A magyar űrrepülés másik oldala

Általános helyzet az 1970-es évek közepén

Az 1979-es űrrepülés elmaradása miatt a magyar űrhajósjelöltek hazautaztak. Az augusztus 20-ai vízi- és légiparádét együtt nézhették végig párt- és állami vezetők társaságában. Alulról a második sorban Farkas Bertalan és Magyari Béla. Mellettük a feleségek ülnek (MTI).

Júliusban lesz harminc esztendeje annak, hogy az amerikai Apollo és a szovjet Szojuz űrhajók összekapcsolásával csúcspontjához érkezett a világ első, nemzetközi űrkísérlete. Az akkori, kettéosztott világ egymásnak feszülő izmai kissé elernyedtek idelent a Földön, a két vezető politikai világhatalom az enyhülés útjára lépett. A hidegháború befejezéseként, űrhajósai révén a kozmoszban is kezet fogott a Szovjetunió és az Egyesült Államok.

Az 1969-ben eldőlt holdverseny után az amerikai Apollo-program már erősen megcsonkítva is a végéhez érkezett. A NASA új utakat keresve a többször felhasználható űreszközök felé fordult, melynek az lett a következménye, hogy az űrhajózás történetének leghosszabb időtartamáig, – három hónap híján hat évig – amerikai űrhajós nem juthatott ki a világűrbe.

A Szovjetunió – a Föld közeli térségre koncentrálva – katonai és civil Szaljut-űrállomásai révén egyre növelte a kozmoszban tartózkodás idejét, majd a második generációs űrállomás, a Szaljut-6 megjelenésével szinte folyamatossá tette jelenlétét a világűrben. A rendelkezésre álló űrtechnika mellett a Szovjetunió már az ötvenes évek végén felismerte, és attól kezdve alaposan ki is használta az űrkutatásban rejlő politikai lehetőségeket.

Meghívás Interkozmosz-űrrepülésekre

1976 nyarán az Interkozmosz tagországok soron következő értekezletüket Moszkvában tartották. Az első és második nap szokásos feladat értékelései után, a z értekezlet harmadik napján a szovjet delegáció vezetője, Alekszandrov akadémikus szenzációs bejelentést tett: a szovjet kormány meghívta a szocialista országokat, hogy űrhajósaikkal vegyenek részt a világűr békés célú kutatásában. A programhoz a Szovjetunió biztosítja az űreszközöket, vállalja a kiképzés és a repülés összes költségét, kivéve az űrhajósok egyéni felszereléséhez tartozó ruházati és egyéb berendezésekét. A résztvevő országok kötelesek ezen kívül fizetni a szovjet fél által biztosított lakás lakbérét és az étkeztetés költségeit is.

Gyűjtők részére felbecsülhetetlen értékű a Magyari Béláról, mint az első magyar űrhajósról tudósító, illetve az űrrepülés eredetileg 1979-re tervezett időpontját mutató plakát, a két "végleges" változat mellett. A két gyakorlóruha, amelyekben Magyari Béla 20 év után megtalálta eredeti jegyzeteit, sajnos nem a gyűjteményem része (Schuminszky-gyűjtemény és -fotó).

A bejelentés nagy izgalmat váltott ki a résztvevők körében. Nyilván­való volt, hogy a felajánlás politikai célokból történt, de senkinek sem volt kétsége afelől, hogy egy ilyen vállalkozásból nem szabad kimaradni.

A felkészítésben két személyzet vesz majd részt: a két szovjet parancsnok mellett két kutatóűr hajósra lesz szükség. Minden ország tehát két jelöltet fog kiválasztani, és kiképzésük eredménye alapján a szovjet fél fog javaslatot tenni a repülő, illetve a tartalék személyére.

A délutáni órákra – kormányaikkal való egyeztetés után – megszületett a döntés: minden résztvevő küldöttség előzetesen, de örömmel elfogadta a közös űrrepülésre szóló ajánlatot.

A szovjetek az első három személyzetre országaiknak az Interkozmosz-programhoz való hozzájárulásaik mértékének megfelelő sorrendet javasolták. Ennek megfelelően Csehszlovákia, Német Demokratikus Köztársaság (NDK) és Lengyelor szág űrhajósai követték volna egymást, míg a többi ország az orosz betűrendben elfoglalt helye szerint került volna sorra. (Bulgá­ria után Magyarország jöhetett, mert orosz nevünk a Vengrija kezdőbetűje a cirill ábécé harmadik betűje).

A javaslat megfeneklett a lengyelek ellenállásán:

• Hogy mi a németek (NDK sic!) után repüljünk.?! Soha elvtársak, soha!

H osszas huzavona után fel is kerültek a második helyre, és így lett végül az NDK a harmadik. Természetesen az értekezlet anyaga "nem lehetett publikus", arról csak a TASzSz adhatott majd ki közleményt.

Előttük a csillagos ég

A Minisztertanács 3315/1976 sz. hatá­rozata alapján még 1976 őszén megkezdődött a magyar jelöltek kiválogatása a vadászpilóták közül, de a rájuk vonatkozó feltételeknél sokkal szigorúabbak szerint. A kiválogatás a ROVKI (a magyar honvédség Repülőorvosi Vizsgáló és Kutató Intézete) adatai alapján a következőképpen alakult: 95 önkéntes jelentkezőből 59 azonnal kiesett az elsődleges vizsgálatok után. 24-en sebészeti, 20-an belgyógyászati, 6-an ideggyógyászati, 7-en fogászati, 2 fő pedig egyéb okokból. A maradék 36 elsődlegesen alkalmas vadászpilótából 27-en adták be írásban, hogy vállalják a további kiválogatásban való részvételt, é s annak rendje-módja szerint meg is jelentek Kecskeméten, a ROVKI-ban folytatódó kéthetes vizsgálatokra, melyek végén 11-en maradtak fenn a rostán.

A magyar űrhajós bélyeg 1979-es és 1980-as változata. A nosztalgiával visszaemlékezők részére szól a kérdés: mennyi is volt az infláció? (fénymásolat).

Végül a ROVKI orvosai összegezték, és értékelték a vizsgálatok eredmé­nyeit, melyek alapján 7 fő került elsődleges kiválasztásra, akiket a későbbiek folyamán szovjet űrorvosok vizs­gáltak meg, és közülük az első négyet jelölték ki a Moszkvában elvégzendő végső vizsgálatotokon való részvételre.

A mindent eldöntő, utolsó vizsgálatok után ketten maradtak. Az újságokból továbbra sem tudhattuk meg, ki az a két jelölt, aki "a múlt héten kiutazott Csillagvárosba, és megkezdte felkészülését az űrutazásra". Ma már ismerjük a nevüket: ők ketten voltak: Farkas Bertalan és Magyari Béla.

A moszkvai vizsgálatok után mindketten hazautaztak egy rövid szabadságra, és csomagjaikat összepakolva, izgatottan várták a "behívójukat". E helyett azonban a propagandagépezet "indult be", televíziósok, filmesek érkeztek hozzájuk, hogy az utolsó, itthon töltött pillanataikat megörökítsék. Ezekről a feledhetetlen eseményekről csak szűk körben tudhattak, és mivel még az első magyar űrhajós személye sem volt kiválasztva, a riportokat "egyenlő" arányban készítették el.

Csillagvárosban 1978. március 21-én kezdte meg a tényleges felkészülését öt nemzet (bolgár, magyar, kubai, mongol és román) tíz képviselője. Az elméleti és gyakorlati kiképzés mellett még "orosz űrzsargonul" is meg kellett tanulniuk, hiszen ezekkel a kifejezésekkel még magyarul sem találkoztak, nemhogy oroszul. (Az űrhajózásban rengeteg a rövidítés, az egyes rendszerek nevét tényleg már csak "címszavakban" lehet használni, mert a teljes szövegre nincs elég idő).

Az egyéves kiképzésen ugyanazt a felkészítést kapták, mint a szovjet fedélzeti mérnökök, egy kivétellel. A különleges esetben, különleges helyre leszálló űrhajó személyzetének biztosítania kell életfeltételeit a kereső-mentő szolgálat megérkezéséig kihasználva azokat a lehetőségeket, amelyeket a természet, és az űrhajó berendezései adnak. Ilyen jellegű gyakorlatokat a szovjet űrhajósok változatos klimatikus körülmények között jégmezőn, sivatagban, hegyen, óceánokon is végeznek, de az idő rövidsége miatt a magyar jelöltek csak kétféle kiképzést kaptak: szárazföldre, illetve vízre.

Szojuzon és Szaljuton – még csak Csillagvárosban

A csillagvárosi űrhajóskiképző központ nagytermében megtalálható mind a Szaljut-6, mind a Szojuz űrhajó gyakorló példánya, amelyek a súlytalanságot és a túlterhelést leszámítva minden külső és belső információt teljes értékben tudnak előállítani. Szojuzból kettő is akad: az egyikben a repülési programot, a másikban a megközelítést-dokkolást lehetett gyakorolni.

1978 novemberében "ekipázsokba", személyzetekbe sorolták be őket, kiválasztva parancsnokaikat. Ettől fogva a fő- és tartalék személyzet szerint gyakorolták a tényleges program szerinti repülés minden fázisát.

A Kubaszov-Farkas páros lett az első számú, a Dzsanyibekov-Magyari kettős a tartalék személyzet. És most sarkalatos ponthoz érkeztünk. A magyar közvéleményt mind a mai napig izgatja, hogy miért Farkas Bertalan repült, és miért nem Magyari Béla? Dr. Szabó József tábornok – az 1976-os magyar küldöttség még egyetlen élő tagja – visszaemlékezéseiben azt állítja, hogy "a vizsgákon kiderülő egyenlő felkészültség esetén a jelöltek kormánya dönthette el az űrrepülő személyét." Ő maga is a "jó svádájú" Farkas Bertalant támogatta a hazai döntéshozókkal egyetemben, élve a lehetőséggel, hogy mindkettőjük űrhajós államvizsgája egyformán jelesre sikeredett. Tisztelve a korszemtanú emlékezését, de engedjék meg, hogy szerényen előhozakodjak a saját "eredményeimmel". Ehhez szükséges lesz a mindenkori tartalék lélektani megismerése, amelyhez a legjobb ajánlólevél Valerij Kubaszov "A kozmosz érintése" (Kossuth Könyvkiadó – Ifjúsági Könyv- és Lapkiadó, 1986.) című könyvének néhány idevonatkozó mondata:

"A tartalék fokozatosan beleéli magát a szerepébe és megszokja azt. Persze a legjobb, ha a tartaléklegénység az alaplegénység segítőtársa lesz, de a tartalék szerepe nehéz. Hiszen mindent az kap meg, aki repül: magát a repülést, a sikerrel végrehajtott feladat örömét, a tudatot, hogy a felkészülés évei nem vesztek kárba. És ráadásul még a hírnév is az övé … Aki a Földön marad, keveset kap, keveset.

Fájó érzés? Persze, hogy az. Ha ugyanannyi erőfeszítést és időt fordítottál a felkészülésre, hameggyőződésed, hogy ugyanolyan jól végrehajtanád a feladatot, mint a társad, akkor nagyon nehéz megbékélni a gondolattal, hogy nem te repülsz, hanem az a másik…

Miért nem oldható meg a probléma úgy, hogy a legénység közül az repül majd, akinek jobb a felkészültsége, akit objektív ismérvek alapján választanak ki a felkészítésünkkel foglalkozó oktató-mérnökök?

Első hallásra mindez logikus – repülni csak a jók közül is a legjobbak fognak. De értsenek velem egyet, ilyen esetben a személyzetek között óhatatlanul is egy távolról sem ártatlan versengés alakulna ki. Ez aztán tükröződhet az emberek egymáshoz való viszonyán, nyugtalan körülményeket teremthet, pszichikailag kikészítheti a legénységet még a start előtt. Ezért, én úgy gondolom, mégis csak helyesebb, ha már a felkészülés kezdetén kijelölik az alap- és a tartaléklegénységet.

Vlagyimir Dzsanyibekov és Magyari Béla bár nem vesztették el reményüket, hogy repülhetnek – ezt az érzést minden tartalék melengeti a lelke mélyén -, láttam, milyen letaglózott volt Magyari Béla a bizottság záróülése után. Amikor bejelentették, hogy a mi legénységünket javasolják, Béla elsápadt: az utolsó pillanatig reménykedett."

A tartalék nehéz helyzetére már a korai űrrepüléseknél megoldást kellett találniuk az orvos-pszichológusoknak. Mindkét űrnagyhatalomnál ugyanarra a megoldásra jutottak: az űrrepülések tartalékszemélyzetét a következő űrrepülésnél, mint alapszemélyzetet jelölték, feltalálva ezzel az "űrvetésforgót".

Ráadásként még igyekeztek minden esetben valami újjal kiegészíteni a programot, mert akkor az űrhajós bizony abban a feladatban lesz az első, kárpótolandó az "egyéb" elsőség elvesztéséért.

De az Interkozmosz-repüléseknél nem volt lehetőség az ismétlésre- (Az egyetlen kivétel a bolgár űrhajós tartalék, Alekszander Alekszandrov volt). Nézzük meg a következő táblázatot, amely az Interkozmosz-személyzeteket tartalmazza:

Látható, hogy az első három repülés tartalék szovjet parancsnoka – Rukavisnyikov, Kubaszov és Gorbatko – lett besorolva a következő három egyes számú személyzet parancsnokaként. Aztán az ő tartalékaik léptek elő az "űrvetésforgó" elve szerint, még abban az esetben is, hogy Jevgenyij Hrunov helyét Leonyid Popov foglalta el a Szojuz-40 parancsnokaként. Eredetileg azonban Hrunov volt kijelölve Prunariu társaként, és 1980. októberétől december 25-éig töltötte be funkcióját, majd más fontosabbnak ítélt munkára vezényelték.

Véleményem szerint tehát nem a két magyar között választottak – valószínűleg ez nem is nagyon érdekelte a szovjeteket – hanem a repülési terveknek megfelelően Kubaszov következett a sorban Dzsanyibekovval szemben, ezzel el is döntve az első magyar űrhajós személyét.

A sikeres vizsgák után az 50-es gyári sorszámú űrhajóval – Szojuz-34 – indulhatott volna az első magyar űrhajós, Farkas Bertalan a világűrbe, 1979. június 5-én, és 13-án tért volna vissza a Földre. (A start dátuma az indítási ablakból lett következtetve az űrállomás helyzetét figyelembe véve). Június 15-én következett volna a szovjet-kubai űrrepülés a Szojuz-35-tel.

Elmarad az űrrepülés

Az 1979. június 6-án induló Szojuz-34 űrhajó fedélzetén végül is nem volt ott az első magyar űrhajós, sőt emberek egyáltalán nem foglaltak helyet rajta. Fő feladata a Szaljut-6 űrállomás kéttagú alap személyzetének biztonságos leszállítása volt a Földre. A manőverre azért került sor, mert 1979 áprilisában a Szojuz-33 főhajtóművének meghibásodása miatt az első szovjet-bolgár legénység nem tudott kikötni az űrállomáson. Ezért a szovjet alaplegénységet felszállító Szojuz-32 űrhajót az előírt időben nem tudták visszahozni a Földre. Közismert, hogy a korai Szojuzok világűrben tölthető garanciaideje 90 nap volt, így nem maradt más hátra, mint az eredeti program megváltoztatása: a Szojuz-34 a szovjet-magyar űrpáros nélkül indult a Szaljut-6 űrállomásra, hogy lehozza a Ljahov-Rjumin párost. A Szojuz-32 ugyancsak emberek nélkül tért vissza a Földre 108 napos űrbéli tartózkodás után, 20 %-kal meghaladva a garanciaidőt. A leszállás minden tekintetben sikeres volt, de a szovjet szakembe­rek érthetően nem akartak kockáztatni semmit.

A hiba kiderítéséig a személyzetes Szojuz-repüléseket és az Interkozmosz-programot is felfüggesztették, nagyjából egy esztendőnyire. Ez idő alatt került be Vietnam két jelöltje a programba, és a már említett cirill betűs sorrend miatt az átszervezett Interkozmosz-repülések sorrendjében Magyarország után következhettek.

A magyar űrhajósnak tehát még egy hosszú évet kellett várnia. A propagandagépezet azonban elkészítette a plakátok, jelvények és emléktárgyak sokaságát, melyeket az űrrepülés elmaradása miatt kénytelenek voltak bezúzatni. Az csak természetes, hogy mindezek kétféle változatban készültek el, és bármelyikük repülése esetén, a másik emléktárgyait mindenképpen megsemmisítették volna. Most ténylegesen ne firtassuk mennyibe került ez nekünk összességében, a gyűjtők viszont felbecsülhetetlen értékű dolgokra tehettek szert. "Természetesen" nem minden került a zúzdába, néhány darab magángyűjteményekbe került. A következő történet hitelességét nem tudtam ellenőrizni, de a végeredmény önmagáért beszél.

Valamikor az 1980-as években a Filatéliai Vállalat akkori igazgatója egy levelet kapott, amelyben egy 1979-es, magyar űrhajós nevű bélyeg értékéről érdeklődtek. Az udvarias válasz, mely szerint a katalógusban nem található ilyen bélyeg, nyilvánvalóan nem elégítette ki a kérdezőt, mert válaszában egy százas ív fénymásolatát küldte el. A "bizonyíték" egy darabja – sajnos csak fénymásolt formában – a 3-as képen látható.

Háromkötetes kiadvány első része a szovjet-magyar űrrepülésről. A pecsét sok mindent elárul.(Schuminszky-gyűjtemény).

Magyar a világűrben 5.4.3.2.1.start!

Május 26-án, hétfőn este a bajkonuri 1-es számú indítóállásban a start vezényszó kiadása után egy pillanatig – milyen hosszú volt ez a pillanat! – nem történt semmi. Aztán egy villanás; majd színpompás lángok törtek elő a hajtóművekből, mennydörgés remegtette meg a földet, és a rakéta függőlegesen a magasba tört.

A rakéta sebessége egyre növekedett, miközben a földről látható tűzgolyó egyre kisebb és kisebb lett. A start után ötszáznegyvenöt súlyos másodperc elteltével az óránként 28 ezer kilométeres sebességgel száguldó űrhajó az előre kiszámítotthoz közeli pályára állt. Az addigi gyakorlatnak megfelelően, az első Föld körüli keringést követően – másfél órával az indítás után! – került volna sor az űrrepülés hivatalos bejelentésére. Szabó tábornok úr visszaemlékezéseiben magára vállalta azt a "harcot" a szovjetekkel szemben, hogy ne kelljen másfél órát várni, már 30 perc elteltével értesülhessen hazánk lakossága a történelmi eseményről. Kézenfekvő érveléssel győzködte szovjet partnerét: az indítást követő 10. percben az amerikaiak már tudnak róla, újabb 10 perc múlva már tudják Nyugat-Európában is. És ha tudják Nyugat-Európában, akkor egyes dunántúli városokban az osztrák televízió híradásából hamarabb fogják Magyarországon megtudni, hogy egy honfitársuk tartózkodik az űrben, mint ahogyan azt az MTI bejelenti.

És lőn csoda, a szovjetek hozzájárultak – a 30 perces közléshez! A magyar rádió 22 óra 10 perckor, adását megszakítva mondta be a hírt:

1980. május 26-án 20 óra 20 perckor felemelkedett a Szojuz-36 űrhajó, melynek parancsnoka: Valerij Kubaszov, a Szovjetunió űrhajóspilótája, kutatóűrhajósa Farkas Bertalan, a Magyar Népköztársaság állampolgára.

Még egy adalék a start dátumához. Utasítás ment – vajon honnan? – a hírközlő szervekhez, hogy ezt a napot nem lehet semmilyen összefüggésbe hozni egy másikkal. Soha, egyetlen magyar médiumban sem jelent meg, hogy Kádár János születésnapja egybeesett az első magyar űrhajós indításával.

A magyar űrhajós bejelentése – Magyarországon

Május 27-én hajnalban – miközben a Szojuz-36 legénysége aludt – megjelentek az első újságok, melyek címoldalukon öles betűkkel tudatták a hírt. Az addig két példányban, zárt borítékokban létező magyar űrhajós Farkas Bertalanban öltött testet a kirakatokban megjelenő színes tablókon. A Magyar Posta ötforintos bélyeg kiadásával emlékezett meg az első szovjet-magyar közös űrrepülésről. Színes képeslapsorozatot jelentetett meg a Képzőművészeti Alap Kiadó Vállalata több mint egymillió példányban. A Magyar Nemzeti Bank száz forint névértékű emlékpénzérmét bocsátott ki.

A Hanglemezgyártó Vállalat rekord gyorsasággal dobta piacra "űrlemezét": az egyik oldalán Farkas Bertalan start előtti szavaival, a start hangjaival, a másikon Presser Gábor és Sztevanovity Dusán erre az alkalomra írt dalával. A boltokban megjelentek az Interkozmosz-sapkák, -trikók, -jelvények, és -matricák áradata.

Az ország minden részéből áradtak a táviratok az MSZMP Központi Bizottsága, a budapesti szovjet nagykövetség, a Honvédelmi Minisztérium és a szülők címére. A posta tájékoztatása szerint estig mintegy ötezer táviratot továbbítottak.

Egy hét a Szaljut-6 űrállomáson

Május 27-én késő este, a 18. keringés folyamán a Szojuz-36 űrhajó összekapcsolódott a Szaljut-6 – Szojuz-35 űrkomplexummal. A szükséges ellenőrzések után Kubaszov parancsnok és Farkas Bertalan kutatóűrhajós átszállt a Szaljut-6 űrállomásra, ahol Leonyid Popov és Valerij Rjumin fogadta őket. Megkezdődött a nemzetközi személyzet egyhetes kutatóprogramja, amelynek minden részlete ismert az érdeklődők előtt. Talán soroljuk fel azokat a tárgyakat, amelyeket jelképként vitt magával az űrállomásra: többek között a budapesti felszabadulási emlékmű kicsinyített mását, a csepeli szikratávíró makettjét, egy dobozka földet a magyar űrhajós szűkebb hazájából, a KISZ-, az Úttörő Szövetség és az MSZBT jelvényeit. Minikönyvekből valóságos könyvtárat vittek magukkal: az Internacionálé szövegét harminc nyelven, a Magyar Népköztársaság alkotmányát és a lenini Békedekrétumot. Velük volt még annak a moszkvai Izzólámpagyár egyik brigádjának a zászlaja, amely nemcsak felvette Farkas Bertalan nevét, nemcsak tagjává választotta őt, hanem az "igazoltan távol lévő" űrhajóstag normáját is teljesítették. Az érte járó nyereséget a békealapra fizették be.

Jött azonban a csütörtöki űr-sajtótájékoztató, amely nem kis bonyodalmakat okozott. Igaz, csak idelenn a Földön.

Szüle Dénes – akinek űrhajózási előadásaira és az általa vetített Apolló-filmekre három és fél évtized elteltével is hálásan emlékszem – annak idején a Magyar Televízió természettudományi osztályán dolgozott, és a magyar űrrepüléssel kapcsolatos adások szerkesztői teendőit látta el. Visszaemlékezéseiben magát a kort idézte:

"A csütörtöki napon este 21:20-kor kellett indítani az esti összefoglalót (a magyar űrrepülésről). Délután az anyagokat gyűjtögettük a rögzítőkre, miközben szorgalmasan jegyzeteltem, mi jött, és a számláló mely állá­sánál kezdődik egy-egy esemény. Ezek alapján tudtam segíteni a rendezőt a műsor összeállításában Aznap az űrbéli sajtókonferencia volt a délutáni esemény, ahol többek között elhangzott az Ország-Világ tudósítójának kérdése is, amelyet Farkas Bertalan­hoz intézett:

• Felszálláskor minden a terv szerint zajlott le?
• Igen – hangzott a válasz – bár a tervbe vett 4 manőver helyett 5-re volt szükség, amíg csatlakozni tudtunk.

Természetesen a kérdést és a választ is rögzítettük. Aztán 21 óra 7 perckor megszólalt az a piros telefon az asztalomon, amelynek másik vége a magyar "Fehér Ház"-ban volt. Baj Attila, az MTA Interkozmosz Taná­csának titkára szólt bele:

• Tudjátok ugye, hogy embargós anyag van a sajtótájékoztatóban?
• Nem tudjuk – feleltem – de mi is az embargós?
• Hát nem néztétek a telexet?
• Nem.
• Nézzétek meg gyorsan, így nem mehet ki adásba!

Lázasan tekerni kezdtük a földön kígyózó telexpapírt. Meg is találtuk a 21 óra 3 perces közleményt, amely a sajtótájékoztató szövegéről ezt írta:

A sajtótájékoztatón az Ország Világ tudósítójának kérdése: felszálláskor minden a terv szerint zajlott-e le? Farkas Bertalan válasza: Igen!

Átláttuk, hogy a fennmaradó néhány perc alatt nem lehet kivenni az adásba feltett tekercsről az embargóssá vált – bár a tervezett 4 manőver helyett 5-re volt szükség, amíg csatlakozni tudtunk – folytatását a mondatnak. Ezt közölte is Baj Attilával a főgyártásvezető, de hiába.

– Nem mehet adásba! – hangzott az utasítás, és mindenki tisztában volt a következményekkel, ha mégis adásba kerül Farkas Berci elhangzott mondattöredéke.

21:20-kor elindult a főcím, majd Vértessy Sándor bevezető szavai: "Tébolyító pillanatok". Nem volt mit tenni, a főgyártásvezető felkapta a telefont, és beszólt a turnusvezetőnek, hogy azonnal szakítsa meg az adást, mert embargós anyag került bele. (A turnusvezető ügyel a kiadott műsorra, neki áll módjában kikapcsolni az adást szükség esetén, például, ha terroristák hatolnának a stúdióba).

Meg is szakadt az adás – se kép, se hang annak rendje és módja szerint. Riadalom és kapkodás támadt: adjátok be, hogy műszaki hiba – ment az utasítás. Megjelent a felirat, és ilyenkor, mint lenni szokott kínosan lassan vánszorogtak a másodpercek. Majd jött az intézkedés: rakjam fel az űrműsor után következő ifjúsági műsort. A bemondó megkapta a bekonferálandó szöveget, és mindjárt elnézést is kért a "műszaki hibáért", majd elindult a "Fiatalok órája" című műsor. No, meg a telefonáradat. Nagy Richárd, Megyeri Károly, a politikai adások főszerkesztője, egymás után telefonáltak – mi az, mi történt? Trappolva érkezett, és zihálva rontott be Kerpel Róbert, a tv műszaki igazgatója. Mi történt? – kérdezte feldúltan. – Embargós anyag került az adásba, azért kellett leállítani – felelte a főgyártásvezető.

A műszaki igazgató válaszát bizony a nyomdafesték sem tűrné, ezért nem is idézem. De tény, hogy hajnali 3 óráig tanácskoztunk, és jegyzőkönyveztünk, hogy tisztára mossa magát a műszaki igazgató, vagyis, hogy nem az ő mulasztásából történt az adásmegszakadás.

Leszállás

A nemzetközi személyzet tagjai az Interkozmosz-program keretében korábban végrehajtott repülésekhez hasonlóan a "régebbi" űrhajót, a Szojuz-35-öt készítették fel a Földre való visszatéréshez. Az űrhajócserére, ami együtt jár az ülésbetétek átszerelésével, azért van szükség, mert a három hónapos garanciaidő végéhez közeledő űrhajót kell lehozni, és a friss járművet kell az űrállomáson hagyni. (Ez ma is így történik, de az új Szojuzok kétszer hosszabb ideig maradhatnak a világűrben).

Június 3-án a szokásos leválási folyamat kezdetekor, Kubaszov megpróbálta beindítani a hajtóművet. Kapcsolt, hallotta a gomb megnyomását kísérő szokásos zajt, s aztán nem történt semmi, nem indult be a hajtómű. Így nem lehet elindulni, pontosabban csak az egész állomást érintő, rendkívül kockázatos manőverek árán.

A földi irányítóközpontból felszólították az űrhajósokat, hogy várják meg nyugodtan a következő rádiókapcsolási periódust. Akkor aztán azt a parancsot kapták, hogy még egyszer próbálják beindítani a hajtóművet, de most legalább egy másodpercig, inkább tovább nyomják az indítógombot. Másodszorra már hibátlanul beindult a hajtómű, és a Szojuz-35 lassan elmozdulva egyre távolabbra került az űrállomástól. Az önállósult Szojuz még két "búcsúkeringés" tett meg a Föld körül, majd az Atlanti-óceán fölé érve az automatika bekapcsolta a fékezőrakétákat.

Az űrhajóból a megfelelő magasságra süllyedés után kinyílt az 1000 négyzetméteres főernyő. Az irányítóterem központi ernyőjén ferde vonalon mozgó, fénylő pont jelezte a közeledő űrkabin pályáját. A szovjet-magyar űrpáros rendszeres időközökben jelentettek közérzetükről és a kabinban uralkodó viszonyokról. A kereső helikopterek és repülőgépek már felszálltak, de az erős széljárás miatt az űrkabin várható leszállási helye mintegy 60 kilométernyivel délre tevődött át. Idegtépő várakozás után az egyik helikopter pilótája jelentette, hogy megpillantotta az ereszkedő űrkabint.

A minél lágyabb földet érés érdekében a felszíntől 1 méternyire hat darab fékezőrakétának kell bekapcsolódnia. A földet érő űrkabint kísérő, a tévéközvetítésekből később megismert porfelhő és a robbanásszerű hang ezúttal elmaradt: a rakéták nem gyújtottak be! Az ilyen esetek következményeinek enyhítésére az ülésbetéteket teleszkóposan összenyomható felfüggesztéssel helyezik el a kabinban, hogy az űrhajósok testi épségét megóvják.

A későbbi vizsgálat megállapította, hogy nagyon rövid ideig, de az űrpáros 30 g-s megterhelésnek volt kitéve a fékezőrakéták működésének elmaradása következtében. Hogy a technikai malőrrel, de szerencsésen végződött földet érés elkenése, vagy a "szokásos" titkolózás volt-e az oka a leszállás "furcsa" közvetítésének, mindenki döntse el saját maga.

Szüle Dénes így emlékezett vissza:

"Az AMPEX mellett őrködve figyeltem a leszállás eseményeit élőben. 17 óra körül zajlott le a leszállás, és 18 órakor indult volna az adás. Vajon megtudhatja-e az or­szág csekély 2 órával a visszaérkezés után, hogy szerencsésen visszaérkezett.?

Jobb híján két változatban készült el a forgatókönyv az élő adásra. Egyfelől úgy, mintha még fent lenne, másfelől meg úgy, hogy már visszaérkezett. Mi már régen rögzítettük a le­szállás hazasugárzott képeit, láttuk a kiszállást, örültünk Farkas Berci fülig érő mo­solyának, és ünnepi hangulat volt a tévés rögzítőben.

Az idő viszont könyörtelenül múlott, és elérkezett a 18 órás adás kezdete. De nem érkezett meg az újabb államtitok feloldása. A cenzorok szerint még nem volt "eléggé lenn" a Földön a magyar űrhajós…

Szegény Vértessy Sándor el is kezdte nagy titokzatosan: "Meglehet, hogy most már azért előbb-utóbb visszatér Farkas Bertalan." Adás közben jött meg az engedély: most már bemondhatod! Vértessy megkapta a szabad jelzést egy intés formájában, és máris át­váltott a második változatra."

Amit már mi is tudtunk. Pár perc elteltével Valerij Kubaszov és Farkas Bertalan kiszálltak a kabinból, szemmel láthatóan épen, egészségesen. Fáradtak, de jókedvűek voltak és elégedettek, amit bizonyított a szokásoknak megfelelő írásuk a kabin kormos falára: "Szpaszibo, illetve a "Hála és köszönet".

Kákán való csomókeresésnek tűnhet a leszállás pontos idejével kapcsolatos okoskodásom. A magyar sajtó a magyar űrrepülés időtartamát 7 nap 20 óra 46 percben adta meg, mintha az űrhajó hajszál, azaz másodpercnyi pontossággal ért volna földet. (Kézenfekvőnek tűnik, hogy az indulási adatból – 20 óra 20 perc 40 mp – "számolták ki" a földet érést, és a "terv" tervszerűen teljesítve lett. A Nemzetközi Repülőszövetség, Farkas Bertalannak küldött okmánya szerint – melyet hivatalos szovjet adatok is alátámasztanak – a magyar űrhajós repülési idejét 7 nap 20 óra 45 perc 44 másodpercben ismerte el. Farkas Bertalan űrrepülésével a 94. helyet foglalta el azon űrhajósok rangsorában, akik legalább egyszer megkerülték a Földet.

Az űrrepülés után

A program sikeres végrehajtása után a két magyar fiút – szovjet kollégáikkal együtt – országjárás keretében, élőben ismerhette meg a nép. Nem volt kényszerű kivezénylés, mégis tíz- és tízezrek voltak kíváncsiak az egyszerű származásuk miatt hamar befogadott, sőt mi több megszeretett űrhajósokra, a "mi fiainkra". A rendszer minden igyekezete, hogy saját szimbólumukká váljanak, hogy sütkérezhessenek a fényükben, teljesen feleslegesnek bizonyult. A jó érzésű emberek valóban szerették, tisztelték őket, és ezen az sem változtatott, – tudván a sorok között olvasni – hogy egyúttal sajnálták is Berciéket, hogy méltatlanul lehúzták őket a maguk társadalmi megítéltetésének színvonalára.

Nem volt kényszerű kivezénylés, az egyszerű nép hamar megszerette az egyszerű származású űrhajósokat. Tíz- és tízezrek álltak az utakon, amerre elhaladt a díszmenet. Múzeum körút, Astoria, 1980. június (MTI)

Tőrös István ma az Aranysas katonai-repülési magazin főszerkesztője. Annak idején beosztott újságíróként várta az utasítást, hogy az MTI rendkívüli képes kiadványának, "A magyar űrhajós a világűrben" címlapján látható piros körbe melyikük fényképét tegye be. Neki 1985-ös emlékei is vannak:

"1985 augusztusában Moszkvában rendezték meg a soros Világifjúsági Találkozót. Ezen részt vettek hazájuk delegációjának díszvendégeként a kozmoszt megjárt "nemzeti büszkeségek", közöttük Farkas Bertalan is. Az egyik esti kötetlen beszélgetés lassú folyását, Kiss Árpád, a Népszava akkori fotóriportere törte meg váratlan kérdésével:

– Mondd Berci, te miért hagytál magadból bohócot csinálni?

Szó megszakadt, hang fennakadt, ahogy pestiesen mondják, a kés megállt a levegőben! A magyarok mindannyian emlékezhettek a nagygyűlésekre, a békegalambokra, a szocialista brigádok névváltoztatásaira, a zsírból kifaragott űrhajósszoborra, a paprikából-paradicsomból épített Berci-fejekre a vidéki kis üzletek kirakataiban, az emléktáblára az átalakított szülői házon, a mindenki keresztapja mozgalomra.

Berci nem jött zavarba:

• Tudjátok, én nem csináltam, én viseltem ezt a szerepet. Bizony van, aki írja a darabot, van, aki rendezi, és van, aki játssza. Mi Bélával csak forgattuk a fejünket. Lett bélyegünk, naptárunk meg miegyebünk. Nem sérthettünk meg senkit sem azzal, hogy nem fogadjuk el a meghívását. Jártuk az országot, voltunk brigádkeresztelőn, közönségtalálkozón, kisdobos- és úttörőavatáson. Félre ne értsétek, ez nem teher volt számunkra, hanem kötelesség. Bélával része lettünk a "nemzeti vagyonnak", vigyáztak ránk, mert mi lesz akkor, ha történik velünk valami.A kubai űrhajós repülhetett tovább, minket felülről "megkértek", hogy hagyjuk abba a repülést. El tudjátok képzelni, mit jelent egy vadászpilótának, hogy a legszebb férfikorban a földről nézi a MiG-eket?"