A lámák földjén
Kevesen mondhatják el magukról, hogy látták a világ legnagyobb
távcső-komplexumát, az Atacama-sivatagban található Very Large
Telescope-ot. Az European Southern Observatory (ESO) által meghirdetett
nemzetközi diákpályázatnak köszönhetően két csapattársammal, Budai
Edinával, és Szabó Andreával, valamint felkészítő tanárunkkal,
Kereszturi Ákossal együtt azon szerencsések között vagyunk, akik ezt
elmondhatják magukról. A „Catch a Star!” elnevezésű versenyt „Star
clusters and the structure of Milky Way” című pályamunkánkkal nyertük meg,
melyben a gömb-, és nyílthalmazokról valamint a Tejútrendszerről
írtunk. Fődíjként két felejthetetlen hetet tölthettünk a csodálatos
Chilében, és meglátogathattuk a Paranal-hegyen található VLT-t is. Az
elején még hihetetlennek tűnő utazás augusztus közepén vált valósággá.
Chile lenyűgöző tájai mellett az emberek kedvessége és segítőkészsége
is megragadott minket.
Majd’ 30 órás utazás után augusztus 15-én
érkeztünk meg Chile fővárosába, Santiagóba. Az ottani tél szerencsére
elég enyhének bizonyult, így nem lepődtünk meg azon sem, hogy a
városban mindenhol pálmafákat láttunk a lombhullató növények mellett. A
reptérről rögtön a gyönyörű, gyarmati hangulatú, külön a csillagászok
számára fenntartott ESO vendégházba vittek minket, ahol Sonia, a
vendégház vezetője nagyon szívélyesen fogadott minket. Délután egy
angolul is tudó vezetővel (bizony, ez, mint később kiderült, igen nagy
szó!) egy rövidke városnézést szerveztek nekünk, amelyen
megismerkedhettünk a helyi nevezetességekkel. A vendégházba
visszatérve, mikor már azt hittük, az élvezeteket nem lehet fokozni,
chilei ételekből álló bőséges vacsora fogadott minket, amelyet a világ
minden tájáról érkezett csillagászokkal fogyaszthattunk el.
Katedrális Santiago főterén (Szulágyi Judit felvétele)
Másnap
északra repültünk a sivatagban található, Antofagastába, ahonnan
kocsival már csak pár óra az út a paranal-hegyi csillagvizsgálóba. A
reptéren egy kedves chilei csillagász-doktorandusz, Eduardo, és az
újságíró barátnője, Paula fogadott minket. Ők voltak a vezetőink a
VLT-nél töltött két nap alatt. Eduardo külön nekünk elhozott az
antofagastai egyetemről egy GoTo-s távcsövet, ami csodák csodájára
túlélte a sivatagi utakon való rázkódást, és jó szolgálatot tett a déli
égbolttal való ismerkedés során. Amikor a csillagvizsgáló felé vezető
útról megpillantottuk a hegy tetején álló négy 8 méteres távcső
dómjait, még mindig nem akartuk elhinni, hogy tényleg valóság az, ami
velünk történik. És az álom nem ért véget… Miután a portán megkaptuk
Visitor-kártyáinkat, rögtön el is kezdtük keresni a szemünkkel, hogy
vajon merre lehet a szálloda. Eduardo figyelmeztetett minket, hogy
nagyon meg fogunk lepődni a látványon. Egy alacsony, kupolaszerű
dolognak vettük az irányt, ami alatt csak egy csupasz fémajtó várt
minket. De ami azután a szemünk elé tárult, az tényleg mesébeillő volt!
Belépve egy trópusi dzsungelben találtuk magunkat, ahova a kupolán
keresztül érkezik a napfény. Ez a sivatagi oázis a hotel része volt,
így már előre sejthető, hogy milyen luxusszállóról volt szó…
A recepció előtti "dzsungel" (Szulágyi Judit felvétele)
A
recepción is meglepetés fogadott minket: a kulcstartóink egyben
zseblámpakén is működtek, melyekkel éjszaka közlekedhettünk a
közvilágítás nélküli, hotelen kívül eső épületek közt. Szobáink
elfoglalása után az étkezőnek vettük az irányt, ahol a lehető
legfurcsábban kinéző dolgokat kóstoltuk meg, de a választék bőségessége
kifogott rajtunk. Koradélután körbejártuk a hotelt, mert volt látnivaló
bőven: mindenféle hangszerrel felszerelt zeneterem, amit bárki
használhatott, mozi, pálmafás liget, és persze a teraszról nyíló
sivatagi kilátás… Még naplemente előtt a szálloda fölötti dombnak
vettük az irányt, ahol a távcsövek kaptak helyet. Gyors fényképezkedés
után körbevezettek minket a Yepun nevű távcső dómjában.
Csoportkép a VLT-nél. Balról jobbra: Szulágyi Judit, Budai Edina, Kereszturi Ákos, Szabó Andrea
Az
utazás előtt mindenkiben élt egy kép, hogy mekkora is lehet a 8,2
méteres műszer, de ezt az óriást elképzelni sem lehetett. A hatalmas
távcsövet megforgatták, sőt a tükrét is ledöntötték nekünk úgy, hogy
majdnem a saját tükörképünket is láthattuk a hatalmas tükörfelületben.
A gépek alapzümmögése mellett egy nagyobb robaj kíséretében kinyílt a
dóm teteje, és megpillantottuk a narancssárgás eget. Hogy még elcsípjük
a naplementét, kimentünk a dómok mellé, ahol leírhatatlan kilátás
fogadott minket. A hegy tetejéről végtelennek tűnő felhőtakaró tárult a
szemünk elé, ami alatt a sivatag és az óceán terült el. A felhők szélén
a nap pedig vörösesen izzott. A tiszta ég a Paranalon gyakorlatilag
lilás színezetű volt, így a naplemente színei is varázslatosan élénknek
mutatkoztak. A sárgától a pirosig terjedő színskála minden színe
megtalálható volt, mi több, tükröződött a környező vöröses sivatagi
homokon, ami még intenzívebbé tette a látványt. Ilyen gyönyörű
naplementét még életemben nem éltem meg, és a pirosas-narancssárgás
fényben fürdő sivatagi hegyek, valamint a lilás-rózsaszín (!) égbolt
látványa is a legszebb dolgok közé tartozik amit valaha láttam… A
naplemente színeitől még megrészegült csapat az irányítóterembe indult,
ahol bepillantást nyerhettünk a monstrumok működtetésébe, valamint az
ott dolgozó csillagászok munkájába. Végül ismét a szállodának vettük az
irányt, ahol felkészültünk az éjszakai észlelésre.
Naplemente a Paranal-hegyről, távolban a Csendes-óceán fölött húzódó felhőzet (Szulágyi Judit felvétele)
A
meleg ruháktól kigömbölyödve kiléptünk a hotelból, és mindenki szeme
azonnal az égre szegeződött. A fényesen ragyogó Tejút szinte az
arcunkba vágott, és az egész égboltot átszelve nyújtózott el az égen.
Míg Eduardóék a távcsövet rakták össze nekünk, addig mi a déli
csillagképekkel ismerkedtünk és gyönyörködtünk a látványban, hiszen
ilyen jó eget még egyikünk sem látott. A hegyek között még az állatövi
fényt is megpillantottuk. A Tejútban a legfeltűnőbbnek talán a sötét
ködök bizonyultak, amelyek elképesztőn nagyságukkal nyűgöztek le
bennünket. A legfeltűnőbb látványt persze a Szeneszsák nyújtotta a Dél
Keresztje mellett… Épp a Nagy-Magellán-felhőben gyönyörködtünk, amikor
a sötétben egy alakot pillantottam meg mellettünk, aki mereven bámult
minket. Később odajött hozzánk, bemutatkozott, és kiderült, hogy ő nem
más, mint az igazgató, és csupán gratulálni jött ki hozzánk. Teljesen
megdöbbentünk, hogy ilyen fogadtatásban volt itt is részünk, főleg,
mivel a hivatalos beszélgetésen túl csatlakozott hozzánk a csillagképek
felismerésében is, továbbá felvilágosított minket, hogy az, amit mi
Nagy-Magellánnak hittünk, valójában a Kis-Magellán felhő, és hogy a
másik csak ezután fog felkelni. Tévedésünk oka bizonyára az lehetett,
hogy a Kis-Magellán felhő is hatalmas volt, legalább egy tenyérnyi.
Másnap
búcsút vettünk a VLT-től, és visszamentünk Antofagastába, ahol
Eduardóék megmutatták az egyetemüket, és elvittek minket a helyi
geológiai múzeumba, ahol egy "őrült tudós" vezetett körbe minket. Igen
humoros látványt nyújtott fehér köpenyében és kalapjában a vitrinek
közt Magyar Rapszódiára táncolgató archeológus. Örömittas arccal
mutogatta nekünk Liszt CD-jét, melynek hangja betöltötte a
múzeumot, és hogy ennyi még ne legyen elég, a dallamot hozzá is
énekelte. E szórakoztató múzeumlátogatás után sajnos szomorúbb esemény
következett: el kellett búcsúznunk Pauláéktól, akikkel az előző két
napot együtt töltöttük, és akik oly kedvesek, segítőkészek voltak
hozzánk. Az elköszönés után este kicsit még sétálgattunk a szépnek
egyáltalán nem nevezhető városkában, és meglátogattuk az óceán-partot
is. Másnap reggel kis kavarodás, és oda-vissza taxizgatás után
kiderült, hogy Eduardóék ajándékokat hagytak nekünk a szállodai
recepción. A keveredést az okozta, hogy a hotelban, mint nagyjából
mindenhol, csak spanyolul beszéltek, és nem tudtuk mire vélni az idegen
zacskókat ránk aggató férfit. Miután minden tisztázódott, folytattunk
utunkat a reptér felé.
Antofagastából ötven percet repültünk a
közeli Calamába, ahonnan kocsival vittek úti célunkhoz, San Pedro de
Atacamába. Ez a falucska az Andokban egyik medencéjében fekszik, az
Atacama-sivatag területén. A vadnyugati hangulatú falu önmagában is
érdekes, és a környező táj miatt valóságos turistaközponttá nőtte
ki magát. Délután rögtön túrázni indultunk két helyi nevezetességhez, a
kanyonokkal, és homoksivataggal büszkélkedő Halál-völgyéhez, majd a
sótól teljesen fehér Hold-völgyéhez. Ezen a tényleg földönkívülinek
tűnő tájon néztük meg a naplementét egy pohár helyi ital mellett. A
színorgia itt is fergetegesnek bizonyult, bár a paranali naplemente
színjátékát nem múlta felül. Este, a faluban sétálgatva, érdekes
látványt nyújtott a fényes Tejút, legfőképpen a főtéren, ahol a
templomba látszott beletorkollani. Igaz, ebbe a látványba egy
áramszünet is besegített…
Az Atacama-sivatag (Szulágyi Judit felvétele)
Hajnalban
az összes meleg ruhánkat felvéve indultunk a 4200 m-en fekvő
gejzírekhez. A mínusz 16 fokos hideg sem tudta elvenni a kedvünket,
ugyanis a gőzölgő gejzírek és a csodás növények felejthetetlen látványt
nyújtottak. A visszaúton egy csapat lámát, vikunyát és andoki nyulat is
megpillanthattunk, amelyek remekül alkalmazkodtak a szélsőséges
élettérhez. Délután a hatalmas sóstónak vettük az irányt, ahol a
nemzeti parkban a sok rózsás flamingó mellett más madárfajok is élnek.
Túravezetőnk egy meglepetéssel is szolgált: elvitt minket a Bak-térítő
és az Inkák-útja kereszteződéséhez. A turisták kőből épített kis
halmokat hagytak emlékül a helyen, így természetesen mi is építettünk
egyet, és a nevünket beleírtuk mellé, a homokba. Visszafelé megálltunk
annál az útelágazásnál, ahonnan az ALMA (Atacama Large Millimeter
Array) felé vezető út indul.
Másnap szuvenírekkel megrakodva
visszarepültünk Santiagóba, ahol vacsoránál megvitattuk a 12 bolygós
tervezetet több csillagásszal, és örömmel tapasztaltuk, hogy mindenki
ellene van. Hétfő reggel elvittek minket a santiagói ESO-irodába, majd
délután felmentünk a városban található egyik dombra, ahonnan szép
kilátás nyílt az egész városra, és az Andok havas csúcsaira. Kedden a
fővárostól 150 km-re az óceánparton található két városkába,
Valparisóba, és Vina del Marba látogattunk el. A két település
érdekessége, hogy meredek hegyoldalra épültek, így utcák helyett
lépcsőkkel találkozik az ember. A homokos óceánparton telepakoltuk üres
zacskóinkat kagylókkal, majd még egy gyors fényképezkedésre is maradt
idő. Éjjel távolsági busszal a 800 km-rel délebbre található Puconba
utaztunk, ahol újfent alapvetően más táj fogadott minket. Ez a
tóvidéknek is nevezett terület már jóval hidegebb, és erdőkkel,
vízesésekkel tarkított a táj. Érdekes látványt nyújtott a városka fölé
magasodó gőzölgő vulkán is, amely szó szerint virított a fehér
hótakarótól. Túravezetőnk felvitt minket a vulkán lábához, ahol jó
harminc centis hótakaró fogadott minket, pedig a hőmérséklet jóval 20
fok felett volt. A rengeteg síelő közt furcsa érzés volt a kávézó
teraszán napozni…
Füstölgő vulkán Puconban (Szulágyi Judit felvétele)
Az
utolsó napokat Santiagóban töltöttük, így alaposan megismertük a
várost. Pénteken a reptérre kiérve kiderült, hogy a járatunkra több
jegyet adtak el, mint amennyi hely volt a gépen, így hát jó pár
emberrel egyetemben Santiagóban „ragadtunk”. A plusz egy napot a
légitársaság fizette, nagyon megörültünk az ajándéknapnak, és
kihasználtuk az időt egy újabb hosszú városi sétára és vásárolgatásra.
Másnap viszont már nem volt mit tenni, vissza kellett indulni Európába,
és el kellett hagyni ezt a csodálatos országot, Chilét. Reménykedem
benne, hogy egyszer még valami csoda folytán visszajuthatok e
fantasztikus országba, és viszontláthatom azokat a kedves embereket,
akiket volt szerencsém megismerni a két hét folyamán.
A cikk nyomtatott verziója a Meteor 2006/11. számában jelent meg.
Ajánlat:
