40 éve repült az első nő a kozmoszban

„A NASA 1958-as felhívására több mint ezren válaszoltak: ötszáznyolcan rendelkeztek – elvileg – a kívánt tulajdonságokkal. Miután információkat szereztek róluk a repülő-instruktoroktól és a vállalatoktól, az ötszáznyolcból előbb száztíz, majd hatvankilenc maradt. Azután Washingtonba mentek, hogy meghallgassák őket a NASA tisztjei, orvosok, politikusok és katonák. A meghallgatás alatt minden önkéntest felvilágosítottak a veszedelmekről, áldozatokról, nehézségekről, amelyek ezzel a hivatással járnak. Az egyik felvilágosító mondat így hangzott: az űrhajós gondolkodó lény, aki megdöglik, mint egy egér, macska, kutya, vagy majom, amennyiben nincs tudatában a szerepének. Ha félsz ettől, vagy nem tetszik, állj fel, és menj innen. Még idejében teszed.
Harmincketten maradtak, és alávetették magukat a vizsgálatoknak, amelyek azzal kezdődtek, hogy vízzel teli medencébe dobták őket, hogy lássák, hol van a testükön túl sok, eltávolítandó zsiradék. Aztán tizennyolcféle különböző vizsgálatot végeztek el rajtuk. Egy kilométert kellett futniuk, majd hirtelen megállniuk fél méteren belül. Kerék nélküli kerékpárokat hajtottak, aztán hirtelen rögzítették a pedálokat. A centrifugában egyre gyorsabban forgatták őket, és akkor egyetlen fordulaton belül leállították őket. Ezután a nehezebb feladatok jöttek: hatvan fokos melegkamrában főttek, majd tíz percig kellett jégben állniuk. A barokamrában csak huszonkét kilométerig kellett emelkedniük, és mindössze 1-2 napot tölthettek így el. Nem csinálhattak semmit, aludni csak széken lehetett. Természetesen a lelküket sem hagyták érintetlenül: volt hatszáz kérdés, amely agyuk minden zugába beleturkált, kifordította emlékezetüket, mint egy kesztyűt, minden titkukat szinte mikroszkóp alatt vizsgálták meg arra ösztönözve szegény áldozatot, hogy felkiáltson: elég! Elég! Elég!
Felhasználták az akkori pszichiátria valamennyi rendelkezésre álló, modern elemét. Hússzor egymás után kellett röviden felelniük a „Ki vagyok én?” kérdésre. Az első menetben mind, kivétel nélkül mind azt válaszolta: ember vagyok. A másodikban majdnem mind azt felelte: pilóta vagyok. A harmadikban, nagy százalékban azt felelték: apa vagyok. A negyedikben: férj vagyok. Az utolsóban: űrhajós jelölt vagyok. Végül, amikor testüket-lelküket kifacsarták, ismét megkérdezték tőlük; még mindig űrhajósok akarnak-e lenni? Tizennégyen felelték azt, hogy eszük ágában sincs.” (Oriana Fallaci: Ha meghal a Nap).

Az első csoportok
Nem csoda tehát, ha a nők is hamar követelni kezdték részüket az űrrepülésből. Az amerikai Mercury csoport árnyékában és egyáltalán nem hivatalosan 13 amerikai hölgy kezdte meg felkészülését az űrrepülésre.
„Jobb voltam, mint Glenn a stressz tesztben, a kerékpáros terhelési tesztben és tüdővel is bírtam a versenyt. Én jobb voltam, mint Schirra állóképességben és az izolációs tesztben. Több mint tízezer órát repültem, kétszer annyit, mint a legtöbb Mercury pilóta. Megvolt a megfelelő felsőfokú végzettségem, ezért biztos voltam abban, hogy eljutok az űrbe. Biztosan tudtam azt.” Mary Wallace Funk emlékezett e szavakkal a Wrong Stuff-ra, az elfelejtett csoportra. De hát hiába végezte el elsőnek Jerrie Cobb az űrrepüléshez szükséges valamennyi tesztet 1961-ben, a NASA hallani sem akart arról, hogy nőt küldjenek a világűrbe. Christopher Craft a Mercury program repülési igazgatója a következőképpen fogalmazott: „Ha elvesztünk egy nőt az után, hogy egy férfi helyett felküldtük, minket kiherélnek…” (The Times, 1998.10.24.) Az Egyesült Államok akkori nemzeti hőse, John Glenn így tiltakozott: „A férfiak mennek a háborúba, és ők vezetik a repülőgépeket. A nők nem valók űrhajósnak, mert ezt nem engedi meg társadalmi rendünk: ez egyszerűen az élet rendje.” (Magyar Nemzet, 1999.04.26.) Glenn viszont 36 év után ismét eljutott a kozmoszba, és 77 évesen most már hosszú időre ő marad a legidősebb űrben járt ember. Jerrie Cobb készségesen elismeri: „Kétségtelenül nagyon fontos, hogy tanulmányozzanak egy öreg férfit a világűrben, de nem látom be, hogy miért lenne kevésbé fontos egy öreg hölgy tanulmányozása.” (The Times, 1998.10.24.).
„Ma azért lobbizik, hogy ő lehessen a legidősebb nő, aki űrutazást tesz, egyelőre kevés sikerrel. Alighanem ez is közrejátszott abban, hogy – bár kolléganőivel együtt meghívást kaptak – egy emberként bojkottálták Glenn múlt évi indulását, mondván, a szenátor csakis politikai összeköttetéseinek köszönheti, hogy ismét feljutott a világűrbe.” (Magyar Nemzet, 1999.04.26.) A „kevés sikerrel” talán azt jelenti, hogy amikor Jerrie-t a NASA űrhajósként nem, de tanácsadóként alkalmazta, – a keserű pirulát megédesítendő? – hogy keresztül-kasul beutazva Amerikát népszerűsítse az űrhajózást, a NASA megorrolt rá egy kijelentése miatt. Jerrie egy szép napon a következőket mondta: „Én vagyok az a tanácsadó, akitől soha senki sem kér tanácsot, a kormányhivatalokat is beleértve.” (The Times, 1998.10.24.12.). Hamarosan eltanácsolták állásából, és soha többé nem foglalkoztatták a NASA-nál…
Arról viszont már a Spaceflight magazin 1999. decemberi száma közölt képes riportot, hogy Jerrie Cobb és Wally Funk ott voltak az STS-93 Columbia indításánál, és televíziós nyilatkozatukban meleg hangon gratuláltak Eileen Collinsnak, aki az első női parancsnoka volt az amerikai űrrepülőgépnek.
A 13 tagú Fellow Lady Astronaut Trainees – a fiúk után Mercury 13-nak is nevezett – csoportban egy ikerpáros is előfordult, de sem ez, a 13-as szám pedig pláne nem hozott szerencsét. A hölgyeket valóban elfelejtették…
1963 júniusában Valentyina Tyereskováé és a Szovjetunióé lett az elsőség dicsősége, a NASA-nak tehát egy okkal több lett, hogy a „Wrong Stuff”-ról mélyen hallgasson… Természetesen a szovjet űrhajósnő jelöltekről sem tudtunk semmit, minden azt sugallta, hogy Tyereskova egyedül volt. Csaknem negyedszázadnak kellett eltelnie, hogy a nyilvánosság elé léphessen az a négy, – akkor már asszony, sőt ketten már nagymamák -, akik annakidején Valentyina Tyereskovával együtt készültek fel a nevezetes űrrepülésre.
A Szovjetunióban, 1962-ben alakult meg a „női szakasz”, a korra jellemzően a legnagyobb titokban. Irina Szolovjovát, Valentyina Ponomarjovát, Tatjana Kuznyecovát és Zsanna Jorkinát repülős berkekben sokan irigyelték akkortájt. Hisz a több száz jelentkező közül – Tyereskovával együtt – ők lettek a Szovjetunió első űrhajósnő jelöltjei. Mindnyájan kiváló ejtőernyősök voltak, ketten világrekorderek ebben a sportágban. A szovjet hadsereg azonnal beszippantotta őket, civilekként esélyük sem volt űrhajóssá válni. Természetesen a Szovjetunióban sem lelkesedtek egyöntetűen a nők űrrepüléséért.
„Nem kétséges, hogy a férfiakat könnyebb kiképezni, mint a nőket. Az eszközök és a módszerek természetesen hasonlóak, de a pedagógiai módszerek különbözőek. A nők mozdulatai még űrhajósjelölt korukban is nőiesek maradtak, néha egy kicsit lágyak voltak, hangulatuk ingadozott. A szeszélyesség ellen a legjobb gyógyszert az jelentette, hogy a leghatározottabban elvártuk a nekik kiszabott feladatok teljesítését.” (Kamanyin naplója (részlet): kéziratból fordította dr. Horváth András).
– Lányok, most döntsék el – kezdte a beszélgetést a csillagvárosi kiképzőközpontban Szergej Koroljov -, vagy férjhez mennek, és gyerekeket szülnek, vagy megkezdik az űrkutatásra való felkészülést. A lányok úgy döntöttek, elhalasztják a férjhez menést, és reménykedve várták a startot. Csak néhány nappal az indulás előtt közölték velük a döntést: a Vosztok-6 valószínű utasa Valentyina Tyereskova, tartaléka Irina Szolojova. Ő volt az – a Szverdlovszkban született egykori ejtőernyős világbajnok -, aki oly szomorúan indult az autóbuszhoz Tyereskova mögött 1963. június 16-án…
A Szovjetunió első női űrhajós csoportját csak 1969-ben oszlatták fel. Tyereskova űrutazása után a négy dublőr még évekig reménykedett, hogy eljutnak a világűrbe. A Voszhod-program keretében tervezték is, hogy női személyzettel megismételtetik Baljajev és Leonov szenzációs űrsétás útját, de a terv nem valósult meg. Koroljov végig ellenezte és halálával pont került az ügyre. A főkonstruktőr egyébként sem szerette az űrhajósnőket. Tyereskova földretérése után ingerülten fakadt ki Kamanyinnak:
„- Én hogy még egyszer nőszemélyekkel kerüljek kapcsolatba? Soha…” (Kamanyin naplója (részlet): kéziratból fordította dr. Horváth András).
A lányok azonban hittek: csak a csoport feloszlatása után szültek gyermekeket. Az egykori intelemre csak Zsanna Jorkina (férjezett nevén Szergejcsik) nem hallgatott: 1964-ben fia született. Ez a súlyos fegyelemsértés végigkísérte életútját. A katonai ranglétrán csak társnői után kulloghatott, az ezredesi rendfokozatot csak évekkel utánuk kapta meg. Hihetetlen, de Jorkinát én „fedeztem fel”. Zsanna ugyanis a ’90-es évek elején férjével együtt Magyarországon élt, és dolgozott. Többször találkoztunk, és a Magyar Televízióban is mesélhetett élményeiről.












Az első amerikai női űrhajós
Az amerikai hölgyek – a Mercury 13 passzív fogadtatása után – csak reménykedhettek, de álmaik másfél évtizeden keresztül nem válhattak valóra. Sem a Gemini programnál, sem a Holdra szállásnál, sem az Apollo program „melléktermékét” jelentő Skylab űrállomáson nem vették számításba őket. A NASA csak az űrrepülőgép programnál gondolt ismét a hölgyekre.
Az 1978-ban válogatott űrhajósnők közül a legcsinosabb volt Anna Fisher: 29 éves, karcsú, barna a haja és a szeme, napbarnított az arca. A kaliforniai fiatalasszony akkor még előnyben részesítette a szkafandernél a selyemblúzt, magas sarkú cipőt és az arany fülbevalót.
Amikor az Apollo-11 leszállt a Holdra, ő orvostanhallgató volt a Los Angeles-i egyetemen.
– Az egész életem megváltozott – mondta űrrepülése után Anna Fisher. Akkor már tudtam, hogy valami közöm lesz az űrhajózáshoz, akár beválasztanak a személyzet tagjai közé, akár nem. Rettentően tetszett a dolog. Mindig arról álmodoztam, hogy űrhajós leszek. Az Apollo-közvetítés után kezdtem komolyan gondolni rá, hogy hátha sikerül. Egyébként az tetszik az űrhajósmunkában a legjobban, hogy olyan változatos. Egyik nap sem hasonlít a másikra. De egyet azért sajnálok, az űrben nem hordhattam fülbevalót, és a hajamat is rövidre kellett vágatnom. Pedig nagyon szeretek nőiesen járni…
Mégsem ő, hanem Sally Ride lett az első amerikai űrhajósnő. Sally élete alaposan megváltozott űrutazása után. Már nincs a NASA-nál, és hozzáférhetetlenebb, mint első repülése idején. Nem fizikailag kell ezt érteni: húga szerint „alig árul el valamit magáról, ha meg akarsz tudni valamit, akkor meg kell kérdezni tőle, magától nem beszél.” Az a néhány alkalom, amikor a riportereket közel engedte, elégséges volt arra, hogy egyéniségéről képet alkothassanak: mókás, ironikus, megfontolt, de leginkább az jellemző rá, hogy állandóan siet, mert valamit még el kell végeznie. Nem csoda, a mindenható riporterek hada többek között meg akarta tudni, hord-e melltartót Sally az űrutazás alatt. Válasz: „Uraim, zéró gravitációnál semmi sem lóg.” A Washington Post riporterének kérdésére Ride azt mondta, hogy az ünneplés egész kellemetlenségét úgy intézi el, hogy megnyomja a „kihagyni” gombot. Nem vitás, a sok-sokórás számítógép programozás adta neki az ötletet, hogy időnként komputernek érezze magát is. Az átlagember irigyli kitűnően képzett agyát, hallatlan koncentrációs képességét és logikus gondolatvitelét. Képességei nemcsak tudományos munkáinál meglepőek (doktorátusa van a fizikai tudományokból, melyet öt év kemény munkájával szerzett), hanem fogalmazási készsége is kiemelkedő (a második fő tárgya az angol nyelv volt).
Sally pontosan úgy írt meg egy angol esszét, mint egy tudományos disszertációt és dolgozata sosem volt hosszabb három oldalnál. De abban mindig benne volt a lényeg. Barátai szerint jellemző még rá a függetlenség és a magabiztosság. Ezek a tulajdonságok most jobban kamatoztathatók, mint gimnazista éveiben, amikor az órák alatt szinte a homlokára volt írva véleménye, miszerint a tanárnak illene valamivel érdekesebb dolgokat előadnia. Még ma is jellemző rá, hogy esze ágában sincs mindenkinek a kedvébe járni.
Amikor Sally űrhajósnak jelentkezett, a NASA szakemberei kérdéseket tettek fel Ride egykori kollégiumi szobatársának. Ő utólag azt állította, hogy csak egyetlen dologban hazudott nekik, de arra gondolt, hogy ott fenn egészen biztosan nem kell egy nagy halom összegyűlt csetreszt mosogatnia, amely különben állandóan, napokon keresztül díszítette konyhájukat.

Nő – ráadásul tartalék…
A Szovjetunióban a tartalékok személye hétpecsétes titoknak számított, ha hölgy volt az illető, akkor minimum nyolcnak. Egy 1982-es sajtótájékoztató emlékezetes újságíró kérdésére, tudniillik ki volt Szvetlana Szavickaja tartaléka, Georgij Beregovoj a Gagarin Kiképzőközpont akkori vezetője így válaszolt: „- Egy nagyon szimpatikus nő, világosszőke hajjal és 36-os cipővel…” Persze, most ne folyamodjunk a Hamupipőke történetéből jól ismert személyazonosítási módszerhez, hiszen Beregovoj jobbján Szavickaja balján pedig a tartalék, Irina Pronyina ült. Természetesen elképzelhető, hogy kijelentését humornak szánta az újságírók részére, mosolyogjunk hát mi is.

Zsanna Szergejcsik így vélekedett az egykori légimarsall lányáról:
„- Szavickaja kiképzésében ugyan részt vettem, de semmilyen közelebbinek mondható kapcsolat nem alakult ki közöttünk. És miért repült kétszer Szavickaja? Tudja, erre nem akarok válaszolni…(Hosszabb csend) Ez bonyolult, kényes kérdés. Neki szerencséje volt, kétszer is repülhetett. Én egyszer sem… (Magyar Televízió 1, A Reggel, Indri Gyula riportja, 1992. március 17.)
Szavickaja tartaléka, Irina Pronyina már gyermekkorában „mellőzöttnek” érezte magát. Amikor tudomást szerzett Gagarin repüléséről, bizony elszomorodott: miért nem az én születésnapomon indították Gagarint? (Pronyina április 14-én született). De ez csak egy gyermekkori sértődés volt. A rossz kezdés után nem volt jó a folytatás. Külsejének „köszönhetően” a vizsgáin nem hitték el neki, hogy a rajzokat saját kezével készítette tanárait mindig megzavarta divatos ruhája, haja, friss manikűrözése. És a látszat erősebbnek bizonyult: mindig eggyel rosszabb érdemjegyet kapott, mint amilyent megérdemelt volna…
Férje is szkeptikusan viszonyult ahhoz az ötletéhez, hogy űrhajós lesz.
– Menjél, csak menjél – mondogatta – az ilyeneket oda úgysem veszik fel…
Rossz jósnak bizonyult, Irina bekerült az űrhajós csoportba. Felkészítették, de a küszöböt nem lépte át. Kissé keserű érzés fogta el, amikor 1982-ben Popov, Szerebrov és Szavickaja a hordozórakétához ment, és ő csak dublőz volt. A tartalékok mindig a repülőszemélyzettel mennek, jó kedvűek, tréfálkoznak, de szemükben ott bujkál a szomorúság. Gyakran álmodott a súlytalanságról, amit itt a Földön csak másodpercekre élhetünk át, és gyakran álmodott az „űrszalonról”, ahol az űrruhákat szabják. A szomorúság itt sem hagyta magára, hiszen róla egész egyszerűen nem akartak méretet venni, mert egy másik nőt jelöltek tartaléknak. Ez a hölgy azonban influenzás lett, és így Irina lett a tartalék.
Gyakran álmodott arról, hogy az űrállomáson már ott vannak a kis csecsebecséi: könnyű meleg trikók, kozmetikai szerek, apró csecse-becsék. Ilyenkor fülébe csengett a szakemberek kérdése, milyen illattal lássák el a csomagot: virágillattal vagy fantáziaillattal?
Aztán jön a szomorú valóság: az utolsó pillanatban kivették a repülőszemélyzetből (Szojuz T-8 – Szaljut-7, SN megjegyzése). A fiúk (Tyitov és Sztrekalov, SN megjegyzése) is lesütötték a szemüket, amikor megkérdezték:
– Ira, mit fogsz te most tenni?
– Mit fogok, mit fogok? Hazamegyek és felakasztom – a kristálylámpámat!
Alekszandr Szerebrov ugrott be a helyére, de a sors kiszámíthatatlan fintora következtében a Szojuz T-8 űrhajót nem tudták összekapcsolni a Szaljut-7 űrállomással. Irina tehát végleg a Földön maradt. Vajon gondolt-e később arra, hogy tartalékként a földön maradás mentett meg egy fiatal tanítónőt a haláltól?
A történet 1984-ben kezdődött, amikor Ronald Reagan amerikai elnök meghirdette a „Teacher in Space” (Tanár az űrben) elnevezésű programot. Több mint tízezer amerikai pedagógus közül tíz felelt meg a NASA elvárásainak. 1985. július 19-én a Fehér Házban jelentették be, hogy a pályázat nyertese: Christa McAuliffe. Amikor George Bush alelnök kimondta Christa nevét, a tíz jelenlévő egyike Barbara Morgan kissé szomorúan vette tudomásul a dolgot. Néhány másodperc múlva gyógyírként hatottak rá a következő szavak:
– Amennyiben McAuliffe asszony bármilyen okból akadályoztatva lenne, helyére egy Idaho állambeli tanárnő, Barbara R. Morgan kerül.
Együtt készültek az űrrepülésre, de világosan megosztották a feladatokat. Christa repül, Barbara a Földről tartja a kapcsolatot vele. A következő hónapokban emberileg is nagyon közel kerültek egymáshoz. A sors, a kifürkészhetetlen sors még kétszer akart segíteni, kétszer halasztották el a Challenger indítását. Aztán elérkezett az utolsó nap, 1986. január 28-a. A felemelkedést követő 73. másodpercben felrobbant az űrrepülőgép!
Amikor a felfoghatatlan szörnyűség visszavonhatatlan valósággá vált, Barbara zokogva rohant férjéhez, aki vendégként tartózkodott a dísztribünön. Szótlanul vigasztalta, simogatta a némán zokogó Barbarát.
Tizenhét év telt el a tragédia után. A NASA-nál senki sem írta elő, még csak nem is sugallta, hogy mit kell tennie Barbarának. Tudta magától. 1998-ban mission specialist-ként, azaz küldetés szakértőként végezte el az űrhajós kiképzést.
– A szerencsétlenséget követően fel sem merült bennem, hogy mindent odadobjak, hogy szakítsak az egésszel. Éppen ellenkezőleg. Elvitathatatlan, hogy át kell vennem Christa helyét. Nem lehet még egyszer hiba. Teljes egészében megbízom a NASA-ban.
A várva-várt űrrepülés napja még e sorok megírásáig nem jött el. Barbara, a rendíthetetlen még mindig a Földön van. A sors akarja így?
Közérdeklődésre tart számot az az esemény, amikor egy űrhajónak, űrállomásnak vegyes személyzete van. Ilyen esetekben kérdések sokasága vetődik fel: vajon a nők jelenléte jó, vagy rossz hatással van-e a fiúkra egy hosszú időtartamú űrrepülés alatt, volt-e az elmúlt négy évtized alatt űrszex, és ha igen, kik voltak az elsők?
Izgalmas kérdések ezek, belátom, de megválaszolásuk nem ennek a cikknek a feladata. Inkább még néhány érdekesebb részlet az űrhajósnők életéből:
A kanadai Julie Payette nemcsak hogy járt televíziós műsor vendégeként Magyarországon, de Héder Barna, az MTV egykori népszerű műsorvezetője kellemes emlékeiről számolt be vele kapcsolatban a Story hasábjain:
„Az Atlanti-óceán partján lévő United Word College tanulói voltunk Julie-val, akinek a juharszirupos palacsinta volt a kedvence. Jól tanult, de érzékeny, és ezért könnyen elkeseredő lánynak ismertem meg. Az iskolában egyébként a tengeri életmentés nevű speciális sportágat űztük. Az újoncok képzését a korábban legjobbnak bizonyuló másodévesek irányították, ezért bátran mondhatom, hogy Grut (Julie Payette beceneve) az elsősegélynyújtás alapjainak elsajátítását nekem köszönheti.”
Csak a sárga irigység mondatja velem, hogy bizonyára nem volt Héder Barnánál lelkesebb oktató, már ami Julie kisasszony szájból szájba történő lélegeztetését és szívmasszázsát illeti…
Helen Sharman a General Electric cégnél dolgozott Londonban, a Marsh-cukrászati készítmények gyárában technológusként. Soha még csak nem is gondolt az űrrepülésre, elhatározása teljesen váratlanul született meg, amikor az egyik újságban rábukkant az „Űrhajósok kerestetnek” című felhívásra.
Vlagyimir Satalov az űrhajós kiképzó központ akkori parancsnoka dióhéjban így jellemezte az angol lányt: komoly alaptermészetű jelentős műszaki ismeretekkel rendelkező ember. Helen azonban tudományos ismeretei mellett az orosz klasszikusok – Gogol, Dosztojevszkij, Csehov, Tolsztoj – műveit is kedvelte, ezért könnyen beilleszkedett a kiképzőközpont űrhajósai közé.
Miss Sharman a világon egyedülálló tényként pipálta le brit férfitársait, és nőként az első brit űrhajóst is tisztelhetjük benne. Hja kérem, könnyű neki: Nagy-Britanniának királynője van…
{mosimage}A franciák első női űrhajósa, a tényleg nagyon csinos Claudie Andre-Deshays is bebizonyította, hogy a hölgyek nem tudnak, és talán nem is akarnak kibújni a bőrükből, azaz különleges helyzetben sem feledkeznek meg arról, hogy tessenek környezetüknek. Claudie így vélekedett erről, miután valaki „beszólt” neki, hogy nem a smink a legfontosabb:
– Attól, hogy valaki űrhajós, még nem kell úgy kinéznie, mint ha egy idegen bolygóról érkezett, furcsa lény volna. Igenis fontos a smink, hiszen, ha nem érzem magam jól a bőrömben, akkor nem fogom jól érezni magam a szkafanderemben sem!
2003. március 10-én nagysikerű előadást tartott a budapesti Francia Intézetben, majd rövid interjút adott az Aeromagazinnak is a miniszterré avanzsált temperamentumos francia hölgy. A sminkje is kiváló volt…