A Columbia katasztrófája – I. rész

{mosimage}


A vizsgálati eredmények 2004 őszére napvilágot láttak, amelynek főbb részleteit a szerencsétlenség előzményeinek tükrében ismertetem.
Az űrrepülő startja közben távcsöves felvételeket készítők (szakemberek is!), már a 81. másodpercben észlelték, hogy a – később magas légkörből visszahulló – külső üzemanyagtartály hővédő-pajzsának egy levált darabja nekiütközött a Columbia bal oldali szárnyának. Az esetet ekkor nem tartották súlyosnak, így az űrrepülő folytatta útját, majd a tizenhat napos kutatási program befejezése után, 2003. február elsején (közép európai időben) 14:15-kor  bekapcsolta fékező hajtóműveit és 320 kilométer magasan az Indiai-óceán felett letért a földkörüli pályáról. Az űrrepülő 14:42-kor már a Csendes-óceán felett haladt 25 szeres hangsebességgel (25 MACH) és leszálláshoz készült. Az űrjármű két perc múlva 120 kilométer magasan elérte a Föld sűrű légkörét, amelytől a hővédő-pajzzsal burkolt alsó része és szárnyainak belépő éle felizzott. Ekkor a tűzburokba ágyazott géppel megszűnt a rádiókapcsolat, ami ebben a helyzetben normális jelenségnek számít.
Sajnos csak a vizsgálat során derült ki, hogy a start közben levált „jelentéktelen” – 50x40x16 centiméteres, 1,2 kg-os – hővédő-pajzs darab 40 centiméter átmérőjű lyukat ütött a Columbia bal oldali szárnyán, amin a beáramlott forró levegő és gáz szétégette a szárny alumínium tartószerkezetét. Az űrközpontban ennek semmi jelét sem észlelték, mialatt az űrrepülő áthaladt Kalifornia, majd 20 perccel a leszállás előtt Nevada felett, végül a 14:59-kor lezajlott utolsó kommunikációt követően – álló hajtóművek mellett – egy kondenzcsíkhoz hasonló sáv jelent meg Texas égboltján.
Rövidesen bejelentették, hogy 60 kilométer magasságban elveszítették a 18 MACH sebességgel suhanó gépet, amelynek széteső darabjairól csak egy amerikai időjárási radar döbbenetes képei tanúskodtak.

Ajánljuk...