Amatőr kettőscsillag észlelés

A megfigyelések azt mutatják, hogy a csillagok nagyobb hányada nem egyedül van.
A vizuális csillagpárok egy része optikainak neveztetik, azaz tagjai csak a
mi látóirányunkból tűnnek egymás mellettinek, valójában egymástól messze vannak
a térben. Többségük azonban fizikai kapcsolatban van, amelyeket két csoportra
lehet osztani: a közös sajátmozgású (angol rövidítéssel cpm) párokra és a komponensek
közös tömegközéppontja körül keringő ún. binary rendszerekre. Ezt a teljesség
kedvéért kellett megemlíteni, mivel az amatőrök számára az észlelés során –
legalábbis kezdetben – a fentieknek nincsen meghatározó jelentősége. Szükséges
még néhány alapfogalom megismerése is a továbbiak megértéséhez. A hazai amatőr
szakzsargonban a kettőnél több tagból álló rendszereket is gyakran kettőscsillagnak
mondjuk, de például a hármas rendszereket triónak is. A fényesebb csillag a
"főcsillag", a másik (esetleg többi) komponens a "társ"
vagy "kísérő", bár ez utóbbi inkább a jelentősen halványabb és/vagy
távolabbi tagokat különbözteti meg.

{mosimage}

Ezek után vágjunk a dolgok közepébe, néhány híres őszi kettőscsillag felsorolásával.
Ezek jobbára standard-széles szögtávolságú, fényes párok lesznek, így minimális
égboltismerettel, a legkisebb távcsövekkel is gond nélkül megtalálhatóak. Vegyük
elsőnek a több szempontból "leg" jelzővel illetett Mizart, mely a
(nagy) Göncölszekér rúdjának középső csillaga. Bár e sorok írásakor esténként
az alsó delelés környékén jár, cirkumpoláris volta miatt szabad északi horizontnál
hazánkból megfigyelhető. A távcsőben messze, 11′ távolságban levő Alcor szabadszemes
elkülönítése az ókorban az éleslátás próbája volt. Az Alamak, Bayer jelölése
szerint gamma And nagyon szép színkontrasztú csillagpár. Érdekessége, hogy a
társ egy napjainkban nagyon szoros binary-rendszer; felbontása kiváló körülmények
mellett is csak 20 cm-nél nagyobb átmérőjű távcsövekkel remélhető. A kicsi,
de jellegzetes és emiatt közismert csillagkép, a Delfin legkeletibb, szintén
gamma jelzésű csillaga a nyári-őszi éjszakák kedvelt bemutató objektuma. Igen
nevezetes kettős az Albireo, a Hattyú csillagkép béta jelű csillaga. Tagjait
különböző megfigyelők a legköltőibb színekkel írják le. Egészen más érdekessége
van a Lant (Lyra) konstelláció epszilonjának: ez a legismertebb "duplán
kettős" rendszer, ahol az egymástól távol levő csillagpárok önmagukban
már igen szorosak, így a legkisebb távcsövek minőségének megállapítására alkalmasak;
a déli pár néhány tized ívmásodperccel szorosabb az északinál! (A "minősítésnél"
természetesen nem szabad megfeledkezni a légköri és egyéb körülményekről sem!)
A csillagászattörténészek szerint harmadikként felfedezett kettőscsillag a gamma
Ari. Végül egy csemege a későn fekvőknek (vagy korán kelőknek): a nevezetes
Orion-trapéz (théta-1 Ori) négyes rendszere tökéletesen kapcsolódik az Orion-köd
csodálatos látványához (megjegyzendő, hogy valójában négynél több tagból áll).
A legtöbbek által fejből ismert fényes csillagok listáját a lelkesebbekre gondolva
még megtoldom kevésbé látványos, de ugyanolyan könnyű és a legkisebb térképen
is megtalálható kettőscsillagokkal. Jó déli horizonttal rendelkezőknek ajánlhatók
a Bak (Capricornus) csillagkép pi és omikron csillagai; az első meglehetősen
szoros. A 3 Peg, 57 Aql, 107 Aqr, dzéta Sge, 1 Eql, pi And, dzéta Lyr, 61 Cyg,
8 Lac, kszi Cep, éta Cas és epszilon Dra a lap megjelenésekor az esti horizont
feletti csillagképek egy-egy párját megadó, teljesen ötletszerű válogatás, és
a sort még sokáig lehetne folytatni. Helyette térjünk rá arra, hogy mit kell
megfigyelni ezeknél az égi objektumoknál. Az általam ismert útmutatóktól eltérően
elsőként említem a komponensek színeit, mégpedig azért, mert ez különösebb gyakorlatot
nem igényel, és fényes csillagok esetében könnyen megállapítható. A szakirodalom
tanulmányozásakor sokszor meglehetősen jó egyezést tapasztalhatunk a csillagászok
által meghatározott színképosztály és a látott szín között. Amint az Albireonál
említettem, egy amatőr megengedhet magának olyan jelzőket, mint aranysárga,
acélkék, netán smaragd, de az utóbbit azért módjával… Hasonlóképpen nem okozhat
problémát a fényesség jellemzése: egyrészt a pár együttes vagy tagonkénti fényessége
(fényes, eléggé halvány stb.), másrészt a komponensek egymáshoz viszonyított
fényesség-eltérése (egyenlő, nagyon egyenlőtlen, alig eltérő stb.). A párok
szögtávolság-tartományának megállapítása is lényegében a látványt fejezi ki
(szoros, standard, nyílt stb.). A fényesség és távolság azonban számszerű paraméter,
melynek megállapítása bizonyos gyakorlat megszerzése után már javasolt; erre
a cikk második részében fogok kitérni. Azonban már itt meg kell említeni, hogy
a hazai gyakorlatban szinte kötelezőként terjedt el a pozíciószög számszerű
becslése; bár közelítően az égi irányokat is lehetne megadni, mégsem ez történik.
A pozíciószög, rövidítve PA 0 foktól 360 fokig tart, az égi északi irány, mint
0 foktól kelet felé, azaz az óramutató járásával ellentétesen (ld. az ábrát).
Itt határozott előnyben vannak a parallaktikus szerelésű távcsövek használói,
mert az égi irányok a távcsőhöz, mechanikához viszonyítva "nem forognak".
A kedélyek megnyugtatására elmondható, hogy a PA becslés a valóságban nem is
olyan nehéz, és azon alapul, hogy az álló távcső látómezejében a csillag a Föld
forgása következtében mindig nyugati irányban mozog, ami pontosan kijelöli a
nyugati, 270 fokos irányt. Ennek felhasználásával egy "koordinátakeresztet"
képzelünk el, amelyben a komponenseket összekötő vonal és a legközelebbi "tengely"
által alkotott szög könnyen megbecsülhető. Minél nagyobb nagyítást használunk,
annál gyorsabb a csillagpár haladása és jobban "rögzíti" szemünk a
kivonulási irányt, de ennél is fontosabb, hogy a társ távolabb lévén az előbb
leírt szög pontosabban becsülhető. Mindentől függetlenül ezen a téren van a
gyakorlatnak a legnagyobb szerepe. A nagyítást a pár szögtávolságához igazodva
válasszuk meg; erről szintén a folytatásban lesz részletesen szó. Most támpontként
mégis legalább annyit, hogy egy 10"-es kettőshöz az 50x nagyítás általában
megfelelő.
Az amatőrcsillagászt az alkalmi "nézelődőtől" véleményem szerint az
különbözteti meg, hogy a távcsőben látottakat egy észlelőnaplónak nevezett füzetben
feljegyzi, és a Meteor megfelelő rovatához, adatgyűjtőjéhez el is juttatja.
A naplóban a felsorolt jellemzőkön kívül természetesen rögzítjük az észlelt
kettőscsillag nevét, az alkalmazott nagyítás(oka)t és a dátumot. Amennyiben
(és nyilvánvalóan) a feljegyzés az észlelés sorrendjében történik, tökéletesen
elegendő a kezdeti és befejező időpont rögzítése. Fontos viszont a légköri nyugodtság
(seeing, rövidítve S) és átlátszóság (transzparencia, rövidítve T) és ezek esetleges
változásának feltüntetése az általánosan használt 10-es illetve 5-ös fokozatú
skálán.
A további tudnivalók nyilvánosságra kerüléséig kérem minden érdeklődő szíves
türelmét, és addig is sikeres kettőscsillag megfigyeléseket kívánok, valamint
hozzá – szokásom szerint – 10-es seeinget!

2. rész

Az első részben azt írtam, hogy az amatőrcsillagászt az alkalmi "nézgelődőtől"
az különbözteti meg, hogy a távcsőben látottakat feljegyzi. Ezen túlmenően az
észlelő amatőrök között nagy különbségek vannak: akadnak, akik a jól ismert
objektumokra térnek vissza rendszeresen, mások kimondottan ügyelnek arra, hogy
az egyszer már pozitívan észlelteket kerüljék. Megint mások az "igazi kihívásokat"
keresik, vagy speciális szempontok szerint végzik megfigyeléseiket. Azt mindenesetre
határozottan kijelenthetjük, hogy a kettősök esetében olyan jellegű memorizálásra
nincsen szükség, mint a változóknál vagy szupernóva keresésnél. Épp ezért is
a komolyabb kettősöző amatőrt az is megkülönbözteti a kezdőtől, hogy a távcsőhöz
menés előtt észlelési programot állít össze. Ehhez valamilyen atlasz és kettőscsillag
katalógus szükséges. Ez utóbbiból manapság elég bő választék áll rendelkezésre.
Nyomtatott formában a Meteor rovatvezetőjénél kapható SAC katalógus minden igényt
kielégít, és az ára is békebeli. Egyre kedveltebbek azonban a különböző számítógépes
(esetleg Internetes) adatbázisok, amelyek közül pl. a Guide szoftver CD-n tartalmazza
a legnagyobb kettőscsillag gyűjteményt, a Washington Double Stars (WDS) katalógust.
És ha már itt tartunk, akkor örömmel teszek említést a harmadik évezred lehetőségéről,
a gombnyomásra kívánt objektumra ráálló – és természetesen ennek megfelelő árú
– távcsőcsodákról is. (Ekkor az atlasz árát megspórolhatjuk…)
Tehát az észlelési időpontnak és a horizontunknak megfelelően először is kiválasztjuk
az égterületet, majd az ott található kettőscsillagok közül az elképzelésünk
szerintieket kigyűjtjük a katalógusból. (Az is lehetséges, hogy közvetlenül
csillagtérképre jelöljünk, de ez speciális eset.) Minden fő adatra szükség van,
úgymint a koordináta, név, szögtávolság (S), pozíciószög (PA) és fényesség értékekre;
általában a csillagképet is jelezni szokás. A koordináta azért szükséges, hogy
a kettőst az atlaszban azonosíthassuk, mivel az objektum-beállítás legelterjedtebb
amatőr módszere a csillagról-csillagra haladó keresés, általában egy közeli
szabadszemestől indulva. Kisebb távolságokon már megfelelő a keresőtávcső (KT),
esetleg a főműszer kisebb nagyításával történő manőverezés. A koordinátánál
maradva ne feledkezzünk meg az epocha egyeztetéséről, ami a kettőscsillag térképi
azonosítását hiúsíthatja meg. A szögtávolság ismeretére a nagyítás megválasztásához,
a fényességadatra egy csillagdús területen a kettős gyorsabb megtalálása érdekében
van szükség. A mért pozíciószög ismerete örök vita tárgya! Természetesen az
a becsületes dolog, ha a rendszer észlelése előtt nem tudjuk, de ki ne szeretne
melegében meggyőződni arról, hogy PA becslése mennyire pontos?! Másrészt az
is elképzelhető, hogy nagyon halvány társ esetén – ha már minden kötél szakad
– megnézzük a PA-t, és a megfelelő helyen kezdünk tüzetesebb keresésbe elfordított
látással (EL)!
A szükséges ismeretekkel imígyen felvértezve a tettek mezejére léphetünk! Amint
fentebb már említettem, a koordináta alapján a csillagtérképen megkeressük (vörös
fényű lámpával) az észlelésre váró kettőst, ha a térkép határmagnitudójánál
halványabb, akkor a helyét. Az atlaszokban ezt az objektumfajtát egy (vagy a
komponensek számának megfelelő számú) vonalkával áthúzva (a Pleione atlaszban
aláhúzva) különböztetik meg a többi csillagtól. Az osztott körös módszert, illetve
a kettős távcsőben történő beállítását nem magyaráznám, csupán annyit említek,
hogy részben a beállítás megkönnyítésére, részben a szebb látvány érdekében
kis nagyítással kezdjünk. A megfigyelt kettősök a felbontás tekintetében két
csoportba sorolhatók. A nem nagyon szorosak a legkisebb nagyításokkal is különálló
pontok. Ekkor a szögtávolság jellemzésére a látványnak megfelelő empirikus osztályozást
használjuk. A pár eszerint szoros (S<5"), ezen belül lehet nagyon szoros
(S<2"), standard (S= 5"-15") valamint széles (S>15"),
ezen belül nagyon széles vagy nyílt (S>30"). Bizonyos gyakorlat megszerzése
után a pár szögtávolságát számszerűen is kellő pontossággal becsülhetjük. A
nagyon szoros párok bontása a nagyítástól függ. Hasznosítsuk a 19-20. számban
megjelent Csillagászati távcsövek nagyításáról c. cikkben leírtakat! Az általában
használt legkisebb, 50 mm-es apertúrájú távcső felbontóképessége 115/50=2,3",
ez cca. a csillagkorong (Airy-korong) átmérője is, ha az egyéb körülményeket
figyelmen kívül hagyjuk. Ehelyütt mindenképpen hangsúlyozzuk ki, hogy a képlet
a távcső átmérője szerinti közepes és egyenlő fényességű csillagpárokra vonatkozik!
Tehát 3"-4"-es kettősnél (nagyobb műszereknél arányosan értve), megfelelő
okulársorozat birtokában lehet a fenti cikkben említett kettőscsillagkép változását
tanulmányozni: a nagyítás növelésével a kezdetben körnek látszó csillag megnyúlik,
majd bevágás érződik, ezután "nyolcas" alakú vagy érintkező korongos
lesz a kép, végül rés választja el a komponenseket. Amennyiben ezek különböző
fényességűek, általában a csillagkorongok eltérő mérete is észlelhető. Ha ilyen
megfigyelést végzünk, akkor a nagyítás feljegyzésének érthetően fokozott jelentősége
van, de akár szemléletes vázlato(ka)t is készíthetünk. A nagyítás számszerűségére
nézve azt mondhatjuk, hogy 50-szeres (D) nagyításnál a bevágásos kép általában
jelentkezik, de kedvező – objektív és szubjektív! – körülmények esetén akár
25-30-szoros nagyításnál is már érzékelhető. Ugyanakkor tudnunk kell azt, hogy
hiába növeljük a nagyítást D-szeres fölé, a fizikai törvények következtében
a csillagok képe nem távolodik egymástól, legfeljebb egyeseknél szubjektív okok
miatt egyértelműbb lesz a látvány. 200 mm és nagyobb átmérőknél egyre inkább
meghatározó a légköri nyugtalanság (seeing) hatása, így egy ilyen műszernél
a képlet szerinti 0,6"-es kettős felbontása már igen nagy fegyverténynek
számít. Rossz seeingre gyanakodhatunk, ha a kép fókuszírozhatatlan; ilyenkor
a nagyobb nagyításokat kár is erőltetni. Egyébként is – hacsak más okunk nincsen
– célszerű a legnagyobb horizont feletti magasságnál (deleléskor) végezni a
megfigyeléseket. A holdfény csak a halvány komponensek észlelését zavarja.
A pozíciószög becsléséről az I. részben leírtaknál többet nem szükséges mondani.
A fényesség jellemzése viszont kiegészíthető, leginkább a fényességeltérés vonatkozásában.
Az Amatőrcsillagászok kézikönyve szerint a következő osztályozás követendő:
– Egyenlőnek mondjuk a párt, ha fényességkülönbség nem észlelhető. Ez akkor
áll fent, ha a mért fényességértékek 0,1m-nál jobban nem térnek el egymástól.
Ezt számszerűen és rövidítve DM=0-val is megadhatjuk (DM -> Delta Magnitudo).
– Ha a különbség éppen észlelhető, akkor alig eltérőnek mondjuk a tagokat (DM~0,3m).
– A kissé eltérő fényesség első pillantásra látszik, de nagyságrendi differencia
nélkül (DM<1m).
– Eltérő fényességű komponenseknél DM<3m.
– Nagyon eltérő kettősöknél a főcsillag már zavarja a társ megfigyelését (DM>=3m).
Természetesen elegendő tapasztalat esetén a komponensek becsült fényességét,
illetve fényességkülönbségét az általánosan használt magnitudóskálán is feljegyezhetjük.
Ehhez a témakörhöz tartozik a fentebb már említett elfordított látás (EL) kérdése,
ami nagyon halvány objektumok megpillantását segíti. Egyrészt a nagyításról
írt cikkben már említésre került az, hogy a nagyítás növelése miként könnyíti
meg a halvány csillagok láthatóságát, másrészt az emberi szem itt nem részletezendő
működése folytán kevesebb fényt is érzékelünk, ha kissé az adott hely mellé
nézünk. Az előző részben első helyen említett színbecslést itt csak azzal egészíteném
ki, hogy létezik az ún. Hagen-féle színskála; ez inkább a szabványosított feldolgozásnál
bírna jelentőséggel, nálunk nem terjedt el a használata.
Végül szólni kell a többszörös csillagok észleléséről. Ha valaki teljességre
törekedve kettősözik, akkor sok ilyen rendszerrel találkozik a WDS-ben. (A rendszer
szó alatt esetünkben nem kell föltétlenül fizikai kapcsolatot érteni!) Lényegében
itt több pár egyidejű megfigyeléséről – és ennek megfelelően a fent tárgyalt
paraméterek leírásáról – is beszélhetünk, de vannak eltérések. Először is amíg
két komponens esetén nem szükséges betűjelzéseket használni, addig a többszörösöknél
ez elengedhetetlen. Ha ismerjük, használjuk a katalógus szerinti betűzést, ha
nem ismerjük, akkor szögtávolság, esetleg fényesség szerint haladjunk az ábécében.
A távolságoknál praktikus az egymáshoz viszonyított arányok becslése, ami általában
mindenkor pontosabb, mint a számadat. Hasonlóan könnyű a fényességi sorrend
megállapítása. A PA és S paramétereket általában az A jelzésű főcsillaghoz viszonyítsuk;
ez alól kivétel lehet, ha két kísérő jóval közelebb van egymáshoz, mint a főcsillaghoz.
Végül ilyen esetben nagyon tanácsos magáról a rendszerről vázlatot készíteni
(égi irányokkal!), különösen, ha háromnál több tagról van szó.
A fentiek figyelembevételével nyugodtan neki is foghatunk az amatőr kettősmegfigyeléseknek;
az idő múltával mindenkinek kialakul az egyéni stílusa. Fontosnak tartom megjegyezni
még, hogy a negatív észleléseket is érdemes feljegyezni, és természetesen azt
is, ha a kettős azonosítása bizonytalan. Természetesen még nagyon sok mindenről
lehetne beszélni, de most elégedjünk meg két lényegesebb részletkérdéssel:
Az amatőrcsillagász elsősorban a saját kedvtelésére foglalkozik a megfigyelésekkel,
és adott esetben választ a minőség és a mennyiség között! Amennyiben az első
lehetőség mellett dönt, akkor a kettősészlelésnél készítsen látómezőrajzot.
Ez dekorativitása mellett sokszor jól hasznosítható későbbi észlelésnél stb.
Itt a szokásos szabályokat kell betartani, melyek közül legfontosabb az égi
irányok, a nagyítás és a látómező nagyság feltüntetése. (Használjunk magyar
rövidítéseket: É, D, K, Ny – és nem NY!). A másik említésre méltó dolog (szívem
csücske) a katalogizálatlan, ún. anonim párok észlelése. Ebben az esetben szinte
kötelező látómezőrajz készítése, mert az ilyen észlelésnek csak akkor van egyáltalán
értelme, ha később is bármikor egyértelműen azonosítani tudjuk az objektumot.
Különösebb szabályokról e téren nincs tudomásom, szerintem egyszerűen józan
ésszel kell eljárni. Minden csillaghoz van legközelebb egy másik csillag, és
egy amatőrnek sok mindent szabad, legfeljebb célszerű titokban tartani… Node
félre a tréfával! Én két évtizedes pályafutásom során 272 önálló párt illetve
többes rendszert jegyeztem fel katalógusadatok ismerete nélkül. A fentebb részletezett
szokásos észlelés mellett a koordinátákat egy legközelebbi SAO csillag alapján
(mivel ezeknek ismertem a pontos koordinátáit) méréssel határoztam meg, ami
biztosítja a későbbi azonosítás lehetőségét.
Remélem, hogy írásommal nem mindenkit untattam! Tisztában vagyok azzal, hogy
ami egyik olvasónak óvodai daloskönyv szintű, az másnak esetleg kevés, ezért
mindenkinek a szíves megértését kérem, az érdeklődőknek pedig sok sikeres kettőscsillag
megfigyelést kívánok (10-es seeinggel!). Mivel az írások többsége – a mostani
föltétlen! – nem törekedhet teljességre, ha valakinek kérdése van, vagy valamilyen
segítségre lenne szüksége a témában, annak lehetőségeim szerint szívesen állok
a rendelkezésére.

Amatőr kettőscsillag észlelés

A megfigyelések azt mutatják, hogy a csillagok nagyobb hányada nem egyedül van.
A vizuális csillagpárok egy része optikainak neveztetik, azaz tagjai csak a
mi látóirányunkból tűnnek egymás mellettinek, valójában egymástól messze vannak
a térben. Többségük azonban fizikai kapcsolatban van, amelyeket két csoportra
lehet osztani: a közös sajátmozgású (angol rövidítéssel cpm) párokra és a komponensek
közös tömegközéppontja körül keringő ún. binary rendszerekre. Ezt a teljesség
kedvéért kellett megemlíteni, mivel az amatőrök számára az észlelés során –
legalábbis kezdetben – a fentieknek nincsen meghatározó jelentősége. Szükséges
még néhány alapfogalom megismerése is a továbbiak megértéséhez. A hazai amatőr
szakzsargonban a kettőnél több tagból álló rendszereket is gyakran kettőscsillagnak
mondjuk, de például a hármas rendszereket triónak is. A fényesebb csillag a
"főcsillag", a másik (esetleg többi) komponens a "társ"
vagy "kísérő", bár ez utóbbi inkább a jelentősen halványabb és/vagy
távolabbi tagokat különbözteti meg.

{mosimage}

Ezek után vágjunk a dolgok közepébe, néhány híres őszi kettőscsillag felsorolásával.
Ezek jobbára standard-széles szögtávolságú, fényes párok lesznek, így minimális
égboltismerettel, a legkisebb távcsövekkel is gond nélkül megtalálhatóak. Vegyük
elsőnek a több szempontból "leg" jelzővel illetett Mizart, mely a
(nagy) Göncölszekér rúdjának középső csillaga. Bár e sorok írásakor esténként
az alsó delelés környékén jár, cirkumpoláris volta miatt szabad északi horizontnál
hazánkból megfigyelhető. A távcsőben messze, 11′ távolságban levő Alcor szabadszemes
elkülönítése az ókorban az éleslátás próbája volt. Az Alamak, Bayer jelölése
szerint gamma And nagyon szép színkontrasztú csillagpár. Érdekessége, hogy a
társ egy napjainkban nagyon szoros binary-rendszer; felbontása kiváló körülmények
mellett is csak 20 cm-nél nagyobb átmérőjű távcsövekkel remélhető. A kicsi,
de jellegzetes és emiatt közismert csillagkép, a Delfin legkeletibb, szintén
gamma jelzésű csillaga a nyári-őszi éjszakák kedvelt bemutató objektuma. Igen
nevezetes kettős az Albireo, a Hattyú csillagkép béta jelű csillaga. Tagjait
különböző megfigyelők a legköltőibb színekkel írják le. Egészen más érdekessége
van a Lant (Lyra) konstelláció epszilonjának: ez a legismertebb "duplán
kettős" rendszer, ahol az egymástól távol levő csillagpárok önmagukban
már igen szorosak, így a legkisebb távcsövek minőségének megállapítására alkalmasak;
a déli pár néhány tized ívmásodperccel szorosabb az északinál! (A "minősítésnél"
természetesen nem szabad megfeledkezni a légköri és egyéb körülményekről sem!)
A csillagászattörténészek szerint harmadikként felfedezett kettőscsillag a gamma
Ari. Végül egy csemege a későn fekvőknek (vagy korán kelőknek): a nevezetes
Orion-trapéz (théta-1 Ori) négyes rendszere tökéletesen kapcsolódik az Orion-köd
csodálatos látványához (megjegyzendő, hogy valójában négynél több tagból áll).
A legtöbbek által fejből ismert fényes csillagok listáját a lelkesebbekre gondolva
még megtoldom kevésbé látványos, de ugyanolyan könnyű és a legkisebb térképen
is megtalálható kettőscsillagokkal. Jó déli horizonttal rendelkezőknek ajánlhatók
a Bak (Capricornus) csillagkép pi és omikron csillagai; az első meglehetősen
szoros. A 3 Peg, 57 Aql, 107 Aqr, dzéta Sge, 1 Eql, pi And, dzéta Lyr, 61 Cyg,
8 Lac, kszi Cep, éta Cas és epszilon Dra a lap megjelenésekor az esti horizont
feletti csillagképek egy-egy párját megadó, teljesen ötletszerű válogatás, és
a sort még sokáig lehetne folytatni. Helyette térjünk rá arra, hogy mit kell
megfigyelni ezeknél az égi objektumoknál. Az általam ismert útmutatóktól eltérően
elsőként említem a komponensek színeit, mégpedig azért, mert ez különösebb gyakorlatot
nem igényel, és fényes csillagok esetében könnyen megállapítható. A szakirodalom
tanulmányozásakor sokszor meglehetősen jó egyezést tapasztalhatunk a csillagászok
által meghatározott színképosztály és a látott szín között. Amint az Albireonál
említettem, egy amatőr megengedhet magának olyan jelzőket, mint aranysárga,
acélkék, netán smaragd, de az utóbbit azért módjával… Hasonlóképpen nem okozhat
problémát a fényesség jellemzése: egyrészt a pár együttes vagy tagonkénti fényessége
(fényes, eléggé halvány stb.), másrészt a komponensek egymáshoz viszonyított
fényesség-eltérése (egyenlő, nagyon egyenlőtlen, alig eltérő stb.). A párok
szögtávolság-tartományának megállapítása is lényegében a látványt fejezi ki
(szoros, standard, nyílt stb.). A fényesség és távolság azonban számszerű paraméter,
melynek megállapítása bizonyos gyakorlat megszerzése után már javasolt; erre
a cikk második részében fogok kitérni. Azonban már itt meg kell említeni, hogy
a hazai gyakorlatban szinte kötelezőként terjedt el a pozíciószög számszerű
becslése; bár közelítően az égi irányokat is lehetne megadni, mégsem ez történik.
A pozíciószög, rövidítve PA 0 foktól 360 fokig tart, az égi északi irány, mint
0 foktól kelet felé, azaz az óramutató járásával ellentétesen (ld. az ábrát).
Itt határozott előnyben vannak a parallaktikus szerelésű távcsövek használói,
mert az égi irányok a távcsőhöz, mechanikához viszonyítva "nem forognak".
A kedélyek megnyugtatására elmondható, hogy a PA becslés a valóságban nem is
olyan nehéz, és azon alapul, hogy az álló távcső látómezejében a csillag a Föld
forgása következtében mindig nyugati irányban mozog, ami pontosan kijelöli a
nyugati, 270 fokos irányt. Ennek felhasználásával egy "koordinátakeresztet"
képzelünk el, amelyben a komponenseket összekötő vonal és a legközelebbi "tengely"
által alkotott szög könnyen megbecsülhető. Minél nagyobb nagyítást használunk,
annál gyorsabb a csillagpár haladása és jobban "rögzíti" szemünk a
kivonulási irányt, de ennél is fontosabb, hogy a társ távolabb lévén az előbb
leírt szög pontosabban becsülhető. Mindentől függetlenül ezen a téren van a
gyakorlatnak a legnagyobb szerepe. A nagyítást a pár szögtávolságához igazodva
válasszuk meg; erről szintén a folytatásban lesz részletesen szó. Most támpontként
mégis legalább annyit, hogy egy 10"-es kettőshöz az 50x nagyítás általában
megfelelő.
Az amatőrcsillagászt az alkalmi "nézelődőtől" véleményem szerint az
különbözteti meg, hogy a távcsőben látottakat egy észlelőnaplónak nevezett füzetben
feljegyzi, és a Meteor megfelelő rovatához, adatgyűjtőjéhez el is juttatja.
A naplóban a felsorolt jellemzőkön kívül természetesen rögzítjük az észlelt
kettőscsillag nevét, az alkalmazott nagyítás(oka)t és a dátumot. Amennyiben
(és nyilvánvalóan) a feljegyzés az észlelés sorrendjében történik, tökéletesen
elegendő a kezdeti és befejező időpont rögzítése. Fontos viszont a légköri nyugodtság
(seeing, rövidítve S) és átlátszóság (transzparencia, rövidítve T) és ezek esetleges
változásának feltüntetése az általánosan használt 10-es illetve 5-ös fokozatú
skálán.
A további tudnivalók nyilvánosságra kerüléséig kérem minden érdeklődő szíves
türelmét, és addig is sikeres kettőscsillag megfigyeléseket kívánok, valamint
hozzá – szokásom szerint – 10-es seeinget!

2. rész

Az első részben azt írtam, hogy az amatőrcsillagászt az alkalmi "nézgelődőtől"
az különbözteti meg, hogy a távcsőben látottakat feljegyzi. Ezen túlmenően az
észlelő amatőrök között nagy különbségek vannak: akadnak, akik a jól ismert
objektumokra térnek vissza rendszeresen, mások kimondottan ügyelnek arra, hogy
az egyszer már pozitívan észlelteket kerüljék. Megint mások az "igazi kihívásokat"
keresik, vagy speciális szempontok szerint végzik megfigyeléseiket. Azt mindenesetre
határozottan kijelenthetjük, hogy a kettősök esetében olyan jellegű memorizálásra
nincsen szükség, mint a változóknál vagy szupernóva keresésnél. Épp ezért is
a komolyabb kettősöző amatőrt az is megkülönbözteti a kezdőtől, hogy a távcsőhöz
menés előtt észlelési programot állít össze. Ehhez valamilyen atlasz és kettőscsillag
katalógus szükséges. Ez utóbbiból manapság elég bő választék áll rendelkezésre.
Nyomtatott formában a Meteor rovatvezetőjénél kapható SAC katalógus minden igényt
kielégít, és az ára is békebeli. Egyre kedveltebbek azonban a különböző számítógépes
(esetleg Internetes) adatbázisok, amelyek közül pl. a Guide szoftver CD-n tartalmazza
a legnagyobb kettőscsillag gyűjteményt, a Washington Double Stars (WDS) katalógust.
És ha már itt tartunk, akkor örömmel teszek említést a harmadik évezred lehetőségéről,
a gombnyomásra kívánt objektumra ráálló – és természetesen ennek megfelelő árú
– távcsőcsodákról is. (Ekkor az atlasz árát megspórolhatjuk…)
Tehát az észlelési időpontnak és a horizontunknak megfelelően először is kiválasztjuk
az égterületet, majd az ott található kettőscsillagok közül az elképzelésünk
szerintieket kigyűjtjük a katalógusból. (Az is lehetséges, hogy közvetlenül
csillagtérképre jelöljünk, de ez speciális eset.) Minden fő adatra szükség van,
úgymint a koordináta, név, szögtávolság (S), pozíciószög (PA) és fényesség értékekre;
általában a csillagképet is jelezni szokás. A koordináta azért szükséges, hogy
a kettőst az atlaszban azonosíthassuk, mivel az objektum-beállítás legelterjedtebb
amatőr módszere a csillagról-csillagra haladó keresés, általában egy közeli
szabadszemestől indulva. Kisebb távolságokon már megfelelő a keresőtávcső (KT),
esetleg a főműszer kisebb nagyításával történő manőverezés. A koordinátánál
maradva ne feledkezzünk meg az epocha egyeztetéséről, ami a kettőscsillag térképi
azonosítását hiúsíthatja meg. A szögtávolság ismeretére a nagyítás megválasztásához,
a fényességadatra egy csillagdús területen a kettős gyorsabb megtalálása érdekében
van szükség. A mért pozíciószög ismerete örök vita tárgya! Természetesen az
a becsületes dolog, ha a rendszer észlelése előtt nem tudjuk, de ki ne szeretne
melegében meggyőződni arról, hogy PA becslése mennyire pontos?! Másrészt az
is elképzelhető, hogy nagyon halvány társ esetén – ha már minden kötél szakad
– megnézzük a PA-t, és a megfelelő helyen kezdünk tüzetesebb keresésbe elfordított
látással (EL)!
A szükséges ismeretekkel imígyen felvértezve a tettek mezejére léphetünk! Amint
fentebb már említettem, a koordináta alapján a csillagtérképen megkeressük (vörös
fényű lámpával) az észlelésre váró kettőst, ha a térkép határmagnitudójánál
halványabb, akkor a helyét. Az atlaszokban ezt az objektumfajtát egy (vagy a
komponensek számának megfelelő számú) vonalkával áthúzva (a Pleione atlaszban
aláhúzva) különböztetik meg a többi csillagtól. Az osztott körös módszert, illetve
a kettős távcsőben történő beállítását nem magyaráznám, csupán annyit említek,
hogy részben a beállítás megkönnyítésére, részben a szebb látvány érdekében
kis nagyítással kezdjünk. A megfigyelt kettősök a felbontás tekintetében két
csoportba sorolhatók. A nem nagyon szorosak a legkisebb nagyításokkal is különálló
pontok. Ekkor a szögtávolság jellemzésére a látványnak megfelelő empirikus osztályozást
használjuk. A pár eszerint szoros (S<5"), ezen belül lehet nagyon szoros
(S<2"), standard (S= 5"-15") valamint széles (S>15"),
ezen belül nagyon széles vagy nyílt (S>30"). Bizonyos gyakorlat megszerzése
után a pár szögtávolságát számszerűen is kellő pontossággal becsülhetjük. A
nagyon szoros párok bontása a nagyítástól függ. Hasznosítsuk a 19-20. számban
megjelent Csillagászati távcsövek nagyításáról c. cikkben leírtakat! Az általában
használt legkisebb, 50 mm-es apertúrájú távcső felbontóképessége 115/50=2,3",
ez cca. a csillagkorong (Airy-korong) átmérője is, ha az egyéb körülményeket
figyelmen kívül hagyjuk. Ehelyütt mindenképpen hangsúlyozzuk ki, hogy a képlet
a távcső átmérője szerinti közepes és egyenlő fényességű csillagpárokra vonatkozik!
Tehát 3"-4"-es kettősnél (nagyobb műszereknél arányosan értve), megfelelő
okulársorozat birtokában lehet a fenti cikkben említett kettőscsillagkép változását
tanulmányozni: a nagyítás növelésével a kezdetben körnek látszó csillag megnyúlik,
majd bevágás érződik, ezután "nyolcas" alakú vagy érintkező korongos
lesz a kép, végül rés választja el a komponenseket. Amennyiben ezek különböző
fényességűek, általában a csillagkorongok eltérő mérete is észlelhető. Ha ilyen
megfigyelést végzünk, akkor a nagyítás feljegyzésének érthetően fokozott jelentősége
van, de akár szemléletes vázlato(ka)t is készíthetünk. A nagyítás számszerűségére
nézve azt mondhatjuk, hogy 50-szeres (D) nagyításnál a bevágásos kép általában
jelentkezik, de kedvező – objektív és szubjektív! – körülmények esetén akár
25-30-szoros nagyításnál is már érzékelhető. Ugyanakkor tudnunk kell azt, hogy
hiába növeljük a nagyítást D-szeres fölé, a fizikai törvények következtében
a csillagok képe nem távolodik egymástól, legfeljebb egyeseknél szubjektív okok
miatt egyértelműbb lesz a látvány. 200 mm és nagyobb átmérőknél egyre inkább
meghatározó a légköri nyugtalanság (seeing) hatása, így egy ilyen műszernél
a képlet szerinti 0,6"-es kettős felbontása már igen nagy fegyverténynek
számít. Rossz seeingre gyanakodhatunk, ha a kép fókuszírozhatatlan; ilyenkor
a nagyobb nagyításokat kár is erőltetni. Egyébként is – hacsak más okunk nincsen
– célszerű a legnagyobb horizont feletti magasságnál (deleléskor) végezni a
megfigyeléseket. A holdfény csak a halvány komponensek észlelését zavarja.
A pozíciószög becsléséről az I. részben leírtaknál többet nem szükséges mondani.
A fényesség jellemzése viszont kiegészíthető, leginkább a fényességeltérés vonatkozásában.
Az Amatőrcsillagászok kézikönyve szerint a következő osztályozás követendő:
– Egyenlőnek mondjuk a párt, ha fényességkülönbség nem észlelhető. Ez akkor
áll fent, ha a mért fényességértékek 0,1m-nál jobban nem térnek el egymástól.
Ezt számszerűen és rövidítve DM=0-val is megadhatjuk (DM -> Delta Magnitudo).
– Ha a különbség éppen észlelhető, akkor alig eltérőnek mondjuk a tagokat (DM~0,3m).
– A kissé eltérő fényesség első pillantásra látszik, de nagyságrendi differencia
nélkül (DM<1m).
– Eltérő fényességű komponenseknél DM<3m.
– Nagyon eltérő kettősöknél a főcsillag már zavarja a társ megfigyelését (DM>=3m).
Természetesen elegendő tapasztalat esetén a komponensek becsült fényességét,
illetve fényességkülönbségét az általánosan használt magnitudóskálán is feljegyezhetjük.
Ehhez a témakörhöz tartozik a fentebb már említett elfordított látás (EL) kérdése,
ami nagyon halvány objektumok megpillantását segíti. Egyrészt a nagyításról
írt cikkben már említésre került az, hogy a nagyítás növelése miként könnyíti
meg a halvány csillagok láthatóságát, másrészt az emberi szem itt nem részletezendő
működése folytán kevesebb fényt is érzékelünk, ha kissé az adott hely mellé
nézünk. Az előző részben első helyen említett színbecslést itt csak azzal egészíteném
ki, hogy létezik az ún. Hagen-féle színskála; ez inkább a szabványosított feldolgozásnál
bírna jelentőséggel, nálunk nem terjedt el a használata.
Végül szólni kell a többszörös csillagok észleléséről. Ha valaki teljességre
törekedve kettősözik, akkor sok ilyen rendszerrel találkozik a WDS-ben. (A rendszer
szó alatt esetünkben nem kell föltétlenül fizikai kapcsolatot érteni!) Lényegében
itt több pár egyidejű megfigyeléséről – és ennek megfelelően a fent tárgyalt
paraméterek leírásáról – is beszélhetünk, de vannak eltérések. Először is amíg
két komponens esetén nem szükséges betűjelzéseket használni, addig a többszörösöknél
ez elengedhetetlen. Ha ismerjük, használjuk a katalógus szerinti betűzést, ha
nem ismerjük, akkor szögtávolság, esetleg fényesség szerint haladjunk az ábécében.
A távolságoknál praktikus az egymáshoz viszonyított arányok becslése, ami általában
mindenkor pontosabb, mint a számadat. Hasonlóan könnyű a fényességi sorrend
megállapítása. A PA és S paramétereket általában az A jelzésű főcsillaghoz viszonyítsuk;
ez alól kivétel lehet, ha két kísérő jóval közelebb van egymáshoz, mint a főcsillaghoz.
Végül ilyen esetben nagyon tanácsos magáról a rendszerről vázlatot készíteni
(égi irányokkal!), különösen, ha háromnál több tagról van szó.
A fentiek figyelembevételével nyugodtan neki is foghatunk az amatőr kettősmegfigyeléseknek;
az idő múltával mindenkinek kialakul az egyéni stílusa. Fontosnak tartom megjegyezni
még, hogy a negatív észleléseket is érdemes feljegyezni, és természetesen azt
is, ha a kettős azonosítása bizonytalan. Természetesen még nagyon sok mindenről
lehetne beszélni, de most elégedjünk meg két lényegesebb részletkérdéssel:
Az amatőrcsillagász elsősorban a saját kedvtelésére foglalkozik a megfigyelésekkel,
és adott esetben választ a minőség és a mennyiség között! Amennyiben az első
lehetőség mellett dönt, akkor a kettősészlelésnél készítsen látómezőrajzot.
Ez dekorativitása mellett sokszor jól hasznosítható későbbi észlelésnél stb.
Itt a szokásos szabályokat kell betartani, melyek közül legfontosabb az égi
irányok, a nagyítás és a látómező nagyság feltüntetése. (Használjunk magyar
rövidítéseket: É, D, K, Ny – és nem NY!). A másik említésre méltó dolog (szívem
csücske) a katalogizálatlan, ún. anonim párok észlelése. Ebben az esetben szinte
kötelező látómezőrajz készítése, mert az ilyen észlelésnek csak akkor van egyáltalán
értelme, ha később is bármikor egyértelműen azonosítani tudjuk az objektumot.
Különösebb szabályokról e téren nincs tudomásom, szerintem egyszerűen józan
ésszel kell eljárni. Minden csillaghoz van legközelebb egy másik csillag, és
egy amatőrnek sok mindent szabad, legfeljebb célszerű titokban tartani… Node
félre a tréfával! Én két évtizedes pályafutásom során 272 önálló párt illetve
többes rendszert jegyeztem fel katalógusadatok ismerete nélkül. A fentebb részletezett
szokásos észlelés mellett a koordinátákat egy legközelebbi SAO csillag alapján
(mivel ezeknek ismertem a pontos koordinátáit) méréssel határoztam meg, ami
biztosítja a későbbi azonosítás lehetőségét.
Remélem, hogy írásommal nem mindenkit untattam! Tisztában vagyok azzal, hogy
ami egyik olvasónak óvodai daloskönyv szintű, az másnak esetleg kevés, ezért
mindenkinek a szíves megértését kérem, az érdeklődőknek pedig sok sikeres kettőscsillag
megfigyelést kívánok (10-es seeinggel!). Mivel az írások többsége – a mostani
föltétlen! – nem törekedhet teljességre, ha valakinek kérdése van, vagy valamilyen
segítségre lenne szüksége a témában, annak lehetőségeim szerint szívesen állok
a rendelkezésére.