de fényszennyezett égbolton akár nagyobb műszerekkel sem figyelhetőek meg, bár UHC szűrővel javulás érhető el.

Wolf Sándor remek rajza a Dumbbell-ködről, melyen a belső súlyzó alakú terület és a „fülek” is jól megfigyelhetőek. 20 cm-es reflektor, 96x-os nagyítás

Wolf Sándor remek rajza a Dumbbell-ködről, melyen a belső súlyzó alakú terület és a „fülek” is jól megfigyelhetőek. 20 cm-es reflektor, 96x-os nagyítás

A Kis Róka második számú látványossága a szabad szemmel 3-4m-s elnyúlt foltként tündöklő, s bármely kis optikai eszközben jellegzetes alakú csillagcsoporttá felbontható Ruhafogas (Cr 399). A tucatnyi 5-7m-s csillagból álló alakzatról hosszú ideig, gyakorlatilag az ezredfordulóig azt tartották, hogy egy laza nyílthalmaz, de az újabb vizsgálatok kimutatták, hogy komponensei között nincs kapcsolat, azok 300-1000 fényév között különböző távolságban helyezkednek el. Az ehhez hasonló, véletlen csillagtömörülések az aszterizmusok.
Az NGC 6823 egy nyílthalmaz és egy emissziós köd együttese: a nem túl gazdag, 7m-s halmazt halvány, csak sötét égboltról látható köd öleli körbe, melyben fotografikusan egy „elefántormány” – benyomuló ionizálatlan gázból álló nyúlvány – is megfigyelhető. Binokulárral különösen szép látványt nyújt ez a régió, tőle nyugatra szép öttagú csillaglánc nyúlik ki, északnyugata pedig a 60’-es, fényes Stock 2 csillaghalmaz is megfigyelhető. Ez a laza, két centrummal bíró csoport a Vulpecula különös színfoltja. A csillagkép további nyílthalmazai 8m körüli, közepes méretű égitestek, melyek közül az alfa Vul mellett könnyedén felkereshető, gyűrű alakú NGC 6800 igen szép látványt nyújt. Az NGC 6830 egy klasszikus szép tejutas látómezőben fekvő, nem túl sűrű halmaz, az NGC 6885 pedig a 20 Vul-t körülvevő 15’-es alakzat. Az NGC 6802 (a Vállfa keleti végénél) és az NGC 6827 kicsiny (3-4’) és sűrű csillagcsoportok.

Az NGC 6940 3,4 fokkal a Fátyol-köd nyugati részétől, az NGC 6960-tól délnyugatra található, 6m-s, pompás, gazdag nyílthalmaz, amely már a Róka csillaképbe esik. Fél fokos, elnyúlt foltja 10 cm-es távcsövekkel lenyűgöző látvány, hiszen sok tucat 11-12m-s fénypöttyre esik szét, mely a Tejút eme kissé kietlen táján nagyon kontrasztosan emelkedik ki a háttérből. A csillagkép kevésbé ismert alakzata az Alessi 12 jelű, 40’-es csoport (20 23 48 + 23 48 00), melyet több tucat 7-10 magnitúdós csillag alkot a 28 Vul-tól 1,2 fokkal keletre. Az Alessi-halmazok némelyike nagyon látványos, de jókora méretük miatt elsősorban binokulárral kereshetjük fel őket (lásd: http://www.astro.iag.usp.br/~wilton/clusters.txt).

A kicsiny Nyíl csillagkép szép és mélyég-objektumokban is meglehetősen gazdag területe a Tejútnak. Az M71 gömbhalmazzal kezdjük égi túránkat itt, a 7-8m-s égitest annyira laza szerkezetű, hogy egy 10 cm-es távcső peremén könnyen csillagokra tudja bontani. Régebben vita volt a csillagászok között arról, hogy nyílt- vagy gömbhalmaz-e valójában, de minden jel szerint egy csillagszegény gömbhalmaz. Dús Tejutas látómezejében határozottan háromszögletű ködösségként jelenik meg, melyen több-kevesebb felbontott csillag pöttye látható. A 9 Sge körüli aszterizmussal remek látványt alkot kisebb nagyításokkal is. Tőle délre fél fokkal a laza és halvány (kb. 8m-s) Harvard 20 jelű csillaghalmazt vehetjük észre, mely a legszebb látványt kis nagyítású távcsövekkel nyújtja.

A Sagittában ezen kívül számos planetáris köd is található, a legfényesebb és legérdekesebb az FG Sge különleges változócsillagot körülölelő 30”-es PK 060.3-07.3 (Henize 1-5) jelű, 10-11 magnitúdós objektum. Az aszimptotikus óriáságon található szuperóriás csillag jelenleg a fehér törpévé válás felé halad, de már jól látható körülötte az új planetáris köd, ami a csillag igen erős anyagvesztésével, közvetve nagy tömegével magyarázható. Ezt a rendszert a csillagfejlődés iránt érdeklődők feltétlenül keressék fel! A csillagkép többi planetáris köde nem ilyen érdekes, hiszen hiába fényesek, átmérőjük 5” alatti, azaz komolyabb látványosságot – főleg a kezdők számára – nem nyújtanak.

A Sagitta, és a nyári égbolt ismertetését egy igen ritka égitesttípussal szeretném lezárni. A Meryll 1-67 névre hallgató, másfél ívperces ködfolt a csillagkép nyugati részén, az Aquila határán látható, összfényessége kb. 10 magnitúdó, városias égbolton 13 cm-es távcsővel könnyen látható (UHC szűrő sokat segít). S bár planetáris ködként katalogizálták, az objektum egy Wolf-Rayet csillag (a 11m-s QR Sge) körül kialakult intersztelláris buborék, mely a csillag erőteljes, folyamatos anyagvesztése következtében jött létre. Hasonló objektum a Canis Maiorban található NGC 2359 (Thor Sisakja) is.

A nyári égbolton még hosszasan sorolhattuk volna a látnivalókat, de mire való az emberi szellem, ha nem a felfedezésre? A Tejút számtalan csillaghalmaza és köde között bolyongjunk szabadon, a rengeteg halmaz közötti eligazodásban az Égabrosz segít. Minden kedves Olvasónak derült, Tejutas, és szúnyogmentes nyáréjszakákat kívánok!