Holdverseny

A célhoz két út vezetett: stratégiai bombázón, illetve vadászgépen, vagy interkontinentális rakétán keresztül lehetett ide eljutni. Az atom és hidrogénbombák megjelenési paritása után a célba juttató szerkezetek kifejlesztésében folyt a verseny. Az amerikaiak bár folytattak rakétakísérleteket is, inkább hagyományos légierejükben bíztak. A Szovjetunióban 1957 augusztusára a Szisztyema-40-es kódjelű repülőszerkezet kész volt a repülési próbákra, de csak a névadó ünnepséget tartották meg: a Szisztyema-40 a Burja (Vihar) nevet kapta.
Különféle nehézségek miatt a repülési határidőt októberre tolták el, de ekkorra már sikeresen befejeződtek Koroljov R-7-es interkontinentális, ballisztikus rakétájának berepülési próbái, sőt október 4-én elindították az első műholdat, a Szputnyik-1-et. Bebizonyosodott, hogy a Szovjetunió most már elérheti rakétáival az Egyesült Államokat, oda a területi sérthetetlenség. A történelemben először körvonalazódott, hogy egy eljövendő háború pusztítása az Észak-Amerikai kontinenst sem kerüli el.
Az R-7-es rakéta, mint alapfokozat emelte magasba Gagarin Vosztok űrhajóját 1961-ben, míg Shepard a Mercury fülkében csak “űrugrást” tudott végrehajtani a német V-2 továbbfejlesztett változatával, a Redstone rakétával. A nagyobb teljesítményű Atlas csak 1961 ősze után állt rendelkezésre.
Az 1960-as évek derekára a Vosztok rakétát egy nagyobb erejű harmadik fokozattal látták el, és ez a típus kisebb módosításokkal mind a mai napig Szojuz néven, és négyfokozatú változatát is ideszámítva a szovjet űrkutatás leggyakrabban használt hordozórakétája.
Az Egyesült Államokban a Mercury-Atlas program befejezése után a kétszemélyes Gemini űrhajókat Titan-II hordozórakétával juttatták a világűrbe. Természetesen a Titan is a kiöregedett katonai rakéták családjából származott. A felsorolt rakéták teljesítménye csak az alacsony Föld körüli pálya elérését tette lehetővé, a Holdhoz vezető útra nagyságrendekkel erősebb “igáslovakra” volt szükség. Meglepőnek tűnhet, de a Holdra szálló ember számára készültek el a történelem első olyan hordozórakétái, amelyeknek nem volt “háborús múltjuk”, kifejezetten békés célokat szolgáltak. Közvetlen katonai felhasználásra túlontúl erősek voltak, nagyjából az “ágyúval verébre lőni” kategóriát képviselték.
Ne feledjük: a Szojuznál egy kilencszer nagyobb tömegű rakéta létrehozásáról volt szó! A legegyszerűbb megoldást kereső számítás szerint is mintegy 50 tonnás szerelvényt kell a Hold felé indítani, oda leszállni, onnan visszahozni. Ehhez egy majdnem 3000 tonnás rakétára van szükség!
Egy darabig úgy tűnt, mindkét oldalon minden rendben van. 1961. október 27-én az első Saturn-I rakéta ballaszt 2. fokozattal kilencperces repülés után zuhant az Atlanti-óceánba, majd további kilenc kísérlet bizonyította a koncepció helyességét. 1966-ban kipróbálták az Apollo űrhajót, és 1967-re minden készen állt az első próbarepülésre.
Ez időben Bajkonurból a Proton rakéta emelgetett 12, majd 17 tonnás műholdakat, és a Kozmosz-sorozatban ugyan pontos megnevezés nélkül, titokban, de teljes gőzzel végezték a Hold-program pilóta nélküli kísérleteit. Már “csak” a megfelelő teheremelő képességű hordozórakéta hiányzott. Az amerikai Saturn-V elkészítését 1967-re ígérték.
A szovjet óriásrakéta útját 1962 szeptemberétől követhetjük nyomon, amikor az N-1 jelzésű rakéta megújított programját áttekintette egy szakértői bizottság, és úgy döntöttek, hogy 1965-re a rakéta hasznos terhelésének el kell érnie a 75 tonnát, valamint Bajkonur űrrepülőtéren 1964-re el kell készülnie a megfelelő indítóhelynek is.
1964. augusztus 3-án a Szovjetunió minisztertanácsa és az SZKP Központi Bizottsága közös állásfoglalást adott ki a Hold és a világűr kutatásával kapcsolatos munkákról. Ebben a dokumentumban az ember Holdra szállásának megvalósítása alapvető fontosságot és N-1/L-3 jelzést kapott. N-1 a hordozórakéta (N = noszityel, hordozó, hordár), az L-3 annak az űrhajórendszernek a jelzése volt, amellyel az űrhajósok a Holdhoz repülhettek, leszállhattak, majd visszatérhettek a Földre.
1967. január 27-én szörnyű hír rázta meg a világot. Az Apollo-1 három asztronautája borzalmas halált szenvedett egy rövidzárlat következtében fellépő kabintűzben. A tiszta oxigén-táplálású Apollo fülkét áttervezték, de az amerikai Holdra szállási program legalább egy éves késésbe került.
1967 februárjában a Szovjetunió minisztertanácsának utasítására meggyorsították az addigi lassú, lomha végrehajtást és végre-valahára megindult e felkészülés is. 1967 harmadik negyedére tervezték az N-1 rakéta kipróbálását, és 1968 harmadik negyedében az ember leszállását a Holdra. Azaz úgy határozták meg ezeket az id6pontokat, hogy a Holdra először szovjet ember szálljon le, annak ellenére, hogy az egész program jóváhagyása öt évvel később történt meg, mint az amerikaiaké.
1967. április 24-én a szovjet holdprogramban is bekövetkezett a tragédia. Leszállás közben a Szojuz-1 űrhajó lezuhant, és Vlagyimir Komarov életét vesztette. Csak jóval később derült ki, hogy az űrhajót a program teljes befejezése előtt visszahívták a sorozatban fellépő műszaki hibák miatt. A Szojuz-2-vel a repülés másnapjára tervezett összekapcsolást is elhalasztották, és csak 1969 januárjában került sor a program végrehajtására a Szojuz-4 és -5 űrhajókkal. Jeliszejev és Hrunov külső átszállással ment át az utóbbiból az előbbibe, mint ahogy a holdi űrhajóból szálltak volna át a Földre visszatérő űrhajóba. A bökkenő csak az, hogy a szovjet holdi űrhajót egyszemélyesre tervezték! Ez legalább 50 százalékkal csökkentette a holdutazás sikeres végrehajtásának esélyeit…
1967 elején a szovjet vezetés utasítást adott a Holdra szállás megvalósítására, 1968 végére. Szükség esetére pedig a Hold körülrepülését rendelte el. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom közelgő ünnepére, 1967 novemberében világossá vált, hogy a februárban elfogadott határidők nem reálisak, ezért az N-1 repülési próbáit áttették 1968 harmadik negyedére. Az új határidőt sem sikerült azonban betartani, mert kevés volt a ‘pénz. Csak 1968. május 7-én szállították ki a starthelyre az N-l rakéta első repülőképes példányát. Elkezdődtek a hosszadalmas ellenőrzések és javítgatások, amelyek 1969 januárjáig tartottak. Ezután megkezdődtek az N-1 első startjának közvetlen előkészülétei.
1968 nyarán a NASA-ra egyre erősődő nyomás nehezedett. Sorban érkeztek az információk a CIA-tól, a DIA/INR memorandum tájékoztatta Johnson elnököt egy közeljövőben esedékes szovjet holdkerülő repülésről és a tervezett Holdra szállásról. Valószínűleg innen datálódik az Apollo-program gyorsítása, az Apollo-8 útjának módosítása, hogy az eredeti tervektől eltérően holdkomp nélkül, de induljon a Hold körülrepülésére. első ízben indult a Hold felé, három embert szállító űrhajóval a csúcsában, 1968 decemberében.
Az Apollo-8 sikeresen valósította meg Verne Gyula álmát, “az ágyú koncepciójától” eltekintve szinte tökéletes azonossággal, pontossággal.
Az amerikaiak sietségét az indokolta, hogy a szovjet holdűrhajó automatikus változata Zond-5 néven a Hold megkerülése után sikeresen visszatért a Földre 1968 szeptemberében. Bár az orbitális kabin nélküli Szojuz változatban, a nyolcnapos holdutazás minden bizonnyal jelentős terhet rótt volna a két szovjet kozmonautára, ez nyomott volna legkevesebbet a latban. A Proton-rakéta rendkívül mérgező hajtóanyag-komponense csak ember nélküli kísérletet tett lehetővé. Fedélzetén már az első élőlények is eljutottak a Hold térségébe, és ezzel újabb riadalmat okoztak az amerikaiaknak. Kering egy olyan változat is, amely szerint az utolsó pillanatban csempészték a Zond fedélzetére a teknősöket, illetve egy teknőst. A teknős(ök) és a kísérleti rovarok épségben tértek vissza a Földre, bár az irányítás hibája miatt a Szovjetunió szárazföldi területe helyett az Indiai-óceánra történt a leereszkedés.
A következő Zond a leszállás során elvesztette hermetikusságát, majd az ejtőernyője előbb vált le a tervezettnél. Az űrkabin lezuhant, és darabokra törött. Szerencsés módon a filmkazetták nem sérültek meg, így a szovjet szakemberek “első kézből” kaphattak színes felvételeket a Holdról.
” Következett a december 9-ére tervezett repülés. A felkészült és türelmetlen, a Hold körülrepülésére kijelölt, három űrhajós páros levelet írt az SzKP Politikai Bizottságának, amelyben jelezte, hogy az utóbbi három Zond repülési hibái ellenére készek decemberben a Holdhoz repülni, hogy megelőzzék az amerikaiakat. A három páros el is utazott a bajkonuri bázisra, ahol több mint egy hétig vártak a startengedélyre. A szerelőcsarnokban készen állt a Proton hordozórakéta, tetején az űrhajósokra váró Zonddal. A repülési engedély azonban nem érkezett meg! Így az amerikaiak űrhajósai, Borman, Lovell és Anders, az Apollo-8 űrhajón 1968 december végén elsőként közelítették meg a Holdat. A szakemberek még érdeklődtek a Hold-repülések iránt, de a szovjet politikai vezetés már nem akarta az amerikai űrkísérletek orosz megismétlését. (25)
Georgij Grecsko szovjet űrhajós csalódottan fogalmazott az angol Spaceflight szaklapnak adott interjújában: “Az amerikaiak után már nem volt semmi értelme, hogy a Holdat körülrepüljük.”
A Hold-versenyt azonban a két űrhatalom óriásrakétájának különbsége döntötte el. A Saturn-V első fokozatát öt hajtómű alkotta, míg az N-1-ét harminc! Ezek összehangolt működését, vezérlését, az esetlegesen meghibásodó hajtóművel szimmetrikusan elhelyezkedő hajtómű kikapcsolását egy Kord elnevezésű rendszer végezte. Az amerikai öt hajtóművel szemben azonban ez nem volt könnyű feladat, sőt megoldhatatlannak bizonyult.
Az N-1 első kísérleti repülésére 1969. február 21-én került sor. A holdi orbitális űrhajót és a holdi űrhajót a 7K-LlSz – Zond – automatikus űrhajóval helyettesítették, amelyet az L-3 űrhajó rendszereivel és egy nagy teljesítményű fotóberendezéssel láttak el. A repülés sikere esetén az űrhajó megkerülte volna a Holdat, és jó minőségű felvételekkel tért volna vissza a Földre. A repülés 3. és 10. másodperce között a Kord-rendszer – hibásan! – kikapcsolta az els8 fokozat két hajtóművét, de a rakéta tovább emelkedett. A 66. másodpercben – az erős vibráció következtében az egyik csővezeték eltört, és tűz keletkezett. A rakéta még repülni tudott volna tovább, de a 70. másodpercben 14 km-es magasságban a Kord-rendszer kikapcsolt minden hajtóművet, és a rakéta lezuhant a sztyeppére. Kielemezve a baleset okait, a tervezők úgy döntöttek, hogy a rakétán freonos tűzoltóberendezést helyeznek el.
Az N-1 második próbájára a 7K-LlSz automatikus űrhajóval és a holdi űrhajó makettjével 1969. július 3-án, mindössze két héttel az Apollo-11 startja előtt került sor. Amikor az emelkedő rakéta a villámhárító tornyok magasságába ért, felrobbant az egyik hajtómű, és tűz keletkezett. Az emelkedés jelentős mértékben lelassult, és a rakéta mind jobban oldalára dőlt. A mentőrendszer működésbe lépett, és a 7K-L1Sz űrhajó leszálló berendezése 2 km-re a starthelytől sikeresen földet ért. A hordozórakéta visszazuhant az indítóállványra. A robbanás a starthely mind a hat föld alatti emeletét alaposan megrongálta. Az egyik villámhárító torony is eldőlt, spirál alakba tekeredve. A robbanás ereje a 145 méter magas kiszolgáló tornyot is leugrasztotta síneiről. Annak ellenére, hogy az indítórendszer jelentősen megsérült, emberi áldozata nem volt a balesetnek.
A világ legalábbis annak nyugati fele első ízben szerezhetett tudomást a szovjet kudarcról, mert az Egyesült Államok felderítő holdjai lefényképezték a területet a robbanás előtt és után. A pusztítás oly nagymértékű volt, hogy a Nimbus-3 időjárás-figyelő műhold is észlelte a robbanást és a tüzet.
A Szovjetunió még egy kétségbeesett kísérletet tett. Az Apollo-11 expedíciójával egy időben indította az automatikus Luna-15-öt, hogy az amerikai űrhajósokat megelőzve talajmintát hozzon a Holdról. A Luna-15 azonban leszállás helyett becsapódott a Holdba.
A Hold meghódításában most már érzékelhető hátrányba került a Szovjetunió, amelynek urai ezzel a helyzettel egyáltalán nem kívántak megbékélni. Hatalmas, szinte kimeríthetetlen és politikailag teljesen ellenőrzés nélküli gazdasági erőforrásaikat (nem beszélve a hadiiparban foglalkoztatott tudósok tízezreiről) annak érdekében vetették be, hogy sikerüljön behozni a hátrányt.
Csakhogy az idő azt igazolta, hogy a pénz és a tudomány erőinek koncentrálása amennyiben a technikai háttér nem megfelelő, sem képes rövid időn belül megoldani akut problémákat. Végső soron ez volt az oka annak, hogy a holdversenyben a Szovjetunió pozíciója a Kreml leghatározottabb igénye ellenére folyamatosan romlott.
1972 végére fejeződött be az amerikai Apollo-program, tizenkét asztronauta járt a Holdon. A szovjet vetélytárs kiesésével az eredetileg tervezett utolsó három Holdra szállást pedig már meg sem kísérelték.
{mosimage}A szovjet makacsság azonban a tehetetlenség lomhaságával folytatódott tovább. 1971. júniusában újabb kudarc, majd 1972. novemberében úgy tűnt, rájuk mosolyog a szerencse. Másodpercek hiányoztak csak az első fokozat, azaz a rakéta legkritikusabb részének leválasztásáig, amikor a hossztengely irányában egyre erőteljesebb lökésingadozások jelentkeztek. Az egyre erősebb rezgés következtében a tartószerkezet eltörött, és a rakéta felrobbant.
A kudarcok ellenére az 1-es számú tervezőiroda felújította a programot N-1/L-3M néven. Az új elképzelés szerint a Hold-expedíció az 1970-es évek végére valósulhatott volna meg. A tervezők remélték, hogy az 1974 augusztusára kitűzött újabb start már eredményes lesz. 1974. május 15-én azonban felfüggesztették a további munkálatokat, és Valerij Misin helyére Valentyin Gluskot nevezték ki. Ez lett az N-1 halálos ítélete. Augusztusban törölték a Misin által szorgalmazott ötödik, és az év végére tervezett hatodik startot. De Glusko még ezzel sem elégedett meg, és kiadta a parancsot a megmaradt példányok szétszerelésére. 1976 márciusában a programot végleg befejezték; az N-l rakéta soha többé nem repült.
Eltért-e a szovjet program az amerikaitól? A leváltott Misin akadémikus szerint az N-1/L-3 program sikertelenségének fő oka az volt, hogy a rendelkezésre álló eszközöket szétforgácsolták. Külön-külön tervezőirodákban fejlesztették a hordozórakétákat, a különböző űrhajókat. Szintén külön tervezték a Hold megkerülési programját, nem is beszélve az űrszondák fejlesztéséről. További nehézséget jelentett a Babakin-tervezőiroda által végzett nagyszámú katonai program. Az amúgy is korlátozott pénzügyi lehetőségek is egyre szűkültek, mindenben takarékoskodni kellett. Ugyanakkor az űrrepülések és ezen belül a Hold-utazás által learatható dicsőség, mint a szocialista rendszer elsőbbsége, hangsúlyozott politikai jelentősége nyomasztólag hatott, és állandó sürgetésével az ismert eredményhez, pontosabban eredménytelenséghez vezetett.
Ne feledkezzünk meg egy óriási különbségről. Az Apollo-13 vészhelyzeténél megmutatkozott az amerikai vezet6k rugalmassága, becsületesen megmondták a problémát országnak világnak, egyúttal mozgósították a népet. Egész Amerika egy emberként figyelte a vészhelyzetben lévő űrhajósokat, és mindenki megpróbált a maga módján segíteni.
A Szovjetunióban a vészhelyzeteket soha sem hozták egyidejűleg nyilvánosságra, sőt a. lehet6 legjobban igyekezek eltitkolni mindent, ami nem bizonyította állandóan a szovjet tudomány és technika fölényét. Pedig az is az igazsághoz tartozik, hogy a szovjet űrhajózásban sokkal több vészhelyzet volt, mint az amerikaiban. A szovjet népnek erről sejtelme sem volt, így rögződhetett sokakban, hogy a kozmosz meghódítása meglehetősen egyszerű dolog, míg az űrhajósok tartása drága, és egyáltalán nem kifizetődő.
Az egész világ, a Szovjetunió és Kína kivételével végignézhette, amikor az első ember a Holdra lépett. Tulajdonképpen a szovjet emberek ezt soha nem is láthatták, talán száz ember kivételével. A történelem már értékelte ezt a politikai irányvonalat, nem kell külön minősíteni.
Az amerikaiaknál nincsen álmorális kérdés. 1965-ben ők köszönettel fogadták a szovjet információkat az első űrsétáról, és azonnal módosították programjukat. Addig úgy tervezték, hogy az első űrséta idején az űrhajós nem megy ki az űrhajóból. Először csak a kezét nyújtja ki, majd utána emelkedik ki derékig a kabinból. Ezután feláll, és így tovább.
Ha még a szovjet Hold-program egyes részleteit továbbra is sűrű homály fedi, addig az Apollo történetében hiába keresnénk fehér foltokat.

Ajánljuk...