Űrmagyar – 2. (Két év az űrhajósiskolában, nyolc nap a kozmoszban)
Egy kis erdő közepén fekvő Csillagvárosban maga Alekszej Leonov segített lakásuk kiválasztásánál, amelyek a 13. emeleten voltak, de az orosz számozás – babonából? – csak 12-iknek tüntette fel.
A felkészülés első részében öt nemzet (bolgár, magyar, kubai, mongol és román) tíz képviselője 3 hónapos elméleti alapkiképzést kapott űrhajózási alapfogalmakból, a kozmikus testek mozgásával foglalkozó űrdinamikából, az űrtávközlés alapjait magában foglaló űrtávközlésből és űrszerkezettanból. Az általános ismeretek elsajátítása mellett az ún. „űrzsargont” is meg kellett tanulniuk, hiszen ezekkel a kifejezésekkel még magyarul sem találkoztak, nemhogy oroszul. Az űrhajózásban rengeteg a rövidítés, az egyes rendszerek nevét tényleg már csak „címszavakban” lehet használni, mert a teljes szövegre nincs elég idő.
A gyakorlati alapkiképzés két hónapig tartott, és az űrhajósjelöltek számára részben ismerős feladatokat tartalmazott: mű- és navigációs repüléseket. A felkészülési programban szerepelt tíz ejtőernyős ugrás is, amely bizony nem tartozik a vadászpilóták kedvenc foglalatosságai közé, hiszen mindegyikükben ott van kitörölhetetlenül, hogy „ép gépet, ép ember, ép ésszel sosem hagy el!”
Ezután került sor a nemcsak ínyükre való, hanem talán a legemlékezetesebb, legtöbb élményt nyújtó gyakorlati foglalkozásra: a súlytalansági repülésre. Földi körülmények csak repülőgépen lehet valódi súlytalanságot előállítani, ezért a szovjet űrhajósok részére egy Tu-104-es utasszállító repülőgépet alakítottak át erre a célra. Belsejéből kivették az összes ülést, egy nagy, szabadon belebeghető teret nyerve, amelyben a szabadesés törvénye alapján kb. 22-24 másodpercig élvezhették a súlytalanságot.
Túlélési gyakorlatok szárazon és vízen
A gyakorlati kiképzés utolsó fázisát a túlélési gyakorlatok alkották. A különleges esetben, különleges helyre leszálló űrhajó személyzetének biztosítania kell életfeltételeit a kereső-mentő szolgálat megérkezéséig kihasználva azokat a lehetőségeket, amelyeket a természet, és az űrhajó berendezései adnak. Ilyen jellegű gyakorlatokat a szovjet űrhajósok változatos klimatikus körülmények között jégmezőn, sivatagban, hegyen, óceánokon is végeznek, de az idő rövidsége miatt a magyar jelöltek csak kétféle kiképzést kaptak: szárazföldre, illetve vízre.
Az első (36 órás) gyakorlatra Csillagvárostól nem messze, erdőben, mocsaras területen került sor. Miután a leszállóegység ejtőernyőjét szépen, komótosan az erdő fáiba belegabalyítva széthúzták, a biztosító osztag elvonult, majd egy kilométernyire letáboroztak. Rádiókapcsolat ugyan volt a kabin és köztük, de csak egyoldalú: ők soha nem válaszoltak.
Magyari Béla így emlékezett vissza:
„Amikor kijöttünk a leszállóegységből, mindjárt fölmértük a helyzetet, hol vagyunk, milyen lehetőségeink vannak. Levetettük a szkafandert, átcseréltük száraz, melegebb, vízhatlan ruhára, mert elég nedves volt a talaj, és tábortüzet gyújtottunk. Elővettük a hordozható vésztartalék dobozát: ebben rádió, jelzőrakéták, gyógyszer, kötszerek, élelmiszer és víz található, továbbá különböző eszközök arra, hogy megkönnyítsék életkörülményeinket.
Fölhasználtuk az űrhajó leszállóegységéből elmozdítható részeket. Kiemeltük az ülésbetéteket, és mint egy szánkót (pl. fa szállítására) használtuk. Ott volt az 1000 négyzetméteres ejtőernyő is, ami nagyon jónak bizonyult függőágyak készítésére. Azon kívül kivágtunk belőle egy jókora darabot, készítettünk egy sátrat magunknak, mert kezdett szemerkélni az eső. Főztünk magunknak teát, feketekávét, és haraptunk is valamit. Az űrhajóban levő élelmiszer körülbelül 3 napra elég, de koplalva kibírunk akár egy hetet is. A vízzel már sokkal rosszabb a helyzet, mivel a vésztartalékban csak fejenként 2-2 liter található. Ezért megmetszettük a nyírfákat, s onnan, 3-4 óra alatt kb. félliternyi iható nedűt tudtunk kinyerni. A szárazföldi kiképzésnek az a vége (ezt külön gyakoroltuk), hogy rádiózunk, begyújtjuk a füstölőrakétákat. Aztán meg is jött a helikopter.”
A vízre szállási kiképzésnél ahhoz szoktatták az űrhajósokat, milyen érzés az űrhajóban, miközben az óceán hullámzik, jobbra-balra, minden oldalról taszigálja a kabint. Ez elég megterhelő az egyensúlyi szervre, mivel teljesen rendszertelen a mozgás. Fizikailag is nagyon nehéz kibírni azt az 5-6 órát, amíg „meg nem érkezik” a kereső-mentő szolgálat.
A Dzsanyibekov-Magyari páros gyakorlatánál teljesen sima volt a tenger, nem volt hullámzás. A gyakorlatvezető rövid idő után megunta a várakozást, és megkérte a békaembereket, kezdjék el hárman hintáztatni az űrhajót. A Kubaszov-Farkas páros esetében pont fordítva történt: éppen azon a határon volt a hullámnagyság, amelyen a gyakorlatot még végre lehetett hajtani. Meg is sajnálta őket a gyakorlatvezető, és – mily nagylelkűség! – olyan 3,5 óra múlva már mondta is nekik: folyik be a víz, fiúk! A kabint ugyanis csak végszükség esetén szabad elhagyni, akkor, ha az már elkezd süllyedni. A kabin elhagyására 20 mp áll rendelkezésre, és először a parancsnok hagyja el a kabint, majd egy 10 m-es zsinóron utána dobva a vésztartalékos dobozt, követi a társa. Háttal kell kiugrani, mert a vízre érkezés pillanatában egy kis palackból rögtön felfújódik a Nyiva nevű mentőöv. Egyensúlyozni, mozogni viszont állandóan kell, nehogy kihűljön az ember. És ha a rádiós segélykérésre feltűnik a várva-várt mentőrepülőgép, rögtön nyitni kell a jelzőrakétákat!
Szojuzon és Szaljuton – még csak Csillagvárosban
A csillagvárosi űrhajóskiképző központ nagytermében megtalálható mind a Szaljut-6, mind a Szojuz űrhajó gyakorló példánya, amelyek a súlytalanságot és a túlterhelést leszámítva minden külső és belső információt teljes értékben tudnak előállítani. Szojuzból kettő is akad: az egyikben a repülési programot, a másikban a megközelítést-dokkolást lehetett gyakorolni.
Az űrhajó tájolásához szükséges csillagászati alapismereteket, majd fél éven keresztül, heti két alkalommal a csillagvárosi planetáriumban sajátították el, ahol megismerték az északi és déli éggömb csillagképeit is.
1978 decemberében „ekipázsokba”, személyzetekbe sorolták be őket, kiválasztva parancsnokaikat. Ettől fogva a fő- és tartalék személyzet szerint gyakorolták a tényleges program szerinti repülés minden fázisát.
A Kubaszov-Farkas páros lett az első számú, a Dzsanyibekov-Magyari kettős a tartalék személyzet. Az előttük repülő Interkozmosz-űrhajósokkal ellentétben tehát nekik már a kezdetben megmondták, hogy ki fog repülni, és ki lesz a tartalék. A közhiedelemmel ellentétben nem a két magyar között választottak, hanem a szovjet repülési terveknek megfelelően Kubaszov következett (2 űrrepüléssel a háta mögött) a sorban és nem az újonc Dzsanyibekov. Ráadásul Kubaszov a szovjet-lengyel űrrepülés tartalék személyzetének volt a parancsnoka, míg Dzsanyibekov nem vett részt az első Interkozmosz-csoport felkészülésében. Kubaszov könyvében így ír a tartalék szerepéről:
„A tartalék fokozatosan beleéli magát a szerepébe és megszokja azt. Persze a legjobb, ha a tartaléklegénység az alaplegénység segítőtársa lesz, de a tartalék szerepe nehéz. Hiszen mindent az kap meg, aki repül: magát a repülést, a sikerrel végrehajtott feladat örömét, a tudatot, hogy a felkészülés évei nem vesztek kárba. És ráadásul még a hírnév is az övé … Aki a Földön marad, keveset kap, keveset.
Fájó érzés? Persze, hogy az. Ha ugyanannyi erőfeszítést és időt fordítottál a felkészülésre, ha meggyőződésed, hogy ugyanolyan jól végrehajtanád a feladatot, mint a társad, akkor nagyon nehéz megbékélni a gondolattal, hogy nem te repülsz, hanem az a másik…
Miért nem oldható meg a probléma úgy, hogy a legénység közül az repül majd, akinek jobb a felkészültsége, akit objektív ismérvek alapján választanak ki a felkészítésünkkel foglalkozó oktató-mérnökök?
Első hallásra mindez logikus – repülni csak a jók közül is a legjobbak fognak. De értsenek velem egyet, ilyen esetben a személyzetek között óhatatlanul is egy távolról sem ártatlan versengés alakulna ki. Ez aztán tükröződhet az emberek egymáshoz való viszonyán, nyugtalan körülményeket teremthet, pszichikailag kikészítheti a legénységet még a start előtt. Ezért, én úgy gondolom, mégis csak helyesebb, ha már a felkészülés kezdetén kijelölik az alap- és a tartaléklegénységet.
Vlagyimir Dzsanyibekov és Magyari Béla bár nem vesztették el reményüket, hogy repülhetnek – ezt az érzést minden tartalék melengeti a lelke mélyén -, láttam, milyen letaglózott volt Magyari Béla a bizottság záróülése után. Amikor bejelentették, hogy a mi legénységünket javasolják, Béla elsápadt: az utolsó pillanatig reménykedett.”
Az első három-négy gyakorlat közben az egész programon végigfutottak, különleges esetek nélkül, majd a következőkben bármikor „közbejöhetett” valamilyen gikszer, és közbe is jött. Ezt mindig váratlanul, kívülről, és ami a legfontosabb, az űrhajósok tudta nélkül idézték elő, életszerű körülményeket teremtve egy-egy különleges hibához, vészhelyzethez, melyek az űrrepülés bármelyik pillanatában bekövetkezhetnek.
A Szaljut-6 űrállomás műszaki megismerése csak nagy vonalakban szerepelt a tanulmányokban. Inkább arra helyezték a hangsúlyt, hogy mi hol található, hogyan kell működtetni mindazt, ami a mindennapi élethez, a kutatómunkához szükséges, például a regeneráló berendezéseket, az MKF-6-os fényképezőgépet, az orvos-biológiai műszereket.
A felkészülés végén megismerkedtek azokkal a technológiai, orvos-biológiai és egyéb kísérletekkel, amelyek a tudományos kutatóprogramban szerepeltek. Ehhez még meríteniük kellett a geológiai, fotótechnikai, és meteorológiai ismeretekből. Nagy segítséget és kiegészítő útmutatást kaptak a kiutazott magyar szakemberektől a tudományos program végrehajtásához.
A kiképzéssel párhuzamosan elkészültek a testre szabott ülésbetétek és szkafanderek is. A felkészülést némi centrifugázás egészítette ki: ekkor már „csak” azokat az értékeket kellett elviselniük, amelyek a fel- és leszálláskor érik az űrhajósokat. Természetesen a felkészülés egyetlen fázisa sem mentette fel a jelölteket a folyamatos orvosi felügyelet alól, sőt, ahogy közeledett az űrutazás ideje, egyre többször és egyre alaposabban került arra sor.
A kiképzés és a fizikai felkészítés befejeztével következtek a reggeltől-estig tartó elméleti és gyakorlati vizsgák, amelyeken szintén szerepeltek különleges esetek. A sikeres vizsgák után az 50-es gyári sorszámú űrhajóval indulhatott volna az első magyar űrhajós a világűrbe.
Elmarad az űrrepülés
Az 1979. június 6-án 21 óra 15 perckor (magyar idő szerint) induló Szojuz-34 űrhajó fedélzetén nem volt ott az első magyar űrhajós, sőt űrhajósok egyáltalán nem foglaltak helyet rajta. Fő feladata a Szaljut-6 űrállomás két lakójának biztonságos leszállítása volt a Földre. A manőverre azért volt szükség, mert 1979 áprilisában a Szojuz-33 főhajtóművének meghibásodása miatt az első szovjet-bolgár legénység nem tudott kikötni az űrállomáson.
A szovjet alaplegénységet felszállító Szojuz-32 űrhajót az előírt időben nem tudták visszahozni a Földre, mert a Szojuz-33 dokkolása elmaradt. Közismert, hogy a korai Szojuzok világűrben tölthető garanciaideje 90 nap volt, így nem maradt más hátra, mint az eredeti program megváltoztatása: a Szojuz-34 a szovjet-magyar űrpáros nélkül indult a Szaljut-6 űrállomásra, hogy lehozza a Ljahov-Rjumin párost. A Szojuz-32 ugyancsak emberek nélkül tért vissza a Földre 108 napos űrbéli tartózkodás után, 20 %-kal meghaladva a garanciaidőt. A leszállás minden tekintetben sikeres volt, de a szovjet szakemberek érthetően nem akartak kockáztatni semmit.
A magyar űrhajósnak még egy hosszú évet kellett várnia.
Magyar a világűrben 5.4.3.2.1.start!
Május 26-án, hétfőn este ott magasodott a rakéta a bajkonuri 1-es számú indítóállásban. Még 63 perc volt az indításig, amikor az „egyórás készültségnél” lekapcsolták a hőmérséklet-szabályzó berendezés vezetékeit, és az űrhajóról sorra érkeztek a jelentések:
„A szkafander hermetikusan záródik”, „az öveket bekapcsolták”, „az irányítóműszerek működőképesek” – és végül: „a legénység teljesen készen áll a startra” – közölték a központi irányítóterem képernyőjén feltűnő feliratok.
A rácsos tartók virágszirom szerűn szétnyíltak, majd lassan eltávolodtak a rakétától, amelyet most már csak a tápláló tömlők, a sűrített gázokat szállító csövek, néhány köteg kábel, valamint a láthatatlan rádióhullámok kötöttek a földhöz. A kabinban a két űrhajós nyugodt, megfontolt mozdulatokkal végezte az utolsó előkészületeket.
Néhány perc múlva az utolsó szakemberek is elhagyták a startállást, helyet foglalnak az irányító fedezékben, míg mások a megfigyelőállásra sietnek. (Magyari Bélának megadatott, hogy a rakéta indítását a csak 500 méternyire lévő megfigyelőállásból nézhette végig).
Az indításhoz már csak a perceket számolták, amikor az indítás műveleti és teljhatalmú parancsnoka utasítást adott:
– Kulcsot a starthoz!
A vezérlőpultnál ülő kezelő – a parancs nyugtázása után – a kulcsot a vezérlőpult mélyedésébe helyezte, és elfordítva működésbe hozta az indítást előkészítő műszereket, hogy ettől fogva az automatika vegye át az indítás további műveleteinek irányítását. (A kulcsot egyébként az űrrepülés befejezése után – immár hagyományos emlékként – átadtak az űrhajósoknak.)
A feszült csendben száz és száz szem tapadt a műszerekre, képernyőkre, amikor a „Föld-fedélzet kapcsolatot megszakítani!” utasításra a rakétától eltávolodott a kábel- és tömlőtartó állvány. Ezzel megszűnt minden fizikai kapcsolat a rakéta és a föld között.
– Gyújtás! 5, 4, 3, 2, l, és végül: Start!
Egy pillanatig – milyen hosszú volt ez a pillanat! – nem történt semmi. Aztán egy villanás; majd színpompás lángok törtek elő a hajtóművekből, mennydörgés remegtette meg a földet, és a rakéta függőlegesen a magasba tört.
A kiutazott magyar szakemberek sokat segítettek a tudományos program felkészülésében. Apáthy István mérnök és dr. Remes Péter orvos-ezredes a trenázs Szaljut-6 irányítópultjánál (dr. Remes Péter).
Valerij Kubaszov és Farkas Bertalan néhány másodperces időközökben felváltva jelentették a földnek: „a repülés normális, közérzetünk jó”. A rakéta sebessége egyre növekedett, miközben a földről látható tűzgolyó egyre kisebb és kisebb lett. Egy perc után levált a hordozórakéta első fokozata, miközben tisztán hallatszik a jól ismert hangú, kissé magyaros kiejtésű, orosz nyelvű jelentést. minden rendben, majd Farkas Bertalan megadta azokat az adatokat a Földnek, amelyekért ő felelt.
Három perc múlva levált a második, majd újabb öt perc elteltével a harmadik fokozat is. A start óta ötszáznegyvenöt súlyos másodperc telt el, idegőrlő másodpercek, hiszen minden űrrepülés legkritikusabb szakaszának egyikén vannak túl. Az óránként 28 ezer kilométeres sebességgel száguldó űrhajó az előre kiszámítotthoz közeli pályára állt. Magyarország pedig, mint az Interkozmosz program aktív résztvevője, a világon hetedikként belépett az űrhajózó nemzetek sorába.
Az addigi gyakorlatnak megfelelően, az első Föld körüli keringést követően – másfél órával az indítás után – került volna sor az űrrepülés hivatalos bejelentésére. A magyar küldöttség még korábban kiharcolta, hogy ne kelljen másfél órát várni, már 30 perc elteltével értesülhessen hazánk lakossága a történelmi eseményről, hiszen az indítást követő 10. percben az amerikaiak már tudják, újabb 10 perc múlva már tudják Nyugat-Európában is. És ha tudják Nyugat-Európában, akkor egyes dunántúli városokban az osztrák televízió híradásából hamarabb fogják megtudni, hogy egy honfitársuk tartózkodik az űrben, mint ahogyan azt az MTI bejelenti.Némi értetlenkedés után a szovjetek hozzájárultak – a 30 perces közléshez! Érdekes módon a magyar rádió 22 óra 10 perckor, adását megszakítva mondta be a hírt:
1980. május 26-án 20 óra 20 perckor (magyar idő szerint és minden további idő is magyar idő) felemelkedett a Szojuz-36 űrhajó, melynek parancsnoka: Valerij Kubaszov, a Szovjetunió űrhajóspilótája, kutatóűrhajósa Farkas Bertalan, a Magyar Népköztársaság állampolgára.
A Szojuz-36 rendben pályára állt, és megkezdte keringését bolygónk körül. Farkas Bertalan jól viselte az emelkedés alatti túlterhelést, és a súlytalanság első órái sem viselték meg. Miután a repülés első három fordulata alatt ellenőrizték az űrhajó rendszereinek állapotát, levették a kissé kényelmetlen űrruhát, elvégezték a szükséges manővereket, majd reggel 3 óra 16 perckor nyugovóra tértek.
A magyar űrhajós fogadtatása – Magyarországon
Hajnalban – miközben a Szojuz-36 legénysége aludt – megjelentek az első újságok, melyek címoldalukon öles betűkkel tudatták a hírt. Az addig két példányban, zárt borítékokban létező magyar űrhajós Farkas Bertalanban öltött testet a kirakatokban megjelenő színes tablókon. A Magyar Posta ötforintos bélyeg kiadásával emlékezett meg az első szovjet-magyar közös űrrepülésről. Színes képeslapsorozatot jelentetett meg a Képzőművészeti Alap Kiadó Vállalata több mint egymillió példányban. A Magyar Nemzeti Bank száz forint névértékű emlékpénzérmét bocsátott ki.
A Hanglemezgyártó Vállalat rekord gyorsasággal dobta piacra „űrlemezét”: az egyik oldalán Farkas Bertalan start előtti szavaival, a start hangjaival, a másikon Presser Gábor és Sztevanovity Dusán erre az alkalomra írt dalával. A boltokban megjelentek az Interkozmosz-sapkák, -trikók, -jelvények, -matricák, amelyeknek 1979-es „kiadása” ma is komoly értéket jelent a gyűjtők számára.
Az ország minden részéből áradtak a táviratok az MSZMP Központi Bizottsága, a budapesti szovjet nagykövetség, a Honvédelmi Minisztérium és a szülők címére. A posta tájékoztatása szerint estig mintegy ötezer táviratot továbbítottak.
Egy hét a Szaljut-6 űrállomáson
Május 27-én 21 óra 56 perckor, a 18. keringés folyamán a Szojuz-36 űrhajó összekapcsolódott a Szaljut-6 – Szojuz-35 űrkomplexummal. A szükséges ellenőrzések után Kubaszov parancsnok és Farkas Bertalan kutatóűrhajós átszállt a Szaljut-6 űrállomásra, ahol Leonyid Popov és Valerij Rjumin fogadta őket. Megkezdődött a nemzetközi személyzet kutatóprogramja. Íme, az egyhetes munka összefoglalása:
Farkas Bertalan az első napra előirányzott kísérletek közül az Interferon-I nevűvel kezdett, majd egy szintén magyar műszerrel, a Pillével megmérte a testét érő sugárterhelést, majd sor került az első olvasztási kísérletre is. (A tudományos programok közül Farkas Bertalannak a földfotózás, míg az űrkemencés olvasztás Magyari Bélának jutott, aki. a későbbiekben ebből írta doktori disszertációját.) Farkas Bertalan – mint az az űrből közvetített tévéadáson is látszott – nagyon gyorsan alkalmazkodott a kozmikus körülményekhez. Jó kedélyállapotban számolt be a magyar televíziónézőknek az űrállomáson töltött első nap eseményeiről.
A második napon is egész sor tudományos kísérletet végeztek el. Folytatták az Interferon orvosi-biológiai kutatásokat, majd a Szplav mini-olvasztókemencében eltérő fajsúlyú fémek keveredését vizsgálták. Késő este az Oprosz nevű pszichológiai kísérletben adtak választ a szakemberek azon kérdésére, hogy miképpen alkalmazkodtak az űrrepülés sajátos körülményeihez. Elkezdődött a földfelszín vizuális megfigyelése is. A magyar űrhajóst elsősorban az óceánok érdekelték, a Falkland-szigetek környéki áramlatokat vizsgálta. Az este folyamán kisebb pályamódosítást hajtottak végre, melynek eredményeként az űrkomplexum négy kilométerrel került feljebb. A napot ismét nyilvános televízióadás zárta, melyben Farkas Bertalan ismét beszámolt az aznap végzett munkáról.
A harmadik munkanapon felvételeket készítettek a Földről az NDK-ban gyártott MKF-6 „mindent tudó” fényképezőgéppel, mellyel egyidejűleg hat különböző hullámhossz-tartományban lehet felvételeket készíteni. A kísérletnek az erőforrás-kutatásban van hatalmas jelentősége. Megvizsgálták a Balaton szennyeződését, az Eutróf-program keretében. Este a szokásos űr-föld sajtóértekezletet következett. Ezúttal a földi irányítóközpontban helyet foglaló külföldi újságírók kérdéseire a világűrből, a Szaljut-6-ról érkezett a válasz. Az űrhajósok értékelték az addig végzett munkát, és tájékoztatták az újságírókat a még előttük álló feladatokról. Farkas Bertalan bemutatta azokat a tárgyakat, amelyeket jelképként vitt magával az űrállomásra: többek között a budapesti felszabadulási emlékmű kicsinyített mását, a csepeli szikratávíró makettjét, egy dobozka földet a magyar űrhajós szűkebb hazájából, a KISZ-, az Úttörő Szövetség és az MSZBT jelvényeit. Minikönyvekből valóságos könyvtárat vittek magukkal: az Internacionálé szövegét harminc nyelven, a Magyar Népköztársaság alkotmányát és a lenini Békedekrétumot. Velük volt még annak a moszkvai Izzólámpagyár egyik brigádjának a zászlaja, amely nemcsak felvette Farkas Bertalan nevét, nemcsak tagjává választotta őt, hanem az „igazoltan távol lévő” űrhajóstag normáját is teljesítették. Az érte járó nyereséget a békealapra fizették be. A sajtóértekezlet a késő esti órákba nyúlt, ezért az űrnégyes tagjai a tervezettnél később tértek nyugovóra.
A negyedik munkanap szabad szombatra esett, de a zsúfolt program miatt az űrhajósok nem pihenhettek a Szaljut-6 űrállomáson. Annyi engedményt kaptak, hogy az éjszakába húzódó sajtóértekezlet miatt később kezdhették meg a napot, melyen folytatták az elkezdett kísérleteket, majd együtt ebédeltek. Farkas Bertalan hazai ízekkel kínálta szovjet űrhajóstársait. Délután folytatták a bioszféra megfigyelését. Földi közreműködéssel és a Balaton-készülék segítségével megvizsgálták az űrhajósok munkavégző-képességét, kedélyállapotát. A vizsgálat jó eredménnyel zárult, amit az érdekeltek maguk is megerősítettek. Ahogy elmondták, jól alszanak és jó az étvágyuk. Egy különleges „űrmérleg” segítségével kiderült, hogy Farkas Bertalan a felszállás óta húsz dekát fogyott.
Vasárnap is folytatták Farkas Bertalanék a Föld megfigyelését és ismét fényképfelvételeket készítettek. A Szaljut-6 fedélzetén „magyar nap” volt: Farkas Bertalan levetítette a magával vitt képmagnó-felvételeket. Ezek között volt a Gusztáv-sorozat több darabja, Kovács Kati és Koncz Zsuzsa több táncdala és a Regőczy-Sallai kettős jégtáncbemutatója is. Farkas Bertalan egyébként sem rossz kedélyállapotát tovább javította a földről kapott hír: a magyar labdarúgó-válogatott 3:1-re nyert a skótok ellen. (Zárójelben árulom el, hogy Berci és Béla egyaránt a Fradinak drukkol).
Az űrnégyes hétfői munkanapja változatos programmal telt. Az űrhajósok gyártástechnológiai kísérleteket, orvos-biológiai vizsgálatokat végeztek, majd ellenőrizték mindkét Szojuz-űrhajó berendezéseit, s becsomagolták a Földre visszahozandó felszereléseket, a vizsgálatok és a kísérletek eredményeinek dokumentumait. Este a Kubaszov-Farkas páros tévéközvetítésben számolt be a napi munkáról.
A nemzetközi személyzet tagjai az Interkozmosz-program keretében korábban végrehajtott repülésekhez hasonlóan a „régebbi” űrhajót, a Szojuz-35-öt készítették fel a Földre való visszatéréshez. Az űrhajócserére, ami együtt jár az ülésbetétek átszerelésével, azért van szükség, mert a szakemberek a Szojuz-űrhajó minden tekintetben való biztonságos működését csak 3 hónapig tudják garantálni.
Leszállás
Június 3-án a szokásos időben, magyar idő szerint reggel 7 órakor ébredt az űrkomplexum személyzete. Ez a munkanap mégis különbözött az eddigiektől: az űrhajósok már nem végeztek tudományos kísérleteket, idejüket a visszatérés előkészületeivel töltötték A magyar űrhajós többször is a földi irányítás tudomására hozta az elmúlt hét folyamán, hogy ha rajta múlna, továbbra is az űrállomáson maradna. Még egy utolsó kézszorítás, a hazatérők megölelték a továbbmaradókat. Sima leszállást, kellemes továbbmaradást hangzottak a hagyományos búcsúszavak, majd a Popov-Rjumin páros lezárta az átjárót. Ettől a perctől kezdve már csak rádión érintkezhetnek egymással. A program szerint még csaknem három óra állt rendelkezésükre, hogy felkészüljenek a leszálláshoz. Felvették szkafandereiket, még egyszer ellenőrizték a berendezések, műszerek állapotát. A meglepetést azonban nem maradt el, amikor 13 óra 47 perckor Kubaszov megpróbálta beindítani a hajtóművet. Kapcsolt, hallotta a gomb megnyomását kísérő szokásos zajt, s aztán nem történt semmi, nem indult be a hajtómű. Így nem lehet elindulni, pontosabban csupán az egész állomást érintő rendkívül kockázatos manőverek árán.
A földi irányítóközpontból felszólították az űrhajósokat, hogy várják meg nyugodtan a következő rádiókapcsolási periódust. Akkor aztán azt a parancsot kapták, hogy még egyszer próbálják beindítani a hajtóművet, de most legalább egy másodpercig, inkább tovább nyomják az indítógombot. Másodszorra hibátlanul beindult a hajtómű, és másodpercekkel 13 óra 50 perckor a Szojuz-35 lassan elmozdulva egyre távolabbra került az űrállomástól. Az önállósult Szojuz még két „búcsúkeringés” tett meg a Föld körül, amíg elérte a megfelelő pontot. 16 óra 16 perckor – amikor a Szojuz-35 az Atlanti-óceán fölött repült – az automatika bekapcsolta a fékező rakétákat. Az aktív szakasz 179 másodpercig tartott, mialatt az űrhajó hat kilométert veszített magasságából. 16 óra 38 perckor egy speciális rugós szerkezet három részre választotta szét az űrhajót. Az űrhajó ekkor Szudán fölött repült. (Az orbitális kabin és a műszeregység tovább folytatta útját, majd lassan lefékeződve az egyre sűrűbb légrétegekbe érve elégtek). A leszállóegység – hővédő pajzzsal ellátott, „aljával” előre – tovább közeledett a Földhöz. Ekkor még volt rádióösszeköttetés a földi irányítókkal, de úgy 80 km-es magasságban, a sűrűbb légrétegbe érve – megszakadt. A „tervszerű” elhallgatás oka, az űrkabin körül kialakult plazmaburok volt, amely a rádióhullámokat sem engedi keresztül.
A háromezer fokosra emelkedett hőmérsékletet a lassan, rétegenként fogyatkozó hővédő pajzs kitűnően bírta. A mozgási energia hőenergiává alakult át, az űrkabin egyre jobban fékeződött. 16 óra 44 perckor a rádió ismét megszólalt: „.a hőmérséklet 24 fok, közérzetünk jó” – jelenette Kubaszov. Tíz perccel később az űrkabin már 40 km-es magasságra süllyedt. A légellenállás hatására a sebesség 12 kilométeren már csak 240 méter volt másodpercenként. A biztonságos földet éréshez azonban ennél lényegesen kisebb sebességre van szükség, mindössze 5-10 méterre másodpercenként. Ennek eléréséhez szükséges az 1000 négyzetméteres főernyő, amely 16 óra 51 perckor rendben kinyílt.
Az irányítóterem központi ernyőjén ferde vonalon mozgó, fénylő pont jelezte a közeledő űrkabin pályáját. A szovjet-magyar űrpáros rendszeres időközökben jelentettek közérzetükről és a kabinban uralkodó viszonyokról. A kereső helikopterek és repülőgépek már felszálltak, de az erős széljárás miatt az űrkabin várható leszállási helye mintegy 60 kilométernyivel délre tevődött át. Idegtépő várakozás után az egyik helikopter pilótája jelenti, hogy megpillantotta az ereszkedő űrkabint.
A minél lágyabb földet érés érdekében a felszíntől 1 méternyire hat darab fékezőrakétának kell bekapcsolódnia. A 17 óra 6 perc 24 mp-kor földet érő űrkabint kísérő, a tévéközvetítésekből megszokott porfelhő és a robbanásszerű hang ezúttal elmaradt: a rakéták nem gyújtottak be! Az ilyen esetek kivédésére az ülésbetéteket teleszkóposan összenyomható felfüggesztéssel helyezik el a kabinban, hogy az űrhajósok testi épségét megóvják.
A későbbi vizsgálat megállapította, hogy – igaz rövid ideig, de – az űrpáros 30 g-s megterhelésnek volt kitéve a fékezőrakéták működésének elmaradása következtében. Pár perc elteltével Valerij Kubaszov és Farkas Bertalan kiszálltak a kabinból, szemmel láthatóan épen, egészségesen. Jókedvűek voltak és elégedettek, amit bizonyított a szokásoknak megfelelő írásuk a kabin kormos falára: „Szpaszibo, illetve a „Hála és köszönet”..
Források:
- Kecskeméttől Bajkonurig, Föld és Ég, 1981/4, 1981/6, 1981/7.
- Magyari Béla visszaemlékezései
- Napilapok 1980. május 27 – június 4.
- Farkas Bertalan visszaemlékezései
- Valerij Kubaszov: A kozmosz érintése