2011. október: Galilei kávézója

Zászlók lobognak a szélben a fiumei Korzó fölött, sötét, éjszakát idéző szellemekként. A sötétkék vásznakon csillagképek táncolnak – egy férfi és egy nő, de az égen hiába keresnénk őket, ezek a pálcikaemberek a fantázia szülöttei. A Rijekai nyári éjszakák (Riječke ljetne noći) elnevezésű rendezvénysorozatot népszerűsíti a csillagászati jellegű reklámhordozó. A noći (éjszakák) o-jában holdsarló rejtőzik, és még öt csillag is ragyog a hamuszürke fényben. Az ábrázolás nem állja ki a tudomány próbáját, de ez itt és most nem is olyan fontos.

 

A Horvátországba látogató honfitársaink közül sokan talán sohasem jártak az adriai kikötővárosban, hiszen sietnek a népszerű üdülőhelyekre, az Isztriára, Crikvenicába vagy a Krk-szigetre. Pedig megérdemli Rijeka (Fiume), hogy felkeressük. Fekvése lélegzetelállító! Az autópályáról érkezve legalább a Trsaton időzzünk egy kicsit, pillantsunk le a vár mellől a tenger felé siető folyócskára, a Rječinára, az aprócska óvárosra, és persze a kikötőre, melynek medencéiben most alig látni nagy hajókat, nem úgy, mint száz évvel ezelőtt, amikor még Fiuménak hívták a várost, a kormányzót pedig Wickenburg Istvánnak. 1911-ben virágzott a város – a kiegyezéstől az I. világháborúig élte Fiume, a soknemzetiségű város, igazi fénykorát. A kikötő és környezete magyar pénzből épült ki, ma is lépten-nyomon magyar emlékekbe botlunk. A kikötői bakokon magyar felirat, a pályaudvar mellett magyar gyártmányú gőzmozdony díszeleg, a kormányzói palota melletti teret pedig Hauszmann Alajosról, a nagy magyar építészről nevezték el. Lehetne persze még több nyoma is ezen a téren a magyar időknek, például magyar nyelvű információs táblák az egykori kormányzói palotáról, de ne legyünk telhetetlenek. Előbb-utóbb megszületnek azok a táblák is.

Száz évvel ezelőtt 50 ezren laktak a városban, a népesség fele akkor még olasz volt, a magyarok aránya valamivel 10 százalék fölötti. A mai 150 ezres Rijekában már alig találni olaszokat, részarányuk 2 százalék, és a magyar népesség is elenyésző, 1 százalék körüli.

Milyen lehetett megérkezni száz évvel ezelőtt Fiuméba? Forduljunk Kosztolányihoz, aki az Esti Kornélban megírta ezt is. Az utazás élményét (természetesen vonaton) és a tenger megpillantásának élményét.
„Hol van? Ott volt alatta, valóban ott volt, a tenger volt, maga a tenger, simán és kéken, ahogy azon az elemi iskolai falitérképen látta. Csak egy csücske még, a buccari öböl, a Quarnero szeletkéje. Tátott szájjal meredt rá. De ki sem élhette ámulatát, máris eltűnt. A tenger búvócskázott vele. (…) Már egy fiumei utcán futott a vonat a leeresztett sorompók között. Hordárok rohamozták meg a kocsikat. Esti maga cipelte kosarát, elhelyezte a vasúti raktárban, mert Fiuméban szobát se szándékozott váltani, takarékosságból, hiszen csak este nyolcig maradt itt, hajója, a Dániel Ernő, akkor indult Velence felé.”

Esti Kornél – bár Kosztolányi nem ír róla – hallhatta a kikötői déllövést is, melyhez a hajósok és a város polgárai igazíthatták óráikat. Orbán Dezső azonban ír erről a fontos eseményről Fiumei kaland c. regényében: „Bolyongás közben kiértek a Nagy móló tövéhez. Átmentek a forgóhídon és elérték azt a kis bódét, amelyikben a delet jelző ágyú állott.
Délfelé járt az idő s a kiszolgáló matróz megjelent a kulccsal, hogy előkészítse az ágyút, amelyet azután a tengerészeti akadémiáról, pont délben, villanyos szikrával fognak elsütni.
A matróz vaktöltéssel megtöltötte az ágyút, kinyitotta a kis fatáblát, azon kitolta az ágyú csövét, bekapcsolta az áramot és eltávozott. Rádi elővette a zsebóráját és számolta a hiányzó perceket.
– Elsül az ágyú!”
(Köszönet Bartha Lajosnak, aki felhívta figyelmemet erre az érzékletes leírásra!)

A forgóhíd már nincs meg, azonban a helyszínt nem nehéz azonosítani, a Mária Terézia móló tövénél ott a híd, igaz, ez már modern, széles híd, és egyáltalán nem forog.

Az Adria felé közeledve valami hasonlót élünk át mi is, mint Esti Kornél. A július eleji hideg, esős Budapestről érkezünk ide, a szellős napfénybe, lábunk előtt a végtelen tenger, és éppen most nyitunk be Rijeka szépen megépített csillagászati központjába. Csapatunk négyfős: Görgei Zoltán, Mizser Attila, Nagy Andrea és Tóth Marietta alkotja a „delegációt”.

 

Azon keveseknek, akik még ma is vonattal utaznak, bizonyára feltűnik a hófehér kupola Rijeka külvárosában. A Szent Kereszt-hegyen áll a város csillagvizsgálója, 2009 óta Csillagászati Központja. Még csak tíz éve vallatják itt a csillagok világát, de a fejlődés rendkívül látványos. Az évezred elején egy kisebb, a második világháborúban épült erődöt alakítottak át csillagvizsgálóvá. A Trsat felől nézve ma is várszerű benyomást kelt az „objektum” a rajta trónoló kupolával. A falak tágas irodákat és egy hatalmas előadótermet rejtenek – itt fogadják az amatőröket és az érdeklődőket. A kupolában egy 40 cm-es f/10-es Schmidt–Cassegrain kapott helyet, rajta egy kis Vixen-refraktorral, mellyel napközben protuberanciákat lehet bemutatni.
Leginkább az előadótermet irigylem a rijekaiaktól, nálunk, a Polarisban sokszor jelent komoly problémát az érdeklődők leültetése. A kicsi kupolát nem irigylem, szerencsésebben is kialakíthatták volna, bár az erőd falai, „bástyái” adva voltak. Egy bemutató csillagvizsgálóban, ha lenne rá más lehetőség, nem szabad csapóajtón és meredek létrán keresztül „mászatni” a tömegeket. Mindenképp érdemes megoldalni a kupolába való kényelmes ki-be járást.

 

Öt évvel ezelőtt, amikor először jártam itt, még csak a kupola és a közösségi helyiségek fogadták az érkezőt. Kicsit félkésznek tűnt az építmény, melyben akkor a rijekai Akademsko Astronomsko Drustvo (AAD) tagjaival is volt szerencsém találkozni, többek között Vanesa Ujčić-tyal, a klub egyik aktivistájával.
Kis csoportunkat most is Vanesa fogadta, azonban még egy másik, nagyon kedves hölgy is üdvözölt bennünket, az intézmény vezetője, Andrea Cvitan. Vendéglátóink elmondták, hogy A Csillagászat Nemzetközi Évében avatták a jelentősen kibővített csillagvizsgálót, melynek immár Astronomski centar Rijeka (Rijekai Csillagászati Központ) az elnevezése, hiszen az új, 52 férőhelyes digitális planetáriummal kibővítve ez már valóban oktató-ismeretterjesztő központ! A bővítés 12,5 millió kunába (közel 500 millió forint) került.
A bejáratot kimondottan nagyvonalúan alakították ki, mintha valóban a csillagászat modern szentélyébe érkezne a látogató. Hiába keresnénk a planetárium félgömbjét, mivel az egy belső térben kapott helyet. Gondoljunk is bele: nem mindegy, hogy hol kap helyet az a kupola? Akár egy bánya mélyén is el lehet helyezni egy félgömb alakú vetítőfelületet. Furcsa, hogy a kissé döntött nézőtérről hiányzik a bonyolult vetítőberendezés, dehát ez egy digitális plantárium,  másként működik, mint a mi régi Zeiss planetáriumaink. Sajnos működés közben nem láthattuk, mindenesetre Andrea Cvitan elmondta, hogy a nyitás óta évi 25 ezer látogatójuk van, ami egy Szeged nagyságrendű város esetében nem kis szám.
Természetesen Horvátország más vidékeiről is jönnek ide látogatók, és a szomszédos Szlovéniából is érkeznek csoportok. Azt nem tudom, milyen gyakran látogatnak ide magyarok, minket mindenesetre jóleső szívélyességgel fogadtak.

Az új csillagászati központban természetesen továbbra is helyet kaptak amatőrök, megcsodálhattuk az AAD régi, még a hetvenes években épült távcsöveit, és a helyi amatőrmozgalom emlékeit bemutató kis kiállítást is. (Vajon megvan még valahol az a 15 cm-es Kulin-tükör, amit 1977-ben küldtem a rijekai amatőrcsillagász, Eva Maksimović számára?…)

A csillagászati központ egyik nagy attrakciója a hatalmas terasz. (Törvényben kellene szabályozni, hogy bemutatóhely ne épülhessen megfelelő észlelőterasz nélkül!) A kilátás, ha lehet, még a trsatinál és lélegzetelállítóbb. Lábunk előtt a város és az egész Kvarner-öböl. Nyugaton ott tornyosul az 1400 m-es Učka, tövében Opatijával (Abbázia) és a többi kis ékszerdoboz-városkával. Kelet felé a lapos Krk-sziget, délen pedig Cres, vad hegyeivel. Ott fogunk átkelni ma délután, hogy a szigetvilág egyik legvonzóbb zugában, Lošinjon töltsünk néhány napot.

 

Most még azonban itt ámulunk a teraszon – nem, nem lehet betelni ezzel a kilátással! Nem csoda, hogy itt fényképezkednek az ifjú házasok, ezzel a panorámával a hátuk mögött. A csillagászati központ rendezvényhelyszínként is kínálja termeit, nincs ebben semmi ördögtől való, elvégre valamiből meg kell élni. Ami aztán igazi kuriózum, az a Galileiről elnevezett kávébár (Caffe bar Galileo), mely az intézmény részeként várja a betérőket, például egy jó kávéra.

Egy ilyen intézménynek több lábon kell állnia, a vendéglátás lehet az „egyik láb”, főként, ha ilyen jók a földrajzi adottságai. A bárban épp egy helyi sztár, Oliver Dragojević valamelyik dala harsog – vendéglátóink megnyugtatnak: ha csillagászati előadás van, természetesen kikapcsolják a rádiót. Hümmögök kicsit magamban. Azon a vékony üvegajtón azért igencsak áthallatszhat a beszélgetés zaja, így voltunk ezzel valahogy mi is Újbudán, a Karinthy Szalonban, amikor épp ott zajlottak az MCSE-keddek.
Bizonyára észrevette az Olvasó, hogy minduntalan a mi viszonyainkkal hasonlítgatom össze a rijekai állapotokat. Ezek után talán nem meglepő, hogy a rijekaiak csillagászati lapot is kiadnak, melynek címe: Polaris. Az A/4-es, négyszínnyomású magazint Rijeka városa és a Tengermellék-Hegyvidéki megye is támogatja, mint ahogy magát az új csillagászati központot is.

{mosimage} 

Mindig érdekes belelapozni egy idegennyelvű csillagászati magazinba, így a Polarisba is. Sok mindent ért vagy érteni vél az ember, ha felidézi kevéske orosz nyelvtudásának maradványait. A csillagászat és az űrkutatás hírei ugyanazok, mint bárhol, én azonban a helyi híradásokra vagyok kíváncsi. Szépen lehet követni az ajándékba kapott lapszámok alapján a rijekai eseményeket, jó viszontlátni a kissé megszállott  (melyikünk nem az?) Korado Korlevićet, aki a višnjani csillagvizsgáló húsz évéről számol be, Érdekes böngészni Berislav Braćun írásait a Dobson-távcső építésről vagy a dalmát észlelőszékről. Átfutni Marino Fonović cikkeit, köztük az SS Cygniről írottat, melyből kiderül, hogy horvátul az SS Cygni SS Labuda (magyarul miért nem mondjuk, hogy Hattyú SS-e?). És még megannyi más helyi érdekesség derül ki a Polarisból.

Andrea Cvitan nemcsak Polaris-számokat ad útravalóul, hanem képeslapokat, szóróanyagokat és két napfogyatkozás-néző szemüveget is – elvégre „sohase lehessen tudni”, mikor lesz rájuk szükség. Mi pedig indulunk tovább Mali Lošinjra, ahol csillagász honfitársunk, Wonaszek Antal nyomait keressük, aki a XIX. század végén járt Leo Brennernél, a különös pályát befutott műkedvelő csillagásznál. Megnézzük majd a Brenner-krátert is a tengerpartron felállított kis távcsövünkkel, és eltöltünk néhány napot abban a földi paradicsomban. Nem is akarunk hazajönni!

 

Ajánljuk...