Űröregúr

Az egykori fogpaszta reklámok, derűs mosolygássá
szelídültek, a fotómasinák között már a videokamerák surrogtak többségben,
Amerika csodált és dédelgetett hősei mára tisztes öregurakká őszültek.
A Mercury-veteránok találkoztak egymással és a közönséggel, Glenn űrrepülésének
negyvenedik évfordulóját ünnepelve.
Shepard, Grissom és Slayton már valóban az égi pályákról tekinthet le a
még élő űrveteránokra: Carpenterre, Schirrára, Cooperre, és akiről az egész
szól: John Glennre.
Glenn, a szerzőnek ajánlja 1961-es felvételét (NASA)

Mindössze négy nappal a NASA hivatalos megalakulása után, 1958. október 5-én
megszületik az első, embert szállító űrhajó terve, mely a keresztségben a Mercury
nevet kapta. Decemberben meghirdették az első űrhajós csoport kiválasztását.
Az egészségügyi alkalmasság mellett a következő feltételeket szabták: maximum
40 éves életkor, maximum 1,82 méteres testmagasság, tesztpilóta fokozat és
minimum 1500 repült óra. 1959 januárjában a szóba jöhető 508 katonai berepülőpilóta
közül 110 főt választottak ki, a következő megoszlásban: USAF (légierő) 58
fő, USN (haditengerészet) 47 fő, USMC (tengerész-gyalogság) 5 fő. Alig egy
hónap múlva, az előzetes vizsgálatokat követően a jelöltek száma 69-re zsugorodott,
majd egy washingtoni meghallgatást követően 37-en jobbnak látták más elfoglaltság
után nézni. Április 1-jén, a dátum szokásával ellentétben rendkívül szigorú
orvosi vizsgálatok után újabb 18 jelölt esik ki. A maradék 14 pilótából választották
ki a NASA első űrhajóscsoportjának hét tagját. A történeti hűség kedvéért a
nevek: Scott Carpenter (USN), Gordon Cooper (USAF), John Glenn (USMC), Virgil
Grissom (USAF), Walter Schirra (USN), Alan Shepard (USN) és Donald Slayton
(USAF). A washingtoni sajtókonferencián történt bemutatásuk után szűk három
héttel, a Mercury-csoport megkezdte a felkészülést az űrrepülésre.
Amerika visszavágásra készült, hiszen alig két évvel korábban a világ első
mesterséges holdján nem a csillagos-sávos lobogó, hanem a sarló-kalapács díszelgett.
Az első szputnyik bip-bip hangjai rádöbbentették az Egyesült Államokat, hogy
az elkövetkezendő háború már nem fogja érintetlenül hagyni az amerikai kontinenst.
A szovjet nukleáris fegyverek célba juttatása már lehetségessé vált, akár 12
ezer kilométerről is. Hiábavaló volt az amerikai légifölény, az interkontinentális,
ballisztikus rakéták halálos terheikkel együtt könnyűszerrel elérhették az
amerikai városokat, falvakat, katonai és civil létesítményeket egyaránt. Az
Egyesült Államok mindig is a hagyományos légierőt részesítette előnyben, a
rakétatechnikában az ötvenes évek végére meglehetősen lemaradt. A Szovjetunióban
már a Föld körülrepülését tervezték, amikor az Egyesült Államok még csak ballisztikus "űrugrásokra" vállalkozhatott
a rendelkezésükre álló hordozórakéták elégtelen teljesítménye miatt.

{mosimage}
Ma már egy-két forrás beszámol arról, hogy az emberes űrrepülés
elsőségének megszerzése érdekében a Szovjetunióban is terveztek ballisztikus
űrrepüléseket. A német V-2 rakétából kialakított V-5V magaslégköri kutatórakéta
fejrészébe helyezték az egyszemélyes kabint, a rajzokat VR-192-es néven
a szakirodalom is tárgyalja. Koroljov R-7-es rakétája azonban túlhaladta
ezeket az elképzeléseket, és a Vosztok-űrhajókat kutyákkal próbálták ki
több alkalommal is, Föld körüli pályán.
Az Egyesült Államokban azonban az orbitális pálya elérése 1961 előtt
csak vágyálom maradt. A Mercury-űrhajók szintén a német V-2-es rakéta
korszerűsített
változatával repültek nagyjából negyedórás "űrugrásokra". Az
űrhajós 5 percet töltött a súlytalanság állapotában, majd 10 g-nél nagyobb
terhelés mellett tért vissza a Földre 190 kilométeres magasságból.
Ugyanez 37 évvel később (NASA)

Az első űrhajósok látszólag és külsőleg nem akartak megkülönböztetést, mégis
egész munkájuk, tanulásuk, felkészülésük arra irányult, hogy egyenlőtlenné
váljanak, hiszen csak egy lehetett közülük az első. Az első látásra mindössze
hiúsági kérdésnek tűnő elsőség megszerzése a valóságban sokkal súlyosabb problémát
jelent, mint gondolnánk. A tartalék mindenáron repülni szeretne, sokszor egészségtelen
rivalizálás alakulhat ki a repülésre kijelölt, és annak tartaléka között. Az
amerikai felkészítési program úgy próbálta kiküszöbölni ezt a nehézséget, hogy
a tartaléknak jelölt űrhajós lett a következő űrrepülés első számú pilótája.
A rivalizálást ezzel valóban elviselhető szintre csökkentették, de a "Ki
lesz az első?" kérdésnek a megválaszolása bizony kemény diót jelentett
annak ellenére, hogy az amerikai űrhajósoknak részletesen elmagyarázták, hogy
mindenki első lehet valamiben: az első, aki eljut az űrbe, az első, aki eljut
Föld körüli pályára az első, aki majd a Hold körül repül, az első, aki kiszáll
a Holdon. De mindegyikük arról álmodott mégis, hogy mindenben ő lesz az első.
Robert Gilruth a Mercury-terv igazgatója érdekesen oldotta meg az elsőség gordiuszi
csomóját. Megkérte a csoport tagjait, hogy írják le annak a nevét, akit maguk
közül a legalkalmasabbnak tartanak az első űrrepülésre. Az egyforma kiképzésen
átesett jelöltek közül ezután, csak egy nappal az indulás előtt fogják kiválasztani
az űrutazás résztvevőjét. A szakemberek azonban hamar felismerték, hogy szükség
van még speciális felkészülésre is, ezért a kiválasztottnak további testre
szabott gyakorlatokon kell majd részt vennie.
1961 január 19-én a Mercury-hetek felkeresték Gilruth-t, és átadták neki a
cédulákat, amelyeken Shepard, Grissom és Glenn volt a sorrend. Gilruth a neveket
csak egy hónap múlva hozta nyilvánosságra, betűrendben! A jelöltek nem tudhatták
tehát, hogy melyikük fog elsőnek repülni, de látszólag nem is törődtek vele.
A Szovjetunióban 1961 márciusában két Vosztok-űrhajó tért vissza eredményesen
2-2 kutyával a fedélzetükön. A politikai vezetés öröme határtalan volt, óriási
jelentőséget tulajdonítottak az ember űrrepülésének. Nyikolaj Kamanyin – szovjet
űrhajóscsoport főnöke – naplójában beszámol arról, hogy nem sokkal a startra
kijelölt nap előtt felhívta őt Versinyin, a légierő marsallja, aki olyan értesítést
kapott, hogy az amerikaiak állítólag április 28-áig felbocsátják első emberszállító
űrhajójukat. A főparancsnokot Kamanyin megnyugtatta, hogy a Vosztokot feltétlenül
elindítják április 11-én vagy 12-én.
Egyes források szerint Wernher von Braun kitartóan ostromolta a NASA-t, hogy
az 1961. március 24-ére tervezett űrrepülés ne csak a Mercury-űrhajó hordozórakétájának,
a Redstone-nak a főpróbája legyen, hanem indítsák el egy negyedórás űrugrásra
az első amerikai űrhajóst. Alan Shepard így három hetet vert volna Gagarinra,
ő lett volna az első ember az űrben. Igaz, a Redstone rakéta teljesítménye
nem volt elegendő a földkörüli pálya eléréséhez, de az elsőség mégiscsak az
Egyesült Államoké lett volna, némi gyógyírt kenegetve a "szputnyik-vereség" sajgó
sebére… A NASA azonban nem hallgatott a német származású von Braunra, az
MR-BD kísérlet ember nélkül zajlott le – sikeresen. (Zárójelben jegyzem meg,
hogy más források szerint a NASA sürgette az űrrepülést és Braun ragaszkodott
még egy próbához).
Kamanyin tehát nyugodtan aludhatott, a szovjet elsőség már nem forgott veszélyben.
A Vosztok űrhajó fedélzetén Jurij Gagarin egyszer megkerülte bolygónkat, és
ezt a kétségtelenül történelmi tettet a szovjet propaganda alaposan ki is használta.
Alan Shepard kapitány 1961. május 5-én hiába "ugrott" a világűrbe,
Amerika ismét vesztett az űrbéli versenyben.
A sorrend szerint Grissom következett 1961. július 21-én, majd a tartalék Glenn
következett volna. A NASA 1961 augusztusában – Tyitov egynapos űrutazását követően
– bejelentette, hogy törlik Glenn "űrugrását", és gőzerővel készülnek
az Atlas-Mercury rendszerrel a Föld körüli pálya elérésére.
1961. december 1-jén nyilvánosságra hozzák a tervezett űrrepüléseket: a Mercury-Atlas-6
űrhajón John Glenn – tartaléka Scott Carpenter – a Mercury-Atlas-7 fedélzetén
Donald Slayton – tartaléka Walter Schirra – fog repülni. Az űrhajók neve: Frienship
7 és Aurora 7. A Friendship barátságot, az Aurora hajnalt jelent, a 7-es szám
pedig a Mercury-csoport létszámára utal. Maga a szám a csoport egybetartozását,
a másoktól való megkülönbözetését is jelentette. Mára már legendává vált az
űrhajós-jelöltek harca azért, hogy a Mercury-űrhajón legyen ablak! Az eredeti
tervek szerint az űrhajósok, mint egy ágyúgolyóban utaztak volna, a kilátást
csak periszkópon keresztül képzelték el.
Az MA-6 indítását december 20-ára tűzték ki. December 4-én Glenn és Carpenter
megkezdte a szakemberek által javasolt speciális felkészülést. Az Atlas-rakéta
problémái miatt 6-án már el is halasztják az indítást a jövő év elejére. 23-án
Glenn hazautazott családjához, és az utolsó pillanatban tudta csak megvásárolni
a karácsonyi ajándékokat.
Az új esztendő első hónapja a sorozatos halasztások jegyében telt el. Január
27-én Glenn 5 órát töltött a kabinban, de a startra most sem került sor a tengerparton
várakozó 75 ezres tömeg nem csekély bánatára. Emlékezzünk vissza a kiválasztás
feltételei közül az 1,82 méteres magassági korlátra. Glenn csak 2 centiméterrel
volt alacsonyabb a határértéknél, el lehet képzelni, a rendkívül szűk Mercury-kabinban
eltöltött öt óra komfortosságát…Februárban a rakéta problémái mellett már
az időjárás sem pártfogolta az űrrepülést, újabb halasztások következtek.
Amikor tizedszer halasztották el a startot, Glenn rezignáltan csak ennyit jegyzett
meg: "Azt hiszem, ez várható volt…"
Ekkor már megoszlottak a vélemények arról, hogy a sok huzavona okozta pszichikai
hatások miatt szabad-e Glennt felküldeni? A NASA orvosa úgy vélekedett, hogy
a jelölt lelki és fizikai felkészültsége kiváló, a sorozatos halasztás inkább
a technikai szakemberekre gyakorolt rossz hatást. Más vélemény szerint a sok "stop" és "go" Glennben
egyfajta nyugtalanságot váltott ki, már pedig ez döntő szerepet játszik az
úgynevezett "megszakítási jelenségben", amely az űrrepülés folyamán
azt az érzést kelti atz űrhajósban, hogy sohasem tér vissza élve a Földre.
Bár az indulás napján is kétórás halasztásra került sor, végül a Mercury-űrhajót
a magasba lendítette az Atlas-rakéta. Glenn alezredes már a második kört rótta
a Föld körül, amikor kisebb zavarok miatt átvette az űrhajó kézi irányítását.
Tekintettel az automatika hibájára kétségek támadtak a tervezett harmadik kör
megtételét illetően, de Glenn határozottan vállalta a repülés folytatását.
A NASA megadta az engedélyt.
Az űrhajó a Puerto Ricó-i San Juantól mintegy 350 kilométernyire északnyugatra
szállt le az Atlanti-óceán vízére.
– Kitűnő állapotban vagyok – jelentette rádióüzenetében a Noah torpedóromboló
fedélzetéről az első amerikai űrhajós.
Ha megkérdeznénk tíz embert, hogy ki volt az első amerikai űrhajós, a többségük
rávágná, hogy John Glenn! Ennek ellenére a néhai John F. Kennedy elnök az első
amerikai űrhajósként Alan Shepardot tüntette ki. Ha viszont Shepard volt az
első amerikai az űrben, akkor ki vagy mi volt John Glenn? Ő az első amerikai
űrhajós volt, aki háromszor megkerülte Földünket, tehát az első amerikai, aki
orbitális űrrepülést hajtott végre. Nemzetközileg csak Glennt számították "igazi" úrhajósnak,
a két "űrugró" Shepard és Grissom csak évekkel később léphetett be
az űrhajósok egyre szaporodó táborába későbbi űrrepüléseikkel, a NASA hivatalos
táblázatai azonban ma már velük kezdődnek.
Amíg a Szovjetunióban az ötvenes évek végén az R-7-es interkontinentális rakéta
megjelenésével háttérbe szorultak, sőt évtizedekig teljesen szüneteltek az
űrrepülőgépek fejlesztéséhez szükséges előkísérletek, addig az Egyesült Államokban
egészen 1968-ig repültek az X-15-ös rakéta-repülőgépekkel. Ezek a repülések
azonban elnyelődtek a rakétapropaganda tengerében, és csak a szakmai lapok
számoltak be róluk. Az X-15-ösök nem voltak alkalmasak Föld körüli repülésre,
de nagyjából 10 percig tartó szuborbitális repülésekre igen!
Az amerikaiak nemes egyszerűséggel kijelentették: mindenkit űrhajósnak tekintenek,
aki eléri legalább az 50 mérföldes (80 km-es) magasságot. Az X-15-ös rakétarepülőgép
Boeing B-52-es repülőgép szárnya alól indulva 199 repülésből 13-szor volt képes
ezt a magasságot elérni, tehát az űrhajósok létszáma e magassági kritériumnak
megfelelően hét pilótával tovább gyarapodott. Az ASE (Association Space Explorers),
az Űrhajósok Nemzetközi Szövetsége (melynek Farkas Bertalan is tagja) ugyanakkor
csak azt fogadja el hivatalosan űrhajósnak, aki legalább egyszer megkerülte
a Földet, a szuborbitális repülések végrehajtóit nem tekinti annak.
A Mercury-hetekből – ellentétben a szovjetek első számú, "gagarini" csoportjával
– mindenki eljutott a világűrbe. Igaz, Donald Slayton erre 16 évet várt, és
csak az 1975-ös közös, szovjet-amerikai űrrepülésen, a Szojuz-Apollo űrkísérletben
vehetett részt.
Glenn sokáig nem repülhetett. Letiltották, mert nemzeti hősként volt rá szükség.
Később politikai pályára tért, demokrata szenátorként tevékenykedett. Jó kapcsolata
a demokrata kormányzattal, Bill Clinton elnöksége idején hozta meg gyümölcsét.
1998. október 29-én, harminchat és fél évvel első űrrepülése után, ismét elindulhatott
a világűrbe a Discovery űrrepülőgép fedélzetén. Az 1921-ben született Glenn
77 évesen ezzel olyan űrrekord birtokosává vált, amelyet hosszú ideig nem fog
elvenni tőle senki.

Ajánljuk...