Buksik simogatása a Holdról

Az 1967-ben, tehát két évvel korábban felbocsátott, és a Holdra sikeresen leszállt Surveyor-3 szonda mellé érkeztek meg az Apollo-12 űrhajósai 1969. novemberében. A Surveyor nevű, automatikus kutatóeszközből hét darabot bocsátottak fel az amerikaiak 1966 és 1968 között, a lágy Holdra szállás technikájának megvalósítására, kidolgozására, holdi talajminták elemzésére. Az Apollo-12 űrhajósai számára remek alkalom kínálkozott egy fontos kísérletre. Conrad és Bean leszerelte a Surveyor-3 televíziós kameráját, hogy egy alapos földi vizsgálat eldönthesse: a Hold rendkívül mostoha viszonyai milyen hatást gyakoroltak a három éve ott álló Surveyor anyagszerkezetére (1. kép).


 


 


 


 


Az igazi meglepetés ezután következett, a kamerában élőlényeket találtak. Sajnos, ezúttal sem a harmadik típusú találkozás valósult meg, ugyanis a bakterológiai vizsgálatok megállapították, hogy az egyik műanyag alkatrészen földi eredetű Streptococcus mitis nevű baktériumok tanyáztak. Ezek a földön nagyon elterjedtek, az emberek és az állatok szájüregében fordulnak elő. Valamilyen módon nemcsak az előzetes sterilizációt – minden űreszközt, amely más égitest felé indul, csírátlanítanak – vészelték át, hanem a Hold, életre gyakorlatilag teljesen alkalmatlan környezetét is, nagyjából három esztendőn át. Amikor a földi laboratóriumban megfelelő táptalajra helyezték ezeket a baktériumokat, és biztosították számukra a kívánt hőmérsékletet, négy nap múlva feléledtek, és további három nap elteltével szaporodni kezdtek.
A baktériumok szaporodtak itt lenn a Földön, de a Surveyor-3 ott maradt a Holdon az Apollo-programban Holdra szállt hat holdkomp leszállóegységével együtt!
Az űrstatisztikai könyvekből tudjuk, hogy majdnem 400 kg-nyi holdkőzetet hoztak magukkal a bolygónkra visszatérő űrhajósok. Űreszközeink technikai korlátai azonban nem tették lehetővé, hogy csak úgy hazaszállítsák ezt a mennyiséget, hanem tömegkiegyenlítésként a Holdon kellett hagyniuk értékes holmikat: holdautókat, felszerelési tárgyakat stb. Ezek mind-mind megtekinthetőek a Holdon mind a mai napig!
A Holdon elhelyezett műszerek – rengésjelző, a holdtalaj összetételének vizsgálatára, lézer tükörrendszer, a Föld-Hold távolság pontos meghatározására, napszél detektor, a Napból érkező részecskék felfogására, mérésére stb. – nemcsak, hogy a Holdon maradtak, hanem az eredményeiket is onnan küldték le a Földre! Az űrhajósok beszélgetését a földi irányítóközponttal nemcsak a hivatalos kapcsolattartók rögzítették, hanem számtalan rádióamatőr is bele-belekukkantott ezekbe. Egyszerű rádió-irányméréssel megállapítható volt, hogy a jelek nem a Föld körüli pályáról, hanem a 384 ezer kilométernyire lévő Holdról érkeznek.



Amikor a Luna-3 1959-ben megkerülte a Holdat, és felvételei révén emberi szem először láthatta a Hold túlsó oldalát, szinte azonnal megkezdődött annak feltérképezése. Mivel a Hold kötött tengelyforgást végez bolygónk körül, azaz egy keringése alatt egyszer fordul meg saját tengelye körül, ezért pár százalékos eltéréssel mindig ugyanazt a felét mutatja a Föld felé.












Gene Kranz az Apollo-16 űrrepülése idején a houstoni irányító-központban… (NASA AS16-S72-35188).

…és 30 évvel később Budapesten (Schuminszky).

A túlsó oldalon lévő alakzatokat csak a Holdat megkerülő, vagy Hold körüli pályán mozgó űreszközről lehet lefényképezni. Ha nem jártak emberek a Holdon, következésképpen a Hold körül sem, akkor miként lehetett például a 3. képen lévő krátert lefényképezni?
“Kis lépés egy embernek, nagy porhintés az emberiségnek?” – olvashattuk a kérdésnek álcázott állítást a Vasárnapi Blikk 2002. október 20-ai számában. Az Apollo-programban a hatvanas években összesen 400 ezer ember dolgozott: mérnök, technikusok, varrónők, orvosok és szinte valamennyi szakma képviselője. Porhintésnek nevezni a Holdra szállást nemcsak lebecsülése, hanem megsértése is ezeknek az embereknek. Ezen kívül teljesen elképzelhetetlen, hogy az amerikai adófizetők nem firtatták volna azt a roppant egyszerű kérdést, hogy az amerikai kormány miért költött “porhintésre” 24 milliárd dollárt.
A Holdra szállást, az indulástól a megérkezésig az egész világ láthatta a tévétársaságok jóvoltából, ezért a “nagy porhintésben” ők is bűnrészesek lettek. Egyébként nem emlékezem rá, hogy akadt volna ember, aki akkoriban kétségbe vonta volna a nagy kaland megtörténtét.
Kulcsfigurája volt az Apollo-programnak Eugene Kranz, aki repülési igazgatóként dolgozott a NASA-nál. Ő volt a vezetője annak a “Tigris” nevű csoportnak, amely az emlékezetes Apollo-13 balesetnél az űrhajó visszahozását vezényelte. Érdekes, hogy miközben az egész világ visszafojtott lélegzettel várta, hogy az űrhajósok túlélik-e az űrrepülést, senki sem vetette fel, hogy az Apollo-13 tulajdonképpen a Föld körül kering, tehát nincs szükség ilyen álságos, minden valós alapot nélkülöző, riogatásra…






































{mosimage}


A földi felkészülés folyamán készült felvételek. Érdemes összehasonlítani a Holdon készültekkel (NASA-képek).

Befejezésül egy kérdést teszek fel a népszerű sci-fi írónak. Kérem, tekintse ezt egy kis “baracknak a buksiján”: megannyi holdbéli élmény után, melyet az Apollo-űrhajósai láttak, hallottak, átéltek, először találkoztak idegen lények nyomaival a “Titkok könyvé”-ben, az “Űrhajósok és ufók”-ban, mi lehetett az oka annak, hogy a “Járt-e ember a Holdon?” képtelen állításait megismételve, megerősítve lényegében ellentmondott korábbi munkáinak?
Akkor, hogy is van ez?

Ajánljuk...