Távcső születik
A távcsőépítő amatőrök köteteket tudnának megtölteni különféle
történetekkel: hogyan sikerült megfelelő csövet keríteni álmaik
műszeréhez, miként kaptak kölcsön hegesztő apparátot a szomszédtól,
vagy balos menetfúrót a sógor ismerősétől, amit aztán viszonozni
kellett egy jobbos menetfúróval. Kevés számú hölgy amatőrjeinket
halálra untatják ezek a műszaki kalandok, a távcsőépítőknek azonban
csodálatos, fantasztikus, vérpezsdítő históriák – hiába no, a
csillagászat alapvetően férfias hobbi.
Ami a megvalósítást illeti, így volt ez valahogy a Polaris
Csillagvizsgáló immár egy esztendős új refraktorával is. Kalákában
készült, kicsit úgy, mint Luca széke, sőt, sokkal-sokkal lassabban,
mert nem hogy 13 nap, de 13 hónap is bőven eltelt, mire az álmok valóra
váltak.
1979-től 2002 végéig volt a Polaris Csillagvizsgáló főműszere ez a 150/2250-es Zeiss Cassegrain-teleszkóp (balra).
A „négyemberes" tubus végre a helyére kerül (2003. május 10.), a tagok
összefogásával. Az elkészült tubus mintegy 20 kg-os lett, a beemelésnél
inkább a cső nagy mérete jelentette a problémát, semmint a nem túl
jelentős súlya. (jobbra)
„Rendes távcső kellene ide, egy nagy refraktor!" – mondta
ki egy szép napon a nagy igazságot a Polaris kupolájában Babcsán Gábor
amatőrcsillagász barátunk, és a szót hamarosan tett követte. A Polaris
4 méteres kupolájában 1979 óta egy 150/2250-es Zeiss Cassegrain-távcső
volt a főműszer, mely szó szerint eltörpült a „hatalmas" térben, és
ezen eltörpülést látogatóink időről időre szóvá tették „jaj, de kicsi!"
felkiáltással. Magyarázhattuk persze, hogy ez a távcső kicsi ugyan, de
erős, optikája lambda per akárhányas, meg hogy rendkívül
diffrakcióhatárolt, de ezt – nagyon helyesen – optikai alkudozásnak
vették. Egy igazi távcsőnek nagyon hosszúnak kell lenni, és lehetőleg
nagy átmérőjűnek – ezt minden látogató tudja…
Természetesen nem volt annak a Cassegrain-távcsőnek semmi
baja, ma is jó egészségnek örvend – ez volt a legelső 15 cm-es
Zeiss-távcső, amely hazai bemutató csillagvizsgálóba került a jénai
Zeiss immár legendás sorozatából –, azonban egy új, nagyobb
teljesítményű refraktor minden amatőr képzeletét megmozgatja. Igen ám,
de milyen legyen az új távcső? A 15 cm-es átmérő kevés, hiszen a régi
Cassegrain is ekkora, legyen hát 20 cm-es a lencse, ami már komoly
méretnek számít – csak elférjen a kupolában. Gábor javaslatára a D
& G Optical nevű amerikai cégre esett választásunk – elfogadható
áron és megfelelő minőségben dolgoznak a referenciák alapján. Végül 20
cm-es f/12-es akromatikus lencse mellett döntöttünk, mivel az f/15-ös
verzió jóval hosszabb tubusa csak nagyon „passzentosan" fért volna el a
kupolában.
Az első virtuális kapavágást – az optika megrendelését –
2001 szeptemberében „eszközöltük", azonban az objektív a vártnál
lényegesen hosszabb idő alatt készült el. A D & G Optical végül 2002
karácsonyára szállította le a várva várt lencsét. (Tulajdonképpen egy
ilyen műalkotást nem is lenne szabad a pórias „lencse" névvel
illetni…) Már „csak" a kupola megfelelő átrendezése volt a feladat,
hiszen egészen más egy rövid, kompakt távcsövet használni (ilyen volt a
Cassegrain), mint egy hosszú csövű alkalmatosságot (az új refraktort).
A Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatásának felhasználásával kis
mértékben átalakítottuk a kupolát, valamivel nagyobb lett az
észlelőtér, azonban nem lehetett lényeges módosításokat végrehajtani.
Így például a távcsőoszlop továbbra is a födémen nyugszik, szó sem
lehetett arról az ideális helyzetről, hogy a műszeroszlop az épülettől
független alapozást kapjon. Sajnos a Polaris is egyike azon bemutató
csillagvizsgálóinknak, melyeknek épületét eredetileg nem csillagászati célra
terveztek…
A jól bevált Zeiss Ib mechanikát Sári Pál barátunk
adományaként egy Fornax 50-es mechanikával váltottuk fel, jelenleg ez
hordozza a 200/2470-es refraktort. Ilyen típusú mechanikát hazánkban és
határainkon kívül is sok amatőr használ, így nem kell különösebben
bemutatnunk. A nagyon rosszul elhelyezett Zeiss-oszlop helyére majd’ 2
m-es távcsőoszlop került, melyet homokkal töltöttünk fel – így
valamelyest csökkentettük a kellemetlen rezgéseket (l. a födém
problémáját). Természetesen, ha valaki szándékosan nem kocogtatja,
pláne nem rugdalja a távcsőoszlopot, a rezgések nem jelentenek
komolyabb gondot…
A 200/2470-es refraktor tubusát Rózsa Ferenc (Proxima)
készítette el nagy lelkesedéssel, azonban az átfutási idő hosszában
némelyek találtak némi kivetni valót. Ámde ha arra gondolunk, hogy a D
& G Optical majdnem egy évvel később szállította le az optikát, mint azt
eredetileg ígérte, a világ kezd helyre zökkenni, és egyébként sem kell
a dolgokat elkapkodni, ezt mi, amatőrök, igazán tudhatnánk. Amint azt
Szentmártoni Béla szokta volt mondogatni: „mi ez a kis késés a
Világegyetem korához képest?". A tubushoz való harmatsapkát Gyuris
Zoltán örökös tagunk készítette el, míg az objektívsapkát Szánthó
Lajostól rekviráltuk. A távcsövek szolgáltatója egy ízben óvatlanul
saját okuláros vödrével jelent meg a kupolában, és a vödör fedele
tökéletesen passzolt a harmatsapkára. Ha az ember leveszi az
objektívsapkává előlépett vödör-fedőt a harmatsapkáról, kicsit még
szuszog is – tehát valóban passzol. Tekintettel arra, hogy hónapok óta
nem volt mivel lefedni a nagy refraktor apertúráját, Lajos fedél nélkül
távozott. Hogy a kép még teljesebb legyen, a húzott alumíniumcsövet,
melyből a távcsőtubus készült, Csukovics Tibor tagtársunk szerezte,
kapitalista összeköttetései révén, néhány üveg sör mint cserealap
felajánlásával.
Az első pillantás az új távcsőbe – célpont
a Hold, még a nappali égen (balra). A nagy refraktor a kelő Nap felé
irányul a 2003. május 31-i napfogyatkozáskor (jobbra).
Az új refraktor 2003. május 10-én, az MCSE-közgyűlés
délutánján kezdett először formát ölteni, jelenlevő tagtársaink
hathatós közreműködésével. Ekkor került a helyére a közgyűlés
tiszteletére elkészült távcsőtubus. A műszer még aznap este meglátta az
„első fényt" (first light), a célpont a Hold volt, a benyomások pedig
igen biztatóak. A 200/2470-est 2003. május 31-én adtuk át az
érdeklődőknek, szokatlan időpontban, hajnalok hajnalán, a
napfogyatkozást követően. Az objektív kiváló képalkotásáról azon
melegében mindenki meggyőződhetett – a Herschel-prizma gyönyörűen
mutatta a Nap fotoszféráját, és a Nap testébe beharapó Hold kontúrját.
Az azóta eltelt egy évben a Polaris új refraktora ezrek számára
nyújtott élményt, mindenekelőtt a tavalyi nagy Mars-oppozíció idején,
de az azóta eltelt időben is.
Az elmúlt egy évben bőven nyílt alkalmunk a műszer
kipróbálására, a folyamatos észlelésekre, bemutatásokra. 2003-ban igen
sok derült éjszakánk volt, ami sajnos nem mondható el az utóbbi fél évre. A
távcső rendkívül érzékeny a légköri nyugodtságra, igen-igen ritkán
láttunk vele nyugodt bolygóképet, pl. a nagy Mars-oppozíció időszakában
jó, ha 1–2 éjszakán voltak megfelelő nyugodtságú időszakok, akkor is
csak nagyon rövid időre. Ilyenkor azonban bolygóészlelőink 4–500-szoros
nagyítással is dolgozhattak, a Mars képe nem esett szét,
lélegzet-elállító volt megpillantani a Solis Lacus „küllőit" vagy a
sarki jégsapka peremének szerkezetét. A legelszántabb észlelők
sikeresen megfigyelték a Mars két apró holdját, a Phobost és a Deimost
– különösen értékelendő teljesítményük, hiszen ne feledjük, hogy a
rendkívül fényszennyezett fővárosi égen vitték ezt végbe…
Refraktorunk penge éles képet adott a téli hónapokban magasan járó
Szaturnuszról és a Jupiterről is. Mindebből sejthető, hogy az új távcső
elsősorban „bolygász" távcső, de a Polaris egyáltalán nem irigylésre
méltó ege más észlelőprogramot nem is nagyon engedne meg, mint a
bolygók és más fényes, naprendszerbeli égitestek megfigyelése (Hold,
Nap, érdekesebb kettősök).
A főváros közvilágítástól származó fényburája mellett a
Polarisból is egyre komolyabb problémát jelentenek a közeli időszakos
díszkivilágítások (sportpálya, Való Világ villa, diszkóvilágítások
stb.). Mégis, évente néhány alkalommal felsejlik a zenitben a Tejút, ha
tiszta és száraz levegőt hoz fölénk egy kegyes hidegfront. Ilyen
alkalmakkor a kemény, kontrasztos képalkotású refraktorral élmény
végignézni a Messier-gömbhalmazokat, planetáris ködöket, a műszer
vizuális határmagnitúdója eléri a 14ť-t, amit saját, nem túl számos
változócsillag-észleléseimmel is alá tudok támasztani. Sajnos rendkívül
ritkák az ilyen tiszta esték. Ilyen alkalmakkor célszerű kihasználni a
nagyobb szögméretű mély-ég objektumok esetében (pl. nyílthalmazok) a
legkisebb nagyítást (62x-es, 40 mm-es okulárral), hiszen általában
ilyen kis nagyítással meglehetősen világos az égi háttér. Természetesen
sok nyílthalmaz még ebbe a látómezőbe se fér bele, ilyenkor az
50/540-es keresőtávcsőhöz folyamodunk.
A nyári időszakban hetente egyszer tartunk Nap-bemutatást
a Polaris mellett üzemelő napközis tábor csemetéinek, ilyenkor ők is
láthatják az okulárban azt az izgatott nyüzsgést, amit granulációnak
neveznek, és amelynek megpillantása egyáltalán nem jelent problémát
ezzel a távcsővel (akárcsak a napfoltcsoportok hihetetlenül finom
részletei).
Nem csupán a kupola belsejét, hanem külsejét is
átalakítottuk – ha ugyan egy alapos átfestés méltó erre a jelzőre. A
félgömb a korábbi „kályhaezüst" festés helyett hófehér színt kapott,
ami érezhetően, több fokkal csökkentette a kupolatér felmelegedését a
nyári melegben. A lapos tető is hasonló, fehér festést kapott, ennek
tudható be, hogy a 2003-as forró nyárban viszonylag elviselhetőbb volt
a munka a Polarisban.
A Polaris új távcsöve egyben az amatőr összefogás szép
példája is. Lássuk, kik segítettek a műszer megszületésében: Babcsán
Gábor, Bartos Ferenc, Bereczky Gyula, Csukovics Tibor, Deli Tamás,
Hollósy Tibor, Kovács Attila, Ménich Jakab, Rózsa Ferenc, Rózsahegyi
Márton, Sári Pál, végül, de nem utolsósorban egy inkognitóját megőrizni
szándékozó tagtársunk, aki jelentős összeggel és ügyintézéssel
segítette az objektív beszerzését.
A Meteor 2004/6. számában megjelent cikk internetes változata.
Linkajánló: a D & G Optical honlapja