A Nagy Utazás

Egyszerű kis játékbinokulár volt, 5×45-ös, két hollandi távcső párhuzamosan szerelve: látcső. Az egytagú objektívek színi hibája nem volt túl zavaró ilyen kis nagyításnál. A Hold első negyed táján járt, szaladtam is, hogy megnézzem az új főműszerrel. Tényleg vannak rajta kráterek! Nem volt akármilyen látcső az, szereltek rá iránytűt és hőmérőt is, előbbi nagyon hasznos lehet dzsungelben történő eltévedés esetére, utóbbi pedig megmondja, mennyire kell fázni, ha épp sarkvidéken éri az embert az este.

Vannak pillanatok, amelyek beleégnek az ember emlékezetébe, ilyen az a fél évszázaddal ezelőtti karácsonyest, amikor először céloztam meg a Holdat az 5×45-össel.

Kimeríthetlen téma a „pályára állás” időszaka: kit mikor, hogyan csapott meg a csillagszél, mi keltette fel érdeklődését, hogyan vált csillagnézővé, távcsőépítővé, észlelővé, bemutatóvá, netán hivatásos csillagásszá. A környezet, az adott korszak csillagászati-űrkutatási légköre, a véletlen találkozások mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy felkeltse a gyerekember érdeklődését szeretett témánk iránt. Egy-egy tévéműsor, a családi könyvtár valamelyik kötete, az utcán távcsöves bemutatót tartó csillagász bácsi, az iskolai szakkör, egy lelkes, elkötelezett tanár is megadhatja a döntő lökést.

Amatőrcsillagász létezésem valamikor 1971 októberében kezdődött, amikor elkezdtem böngészni a csillagképeket az ÁTI Kisatlaszban megjelent csillagtérkép alapján. A harmincas években megjelent kötet tartalma önmagában is érdekes volt, Európa térképe egészen másként nézett ki, mint manapság, Magyarország pedig Csonkamagyarország néven szerepelt. Afrikán akkoriban néhány nagyobb gyarmattartó ország osztozott – már nem sokáig. Kína népessége még csak 392 millió fő volt. A csillagtérképen az IAU által megszabott szögletes határok szabták fel az égboltot. Akkoriban, amikor ez az atlasz megjelent, újdonságnak számítottak ezek a racionális égi határok. Nagyon is észszerű oka volt a rektaszcenziós és deklinációs körök mentén való felszabdalásnak, a mennyei lakók, a csillagképek pedig nem tiltakozhattak a drasztikus intézkedések ellen, hiszen még csak szakszervezetük sem volt.

Első lépések a Világegyetem meghódítása felé. Az északi csillagos ébolt térképe.

Estéről estére próbáltam azonosítani a csillagképeket ablakomból, ahonnan talán az égbolt egynyolcadát ha beláttam. Végül nagy nehezen sikerült fellelnem a Cassiopeiát, majd’ kibukva a párkányon. Onnantól aztán sorra jöttek a további konstellációk. Egy csillaggal gyűlt csak meg a bajom. Azt olvastam valahol, hogy a Föld forog, ezért a csillagok nem maradnak egy helyben, hanem keletről nyugat felé elmozdulnak. Ez az egy azonban nem akart odébb menni. Az ágyban fekve mindig ezt a csillagot láttam éppen a szemközti házető fölött, és hiába lestem estéről estére, csak nem akart elmozdulni! Valami itt nagyon nem stimmel! Pár nappal később, épp a Cassiopeiától indulva rájöttem, hogy a titokzatos csillag nem más, mint a Polaris. Efféle felfedezéseken bizonyára sokan átestek már, hiába, nem könnyű elinte eligazodni az égbolton.

Jó, ha a gyerekembernek lelkiismeretes földrajztanára van. Judit néni elvitte az osztályunkat az Uránia Bemutató Csillagvizsgálóba, ahol a csodálatos és felfoghatatlanul bonyolult Heyde-refraktorral szép sorban megnéztük a Marsot (nem sokkal nagy oppozíciója után járt), az alacsonyan járó Holdat, és persze az Alcor–Mizárt. Bán András (Dínó) volt a bemutató a kupolában.

Ez a 6×30-as MOM-binokulár nem játék, de az 5×45-öst már nem tudom megmutatni.

Ötven évvel ezelőtt, 1971-ben még javában zajlott az űrkorszak hőskorszaka, akkoriban az űrhajósok a Földtől nem 400, hanem 400 ezer kilométerre közlekedtek űrhajóikkal. Az űrhajózás csodája benne volt a levegőben, az asztronautákat, kozmonautákat név szerint ismertük. A BNV területén kiállított Vosztok-rakéta (1967-ben, a szovjet tudomány és technika eredményeit bemutató kiállításon), a minden játszótéren ott található rakéta-mászóka, a Hold ostroma, csúcspontján a Holdra szállással, a Természettudományi Múzeumban kiállított holdkőzet – egészen bizonyosan hozzájárultak csillagászati érdeklődésem felkeltéséhez, majd megerősödéséhez.

A hatvanas években óriási hőfokon lángolt az űrverseny, egymást érték az űrhajózási rekordok, a fejlődés szédületes volt. Gagarin 1961-es űrutazása után alig több, mint nyolc év telt el, és az ember eljutott a Holdra. Bármennyire is ígéretes napjainkban a SpaceX fejlődése, de mégis csak majd’ egy évtized telt el az űrrepülőgépek forgalomból való kivonása és a Dragon-űrhajó első, embereket szállító útja között. Hosszabb idő, mint a Vosztok–1 és az Apollo–11 között.

A mai fiatalok számára bizonyára a Space X jelenti azt, amit nekünk az Apollo-program. Bármelyik űrnagyhatalom terveit nézzük is, a Holdhoz való visszatérés még most is csak a jövő zenéje, ahogy az lenni szokott, a tervekhez képest bizonyára valamivel később valósul meg az újabb kis lépés, de úgy néz ki, megvalósul. A tempó nem olyan forradalmi, mint a hatvanas években, de rohamtempóra nincs is szükség, hiszen a Holdat egyszer már meghódítottuk. A feladat most az, hogy jól átgondolva, okosan és tartósan berendezkedjünk szomszédunk, a Hold térségében.

Akkoriban, a hetvenes évek elején még a Városligetben tartották évente a Budapesti Nemzetközi Vásárt, ott, az amerikai pavilonban láttam először planetáriumot, és ugyanott értesültem arról, hogy nemsokára kezdetét veszi a Nagy Utazás, egy amerikai szonda sorra látogatja majd az óriásbolygókat.

Föld és Ég, Csillagászat Baráti Köre, Uránia Bolt, Távcsövek házi készítése! A gyerekember benyitott az Uránia Boltba (Lenin körút 96.), ahol a katalógusszámok alapján pár forintért lehetett egyszerű lencséket beszerezni. Utána irány a Bajcsy Zsilinszky úti Műanyag Áruház, a 40/1000-es, szigorúan egytagú objektívhez való cső beszerzése végett, majd következett az Ofotért, ahol fotókartont vett, hogy azzal bélelje ki a cső belsejét. Még aznap elkészült a dióverő, csodálatos képet adott a Holdról. Csodálatos, hogy egyáltalán adott valamilyen képet, hiszen alig jutott át fény azon a vékony csövön. Negyvenszeres nagyítással nagy nehezen sikerült befogni a Holdat, és felfedezni a krátereket. Na jó, az Urániában valamivel jobb volt a látvány, de ezt a távcsövet én készítettem, nem Gustav Heyde. Majdnem olyan jó, mint Galilei távcsöve (1610-es modell).

Innen már nem volt megállás. Bújtam az antikváriumokat csillagászati könyvek után, jártam a József Attila Szabadegyetem előadásaira, az Uránia bemutatóira. Aztán beljebb kerültem az Uránia köreibe Keszthelyi Sándor jóvoltából. Galilei Amatőrcsillagász Klub, Mizar Astronomical Society, Albireo. Észlelőtáborok – no nem olyan high-tech táborok, mint a maiak, csak amolyan fapadosak, magunk szerveztük magunknak.

Holdfogyatkozások, P’75, MAS ’76/2, tűzgömbök, a csodálatos West-üstökös – észlelő amatőr lettem. És bemutató is, az Urániában. Már nem tűnik annyira bonyolultnak a Heyde, hiszen az SS Cygnit is megtaláltam vele – segítség nélkül.

Rovatvezetősködés a Meteornál. Pleione – a változócsillag-észlelők rovata. A nyakamban már nem az 5×45-ös játékbinokli lóg, hanem egy 10×50-es Zeiss Dekarem. Elkészült 150/1640-es Newtonom. Optikailag nem is olyan rossz, de a mechanika rémes, szinte használhatatlan. Jó távcsőmechanikához jutni szinte lehetetlen. Zemlja i Vszelennaja előfizetés (44 forint), Sky and Telescope előfizetés (754 forint). Hihetetlenül, elképzelhetetlenül sokba került a Sky járatása. Meg is becsültük a lapot! Az akkori Sky and Telecope meg is érdemelte.

Sok amatőrtársammal együtt számomra is csak vágyálom volt valamilyen csillagászatközeli munkához jutni. Hiszen alig-alig akadt ilyesmi. Az egyik borult estén aztán az Urániában beszélgetve Motajcsek Laci említi: miért nem jelentkezel a Szabhegyre? Keveset fizetnek, de az aztán a csillagvizsgáló! A 30 centis refraktorral milyen lehet a Szaturnusz! Hát nem tudom. Lehetséges lenne felkerülni oda, a szentélybe? Próbáld csak meg!

1977. november 4-én aztán felvételt nyertem az MTA Csillagvizsgáló Intézetébe, kutatási segéderőként. Megkezdődött a Nagy Utazás.