A szovjet rakétakutatás kulisszatitkaiból – Korai szovjet rakéták

Az egykori szovjet vezetés e különös érzékenységét a Szergej Koroljov tervezőmunkája révén létrehozott R-7-es rakéta “legitimitása” borzolta, magyarul mennyire hasznosították a német csoport munkáját szovjet “vendéglátóik”? Csató István 1963-ban megjelent, “A kozmosz partján” című könyvében így ír:
” A Szovjetunió is megkapta hadizsákmányként a német A-4-es rakéták egy részét, és hozzájuk került a német rakétaszakértők egy csoportja. A német rakétaszakértők azonban nem vehettek részt a szovjet rakétafejlesztésben. Gröttrup mérnök, a Szovjetunióban járt német rakétakutató kollektíva egyik vezetője Nyugat-Németországba történt visszatérése után, több nyilatkozatában hangsúlyozta, hogy nem vonták be őket a rakétakutatásokba.”
A finom megfogalmazású sorok erősítették a majd negyven évig tartó legendát. A múlt század végére azonban kiderült, a valóság egészen más.
A negyvenes évek elején-közepén a világ élén járó német rakétaszakemberek egy – főleg Wernher von Braun nevével fémjelzett – csoportja az amerikaiaknak adta meg magát. Tevékenyen részt vettek az USA rakétaprogramjában, és nélkülük legalább 5-10 évet késett volna az amerikai Holdra szállás is. 1954-ben amerikai állampolgárságot kaptak, a csoport tagjai közül néhányan még ma is élnek. A német rakétaszakemberek csoportjának kevésbé ismert tagjai viszont szovjet vendégszeretetet élvezhettek 1945 után. A csoport vezetője, Helmut Gröttrup először hazájában dolgozott a szovjeteknek, majd 1946 őszén vitték a Szovjetunióba, ahonnan csak hét év elteltével, 1953-ban térhetett haza.

Hivatalos szovjet emlékiratok, beszámolók elkendőzik a tényleges német hozzájárulást a korai szovjet rakétatudományhoz. Valójában, szabályos tervezési verseny folyt a németek és az oroszok között, majd a jobb német eredményeket jóváhagyták a különféle állami bizottságok. Német aerodinamikai analízis eredménye volt az egyedülálló, kúpos rakéta alakzat, mely átöröklődött a koroljovi R-7-es és N1-es rakétákba, a német csoport javasolta az R-7-es integrális hajtóanyag és a folyékony oxigén tartálynak az elhelyezési formáját is. Német rádióvezérelt irányítással működtek a szovjet ballisztikus rakéták első nemzedékei, és német fejlesztésű hajtóműveket használtak Glusko hasonló rakétáihoz. Egyes esetekben, a német tervezők rajzait használták mindenféle módosítás nélkül, a német szöveg orosszal való helyettesítését kivéve.
Az új kutatásokat dr. Olaf Przybilski, a drezdai Műszaki Egyetem munkatársa végezte: megkereste a csoport még élő tagjait. Az ő beszámolóik, valamint alapvető kutatásai szovjet archívumokban, jelzésértékűen mutat rá a hivatalos szovjet dokumentumok ellentmondásaira.
A Szovjetunióban először Winston Churchill levele után szereztek tudomást a német rakétakutatásokról. Sztalin, az angol miniszterelnök 1944. július 13-án kelt leveléből értesült egy, új fegyver, a V-2-es rakéta küszöbönálló bevetéséről. Még az év szeptemberében a Vörös Hadsereg különleges egysége megtalálta és megszerezte az első V-2-es roncsokat Lengyelországban, Dembidze közelében. 1945 márciusában egy speciális csoportot is útnak indítottak, hogy a lengyel ellenállás segítségével felkutatott V-2-es maradványokat, alkatrészeket beazonosítsák, és elszállítsák a Szovjetunióba. Egy Li-2-es repülőgépet töltöttek meg ilyen anyagokkal, de a gép lezuhant Kijev közelében. A most már tényleg maradékokat Moszkvába vitték, ahol tíz szakember V.F. Bolkovitinov vezetésével sikeresen újjáépítette az első V-2 rakétát.
1945. április 19-én a 8206-os számú utasításával az Állami Bizottság elrendelte a CKB-1 – az 1-es számú Központi Tervező Iroda – számára, hogy a folyékony hajtóanyagú rakéta technológiáját hozzák el Németországból. Május 3-án a tervezőiroda munkatársai alkotta első csoport – Gajdukov tábornok vezetésével – megérkezett Berlinbe. Egy héttel később Sztalin elhatározta, hogy az összes rakétával foglalkozó intézményt vegyék át Németország szovjet megszállási zónájában.
A csoport júniusban jutott el Peenemünde-be. Meglepetéssel vegyes elégedettséggel állapították meg, hogy nemcsak V-2-es, hanem a háború folyamán kifejlesztett német rakéták egész családját kaparintották meg: Rheintochter, Rheinbote, Wasserfall, és Taifun rakétákat. Tíz V-2-es rakétát tudtak összegyűjtetni a német technikai személyzettel, szigorú szovjet felügyelet mellett. A csoport megállapította, hogy a német fejlesztés olyan szintet ért el, hogy szükségessé vált további szakértők kiküldése Moszkvából az automatika és a villamosipar területéről.
1945 júliusában az amerikai hadsereg visszavonult Kelet-Németország azon területéről, melyet Jaltában a Szovjetuniónak osztottak ki. Nordhausent is kiürítették, ahol a földalatti gyárban szinte az utolsó pillanatig folyt a V-2-es rakéták gyártása. Bár az amerikaiak minden értékesebb anyagot elvittek, a maradék is sokkal jelentősebb volt a szovjetek számára, mint azt remélték.
Augusztusban, a hiányzó rajzok pótlásával Bleicherode-ban elkezdődött a V-2-esek újjáépítése, mintegy 150 német műszaki ember részvételével, Borisz Csertok és Alekszej Iszajev vezetése alatt. A hónap kilencedik napján megérkezett a 284 fős második csoport, olyan később ismertté vált rakétaszakemberekkel, mint Szergej Koroljov, Valentyin Glusko, Vlagyimir Barmin, Nyikolaj Piljugin és Vaszilij Misin.
A megszállt zónákban megnőtt tehát a kereslet a német rakétamérnökök iránt. Most a szovjetek kerültek lépéshátrányba, mert a jelentősebb, nevesebb szakemberek a nyugati zónában tartózkodtak, és velük csak tárgyalásos alapon lehetett egyezkedni. Borisz Csertok két személyt igyekezett megkörnyékezni az amerikai zónában. Az egyik, Helmut Gröttrup végül elfogadta a felkérést 5000 márkás fizetésért, plusz egy villáért. Ráadásként feleségét és két gyerekét is Bleicherode-ba hozták. A másik célszemély azonban nemet mondott, és Csertok ebbe nem tudott belenyugodni, megkezdte a célszemély elrablásának szervezését. Az emberrablást végül is nem engedélyezték, vagy nem merte végrehajtatni. Akkor még csak nem is sejthette, hogy ezzel a döntésével végzetesen hozzájárult ahhoz, hogy negyedszázaddal később a Szovjetunió elveszíti a holdversenyt. A célszemélyt tudniillik Wernher von Braunnak hívták…
A németek a bleicherode-i rakétagyárat Institut Rabe-nak nevezték el, vagyis Rabe Intézetnek. A Rabe név mögött a Raketenbau und Entwicklung, Rakétagyártó és Fejlesztő Intézet tényleges tevékenysége rejtőzött, és csak később kötötték az oroszok orrára, hogy mit is jelent a Rabe… Ők azonnal a még ártalmatlanabb Zentralwerke, Központi Üzem elnevezésre cserélték.
Augusztusban a V-2-es hajtómű statikus tesztjére került sor, és 1945 végén már 600 német és szovjet szakember dolgozott a Zentralwerke-ben. 1946 márciusára két V-2-es rakéta készült el, és júliustól-szeptemberig 40 alkalommal tartottak hajtómű égetési próbát. A kísérletek eredményeképpen változtattak a hajtóanyag keverési arányán, minek következtében a 25 tonnás tolóerő, 30 tonnásra növekedett.
1946 nyarára a rakétaiparban dolgozók száma ötezerre emelkedett a szovjet zónában.
A fellendülést tetézte, hogy vásárlókat küldtek a nyugati zónába és Franciaországba, hogy bizonyos nélkülözhetetlen részeket vegyenek eredeti gyártóktól. A megvásárolt alkatrészeket Zentralwerke-be csempészik, minden baj nélkül. Szeptemberre tíz V-2-es áll indításra készen: öt darab légkörmérési, öt pedig rádióirányítási feladatra felkészítve.
De közben a távoli Szovjetunióban is megkezdődtek a munkálatok, biztonságosan elrejtve a nyugati megfigyelők szeme elől. 1946. május 13-án egy, titkos határozat keretében új intézmények egész sorát kívánták felállítani a német rakétatechnológia hasznosítására. Az új intézetek a következőek voltak:

A következő hónapok előkészületei után, 1946. október 22-én éjjel a német rakétaszakembereket különös módon ébresztették fel. A Vörös Hadsereg katonái dörömböltek az ajtókon, és 5 éves önkéntes munkaszerződést ajánlottak nekik. A 234 német – családtagjaikkal együtt – nemsokára egy Szovjetunióba tartó vonaton találta magát. Amikor megérkeztek a Szovjetunióba, kijelölt munkahelyeiken – Himki, Monino, és Podlipki – zárt közösséget alkottak a szovjetekkel. De lassan-lassan Gorodomlja-szigetre költöztették őket, ahol állatkísérleteket végeztek, és valószínűleg biológiai fegyverekkel kísérleteztek az 1930-as években. 1948. május 22-én a teljes csapat már Gorodomlján volt, miközben a Krím-félszigeten megkezdték az első, V-2-es kísérleti telep felépítését, melyhez a szükséges felszereléseket Peenemünde-ből szállították oda. A német csoport egy 600 km-es hatótávolságú rakéta tervezését kezdte meg, G-1 (R-10) néven. Bár a tulajdonképpeni munka Németországban kezdődött, az igazi kihívást az jelentette, hogy a szükséges műszaki dokumentáció még valahol útban volt a Zentralwerke-ből Szovjetunió felé… A nehézségeket még fokozta, hogy a rendelkezésre álló szovjet technológia azon a szinten állt, amelyeket ők már az 1930-as években elhagytak. A csoport végül teljesítette a feladatot, és a kész tervet 1948. december 28-án sikeresen meg is védte

Közben a legnagyobb titokban a szovjetek megtették előkészületeiket a nullszériás V-2-es rakéták indításához az új indítóhelyen, Kapusztyin Jar-on. Az első indítást a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 30. évfordulójára tervezték. Azonban a rakéta elektromos gyújtószerkezetéhez szükséges villamos kábelben fellépő hibával nem tudtak megbirkózni. Kétségbeesésükben 13 német szakembert felpakoltak egy vonatra, akik kétheti utazás után szeptember 28-án meg is érkeztek Kapusztyin Jar-ba. A hibát azonban ők is csak október 15-ére tudták kijavítani. Hiába dübörgött fel sikeresen a magasba az első V-2-es rakéta október 18-án, egy rossz parancs miatt visszafordult, és a földbe csapódott. A németeket rögtön szabotázzsal vádolták, bár november 13-áig mind a tíz rakétát sikeresen elindították.

A 13 német december 9-én ért vissza Gorodomljára, de a csoport továbbra sem tudhatott meg semmit a V-2-es szovjet másolatáról, az R-1-es rakétáról, melynek repülési próbái 1948. szeptemberében kezdődtek el.

1948. végére a párhuzamosan dolgozó német csoportok közül, a himki-i csoport befejezte tíz darab, méretarányosan kisebb KSz-59 “Liliput” elnevezésű hajtómű építését, mely gyökeresen új, (flat-plate injector combustion chamber) tűzterű, befecskendezős, 60 atmoszférás nyomású hajtóműkamrát tartalmazott.

A hajtóműveket a G-4/R-14-es rakéta részére szánták, és 1949 nyarától 1950 áprilisáig 100 égési próbát végeztek el, melyek folyamán a hajtóanyagok széles skáláját használták fel, beleértve a fluor összetételű és berillium tartalmú hidrid anyagokat is. A Lilliput azonban sikeresen kiállta mindegyiket.
A vizsgálatok alatt a szovjetek fokozatosan átvették a munkát, és 1948 után már a németek nélkül folytatták a próbákat. 1951-re Glusko elkészült a 7 tonna tolóerejű ED-140-es hajtóművel, amely az elkövetkezendő 15 esztendő Glusko-hajtóművek alapját képezte.
Koroljovnak Glushko azt indítványozta, hogy R-3-as rakétájába ezekből a 7 tonna tolóerejű kamrákból 19 darabot építsen be, és ezek mintegy “előégetőként” táplálják majd a keverési funkciójú főkamrát. Így lehetséges lesz a 100 tonnás tolóerő túlszárnyalása is. A fejlesztési munkák alatt azonban világossá vált, hogy a főkamrában a keverési folyamat alatt fellépő stabilitási problémákat nem tudják leküzdeni, ezért ezt a megoldást elvetették. Úgy döntöttek, hogy az ED-140 méretarányát megnövelik, és ez volt az első lépés az R-7-es rakéta 65 tonnás tolóerejű RD-105/RD-106 hajtóműveihez. Azonban ez a cél is elérthetetlennek bizonyult, ezért Glusko megmaradt a 4 kamrás, 25 tonna tolóerejű kamráknál, az RD-107/RD-108-as hajtóművekben. Bár az alakzat új volt, a kivitelezés látványos, az előkamra tolóereje ugyanakkora volt, mint a V-2-es rakétáé.

Koroljov, – bár elfogadta a döntést, hogy Gröttrup G-4/R-14 alakzata kerüljön bele az R-3-aséba – lassú feledésre ítélte az R-3-ast, miközben átvette a német eredményeket következő rakétájába, az R-7-esbe. Mi indította el Koroljovot, hogy a G-4-es csokor felépítését átvéve egy hosszabb központi törzset kigondolva képzelje el az R-7-est? Talán a rejtélyes G-5/R-15? Nem tudhatjuk, de a csokor elrendezéssel vált lehetővé a hajtóművek egyszerre történő beindítása lenn a földön, kiküszöbölve a légi indítást, amely a kezdeti, kétfokozatú rakétára vonatkozott, mint az amerikai Titan-II, illetve a Gröttrup R-12A. Kiküszöbölte továbbá 3-4 olyan gyorsító rakéta felszerelését is, amelyeket könnyítésül menet közben leválasztanak, mint az amerikai Atlas- vagy a Gröttrup R-12K rakétáról.

Amikor az 1950-es évek végén elérkezett az idő az N1-es óriásrakéta megtervezéséhez, Koroljov ismét a német munkák felé fordult. Az N1 aerodinamikai alakjánál a G-2 és a G-4 tervei voltak a mérvadóak: a 85 fokos lejtésű kúpos alaptest, rajta a hengeres felsőtest és az élesen hegyes orr rész, a kónuszos alakú védőburkolat, amely az indítandó űreszközt rejti. A szovjet gyártástechnológia csak annyit tett hozzá, hogy gömbölyű tartályokat erőltetett Koroljovra, a válaszfalas, integrált Gröttrup-tartályok helyett.

A német csoport továbbra sem tudott semmiről, és mivel a szovjetek úgy ítélték meg, hogy már nem sokra használhatóak, ezért 1951. április 3-ától kezdték hazatelepíteni őket. Októberben a teljesen izolált csoportnál a munka teljesen leállt, majd a csoport utolsó tagja is visszatért Nyugat-Németországba 1953. november 22-én. Gröttrupot a CIA meghallgatta 1957-ben, de információi sok valótlanságot tartalmaztak, és a német részvételt is jelentéktelennek tüntette fel, valószínűleg azzal a céllal, hogy elkerülje az esetleges szovjet megtorlást. A teljes történetet csak a múlt század végén ismerhettük meg.

Jelentősebb szovjet rakéta szakemberek:
Barmin, Vlagyimir Pavlovics, 1909-1993. A Szovjetunió úttörő szakembere, az indítóhelyek berendezéseinek fejlesztésével foglalkozott.
Csertok, Borisz Jefszejevics, 1912-. A szovjet rakétafejlesztési program úttörője. Az OKB-1-es tervezőirodában Koroljov helyettese volt, és a repülési-ellenőrzési rendszerek fejlesztése tartozott hozzá.
Glusko, Valentyin Petrovics, 1908-1989. A szovjet rakétakutatás úttörője volt. 1946-tól 1974-ig az OKB-456-os tervezőiroda vezetőjeként rakétahajtóművek fejlesztésével foglalkozott. 1974-től haláláig az Enyergija vezetőjeként tevékenykedett.
Iszajev, Alekszej Mihailovics, 1908-1971. A szovjet rakétahajtómű fejlesztés úttörője volt.
Koroljov, Szergej Pavlovics, 1907-1966. A szovjet űrprogram nagy energiájú, intelligens, széleskörű vezetője volt, és már ifjú korától tanulmányozta a rakétát. Megjárta Sztalin börtöneit, majd részt vett a német rakétatechnológia felkutatásában a megszállt Németországban. Haláláig csak Főkonstruktőrként ismerhette a világ, személyét addig teljes titokban tartották. A szovjet űrkutatás számos világelsőséget köszönhet neki.
{mosimage}Kuznyecov, Viktor Ivanovics, 1913-1991. A repülési ellenőrző rendszerek fejlesztésében vett részt.
Misin, Vaszilij Pavlovics, 1917-2001. A szovjet rakétafejlesztési program egyik úttörője volt. Koroljov halála után az OKB-1-es tervezőiroda vezetője lett. Nagy szerepe volt az R-7-es és R-9-es interkontinentális, ballisztikus rakéta és az N1-es holdrakéta fejlesztésében.
Piljugin, Nyikolaj Alekszejevics, 1908-1982. A repülési ellenőrző és navigációs rendszerek fő fejlesztője volt.
Rjazanszkij, Mihail Szergejevics, 1909-1987. A szovjet rakéták és űreszközök rádió-ellenőrző rendszereinek fejlesztője volt.