Szigorúan titkos volt, ma már csak keserű emlék
Az Egyesült Államokban a Mercury-Atlas program befejezése után a kétszemélyes Gemini űrhajókat Titan-II hordozórakétával juttatták a világűrbe. Természetesen a Titan is a kiöregedett katonai rakéták családjából származott. A felsorolt rakéták teljesítménye csak az alacsony Föld körüli pálya elérését tette lehetővé, a Holdhoz vezető útra nagyságrendekkel erősebb "igáslovakra" volt szükség. Meglepőnek tűnhet, de a Holdra szálló ember számára készültek el a történelem első olyan hordozórakétái, amelyeknek nem volt "háborús múltjuk", kifejezetten békés célokat szolgáltak. Közvetlen katonai felhasználásra túlontúl erősek voltak, nagyjából az "ágyúval verébre lőni" kategóriát képviselték. |
|
Ne feledjük: a Szojuznál egy kilencszer nagyobb tömegű rakéta létrehozásáról volt szó! A legegyszerűbb megoldást kereső számítás szerint is mintegy 50 tonnás szerelvényt kell a Hold felé indítani, oda leszállni, onnan visszahozni. Ehhez egy majdnem 3000 tonnás rakétára lenne szükség! És végül ez lett az amerikai Saturn-V. A szovjet világűr történelemben a politika kulcsfontosságú szerepet játszott. Hruscsov korán felismerte, hogy az űrprogram egy-egy látványos sikerét nagyszerűen ki lehet aknázni. Hiszen az első szputnyik, az első élőlény, az első ember, az első nő, az első űrséta a világűrben, mind-mind a szovjet szocialista rendszer fölényét támasztotta alá az amerikai imperialista versenytárssal szemben. A Hold elérése a csúcsot jelentette, azt a célt, amelyet az elmúlt században már nem nagyon lehetett túlszárnyalni. |
|
A legtörekvőbb és nagyon tehetséges Szergej Koroljov főkonstruktőr már az 50-es évek végén megfogalmazta egy óriási hordozórakéta ötletét, amely képes embert szállítani a Holdra. Az N1 rakéta tervezése még John F. Kennedy történelmi bejelentése előtt kezdődött meg, és mégis később ismertük meg, mint az amerikai Apollo-programot. 1963-ban az N1 rakétát 40-50 tonnás emberszállító űrhajó indítására, és a Holdra való leszállásra tervezték, legkésőbb 1967-ben. A terv kiegészítette a korai 60-as évek intenzív szovjet holdkísérleteit. Amikor 1961. május 25-én Kennedy elnök bejelentette, hogy "az évtized végéig embert küldünk a Holdra", Koroljov csillaga is felragyogott, mert élvezte Nyikita Hruscsov feltétlen támogatását. A szovjet párt- és kormányvezetés minden támogatást megadott, kerül, amibe kerül alapon. A Szovjetunió nem lehetett második, ezért Koroljov zöld utat kapott, de a szovjet politikai széljárás nagyon változónak bizonyult. Koroljov rakétájának tervezése a nehézségek miatt lassan haladt. Nemsokára nyilvánvalóvá vált, hogy az N1 a 40-50 tonnás teheremelő képessége nem elegendő a Hold elérésére, az űrhajósok Holdra szállásához. Koroljov nehézségeit Glusko egyet nem értése is növelte. Glusko főtervező saját hajtóműveit javasolta az N1 részére, de Koroljov ezt nem fogadta el. A történelem fintora, hogy 20 évvel később Glusko hajtóművei vitték fel az Enyergija rakétát, lényegében megvalósítva Koroljov elképzelését. A késedelem tehát nőtt, és kezdett szertefoszlani az áhított cél, a Hold elsőként való elérése. |
|
|
Hruscsov fia, Szergej – aki ma amerikai állampolgárként az Egyesült Államokban él – mérnökként dolgozott a Cselomej Tervező Irodában. Kezdte apja figyelmét egy új hordozórakéta, az UR-500-as kódjelű felé terelgetni, amelynek tervezése 1961 óta folyt, és a világ, később Proton néven ismerhette meg. 1961 végén a szovjet Hold-program két részből állt: először az UR-500-assal a Hold megkerülése, előirányzat 1967-1968, másodszor Holdra szállás 1968 őszén. Ekkorra azonban már fokozottan jelentkeztek a műszaki és emberi problémák. Cselomej kecsegtető terve miatt 1962 áprilisában az N1 programot érvénytelenítették, de 1962 szeptemberére a politikai széljárás ismét megfordult. |
Az N1 megújított programját áttekintette egy szakértői bizottság, és úgy döntöttek, hogy 1965-re a rakéta hasznos terhelésének el kell érnie a 95 tonnát, valamint Bajkonur űrrepülőtéren 1964-re el kell készülnie a megfelelő indítóhelynek is. 1964. augusztus 3-án a Szovjetunió minisztertanácsa és az SZKP Központi Bizottsága közös állásfoglalást adott ki a Hold és a világűr kutatásával kapcsolatos munkákról. Ebben a dokumentumban az ember Holdra szállásának megvalósítása alapvető fontosságot és N1/L3 jelzést kapott. N1 a hordozórakéta (N = noszityel, hordozó, hordár), az L3 annak az űrhajórendszernek a jelzése volt, amellyel az űrhajósok a Holdhoz repülhettek, leszállhattak, majd visszatérhettek a Földre. Az eseményeket tovább gyorsította, hogy Hruscsov 1964 októberi leváltása után hatalomra került Leonyid Brezsnyev is elismerte Koroljov abszolút elsőbbségét a Hold-programban. Azonban alig több mint egy esztendő elteltével Koroljov egy sima operációt követően a kórházban váratlanul meghalt, az N1 fejlesztése újabb törést szenvedett. A Koroljov helyére kerülő Vaszilij Misin már nem élvezte a korábbi erőteljes támogatást, és sokkal kevesebb befolyással is rendelkezett. 1967. január 27-én szörnyű hír rázta meg a világot. Az Apollo-1 három asztronautája borzalmas halált szenvedett egy rövidzárlat következtében fellépő kabintűzben. A tiszta oxigén-táplálású Apollo fülkét áttervezték, de az amerikai Holdra szállási program legalább egy éves késésbe került. Ismét felcsillant a nagy lehetőség. 1967 februárjában a Szovjetunió minisztertanácsának utasítására meggyorsították az addigi lassú, lomha végrehajtást és végre-valahára megindult e felkészülés is. 1967 harmadik negyedére tervezték az N-1 rakéta kipróbálását, és 1968 harmadik negyedében az ember leszállását a Holdra. Azaz úgy határozták meg ezeket az id6pontokat, hogy a Holdra először szovjet ember szálljon le, annak ellenére, hogy az egész program jóváhagyása öt évvel később történt meg, mint az amerikaiaké. 1967 márciusa és 1970 októbere között 22 kísérleti repülés zajlott le a szovjet Hold-programban, beleértve az UR-500-as rakétateszteket is, de ezek közül csak egyetlen egy volt száz százalékban sikeres: az 1969. augusztus 8-án visszatért Zond-7. A szovjet holdprogram, mintha "hegynek ment volna felfelé", úgy lassult le egyre jobban. 1967. április 24-én leszállás közben a Szojuz-1 űrhajó lezuhant, és Vlagyimir Komarov életét vesztette. Csak jóval később derült ki, hogy az űrhajót a program teljes befejezése előtt visszahívták a sorozatban fellépő műszaki hibák miatt. A Szojuz-2-vel a repülés másnapjára tervezett összekapcsolást is elhalasztották, és csak 1969 januárjában került sor a program végrehajtására a Szojuz-4 és -5 űrhajókkal. Jeliszejev és Hrunov külső átszállással ment át az utóbbiból az előbbibe, mint ahogy a holdi űrhajóból szálltak volna át a Földre visszatérő űrhajóba. A bökkenő csak az, hogy a szovjet holdi űrhajót egyszemélyesre tervezték! Ez legalább 50 százalékkal csökkentette a holdutazás sikeres végrehajtásának esélyeit. 1967 elején a szovjet vezetés utasítást adott a Holdra szállás megvalósítására, 1968 végére. Szükség esetére pedig a Hold körülrepülését rendelte el. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom közelgő ünnepére, 1967 novemberében világossá vált, hogy a februárban elfogadott határidők nem reálisak, ezért az N1 repülési próbáit áttették 1968 harmadik negyedére. Az új határidőt sem sikerült azonban betartani, mert kevés volt a pénz. Csak 1968. május 7-én szállították ki a starthelyre az N-l rakéta első repülőképes példányát. Elkezdődtek a hosszadalmas ellenőrzések és javítgatások, amelyek 1969 januárjáig tartottak. De most már tényleg eljött a tényleges repülési próbák ideje. 1968 nyarán a NASA-ra egyre erősődő nyomás nehezedett. Sorban érkeztek az információk a CIA-tól, a DIA/INR memorandum tájékoztatta Johnson elnököt egy közeljövőben esedékes szovjet holdkerülő repülésről és a tervezett Holdra szállásról. Valószínűleg innen datálódik az Apollo-program gyorsítása, az Apollo-8 útjának módosítása, hogy az eredeti tervektől eltérően holdkomp nélkül, de induljon a Hold körülrepülésére. első ízben indult a Hold felé, három embert szállító űrhajóval a csúcsában, 1968 decemberében. Az Apollo-8 sikeresen valósította meg Verne Gyula álmát, "az ágyú koncepciójától" eltekintve szinte tökéletes azonossággal, pontossággal. Az amerikaiak sietségét az indokolta, hogy a szovjet holdűrhajó automatikus változata Zond-5 néven a Hold megkerülése után sikeresen visszatért a Földre 1968 szeptemberében. Bár az orbitális kabin nélküli Szojuz változatban, a nyolcnapos holdutazás minden bizonnyal jelentős terhet rótt volna a két szovjet kozmonautára, ez nyomott volna legkevesebbet a latban. A Proton-rakéta rendkívül mérgező hajtóanyag-komponense csak ember nélküli kísérletet tett lehetővé. Fedélzetén már az első élőlények is eljutottak a Hold térségébe, és ezzel újabb riadalmat okoztak az amerikaiaknak. Kering egy olyan változat is, amely szerint az utolsó pillanatban csempészték a Zond fedélzetére a teknősöket, illetve egy teknőst. A teknős(ök) és a kísérleti rovarok épségben tértek vissza a Földre, bár az irányítás hibája miatt a Szovjetunió szárazföldi területe helyett az Indiai-óceánra történt a leereszkedés. A következő Zond a leszállás során elvesztette hermetikusságát, majd az ejtőernyője előbb vált le a tervezettnél. Az űrkabin lezuhant, és darabokra törött. Szerencsés módon a filmkazetták nem sérültek meg, így a szovjet szakemberek "első kézből" kaphattak színes felvételeket a Holdról. |
|
Következett a december 9-ére tervezett repülés. A felkészült és türelmetlen, a Hold körülrepülésére kijelölt, három űrhajóspáros levelet írt az SzKP Politikai Bizottságának, amelyben jelezte, hogy az utóbbi három Zond repülési hibái ellenére készek decemberben a Holdhoz repülni, hogy megelőzzék az amerikaiakat. A három páros el is utazott a bajkonuri bázisra, ahol több mint egy hétig vártak a startengedélyre. A szerelőcsarnokban készen állt a Proton hordozórakéta, tetején az űrhajósokra váró Zonddal. A repülési engedély azonban nem érkezett meg! Így az amerikaiak űrhajósai, Borman, Lovell és Anders, az Apollo-8 űrhajón 1968 december végén elsőként közelítették meg a Holdat. |
|
A szakemberek még érdeklődtek a Hold-repülések iránt, de a szovjet politikai vezetés már nem akarta az amerikai űrkísérletek orosz megismétlését. Georgij Grecsko szovjet űrhajós csalódottan fogalmazott az angol Spaceflight szaklapnak adott interjújában: "Az amerikaiak után már nem volt semmi értelme, hogy a Holdat körülrepüljük." A Hold-versenyt végül is a két űrhatalom óriásrakétájának különbsége döntötte el. A Saturn-V első fokozatát öt hajtómű alkotta, míg az N-1-ét harminc! Ezek összehangolt működését, vezérlését, az esetlegesen meghibásodó hajtóművel szimmetrikusan elhelyezkedő hajtómű kikapcsolását egy Kord elnevezésű rendszer végezte. Az amerikai öt hajtóművel szemben azonban ez nem volt könnyű feladat, sőt megoldhatatlannak bizonyult. Az N-1 első kísérleti repülésére 1969. február 21-én került sor. A holdi orbitális űrhajót és a holdi űrhajót a 7K-LlSz – Zond – automatikus űrhajóval helyettesítették, amelyet az L-3 űrhajó rendszereivel és egy nagy teljesítményű fotóberendezéssel láttak el. A repülés sikere esetén az űrhajó megkerülte volna a Holdat, és jó minőségű felvételekkel tért volna vissza a Földre. A repülés 3. és 10. másodperce között a Kord-rendszer – hibásan! – kikapcsolta az els8 fokozat két hajtóművét, de a rakéta tovább emelkedett. A 66. másodpercben – az erős vibráció következtében az egyik csővezeték eltört, és tűz keletkezett. A rakéta még repülni tudott volna tovább, de a 70. másodpercben 14 km-es magasságban a Kord-rendszer kikapcsolt minden hajtóművet, és a rakéta lezuhant a sztyeppére. Kielemezve a baleset okait, a tervezők úgy döntöttek, hogy a rakétán freonos tűzoltóberendezést helyeznek el. Az N-1 második próbájára a 7K-LlSz automatikus űrhajóval és a holdi űrhajó makettjével 1969. július 3-án, mindössze két héttel az Apollo-11 startja előtt került sor. Amikor az emelkedő rakéta a villámhárító tornyok magasságába ért, felrobbant az egyik hajtómű, és tűz keletkezett. Az emelkedés jelentős mértékben lelassult, és a rakéta mind jobban oldalára dőlt. A mentőrendszer működésbe lépett, és a 7K-L1Sz űrhajó leszálló berendezése 2 km-re a starthelytől sikeresen földet ért. A hordozórakéta visszazuhant az indítóállványra. A robbanás a starthely mind a hat föld alatti emeletét alaposan megrongálta. Az egyik villámhárító torony is eldőlt, spirál alakba tekeredve. A robbanás ereje a 145 méter magas kiszolgáló tornyot is leugrasztotta sínjeiről. Annak ellenére, hogy az indítórendszer jelentősen megsérült, emberi áldozata nem volt a balesetnek. A világ legalábbis annak nyugati fele első ízben szerezhetett tudomást a szovjet kudarcról, mert az Egyesült Államok felderítő holdjai lefényképezték a területet a robbanás előtt és után. A pusztítás oly nagymértékű volt, hogy a Nimbus-3 időjárás-figyelő műhold is észlelte a robbanást és a tüzet. A Szovjetunió még egy kétségbeesett kísérletet tett. Az Apollo-11 expedíciójával egy időben indította az automatikus Luna-15-öt, hogy az amerikai űrhajósokat megelőzve talajmintát hozzon a Holdról. A Luna-15 azonban leszállás helyett becsapódott a Holdba. A Szovjetunió a holdversenyt végérvényesen elvesztette. A Kreml urai azonban ezzel a helyzettel egyáltalán nem kívántak megbékélni. Hatalmas, szinte kimeríthetetlen és politikailag teljesen ellenőrzés nélküli gazdasági erőforrásaikat (nem beszélve a hadiiparban foglalkoztatott tudósok tízezreiről) annak érdekében vetették be, hogy sikerüljön behozni a hátrányt. Csakhogy az idő azt igazolta, hogy a pénz és a tudomány erőinek koncentrálása amennyiben a technikai háttér nem megfelelő, sem képes rövid időn belül megoldani akut problémákat. Végső soron ez volt az oka annak, hogy a holdversenyben a Szovjetunió pozíciója a Kreml leghatározottabb igénye ellenére folyamatosan romlott. |
|
{mosimage}
|
1971. júniusában újabb kudarc következett. Június 27-én moszkvai idő szerint 02:15:07 indult az N1 ezúttal a 2-es számú starthelyről. Ez sem hozott szerencsét. Nagyjából 250 méteres magasságban vezérmű hiba miatt a rakéta váratlan forgásba kezdett hossztengelye körül, majd a második és harmadik fokozat között kettétört. Pillanatokkal később az önállósodott felső részben lévő harmadik fokozat tüzelőanyag tartálya felrobbant, majd a "B" és a "D" fokozat jutott hasonló sorsra. A levált alsó rész közben tovább repült, de a vezérmű már nem befolyásolta irányát. Másodpercekkel később kb. 20 méter átmérőjű, 15 méter mély krátert hozott létre, darabjai tíz négyzetkilométernyi területen szóródtak szét. |
1972. november 23-án, moszkvai idő szerint 09:11:52-kor ismét próbálkoztak. Úgy tűnt, hogy ezúttal elérik az annyira áhított sikert. Az N1-es rakéta rendben felemelkedett, és a magasba tört. A repülés 107. másodpercében – mindössze 13 másodperccel az 1. fokozat, vagyis a rakéta legkritikusabb részének normális leállása előtt – a hossztengely irányában egyre erőteljesebb lökésingadozások jelentkeztek. Az erősödő rezgések következtében a tartószerkezet eltört, és a rakéta felrobbant. A kudarcok ellenére az 1-es számú tervezőiroda felújította a programot N1/L3M néven. Az új elképzelés szerint a Hold-expedíció az 1970-es évek végére valósulhatott volna meg. A tervezők remélték, hogy az 1974 augusztusára kitűzött újabb start már eredményes lesz. 1974. május 15-én azonban felfüggesztették a további munkálatokat, és Vaszilij Misin helyére Valentyin Gluskot nevezték ki. Ez lett az N1 halálos ítélete. Augusztusban törölték a Misin által szorgalmazott ötödik, és az év végére tervezett hatodik startot. De Glusko még ezzel sem elégedett meg, és kiadta a parancsot a megmaradt példányok szétszerelésére. Az N1 történetének végére az 1976 márciusában a program végleges befejezése tette a pontot. |
|
Elérési út az N1 mozihoz: http://www.videocosmos.com/realvideo.shtm
