A csillagászat iránt fogékony, de az ókori kelet tudományos eredményeit kevésbé
ismerő érdeklődőnek talán hasonló képek ugranak be akkor, ha Mezopotámia-Babilónia
asztronómiájáról hall. Rövid ismeretterjesztő írásunkkal megpróbáljuk feltárni
a valóságot a történelmi háttértől kezdve a rejtélyes csillagászpapok kilétéig,
úgy, hogy mindeközben bemutatjuk azokat az eredményeket, amelyeket a csillagászat
tudománya már több ezer éve elért, és amelyek közül jó néhány ma is tudásunk
alapját képezi.

Történelmi áttekintés

A Tigris és Eufrátesz termékeny Folyamköze: ezen, a már történelem előtti korokban
is lakott földrajzi területen (amely ma Irakhoz tartozik) ringott az emberi
civilizáció bölcsője. A több mint 5000 évvel ezelőtt kialakuló sumer társadalom,
majd az őket követő, egymást elpusztító és egymással keveredő népek, a tündöklő,
majd összeomló birodalmak néhány ezer éven át egyazon mezopotámiai tradíció
hordozói voltak.

Az ókori Mezopotámia területi elhelyezkedése

A Dél-Mezopotámiában Kr. e. 3300-tól felemelkedő sumer civilizáció legelső
korszakát a mezőgazdasághoz kapcsolódó öntözési munkák szervezése nyomán kialakuló
közösségek alkotta, a délnyugati szemitáktól és a Tigris túlpartján élő elámiaktól
eltérően europid népesség lakta városállamok (Ur, Uruk, Eridu stb.) felemelkedése
és bukása jellemezte. Kr. e. 2400 és 2350 között a sémi Akkád királya, I. Sarrukin
– meghódítván a sumer városokat – létrehozta az egyes városállamok felett álló,
egységes Akkád Birodalmat. Ezt az europid guti nép semmisítette meg, és létrejött
a központját Ur városába helyező utolsó sumer hatalom. A rövid, 200 évig tartó
korszakot a sémi amoriták és az elémiak támadása döntötte meg, és a zavaros
időszak végét az egyik amorita törzs hatalomra kerülése és – az addig jószerivel
jelentéktelen – Babilón városából kiteljesedő Óbabilóni Birodalom megszületése
jelentette. Legjelentősebb királya a Kr. e. 1728-1686-ig uralkodó Hammurapi
volt – neki köszönhetjük az első írott törvényeket -, aki a Kr. e. 16. századig
sikeresen egybetartotta a tetőpontján Sumertől és Asszíriától Felső-Mezopotámiáig
terjedő birodalmat, ami a régióban valaha létezett legnagyobb államalakulat
volt. Az Óbabilóni Birodalom virágzásának végét a kisázsiai hettiták betörése,
majd a kaukázusi eredetű kasszita királyok Kr. e. 12. századig tartó uralma
jelentette. Babilón a Kr. e. 9-7. században a központját Assurból Ninivébe helyező,
a Termékeny Félhold népeit rettegésben tartó – például Izrael 10 törzsét egyszerűen
deportáló – Asszír Birodalom részévé vált, míg korábbi dicsőségét csak az asszírokat
legyőző káld királyok, Nabú-apal-uszur és fia, Nabú-kudurri-uszur által létrehozott,
a csúcspontján Asszíriát, Szíriát és Palesztinát is magában foglaló Újbabilóni
Birodalom állította helyre. A Kr. e. 539-ben azonban kelet felől új hódítók
érkeztek: Babilón a Perzsa Birodalom része lett, és a sumerokig visszavezethető
mezopotámiai tradíció véget ért. A hanyatló Babilón ezt követően a perzsák felett
győztes makedón Nagy Sándor, majd a Szeleukida királyok uralma alá került. A
város teljes pusztulása a Mezopotámiát a Kr. u. 226-ig irányító iráni parthusok
hatalma (melyet néhány évnyi római tartományi lét szakított meg) alatt következett
be.

Asztroarchitektúra

Az ókori Mezopotámia legmonumentálisabb építészeti alkotásai a csillagászati
megfigyelőhelyként is szolgáló lépcsős templomok, a zikkuratok voltak. Négyzetes
alaprajzú teraszokból, valamint három, egymást derékszögben metsző és a felső
szentélyhez vezető lépcsőből álltak. A legelső zikkuratok a Kr. e. 21. század
körül épültek; maradványaikat 16 helyen tárták fel, de írott forrásokból és
az általuk jelzett dombok alakjából következően jóval több ismeretes.

Bábel tornya: a leghíresebb zikkurat

A vastag fallal körülvett Babilón városát az Eufrátesz két részre osztotta.
A folyó keleti partján állt a Marduk isten kultuszának szentelt templom, valamint
zikkurat, a Bibliából is jól ismert Bábel tornya (magassága 90 m lehetett).
A Jupiternek szentelt Marduk templom melletti másik hat főtemplomot a Napnak,
a Holdnak és a másik négy akkoriban ismert nagybolygónak ajánlották. A keresztutakon
és tereken felállított áldozati oltárok sokasága szolgált a csillagképek, a
Vénusz, sőt a Plejádok tiszteletére. A város főútja, a Felvonulási út Marduk
templomától a 14,3 méteresként rekonstruált, mázas téglákból rakott domborművekkel
díszített Istar-kapuhoz vezetett. A különböző szárnyakból, belső udvarokból,
bástyákból és trónteremből álló királyi palotában halt meg a világhódító Nagy
Sándor, és itt kaptak helyet az ókor hét csodája között számontartott függőkertek
is. A város trapéz alakú alaprajza, utcáinak és tereinek fekvése a babilóniak
által alkotott csillagképek alakját tükrözte: világosan felismerhetőek a Bikát
és a Kost összekötő vonalak. A nyári napforduló időpontjában ünnepelték Marduk
bevonulását magas szentélyébe: ekkor a felkelő nap a másik főút, a Marduk út
vonalán haladt, és délben a zikkurat felett állt. A Jupiter legnagyobb északi
deklinációját elérve pontosan Bábel tornya felett delelt.
Babilón régészeti feltárását 1899 és 1918 között a Német Keleti Társaság megbízásából
Robert Koldewey építészmérnök végezte.

A babilóniai asztronómia kronológiája és forrásai

A sumer civilizáció csillagászatáról úgyszólván semmit sem tudunk. Mindössze
a legfeltűnőbb csillagok és csillagképek vallási elnevezéséről, továbbá néhány,
a Nappal, a Holddal és a Vénusszal, mint istenségekkel foglalkozó mitológiai
elképzelésről tud a csillagászattörténet.
Míg tisztán matematikai szövegek-számítások elsősorban az Óbabilóni Birodalomból,
a Kr. e. 1800-1600 közötti időszakból maradtak ránk, addig a csillagászati vonatkozású
emlékek főképp a Kr. e. 300-tól Krisztus születéséig tartó Szeleukida-korból
származnak, de töredékes anyagok ismeretesek a kasszita és asszír hódítás, továbbá
a parthus királyok időszakából is.
A babilóniai világ csillagászati emlékei ékírásos agyagtáblákon, továbbá történeti
forrásmunkák révén maradtak fenn. A jeleket éles nádvesszővel mélyítették a
lágy agyagba, úgy hogy az egyes benyomatok egy szélesebb fejből és egy ehhez
kapcsolódó vékonyabb vonalból álltak.
A ránk maradt szövegmaradványok két csoportra oszthatók: Az elsőt a mai csillagászati
évkönyvekhez hasonló efemeriszek alkotják, melyek a Hold és a bolygók helyzetét
adják meg bizonyos évre vagy évekre. A leletek másik nagy csoportja az úgynevezett
tanszövegek. Ezek az efemeriszek kiszámítására vonatkozó szabályokat rögzítik.

Holdefemeriszek és holdnaptár

Az agyagtáblákba vésett holdefemeriszek általános elrendezése egyforma volt:
minden sor egy hónap, minden oszlop egy jellemző függvény (a Nap és a Hold sebessége,
az együttállások ideje, a holdsarló adatai stb.). A legtöbb előrejelzése egy
évre szólt, de találtak 2-3 évre érvényes adatokat is.
Ezek a feljegyzések az általuk használt holdnaptárhoz voltak szükségesek. A
holdhónap első napja akkor kezdődött, amikor napnyugta után először lehetett
újra látni a növekvő holdsarlót. Ennek megfelelően a nap mindig este kezdődött,
és Kr.e. 1700-tól 24 egyenlő hosszúságú szakaszból állt (12 órás éjszaka és
12 órás nappal). Az ókori tudomány nagyszerűségét jelzi, hogy sikerrel oldották
meg azt a látszólag egyszerűnek tűnő problémát, hogy 29 vagy 30 napból álljon
a holdhónap. A ránk maradt szeleukida-kori holdefemeriszek megmutatják, hogy
ismerték a pontos meghatározáshoz szükséges adatokat: a Nap mozgását, valamint
a Hold és a Nap sebességváltozását. A szinodikus hónap hosszára 29,530641 (Naburimannu)
és 29,530594 (Kidinnu) értékeket kaptak. Naburimannu számításai során az úgynevezett
A-szisz-témát alkalmazta, egy lépcsősfüggvényt használt, míg Kidinnu a B-rendszerben
egy lineáris cikcakkfüggvényt alkalmazott, ami egy némileg pontosabb számítási
módszer, az előzőnek egyfajta továbbfejlesztés. A mindennapi gyakorlatban felváltva
alkalmazták a 29 és 30 napos hónapokat, melyek közül tizenkettőt foglaltak egy
évbe. Az eltolódások miatt szükséges szökőhónapok beillesztését a Kr.e. 6. századtól
szabályozták, és Kr. e. 383-tól 19 évenként 7 szökőhónapot iktattak be – 12
"normál" évet és 7, egy hónappal megtoldott szökőévet alkalmaztak.

{mosimage}
Holdefemeriszeket tartalmazó ékírásos agyagtábla

Holdfogyatkozások-napfogyatkozások

A babilóniaiak Kr. e. 700 tájékán, az asszír uralom időszakában már felismerték,
hogy napfogyatkozások csak a (hold) hónapok végén újholdkor, míg holdfogyatkozások
a hónapok közepén, teliholdkor jönnek létre. Ebben a korszakban már ismerhették
azt a szabályt is, miszerint a holdfogyatkozásokat 6, esetleg 5 hónap választja
el egymástól.
A Szeleukida-korban már elég jól előre jelezték a holdfogyatkozásokat. A napfogyatkozásokra
érvényes táblázatokat a holdfogyatkozáshoz hasonlóan számították ki, de ezek
csak annyit mondanak, hogy egy fogyatkozás előfordulhat vagy nem lehetséges,
vagyis csak a napfogyatkozás lehetőségének kizárása volt biztosan előre jelezhető.
Mindezek alapján egyértelműen cáfolható az az általánosan elterjedt tétel, hogy
a babilóniaiak az úgynevezett szárosz-ciklus, a fogyatkozások 223 hónapos periodikus
ismétlődésének ismeretében pontosan előre jelezték a napfogyatkozások bekövetkeztének
időpontját.
A legrégibb Babilóniában feljegyzett napfogyatkozás Kr. e. 763. június 15-én
volt, míg holdfogyatkozások megfigyeléséről Kr. e. 747 óta vannak adatok. Ezt
a híres csillagász, Ptolemaiosz említi, aki felhasználta a babilóniai csillagászat
hat évszázadon át folytatott észleléseit.

A bolygók mozgásának vizsgálata

A babilóniai csillagászok – hasonlóan az egyiptomiak Sirius-megfigyeléseihez
– a bolygók észlelése során mindenekelőtt azok megjelenése és eltűnése érdekelte.
Éppen úgy, mint ahogyan a csillagok vagy a Hold esetében, az első és az utolsó
láthatóságra voltak kíváncsiak. Megfigyeléseikkel e jelenségek ciklikus ismétlődését,
továbbá az ismétlődések ingadozását akarták meghatározni. Az észlelések és a
hozzájuk kapcsolódó matematikai számítások mai szemmel nézve is bámulatosan
pontosak voltak. A Vénusz bolygó szinodikus keringési idejére például 583,91
napot kaptak, míg a ma elfogadott érték 583,92.

Az asztrológia gyökerei és az állatöv

Az első olyan bizonyíték, ami azt mutatja, hogy mezopotámiai csillagászok konkrét
észleléseket végeztek, az Óbabilóni Birodalomból származik. Ezek valószínűleg
jóslás céljára gyűjtött anyagok, melyek több évre vonatkozóan tartalmazzák a
Vénusz megjelenését és eltűnését. Az ilyen jellegű feljegyzések képezték a később
kiteljesedő, a hellenisztikus, római, majd bizánci korokban virágzó asztrológiai
tanok alapját. Azt nehéz lenne megmondani, hogy pontosan hol és mikor keletkezett
a csillagjóslás. Az előkerült adatok minden esetben nagyobb szövegsorozatok
részei. Általánosságban megállapítható az, hogy ezek, a későbbi korokkal ellentétben,
minden esetben csillagászati jelenségek megfigyelésén alapultak – nem számításokon
és születési időpontokon. A legfontosabb lelet 70 számozott, összesen 7000 óment
tartalmazó táblából áll. A hatalmas mennyiségű anyag rendszerezése több évszázadon
át történhetett, míg Kr. e. 1000 tájékán végleges formába öntötték.
Az állatöv, a zodiákus a babilóniai jóslatokban soha nincs megemlítve. Felállítása
nagyjából a Kr. e. 4. század környékére esik, de a benne szereplő csillagképek
ennél sokkal régebbiek (a ma is létező csillagképek közül 45 tekinthető babilóniai
örökségnek). Asztronómusaik a Kost tartották az állatöv "vezérének", vagyis
a tavaszi újholdkor kezdődő év első jegyének. A 12 csillagkép eredetileg különböző
hosszúsága zavarta a Nap, a Hold és a bolygók mozgásának pontos meghatározását,
ezért a főkört pusztán matematikai okokból osztották fel a 30o-os szakaszokra
– a babilóniaiaknál az állatöv nem volt más, mint egy matematikai elképzelés,
amelyet kizárólag számítások céljára szerkesztettek és használtak.

Kik voltak a csillagászpapok?

Arra vonatkozóan nagyon kevés adat áll rendelkezésre, hogy kik voltak valójában
a bevezetőben elképzelt jelenet főszereplői, a csillagászpapok. Értékelhető
leletek mindössze két városból, Urukból és Babilónból ismeretesek. Az Urukban
talált táblák adatai papi írnokcsaládok, valószínűleg inkább írnokiskolák tagjai
mélyítették agyagba – az azonban nem derül ki, hogy az efemeriszek kiszámítói
is ők voltak-e. Az egyik család Ekur-Zakirt, a másik Szin-Leki Unninnit nevezi
"ősének". A babilóni leletekből, illetve későbbi történeti forrásokból három
csillagász nevét ismerjük: a holdhónap hosszának kiszámításakor már említett
Naburimannut és Kidinnut, továbbá a Kr. e. 240-tól a pergamoni I. Attalus király
udvari csillagászaként működő Szudineszt.
A többi, tevékenységét – az akkor uralkodó parthusok egyistenhívő vallásának
következményeként – Kr. u. 42-ig végző csillagász és a Kr. u. 75-re kihalt utolsó
asztronómus família tagjainak nevét már csak meg nem fejtett vagy talán örökre
elenyészett agyagtáblák őrizhetik – munkásságuk eredményei azonban fennmaradtak
és az egyetemes emberi tudáshalmaz részéve váltak.

Forrásművek:
Otto Neugebauer: Egzakt tudományok az ókorban; 1984.; Gondolat Kiadó
Teres Ágoston: Biblia és asztronómia; 1999.; Springer Orvosi Kiadó
Joachim Herrmann: SH atlasz Csillagászat; 1994.; Springer Hungarica Kiadó
Michael Roaf: A Mezopotámiai világ atlasza; 1998.; Helikon Kiadó- Magyar Könyvklub
John M. Roberts: A történelem előtt a korai civilizációk; 1999.; Officina Nova
Berei Andor szerk.: Új magyar lexikon; 1960.; Akadémiai Kiadó

A cikk a Meteor 2002/7-8-as számában jelent meg.