2002. június – Szokatlan haló-jelenségek az égbolton
Kárpáti Ádám felvétele egy a Hold körül látszó 22°-os halóról
A Holdat a fotós ujjával takarta ki az erős holdfény miatt.
Már írtam egyszer régebben az utóbbi fénygyűrűkről
ebben a rovatban (S&T: 1998. október, 94. oldal), de van még mit
megemlíteni. A nagy áttörés annak a bizonyításában, hogy ezek
megjelennek, 1974. április 14-én született meg. Ezen a húsvét
vasárnapon egy haló komplexum volt látható Anglia nagy része és
Hollandia fölött. Tizenkét független megfigyelő nyújtotta a
technikai adatokat, és fényképek szintén készültek. Megszámolva — a
szokásos 22° sugarú halóval együtt — nem kevesebb, mint hat különböző
gyűrűt észleltek néhány helyről.
Balra Berkó Ernő melléknap felvétele. Kiválóan látszik a két fényes
melléknap-csomó, és a Nap körüli 22°-os ív is sejthető. Jobbra
Fűrész Gábor melléknap felvétele.
|
{mosimage} Tordai Tamás felvétele egy melléknapról, madarakkal. A melléknap tulajdonképpen a 22°-os haló fényesebb csomója, sokszor csak ez látszik a teljes körív helyett |
Marcel Minnaert és Robert Greenler
klasszikus munkája megemlít 9, 18, 20, 23, 24 és 35 fok sugarú
fénygyűrűket is. További információ található David K. Lynch
és William Livingston, Szín és fény a természetben
című alkotásában, amiből tavaly nyomtattak ki egy kiváló második
kiadást Cambridge-i Egyetemi Nyomdában. Ebben precíz sugár adatokat
közölnek a 8.3, 17.4, 19, 24 és 32.3 fokos halókról, és azonosítják
ezeket a Van Buijsen, Rankin vagy Hall, Burney, Dutheil
és Feuilee féle fénykoszorúkként.
Ezek közül mindegyiket úgy képzelik el, hogy
ezeknek szükségük van a jól ismert, de mégiscsak ritka jégkristályokra,
amelyeknek piramis formájuk van. Még ez a magyarázat sem felel meg egy
28° sugarú halóra, amit biztosan meg lehet figyelni: Scheiner
halója. Egy sokkal komplikáltabb mechanizmus lenne szükség ahhoz,
hogy megmagyarázzuk a legnagyobb lehetséges haló megfigyelését a
Nap körül; a 90°-os Hevel halót.
Sky & Telescope, 2002. május
