Bemutatkozik a magyar űrhajós – interjú dr. Magyari Bélával

Betelgeuse: Milyen kapcsolata van a Magyar Csillagászati Egyesülettel?
Magyari Béla: Annak idején, amikor megalakult, feleségem is tagja volt,
én is tagja voltam.
Betelgeuse: Bács-Kiskun megyei gyökerekkel rendelkezik…
M. B.: Itt születtem. Nagyon büszke vagyok, hogy Kiskunfélegyházán születtem,
1949-ben. Az általános és középiskolát itt fejeztem be. A Móra Ferenc Gimnáziumba
jártam. Itt ismerkedtem meg a repüléssel, ami a leglényegesebb dolog volt az
életemben. Ez is érdekes kis történet: Úgy történt, hogy édesapám nagyon szerette
a sportot, csak hogyha én rossz jegyet hoztam, akkor nagyon mérges volt rám.
Mivel az iskolaválogatottban benne voltam, kosárlabdázni át kellett volna mennem
Kecskemétre a hét végén (ez május környékén volt, az utolsó tanítási hetekben).
De én valamiből kaptam egy egyest, hoztam egy rossz jegyet. Azt mondta édesapám,
hogy "nem mehetsz". Jött a testnevelő tanár, aki ismerte is édesapámat,
és azt mondta – "Béla bácsi engedje el, mert nagyon fontos". "Nem,
nem" – na jó, hát akkor nem, én is mondtam, és keseregtem. Mindez nem a
sport ellen volt, hanem, hogy javítsam ki a jegyet. Ekkor felültünk a kerékpárra
– "gyere fiam, mozgunk, kerékpározunk". Nem tudom miért, de az Alpári
út felé mentünk, ami olyan jó 5 km-re van a várostól (legalábbis onnan, ahol
laktunk). Kerekezünk, kerekezünk, és egyszer csak nézem, hogy mennek a repülők
jó meredeken fölfelé. Se motor, se semmi – csak repül! De, hogy tud így repülni,
levegőben maradni? Apám azt mondta – "megnézzük, fiam"! "Persze,
nézzük meg!" Ott is ismerték édesapámat, mert a fiúkollégiumban (most a
Petőfi Sándor Szakközépiskola) volt hivatalsegéd. Az egész város ismerte édesapámat.
Én ott nőttem fel, ott volt egy kis lakásunk, ott éltünk ennek a kollégiumnak
az udvarán, az iskolának az udvarán. Ilyenekre emlékszem gyerekkoromból: Zsivótczy
Gyula, a kalapácsvető ott járt gimnáziumba. Édesapám a hátsó kaput kinyitotta
neki, és ott "vetette" a kalapácsot. Édesanyám az akkori Bányászati
Berendezések Gyárában dolgozott, mint könyvelő, és onnan nagyon sok repülő volt,
úgyhogy nagy volt az ismeretség a kis városban. Kimentünk, és akkor én is néztem
a gépeket. Nem nagyon értettem, hogy egy ilyen hosszú nagy drótot – 1 km-est
– kihúznak, beakasztják, és akkor egyszer csak megy föl. Nézegetem, a parancsnok
pedig szól édesapámnak – "na, Béla bácsi, felengedi a fiát repülni"?
"Ne engem kérdezzen, hanem őt!" Én meg mondtam: "persze"!
Öt perc múlva azt veszem észre, hogy már benne ülök egy gépben, már be vagyok
kötve – és akkor valami majd fog történni. Beakasztják a kötelet, elindul repülő,
és akkor nagy sebességgel gyorsul, elkezd fölfelé emelkedni. És ez a fémdrót
csitteg-csattog, egy kis hangjáték, és olyan meredeken megy, mint egy lift.
(Én akkor még 14 éves voltam, még nem is láttam liftet, csak hallottam róla.)
Mint egy lift, úgy mentünk felfelé! Pár perc, és akkor egyszerre felérünk, nagy
csattanás, és leesik ez a kötél. Abban a pillanatban megkönnyebbül a repülő
– én is! -, és az a jellegzetes suhogás marad csak. Szétnézek, ott vagyunk fent,
300 m magasan: kis tanyák, kis tehenek, kis emberek, kis autók mennek az országúton.
Nézzük a kicsi repülőket – onnan szálltunk fel. Arrébb nézek: ott látszik Kiskunfélegyházának,
szülővárosomnak a kéttornyú temploma, az egytornyú templom, a Tanácsháza. Hihetetlen
nagy élmény volt számomra, és akkor szépen letettük a repülőgépet – leszállt
a repülőgép. Három vagy öt perc volt, nem sok. Annyira megkapott ez az érzés,
hogy mikor vége lett az iskolának, mondtam apunak, hogy én még kimennék így
hétvégeken. És akkor kijártam szombaton is, vasárnap is. "Fölkaptam"
a gépet, be a startra, a műszak végén meg lemostuk a repülőgépeket – és akkor
mindig kaptam egy jutalomstartot. A harmadik hét végén, amikor kint vagyunk,
mondja ott Miklósi Sanyi bácsi, hogy "na fiam, te komolyan ki akarsz járni"?
Mondom: "Igen!" – "Akkor le kell vizsgázni"! Mert ugye kellett
volna télen – ahová én nem jártam – egy elméleti vizsga. "Akkor menj el
a sportorvoshoz, szerezd be az orvosi vizsgát!" Kezembe nyomtak egy stóc
vitorlázórepülés-elméletet, meteorológiai és repülőgép-szerkezeti ismereteket.
"Te jó isten!" És három hét múlva levizsgáztam. Itt kezdődött el
az én pályafutásom.
Betelgeuse: És hogyan vezetett az út a honvédségi vadászpilóta-repülésig?
M. B.: Hát ez úgy történt, hogy utána harmadikos gimista voltam, 16
éves, és megkérdeztem ott a klubon belül, hogy ha én repülőgép-vezetéssel szeretném
keresni a kenyerem, akkor hova menjek. Mondták, hogy sok hely nincs – "jelentkezzél
vadászrepülőnek"! "Hú tényleg, az jó!" Abban az időben csak
az az egy iskola volt, mert az utána levő évben alakult meg a civil repülőiskola
Nyíregyházán. Én örültem ennek, és átmentem az orvosi vizsgán. Akkor Békéscsabán
repültünk hat hetet, mint 16 éves gyerekek, utána 1967-ben, 18 évesen már Szolnokon,
és akkor már sugárhajtású Delfineken. Az egy nagyon szép élmény volt. Utána
a Szovjetunióban MiG-17-tel, MiG-21-essel fejeztük be. Pápán hat év MiG-21-essel,
első osztályú pilóta, és akkor űrhajós-kiválogatás. Az egy nagy szerencse volt
az ember életében, és tőlem azt a két évet nem tudja senki elvenni – az nagyon
szép volt.
Betelgeuse: Hogyan látja, milyen feltételeknek kell megfelelni, mikor
valaki egy űrhajóskiképzésen vesz részt?
M. B.: Minek kell megfelelni? Mindennek! Amikor a kiválogatás is folyik,
és az ember megfelel, végigmegy ezen a kiképzésen, ez mindenre megtanítja. Az
űrhajós-felkészítés van, amikor unalmas – például hat órát benne kell ülni a
leszállóegységben -, van, amikor nem kell csinálni semmit, de ezt kell tenni,
mert fönt a világűrben is van ilyen helyzet. De nem lehet unalmas, mert az embernek
azért csak oda kell figyelni, és tettek is róla, hogy ne unatkozzunk. Úgyhogy
nagy fizikai és pszichikai felkészülés kell hozzá. Én már biztos vagyok benne,
hogy nem vadászpilótából lesz a következő magyar űrhajós. Az lehet egy mérnök,
egy orvos – akárki.
Betelgeuse: Nagyon szépen köszönjük az interjút!
M. B.: Én is köszönöm!

Ajánljuk...