Emlékeim Kulin Györgyről

Egy évvel később édesapámmal Budapesten jártunk. Egy jórészt csillagászati tartalmú, vonzó külsejű folyóiratra, a Föld és Égre bukkantunk. A benne szereplő távcsőkínálat igencsak felkeltette érdeklődésemet (hogyisne vágytam volna egy csillagászati teleszkópra azok után, hogy 1970 márciusában házunk udvaráról puszta szemmel láttam egy megigéző külsejű üstököst, a Bennett-et). Így hát 1972 nyarán, tizennyolc évesen, édesapám oldalán eljutottam a budapesti Uránia Bemutató Csillagvizsgálóba. Odakint zuhogott az eső, esernyőnket vadul verték a súlyos esőcseppek. Örültünk, hogy fedél alá jutottunk. Már első pillantásra is végtelenül kedves, feltűnően hosszú, ősz hajú idős bácsi fogadott. A Meteor című csillagászati szakmai folyóiratot csomagolta éppen az előfizetőknek. Amikor bemutatkoztam, és közöltem vele, hogy Nagyszalontáról jöttem, azonnal felém fordította tekintetét vastag szemüvege mögül, szelíden elmosolyodott és így szólt: „Téged már ismerlek. Te vagy az a földim, aki a hullócsillagokat figyeli. Megkaptuk az észleléseidet.” Ő volt dr. Kulin György. Megajándékozott egy teljes Meteor-évfolyammal. Kaptam még egy teljesen kész, hosszú, szürke műanyagtubusból álló, ötvenszeres nagyítású lencsés távcsövet, az „U 19”-est, ahogyan azt az Uránia dolgozói nevezték. „Aztán mindig keress fel engem, ha Budapesten jársz!” – jegyezte meg. Búcsúzkodás után nagy sietve léptünk ki a szabadba. Az eső megszűnt. Igyekeztünk, hogy elérjük az autóbuszt a Hegyaljai úti megállóban. Az Uránia vasrácsos kapuja előtt pár lépésnyire a szemem sarkából észrevettem, hogy egy szolid külsejű személy, a felejthetetlen emlékű sportriporter, a televízióból jól ismert Knézy Jenő szaladt utánunk lélekszakadva – kezében az esernyőnkkel.

{mosimage}Odahaza állványra szereltettem az U 19-est. A Galilei-élményben azonban még az állvány elkészülte előtt részesültem. A terasz korlátjához támasztottam a távcsövet, és megcéloztam vele az akkor éppen elérhető egyetlen bolygót, a fényes Jupitert. Ez az égitest nem volt pontszerű, mint a csillagok, hanem határozott korong alakú, közepén két vékony csíkkal. Noha azóta más távcsővel ennél sokkal több részletet megfigyeltem, az a látvány egészen varázslatosnak hatott! Megértem mindazok leplezetlen örömét, akik először pillantanak csillagászati teleszkópba, s fedezik fel a világmindenség egy kicsiny csodáját. A Föld és Ég 1974/4. számában megjelent egy kép első csillagászati műszeremről. A fotón mellettem akkori szomszédom Balogh Laci áll (akivel 1977-ben jó tíz kilométert kerékpároztunk a Pásztorok hídjára, hogy onnan teljes pompájában láthassuk az állatövi fény finoman balra dőlő fenséges kúpját). Ezzel kapcsolatban Gyurka bácsi a következőket jegyezte meg: „Úgy látom, hogy Te a csillagokat nézed, Laci pedig Téged.” Eredeti szándékunk félreértésre adott okot. Pedig csak azt kívántuk bemutatni, hogy ésszerű munkamegosztásból kifolyólag amíg én a változócsillagokat nézem, addig Laci a meteorokat figyeli. „Nagyon örülnék, ha szülővárosomban minél több ember nézhetne távcsőbe. Az utca közepére azért ne vigyétek ki a teleszkópot!” A legnagyobb sikert a Halley-üstökös távcsöves bemutatása hozta, de sok száz ember részesült a csillagvilág gyönyörűségeiből az évente megrendezésre kerülő Szalontai Napok rendezvényen, valamint a Vénusz-átvonulás alkalmával.

A Csillagászat Baráti Köre X. Találkozója 1978-ban a Budapesti Planetáriumban került megrendezésre. Szüleim elkísértek a Népligetbe, akik a planetáriumi előadások és vetítések ideje alatt kényszerűségből a folyosón várakoztak, mert nem engedték be őket. A rendezvény búcsúvacsoráján, egy étteremben, nagyon jó volt a hangulat. Egyszer csak azt vettem észre, hogy Kulin György fölmászott a pianínóra, és lágyan táncolni kezdett. Később a Kolozsvárról érkezett Irimeş Romulus-szal beszélgetett. Szóba került, hogy a Keleti-Kárpátok ismét megremegtek. (1977 március 4-én a Kárpátok kanyarulatában bekövetkezett igen erős földrengés következtében több ezer ember vesztette életét vagy tűnt el Romániában.) „Biztosan haza akartak menni!” – állapította meg Gyurka bácsi.

A csillagok figyelője címmel a Bihar megyei Fáklya nevű napilapban 1980-ban riportot közöltek rólam. Az újságíró kéziratát a szerkesztőség alaposan módosította (tudniillik bizonyos dolgoknak nem volt szabad nyomtatásban megjelenniük). Gyurka bácsi szó szerint megharagudott. A legnagyobb sajnálatomra egyetlen megfelelő alkalmam sem nyílt Vele tisztázni az újság szándékos elírását. „Mindaz, amit a Salonta nevű kisbolygóról ír a cikk – fakadt ki, – téves. A nevet a felfedező adja és nem az amerikai Smithsonian Intézet. Tudod, nem vagyok hiú ember, de a hűség és az objektivitás miatt meg kellett volna említeni, hogy ez az elnevezés az ugyancsak szalontai születésű Kulin Györgytől származik.” Mennyire fájt ez nekem! Pedig az újságíróval legeslegelőször Gyurka bácsi korábbi és legújabb elnevezésű kibolygóiról beszélgettünk. Az igazságot számos más sajtótermékben sikerült közzétennem, például A Hét című központi hetilap hasábjain még ugyanabban az esztendőben, majd 10 évvel később a Fáklya utódlapjában, a Bihari Naplóban. A bukaresti román nyelvű sajtó pozitívan állt hozzá kisbolygók romániai vonatkozású elnevezésének tényéhez. A Ştiinţa şi Tehnica 1982/6. számában a bukaresti Csillagászati Kutatóintézet egyik munkatársa számolt be – igaz, hogy pusztán két mondatban, de helyesen – a Salonta aszteroidáról (ez a tudományos ismeretterjesztő folyóirat hozta le korábban román nyelven Kulin és Fábián Zoltán Üzen a nyolcadik bolygó című regényét). A Magazin nevű tudománynépszerűsítő hetilap 1983. április 2-i számában előkelő helyen ezt írta: „Mély hódolat Kulin György professzor úrnak, aki elsőként jegyezte az általa el is nevezett Salonta aszteroida pontos égi útját.” E lapok a hír megjelenése előtt elkérték a felfedezések okmányait, amelyeket magától Gyurka bácsitól kaptam meg és juttattam el Bukarestbe.

Kulin Gyurka bácsi vonattal járt haza szülővárosába, a Keleti-pályaudvarról Békéscsabáig a Körös expresszel, onnan a határon túlra, Nagyszalontára motorvonattal. A Vasút utca 56-os számú házban húga, Juliánna néni lakott, és unokaöccse, dr. Bagosi Attila, aki a kétezer embert foglalkoztató helyi Fémipari Vállalat főmérnöke volt, majd Magyarországra való áttelepülését követően a ’90-es években a gyulai Várfürdő igazgatója. Hazalátogatásai során mindig felajánlotta, hogy csillagászati előadást kíván tartani szülőföldje népe előtt. A politikai titkosrendőrség, a Szekuritáté csak akkor egyezett bele, ha emberei is a közönség között ülhetnek, hogy jelentést tehessenek feljebbvalóiknak. Máskor egyéb fondorlattal is előrukkantak. Ilyen körülmények között Gyurka bácsi inkább szűk körű, „titkos” összejövetelek mellett döntött. 1973. december 30-án Bagosi Attilával értem küldött. Édesapámmal elsétáltunk a Vasút utcai házba. Kikből állt a maroknyi hallgatóság? Sorolom: Balogh Laci – akiről fennebb már írtam –, 12 éves diák, Dánielisz Endre, városunk helytörténésze, magyar irodalomtanár és közíró, továbbá Bondár Imre, a Bútorgyár főkönyvelője, Menyhárt György fizikatanár, Tulván Ferenc, a Fémipari Vállalat igazgatója, természetesen jómagam, édesapám, a Mezőgazdasági Szakközépiskola főkönyvelője, valamint házigazda minőségében Gyurka bácsi, Bagosi Juliánna néni és Bagosi Attila. Ahogy Gyurka bácsi beszélni kezdett a csillagok világáról, képzeletünk menten szárnyra kapott, és máris a világűrben találtuk magunkat. Megigézve hallgattuk az előadást. Az érdekfeszítően, lebilincselően megformált szép, magabiztos beszéde közben figyelmünk egyetlen pillanatra sem lankadt. Jegyzetfüzetemből kivonatosan felidézek néhány jellemző részletet. „Kicsiny szinpad szereplőiként Földünk a Naprendszerrel együtt bolyong a végeláthatatlan Világmindenségben, azt azonban nem tudjuk, merre visz ez az utazás. Ötmilliárd ember él a Földön, százmilliárd csillag a galaxisban, sok százmilliárd galaxis a Világegyetemben. A világűr korántsem idegen földi világunktól: saját testünk anyaga, környezetünk annak mélyéből származik. Nem az a hideg, életellenes üresség, amiben létezésünket évezredeken keresztül véletlennek gondoltuk. Létrehozott és fenn is tart bennünket.” Szalonta neves csillagásza magáról is vallott. „A Csillagászat Baráti Körét én indítottam el. Ebben a munkában találtam meg életem értelmét. Amikor a szabadsághegyi csillagvizsgálóban a nagy teleszkóppal dolgoztam, az éjszaka csendjében átélhettem mindazt, amit Galilei élhetett át. Bár mindjárt az első hónapokban felfedező lettem, élt bennem valami, hogy a világ valóságának csodáját másoknak is átadjam. Hihetetlenül pompás élmények leptek meg, mint kutató csillagászt. Elköteleztem magam a felismerések és tapasztalatok átadására. Lencsés távcsöveket csinálok, teleszkópokhoz tükröket csiszolok, hullámpapírt vágok, aztán spárgát kerítek, csomagot készítek és postázok. Ha nem csinálom, más nem fogja megtenni helyettem. A mi munkánk az Uránia Csillagvizsgálóban önkéntességre épül.”

Budapesten jártamkor többnyire fölmentem hozzá az Urániába. Egy alkalommal szokatlanul nagy szemű szőlőt csipegetett. Maszatos munkaköpenyébe törölgette véraláfutásoktól tarkított kérges tenyerét. Ez számomra semminél sem bizonyította jobban azt a tényt, miszerint a két üstökös és sok tucat kisbolygó felfedezését magáénak tudható, jócskán 7O év fölötti csillagász áldozatkészen és lelkiismeretesen végzi munkáját. „Bánt, hogy több leveledre nem válaszoltam – mentegetőzött. – A bent töltött napi 1O óra sem elég a munka elvégzésére. A tiéddel együtt körülbelül 25 levélre Szilveszterkor fogok válaszolni.” Neheztelt rám, hogy nem mindig néztem be hozzá, amikor fölmentem Budapestre. Hirtelenjében nem is tudom, miként fordulhatott elő velem ilyesmi. Néha valóban elmaradt a Vele való találkozásom, annak csakis az tehetett az oka, hogy az élet gyakran kiszámíthatatlan. 1983-ban például nem sokkal Budapestre érkezésem után a Déli pályaudvarra kellett igyekeznem. A kaposvári vonat indulása előtt jószerével már csak egy forró erőleves elfogyasztására maradt időm. A meteorészlelő táborról igy is majdnem lemaradtam, mert ha nem az első vagonokba szállok föl, az útközben lecsatolt és átirányított vagonok egyikében nem Kaposváron, hanem Dombóváron kötöttem volna ki!

Valamikor a nyolcvanas években, a Boga völgyében, az Erdélyi Szigethegységhez tartozó Bihari hegyek festői környezetében egy napot töltöttünk szüleimmel és magyarországi rokonainkkal. A hely hivatalos neve románul Şura Boghii, ami annyit jelent, hogy Boga Pajtái, ami még találó is, hiszen se szeri, se száma a csinos külsejű hétvégi faházaknak, villáknak, ahol a tehetős emberek munka után megpihennek vagy nyaralnak. Aszfaltozott út vezet Belényes várostól Biharszedresen át egészen odáig. A létesítményekből álló ’települést’ szinte minden oldalról magas sziklafalak övezik, amelyek ormain csupasz sziklák meredeznek az égbe. Sűrű lombhullató- és fenyőerdők húzódnak mindenfelé, odébb lankás dombok magas füvet termő kaszálók terülnek el, a széles Behemót-patak pedig a völgyben belefolyik a Boga-patakba, ami egy kicsit lejjebb éjjel-nappal vadul zúg, zuborog. Ahogy sétáltunk a kora délutáni nyári napsütésben, Bagosi Attila jött velünk szembe. Ahogy odaért hozzám, a világ legtermészetesebb módján közölte velem a következőket: „Magát már várja Gyurka bácsi a domboldalon.” A „Biharországból” elszármazott csillagász valóban kint üldögélt a faházikó mellett egy asztalkánál, még kisebb székről hajolt papírjai fölé. Nem láttam arcára ülni a csodálkozást: mi végre vagyok én éppen itt és most, hiszen nem beszéltük meg, hogy jövök. Annál is inkább volt hallatlanul érdekes a véletlen találkozásunk, mert én csupán egyetlen napra utaztam fel a Bogába, Ő pedig köztudottan éveken át nem vette ki pihenőszabadságát. Jegyzetei alapján úgy vettem ki, hogy pályákat számol, az általa felfedezett kisbolygóéit. E térség legalább nyugati irányban tűnt egy kicsit nyitottabbnak a völgy déli részéhez viszonyítva. Mintha kitalálta volna gondolataimat, így szólt: „Innen legfeljebb a napnyugtát tudnád megfigyelni, nekem elhiheted kiskomám. Éjszaka az égboltot szinte mindig felhők borítják, a levegő nagyon párás, ha meg véletlenül derült az idő, azokról a sziklákról – a kezével ekkor széles ívet irt le, – súlyos fellegek ereszkednek le a völgybe.” Gyurka bácsinak kellemes időtöltést, kikapcsolódást és pihenést jelenthetett a Boga völgye. Erről tanúskodik Végh Miklóssal megirt, s a Primusz kiadónál megjelent Égi rettenet című könyve, amelynek 11. és 12. oldalán pontosan bemutatja a táj arculatát.

Utoljára 1988 késő nyarán láttam Kulin Györgyöt. Megüzenték, hogy jön. A vasútállomáson várakozva nem kis keserűséggel gondoltam arra, hogy nem vehettem részt a Csillagászat Baráti Köre Találkozóján, amit szinte a szomszédunkban, Debrecenben tartottak, mivel mindenki máshoz hasonlóan a milicia néven ismert rendőrség nekem is bevonta az útlevelemet (1988. tavaszától az 1989. decemberi forradalomig ’vasfüggönyt’ vontak a román-magyar határra a nagyszámú illegális határátlépő miatt). Gyurka bácsit egy orvos is fogadta, a család jó ismerőse, ami érthető volt, mert már nagyon nehézkesen járt. Panaszom hallatán igyekezett megnyugtatni: „Végezzetek továbbra is távcsöves bemutatásokat. Ezzel is múlatjátok a földi gondokat.”

Halálhírére úgy éreztem, mintha családtagot veszítettem volna el. Amikor 1990. októberében egykori lakóháza falára édesapámmal fölhelyeztük az emléktáblát, úgy éreztem, Gyurka bácsi véglegesen hazatért Nagyszalontára, a Tenkei utcai házba. Nem sokkal a marosvásárhelyi szörnyű pogrom, majd a bukaresti bányásztámadás után nem csekély aggodalommal és félelemmel őriztem a fekete márványtáblát! Évekkel később ama dédelgetett vágyam is megvalósult, hogy városunk önkormányzata róla nevezze el az utcát, ahová gyermekfejjel kijárt. Sándor öccse jóvoltából és Domonkos Béla remekmunkája révén 2001 júniusa óta a református templom és az Arany János által koptatott Nagyiskola tövében Kulin György bronzba öntött mellszobra áll. Június 9-én, a szoboravatás napján rendezett tudományos ülésszakon Nagyszalonta zsúfolásig megtelt kultúrházában Gyurka bácsiról írott emlékeimet húgom, Gizella olvasta mikrofonba. A bensőséges ünnepséget Mizser Attila budapesti amatőr csillagász, Ponori Thewrewk Aurél budapesti csillagászattörténész, Márki-Zay Lajos gyulai csillagászati ismeretterjesztő, Dáné Tibor Kálmán kolozsvári matematikatanár, Gheorghe Oproiu kolozsvári és Farkas László temesvári csillagászok, Toró Tibor és fia, Toró T. Tibor temesvári fizikusok előadásai, valamint a Kulin unokák által vonós és pengetős hangszereken előadott gyönyörű barokkmuzsika tették emlékezetessé és felejthetetlenné. A szobrász Kulin Györgynek nemcsak a főbb vonásait örökítette meg, hanem a belülről fakadó jellemét, kedves mosolyát is.

Emlékeim Kulin Györgyről

Az Uránia igazgatója akkor Kulin György volt.
Rendesen ő is megjelent a szakkör foglalkozásain, ahová mindenféle
ember járt: tanulók, munkások, nyugdíjasok stb. Csak az volt közös
bennük, hogy lelkesedtek a csillagászatért. A foglalkozásokon a szakkör
tagjai rendszerint két kiselőadást tartottak. Ezt részint önművelésük
részének fogták föl, részint gyakorlatként, hogy azután majd itt
megszerzett tudásukra és rutinjukra támaszkodva másoknak is
tarthassanak előadásokat. A kiselőadások színvonala természetesen
éppoly változatos volt, mint a szakkör tagsága.

Amikor
először ültem osztálytársammal az előadó-teremben, egyszer csak
belépett egy sötét ruhás, ősz bácsi. A barátom oldalba bökött: „nézd,
ez Gyurka bácsi!” Ismertem már egy filmből (ez is milyen jellemző:
először az 1962-es világvége előtt készült kisfilmen láttam őt, amint
mindenki számára világosan elmagyarázta, hogy semmiféle világvége nem
lesz), de személyesen akkor találkoztam vele először. Leült, kicsit
tréfált az ismerős szakkörösökkel: „Miért ülnek olyan hátra? Tessék
előre ülni, nem lesz felelés!” Aztán jött Aurél bácsi, és elkezdődött a
kiselőadás. Nem tudom már, ki és miről beszélt, de valami égimechanikai
problémáról esett szó, s az előadó belezavarodott. A hallgatósággal
közösen sem sikerült tisztáznia a kérdést. Gyurka bácsi hallgatta egy
darabig a vitát, aztán felállt, és dünnyögve a táblához ment. Felírt
néhány képletet, s egy pillanat alatt megoldotta a problémát. „Tessék”
— mondta, és visszaült a helyére.

„Mindenkinek
meg kell adni a lehetőséget, hogy legalább egy kis távcsőbe
belenézhessen, s része lehessen abban az élményben, amelyet először
Galilei élt át” — mondogatta. Ehhez távcsövek százai kellettek, az
érdeklődők azonban nem tudtak ilyenhez hozzájutni. Gyurka bácsi tehát
mozgalmat indított, hogy minél többen tanuljanak meg távcsövet építeni
és használni; ha csak olyan egyszerűt is, mint amilyen Galileié volt.
Mozgalma, mint ma már kimondhatjuk, elérte célját. Sőt annál sokkal
többet: hazánkban föllendült az amatőrcsillagász-mozgalom.

Az
amatőrök számára az Uránia készített és árult távcsöveket. Magam is
vettem egyet. A mai Mizar-hoz hasonló 12 cm-es Newton volt, egyszerű
parallaktikus tengelykereszttel, vastag, nehéz csővel. 800 Ft-ba
került. Képalkotásán a mai amatőrök bizonyára nevetnének, de nekem
nagyon sok élményt nyújtott. Amikor elkészült, és érte mentem,
bánatosan láttam, hogy távcsövemnek nincs keresője. Gyurka bácsi, látva
szomorúságomat, odaszólt a műhelyben szorgoskodóknak: „Hát tegyetek rá
egy keresőt!” És néhány pillanat múlva Newtonom végén ott ékeskedett a
kicsi, de valóban jó keresőtávcső — teljesen ingyen!

A
szakkörön kívül is sokszor, sokhelyütt találkozhattam vele, így pl.
1963-ban Szentendrén, a Csillagászat Baráti Köre alakuló ülésén,
amelyen, bár tanítási időben volt, osztályfőnököm engedélyével (de nagy
szó volt ez akkor!) részt vehettem. Gyurka bácsi ott volt mindenütt,
ahol a tudomány, s főként a csillagászat népszerűsítése terén tenni
lehetett valamit. Beszélt a rádióban és a televízióban, írta cikkeit és
könyveit, csiszolta távcsőtükreit, s ki tudja, hány előadást tartott
országszerte. Számos városi és üzemi csillagvizsgáló alapításában volt
része, az ott felállított műszerek elkészítésében saját keze munkájával
is részt vállalt. A CsBK évente rendezett találkozót, mindig más-más
városban; ezeken mindig ott volt. Később, mikor már magam is csillagász
lettem, több ilyen találkozón és rendezvényen voltunk együtt. Ha jól
emlékszem, Szolnokon rendezték azt az országos csillagászati
vetélkedőt, amelyen a zsűriben mindketten tagok voltunk. Egy szobát
kaptunk a szállóban, így több napig lehettem vele, a szakmai
programokon éppúgy, mint az esti vendéglői szórakozáskor. Ekkor tudtam
meg, hogy fehér asztal mellett milyen kedélyes és közvetlen beszélgető,
és hogy még ilyen alkalmakkor is mennyit lehet tanulni tőle.

Legfontosabb
könyve, „A távcső világa” először 1941-ben jelent meg. E kiadást sokáig
nem tudtam megszerezni. Amikor 1958-ban újra, korszerűsítve kiadták,
azonnal megvettem, és többször elolvastam. Hosszú ideig csak ez a könyv
nyújtott számomra megbízható csillagászati ismereteket, de még ma is
gyakran forgatom. Akkor fölöslegesnek látszott újra kiadni az első
kiadás asztrológia-kritikai fejezetét, mert joggal reméltük, hogy e
babona, legalább hazánkban, végleg kimúlt. Így ezt a fejezetet, amely
ma aktuálisabb, mint valaha, és amelyet gyakran használtam
forrásmunkaként, szintén csak jóval később ismerhettem meg. A későbbi
kiadásoknak Gyurka bácsi a szerkesztője volt, és csupán részben a
szerzője. Természetesen ezek a kiadások is fontosak voltak, hiszen a
csillagászat épp a még ma is tartó, gyorsan fejlődő korszakába jutott,
szükségesek voltak tehát a mindig új, friss információk. De az első két
változat hangulatát e vaskos kézikönyvek nem tudják visszaadni.

A
budapesti Planetárium sosem épült volna meg Gyurka bácsi évtizedes
erőfeszítései nélkül. 1977 augusztus 20-án és 21-én, a Planetárium
működésének első két napján a frissen felavatott intézménybe látogató
érdeklődők számára e sorok írója tartotta az előadásokat. Ekkor Gyurka
bácsi már nyugdíjban volt, de persze ez nem jelentette azt, hogy
abbahagyta volna a munkát. Tovább dolgozott, írt, levelezett, s az
Urániában tovább csiszolta távcsőtükreit.

Más
viszonyok között éltünk, amikor Kulin György volt az Uránia igazgatója.
Az ismeretterjesztés akkor még fontos közügy volt, de számíthattunk az
amatőrcsillagászok lelkesedésére és segítségére is. Nem kellett ehhez
különösebb szervezés vagy sok pénz. Az Urániában a bemutatások (melyek
a mai renddel ellentétben nem hét végén és nyáron szüneteltek, amikor a
legtöbb látogató jött volna) jelképes belépődíjjal voltak látogathatók,
és jelképes volt az a pénz is, amit a bemutatók kaptak. Mégis
eredményesen folyt a munka.

Ma pedig… de ezt nem
kell részleteznem. Tudjuk mindnyájan, hol tart a csillagászati
ismereterjesztés. Az amatőrök lelkesedése nem csökkent, műszereik az
akkorihoz képest egyenesen csodálatosak; és vannak amatőr szervezetek
(elsősorban a Magyar Csillagászati Egyesület), melyek rengeteget
dolgoznak az ismeretek terjesztéséért. De „hivatalos”, intézményes
segítség nélkül ez az erőfeszítés sokkal kevesebb eredményt hoz, a
megbízható ismereteket sokkal kevesebb emberhez tudja eljuttatni.
Természetes, hogy változnak az idők, és a megváltozott helyzet új
módszereket követel — de hol vannak ezek az új, hatékonyabb módszerek?
Ahol csak a pénz számít, ahol a tőke nem a tudomány, hanem az ostobaság
terjesztésében lát üzletet, ott nem sok jót várhatunk.

Gyurka
bácsi mindent megtett, hogy megállítsa, vagy legalább lassítsa a
hanyatlást. Fellépett az áltudományok ellen is; egyik legfontosabb
eredménye volt, hogy sikerült elérnie az ufókkal meg az asztrológiai
családtervezési módszerekkel foglalkozó cikksorozatok abbahagyását.
Sajnos azonban, szenvedélyes hangú (és rendszerint teljesen jogos)
kritikáinak később már semmi foganatja sem volt, hacsak az nem, hogy ő
maga egyre jobban elszigetelődött, s egyre kevésbé figyeltek rá.

Napjainkban
is állandóan tapasztaljuk ugyanezt az elszigetelődést mi, akik Gyurka
bácsi példája nyomán a mai reménytelen helyzetben is próbáljuk
terjeszteni a tudományt. Biztos vagyok benne, hogy ha hallgattak volna
Kulin Györgyre azok, akiknek hatalom volt a kezükben, akkor most is
lényegesen jobb lenne a természettudományos ismeretterjesztés helyzete.

Ajánljuk...