Égi kalendárium: 2021. február

Az év legrövidebb hónapjában még mindig nagyon hosszú éjszakák várnak ránk, észlelőkre. Állatövi fény, üstökös, az Orion látványosságai várnak ránk.

A bolygók járása

Merkúr: Február 1-jén még egy és negyed órával nyugszik a Nap után, de láthatósága gyorsan romlik, 6-a után elvész az alkonyati fényben. 8-án már alsó együttállásban van a Nappal. Hamarosan megjelenik a hajnali égen, 11-én már bő fél órával kel a Nap előtt, a délkeleti ég alján kereshető. Láthatósága gyorsan javul, 20-ától a hónap végéig már egy órával kel a Nap előtt.
Vénusz: A hónap folyamán a Nap közelsége miatt nem figyelhető meg. Habár a hónap első felében még viszonylag távol (12–9°-ra) jár a Naptól, de mivel az ekliptikától délre tartózkodik, szinte egyszerre kel a Nappal. Fényessége –3,9 magnitúdó, átmérője 10,1˝-ről 9,8´-re csökken, fázisa 0,98- ról 0,99-ra nő.
Mars: Előretartó mozgást végez az Aries, majd 24-étől a Taurus csillagképben. Éjfél után nyugszik, az éjszaka első felében figyelhető meg. Tovább halványodik, fényessége 0,4 magnitúdóról 0,9 magnitúdóra, látszó átmérője 7,9˝-ről 6,4˝-re csökken.
Jupiter: Előretartó mozgást végez a Capricornus csillagképben. A hónap legnagyobb részében a Nap közelsége miatt nem figyelhető meg. Február végén már lehet keresni napkelte előtt a délkeleti látóhatár közelében. Fényessége –2,0 magnitúdó, átmérője 33˝.
Szaturnusz: Előretartó mozgást végez a Capricornus csillagképben. A hónap végén kereshető napkelte előtt, alacsonyan, a délkeleti égen. Fényessége 0,7 magnitúdó, átmérője 15˝.
Uránusz: Sötétedés után kereshető az Aries csillagképben, a nyugati égen. Folytatja előretartó mozgását. Késő éjszaka nyugszik.
Neptunusz: Előretartó mozgást végez az Aquarius csillagképben. A hónap elején még kereshető az esti szürkületben.

Állatövi fény a kora esti égen

Kora este, sötétedés után a nyugati égen láthatjuk a hatalmas, dél felé, vagyis balra dőlő kúpját, amelynek alapja a Cetus és a Pisces területén van (a nyugati horizonton), csúcsa pedig nagyjából a a Fiastyúkig nyúlik.
Ha olyan helyről észlelünk, ahonnan nyugat felé nincs jelentős fényszennyezés, ami zavarná az állatövi fény azonosítását, azt tapasztaljuk, hogy ez a fénylés sokkal feltűnőbb, mint a téli Tejút legfényesebb része. (A nyári Tejúthoz nem tudjuk hasonlítani, hiszen a ilyenkor nem látszik.) A látványról készíthetünk rajzot, fotót, az élményről leírást – mindegyiket várja szabadszemes rovatunk.
Ha az állatövi fény területén észlelünk valamilyen háttérobjektumot, azt találjuk majd, hogy a határfényesség sokkal ­rosszabb, mint más égi irányokban, távcsövünkkel kevesebb csillagot látunk, mint kellene, és a fénylés igencsak zavarja a mélyég-objektumok látványát. A bolygók közül a Mars és az Uránusz is az állatövi fény csúcsa közelében tartózkodik, a fénylés természetesen semmilyen módon nem zavarja észlelésüket. Mindkét bolygó magasan látható a kora esti égen, megfelelő nyugodság, jó optika esetén érdemes próbálkozni megfigyelésükkel.

Az állatövi fény 2019. február 27-én este Bárdudvarnok mellől, Kolláth Zoltán felvételén.

Az állatövi fény nem más, mint ­visszavert napfény. Az ekliptika mentén, a Naprendszer síkjában elhelyezkedő lapult porfelhő ­visszaveri a Nap fényét, mindezt különös, sejtelmes, megnyúlt háromszög alakú derengésként látjuk a kora esti égen. A porfelhő sűrűsége rendkívül csekély, köbkilométerenként csak néhány részecske alkotja. Anyaga üstökösökből, kisbolygókból érkezik. Az állatövi fény észlelésére az esti égen a január–március közötti időszak a legalkalmasabb, hajnalban pedig ­szeptember–november során próbálkozzunk. A déli szélességekről, ahonnan az ekliptika mindig nagyon meredeken áll a horizonthoz képest, egész év folyamán, este és hajnalban is megfigyelhető az állatövi fény, leszámítva a holdfényes időszakokat.

Csóvás égi vándorok

A sok üstökös ellenére 2021. januárja nem kedvezett megfigyelésüknek. Ennek két oka volt. Az egyik, hogy többnyire borult volt az ég. A másik, hogy a legtöbb vándor elég halvány ahhoz, hogy fényszennyezett helyről lehessen megfigyelni, a kijárási korlátozások miatt a sötét égbolt alá jutás pedig elég korlátozott volt. Ennek ellenére azért voltak, vannak és lesznek olyan csóvás, vagy éppen csóvátlan vándorok, amelyeknek a megfigyelése nem lehetetlen még fényszennyezett ég alól sem. Ezeket vesszük most sorra.

Az előrejelzések szerint a 88P/Howell üstökös fényessége már jóval 17 magnitúdó alatti kellene legyen, ennek ellenére tartja a 11,5 magnitúdós értéket. Várható fényességcsökkenése a hónap során 1 magnitúdó. A hónap elején napnyugta után a Vízöntő (Aquarius) csillagkép nyugati felén figyelhető meg a horizont felett körülbelül 22 fok magasan. Sajnos láthatóság az éjszakák rövidülésével romlik annak ellenére, hogy az üstökös kelet felé mozog a Halak (Pisces) csillagképben. A hónap végére napnyugta után már csak 10 fok magasan lesz a horizont felett a halványuló kométa. Azonosításával vigyázni kell, mert sokszor elhalad PGC katalógusszámú galaxisok mellett, melyek első ránézésre üstökösnek is tűnhetnek, ezért csak a csillagokhoz viszonyított elmozdulása alapján bizonyosodhatunk meg üstökös jellegéről.

Egy érdekes a Jupiter-családba tartozó szétdarabolódott üstökös a 141P/Machholz „üstökösvonat”. Az első darabját 1994.08.13-án fedezte fel Donald E. Machholz amerikai csillagász. Akkor a felfedezett égitest fényességét 10 magnitúdónak adta meg. A második, kissé halványabb darabka felfedezése 5 nappal később történt meg a fő darabtól 48 ívpercre, majd újabb 5 nap múlva a harmadik darabka és egy nap múlva újabb 2 darab. Az üstökösök nagyon hasonló pályán és sebességgel mozogtak, ami azt jelenti, hogy ezek valamikor a közelmúltban egy szülő égitestből jöttek létre. A körülbelül 5,3 év keringésidejű „vonatnak” már a 6. visszatérését figyelhetjük meg. Az égitestek (Nap-üstökös-Föld) elhelyezkedése miatt a 3. és 4. visszatéréskor kevés számú megfigyelés született. A többi alkalommal, mint a mostani esetben is, az üstökös lánc több darabját tudták megfigyelni igaz a legfényesebb kivételével csak fotografikus úton.

Február során a 141P/Machholz csoportot az éjszaka első felében lehet felkeresni, amint a Cet keleti határától az Eridanus északi oldalán mozogva március végére majdnem az Orion csillagkép közepéig jut el. Közben azonban távolodik mind a Naptól, mind a Földtől így legfényesebb tagjának fényessége is a jelenlegi 10,5 magnitúdós értékről várhatóan 14-15 magnitúdóig fog halványodni. Ennek ellenére érdemes közepes, vagy nagyobb távcsövekkel akár vizuálisan, de a többi tag megfigyelésének reményében fotografikusan felkeresni. Égi útjuk során, a 88P/Howell üstököshöz hasonlóan, sok kis apró galaxis közelében haladnak el a darabok, ezért elmozdulásuk alapján célszerű azonosítani őket.

A C/2021 A2 (NEOWISE) jelű üstököst 2021. január 3-án fedezeték fel, amikor még csak a déli féltekéről látszott. A pályaszámítások során kiderült, hogy az üstökös meredeken halad északi irányba és január 22-i perihélium átmenete környékén már hazánkból is megfigyelhetővé válik. Földközelségét február 3-án éri el és mindössze 0,51 CSE-re közelíti meg a bolygónkat. A relatíve kicsi nap- és földtávolságnak köszönhetően a fényessége 11 magnitúdó körül alakul. Igaz, ehhez egy viszonylag nagy átmérő is társul, ami nem könnyíti meg a megfigyelését. Ráadásul égi mozgása is gyors. A hónap elején még a Hajófara (Pupis) csillagképben kell keresnünk, ahonnan gyorsan hald az Egyszarvú (Monoceros) csillagképen át és a hónap végére már a Szekeres (Auriga) csillagkép közepén találjuk. Közben érinti az Orion és a Bika (Taurus) csillagképek széleit is. Sajnos közben fényessége is csökkenni fog a jelenlegi 11 magnitúdós értékről 13-14 magnitúdós értékre. Cserébe szinte egész éjszaka megfigyelhető lesz és szebbnél-szebb mélyég objektumok között halad el. Elsőként február 1-ről 2-ára virradó éjszaka átszáguld az M 47 jelű (fényesség: 4,4 magnitúdó; átmérő: 25 ívperc) nyílthalmazon, majd másnap az NGC 2396 (fényesség: 7,4 magnitúdó; átmérő: 10 ívperc) nyílthalmaz kerül sorra. Február 11-én egy olyan égterületen halad keresztül, ami tele van reflexiós és sötét ködökkel és aminek egyik jellemző objektuma az IC 2169 (átmérő: 25 x 20 ívperc) reflexiós köd. Február 15/16-án éjszaka az NGC 2175 (fényesség: 6,8 magnitúdó; átmérő: 40 x 30 ívperc) ködösségbe ágyazott nyílthalmaz mellett halad el alig több mint egy holdátmérőnyire.

156P/Russell-LINEAR, 2021.01.17 20:52 (UT), 280/2800 Celestron SC; Canon EOS 600D; ISO 1600; 30 x 120 s (Molnár Iván)

Továbbra is szinte egész éjszaka megfigyelhető marad a halványuló, de még mindig 12,5 magnitúdó fényes 398P/Boattini üstökös. Az 5,52 év keringésidejű kométa a 2020.12.26-i perihéliuma után lassan távolodik a Naptól és a Földtől is, de még mindig kedvező helyzetének köszönhetően a fényessége várhatóan csak 0,5 magnitúdót fog csökkenni. Vizuális megfigyeléséhez még így is közepes távcső ajánlott, de kisebb távcsővel fotografikusan is elérhető lehet. A hónap elején még a Bika (Taurus) keleti oldalán található az üstökös. Innen halad lassan kelet felé az Ikrek (Gemini) csillagkép közepe felé. A hónap közepén, pontosabban február 14-16-án halad el az IC 443 (átmérő: 50 x 40 ívperc), vagy más néven Medúza-köd szupernóva maradvány és az IC 444 (fényesség: 7,5 magnitúdó; átmérő: 48 x 38 ívperc) reflexiós köd fémjelezte vidéken, ahol számos sötét köd is található. Akik pedig szeretik a kihívásokat, azoknak a február 22-e estéjét tudjuk javasolni, amikor az üstök este 22 óra tájban 20 ívmásodpercnyire (holdátmérő kétharmada) megközelíti a 10,2 napos Holdat.

A Perseus csillagképben mozog kelet felé és ezért egész éjszaka megfigyelhető a 156P/Russell-LINEAR üstökös is. A kompakt maggal és rövid legyezőszerű csóvával rendelkező üstökös fényessége még mindig 11, 5 magnitúdó körüli, ami jóval a várakozások és előrejelzéseken felüli. A hónap során ez a fényesség várhatóan egy magnitúdót fog csökkenni. Megfigyeléséhez inkább közepes távcső szükséges, de fotografikusan kisebb távcsővel is megörökíthető.

• Észlelj üstököst, nyerj bögrét, sapkát, mindenféle jót!

Célpont: a Barnard-ív

A teljes Orion csillagképről készült ­hosszú expozíciós idejű felvételeken egy félköríves ködösséget vehetünk észre, amely szinte körülöleli az Orion övét. A hatalmas, 13×9 fokos ívet 1894-ben fedezte fel a nagy látószögű fotózás úttörője, Edward Emerson Barnard, ezért utána Barnard-ívnek (Barnard-hurok, Barnard’s Loop) nevezik. A főként Ha és Hb emissziót mutató félköríves köd csupán a legfényesebb, keleti része egy 40×27 fokos hatalmas képződménynek, az Orion–Eridanus szuperbuboréknak, amely a Taurus csillagkép déli részét is elfoglalja. A 400 fényévre elhelyezkedő képződmény pereme leginkább infravörös és rádiótartományban érzékelhető. Az Orion-komplexumban nagyjából 12 millió éve folyik erőteljes csillagkeletkezés, ez idő alatt 10–20 szupernóva-robbanás történhetett benne. A robbanások és az Orion OB1 asszociáció nagy tömegű csillagainak csillagszele alakíthatta ki az elnyúlt, ellipszoidális alakú szuperbuborékot. Ez tehát nem egy szupernóva-maradvány, hanem az intenzív csillagkeletkezés miatt a semleges hidrogénfelhőben kialakult üregszerű képződmény, amely a Naprendszer irányában erősen elnyúlt (300×150 pc, kb. 1000×500 fényév méretű).

A buborék megfigyelése nagyon nehéz feladat, vizuálisan kizárólag teljesen sötét és fényszenyezésmentes, lehetőleg hegyvidéki égbolton járhatunk sikerrel. Ekkor binokulár segítségével a buborék északkeleti, M78-hoz közeli részét láthatjuk halványan derengeni. Nagyon kicsi, 5–7 cm-es, igen fényerős refraktorokkal, a legkisebb nagyítás mellett, Hb szűrő segítségével a teljes, Orionban lévő ív észlelhető, de ehhez jelentős megfigyelési tapasztalat is szükséges. A Barnard-ív észlelése az egyik legnagyobb kihívás a vizuális megfigyelők számára.

Sokkal könnyebb dolgunk van, ha szeretnénk lefotózni, hiszen egy ideálisan sötét észlelőhelyen hosszú expozíciós idővel szépen előcsalogatható a köd, ahogyan azt Zseli József felvétele is mutatja.

Zseli József nagy látómezejű felvétele az Orion csillagképről. Kiválóan azonosítható a Barnard-ív, amely az Orion–Eridanus szuperbuborék legfényesebb tartománya (Nikkor 85 mm-es objektív, Canon 6D fényképezőgép, 20×133 s, ISO 1000)

Az Orion csillagkép mélyeges látnivalóiról a Meteor januári és februári száma közöl részletes cikket.

Változócsillag a Pillangó-ködben: V651 Monocerotis

Akik a változócsillagok mellett a mély-ég objektumok megfigyelésének is szerelmesei – sokan lehetünk így-, bizonyára jól ismerik a nevezetes ködökhöz társuló, vagy éppen csillaghalmazok tagjaiként számon tartott változókat. Az Orion-köd fiatal csillagain és a Perseus-ikerhalmaz változóin felül a legismertebb „mély-eges” változó talán az R Mon, amely Hubble változó ködét (NGC 2261) világítja meg, Laterna Magicaként vetítve a ködre a csillag körül hömpölygő porfelhők árnyékát. A Monocerosban azonban találkozhatunk egy igen ritka objektummal is, egy planetáris köd változó fényességű központi csillagával. A Pillangó köd (NGC 2346) egy viszonylag halvány planetáris köd, melyet William Herschel fedezett fel 1795-ben. A köd biztos megpillantásához legalább 20 cm-es távcső szükséges, bipoláris alakját nagy nagyítással, esetleg UHC szűrővel érdemes vizsgálnunk. A köd közepén egy fényes, 11-11,5^m-s kettőscsillag található, amely igen nagy amplitúdójú változásokat is képes produkálni. A magyar amatőrcsillagászok már az 1981-85 kitöréssorozata óta észlelik a csillagot, így az 1996-97-es mély elhalványulását is, amely során fényessége majdnem 16^m-ig zuhant. Utolsó, 2004-2005-ös kitörését csak az AAVSO fénygörbéjén láthatjuk, sajnálatos módon a hazai amatőrök ennek észleléséből „kimaradtak”. Pedig két legaktívabb észlelőnk, Gary Poyner és Papp Sándor kitartóan, a kezdetektől egészen napjainkig nyomon követik a változót, ketten több, mint 700 pozitív észlelést végezve a V651 Mon változásairól.

A köd keletkezése igen összetett folyamat eredménye. A központi csillag napjainkban szoros spektroszkopikus kettős, egy fényes A5 színképű fősorozati csillagból és egy forró szubtörpéből áll, melyek 16 napos periódussal keringenek közös tömegközéppontjuk körül. A planetáris köd szülőobjektuma a szubtörpe csillag, amely korábban vörös óriássá fejlődött és szinte beborította társát. Az óriás porfelhőket dobott ki, amelyek gyűrűt képeztek a rendszer körül. Később, mikor a vörös óriás, planetáris köddé válása során ledobta külső burkát, az a gyűrűre merőlegesen felfújódott, létrehozva a kettős buborékot.

Az NGC 2346 Rotaru Beniamin Daniel rajzán. 254/1200-as Newton (Dobson-szerelés), 375x-ös nagyítás, OIII szűrő. “Katalógus szerinti típusa 3b+4, szabálytalan korong formájú köd, gyűrűs szerkezettel. Ebből nekem első pillantásra csak egy fényes csillag látszott körülötte korong alakú ködösséggel. A köd központi csillaga nehezítette a részletek megfigyelését. Kemény szemtorna és OIII szűrő segítségével végül előtűnt némi részlet. Kissé elnyúlt alakja volt K-NY irányba, és az elnyúltság irányában egy-egy fényesebb folt látszott, melyek közül a NY-i fényesebb volt. Sajnos a \”pillangó\” szárnyait nem láttam. Halót nem láttam a köd körül és nagyításra sem reagált olyan jól. A legtöbb részletet 218x nagyításon láttam OIII szűrővel.”

Archív lemezek alapján megállapították, hogy a központi csillag 1899 és 1981 között többnyire nyugalomban volt. Csillagászok úgy vélik, hogy a csillag fényességének 1981-ben kezdődő, 4 éven át tartó ingadozásának nem fizikai okai vannak, csupán a látóirányunkba forduló porgyűrű takarásának változásaiból ered. Senki nem tudja megjósolni, hogy a sűrűsödések mikor takarják el ismét a központi csillagpárost, így továbbra is érdemes figyelemmel kísérnünk a rendszer változásait.