Alig ismert nyílthalmazok között III.

Ezúttal a téli égbolt “ismeretlen” nyílthalmazaiból válogat szerzőnk.

A Tejút errefelé hömpölygő sávjában, ill. annak környezetében rengeteg változatos megjelenésű csillaghalmazt és aszterizmust kereshetünk fel, melyek tanulmányozásához néhány esetben már a legkisebb amatőrtávcsövek is elegendőek.

A jelen írásban bemutatásra kerülő 11 nyílthalmaz közül binokulárral is könnyedén megfigyelhető, továbbá 30-40 centis távcsövet és kitartást igénylő csillagraj egyaránt szerepel, jelezvén, hogy a fagyos éjjeleken minden észlelő megtalálhatja a számára tetszetős „falatot”.

Az objektumok ismertetése növekvő rektaszcenzió szerint történik.

Derült téli éjszakákon a Bika csillagkép képzeletbeli szarvai között, az iota Tauri csillagtól közvetlenül kelet-északkeletre szabad szemmel a Tejút egy halványan derengő kisebb foltocskáját vehetjük észre, amely nem más, mint az NGC 1746-1750-1758, valamint a Platais 4 (050722+221642) nyílthalmazok együttes fénylése. Ez utóbbi objektum a vizuális szempontból „izmos” halmazok közé tartozik, mivel látszólagos kiterjedése bő három fok, egész pontosan 204’. A szétszórt csillagcsoport legfényesebb tagja a B3 színképtípusú 5,8 magnitudós 105 Tauri. A halmaz legsűrűbbnek tekinthető tartománya ettől a csillagtól közvetlenül keletre látható néhány 7-9 magnitudós csillag csoportosulásaként, amelyeket az Égabrosz csillagászati atlasz is feltűntet.

Az említett szabadszemes foltot nem lehet eltéveszteni; a 2007-es zselici Messier-maratonunk során Sánta Gábor külön felhívta rá a társaság figyelmét.

Jómagam 2003 decemberében észleltem a Platais 4 halmazt egy 114/550-es Newton-reflektorral, 17-szeres nagyítást alkalmazva. A 2,7 fokos látómezőben azonban a csillagraj egy meglehetősen laza, szétszórt nyílthalmaz képét mutatta, így nem találtam látványosnak. Észleléséhez a binokulár jelenti az ideális műszert.

Szinte az összes Platais nyílthalmaz több fokos látszó kiterjedésű, ez alól 10 ívperces méretével kivételt képez a lista 1. számú delikvense (az M 39 mellett).

A bemutatott Platais 4 távolsága 276 parszek, azaz „csak” 900 fényév, halványabb csillagainak fényessége 11m körüli.

A Szekeres csillagképben elhelyezkedő Kronberger 1 (052821+344630) már egy teljesen más karakterű nyílthalmaz. A látszólag meglehetősen aprócska, 1,6’ kiterjedésű objektum egy fokkal fekszik délre a közismert M 38-tól. Felkeresésénél sokat segít egy 7 magnitudós csillag; a Kronberger 1 ettől 3-4 ívperccel északra helyezkedik el. A piciny csillagraj legfényesebb tagja kb. 11 m. fényrendű, a többi 12-15 magnitudós. DSS-felvételen legalább 30 csillaga számolható össze. Nem tekinthető túlságosan nehéz objektumnak; Jaakko Saloranta pl. egy 203/1200-as távcsővel kereste fel. A finn észlelő gyönyörű rajzán egy kis kör alakú ködösség látható, felületén néhány csillaggal, melyek közül az egyik egy kettős.

Ettől a kedves kis csillagrajtól közvetlenül nyugat-délnyugatra feltűnő egy hosszúkás 11 ívperces aszterizmus, amelynek kelet-északkeleti csúcsában az IU Aurigae változócsillag csücsül.

Ha az őszi égbolt csillagképei felől érkezünk az Orion területére, akkor a látványosabb mély-ég objektumok közül elsőként az NGC 1662 nyílthalmaz és a 20’x10’ kiterjedésű Elosser 1 (045054+075100) aszterizmus fogadja az észlelőt. Az égi vadász képzeletbeli pajzsától keleti irányban továbbhaladva hamarosan belebotlunk az 1,7 magnitudós gamma Orionisba (Bellatrix). Ennek a fényes csillagnak a vidékén érdemes „lehorgonyozniuk” azoknak a mély-ég vadászoknak, akik binokulárral szeretnének csillaghalmazokat megfigyelni. A Bellatrix és a 28 Orionis közötti égboltrészen hemzsegnek a több fokos látszólagos kiterjedésű csillagcsoportosulások. Az errefelé elhelyezkedő szabad szemes fiatal csillagok – mint például a 25 Orionis – azon halmazokhoz tartoznak, melyek az ASCC katalógusban (All Sky Compiled Catalogue) szerepelnek. Az ASCC halmazok többsége erősen szétszóródott csillagcsoportok, ezért megfigyelésük azoknak a megfigyelőknek ajánlható, akik szeretnek „bogarászni”.

A könnyebb áttekinthetőség érdekében táblázatszerűen közöljük a 25 Ori környékén elhelyezkedő csillagrajok lényegesebb adatait (koordináta, látszólagos kiterjedés és távolság parszekban):

A felsorolt ASCC csoportok az Orion OB1 asszociációhoz tartoznak, a Mamajek 3 viszont közelebb helyezkedik el. Távolsága alapján ez utóbbinak a 32 Orionis mellett talán a Bellatrix is tagja lehet.

A 130 darab ASCC halmaz között csak nagyon kevés olyan példány akad, amely akár még látványosnak is nevezhető. Az egyik kivétel a táblázatban szereplő ASCC 21, melynek központi régióját egy közel azonos fényességű, 9-10 magnitudós komponensekből álló csillagkupac képezi, közvetlenül a 33 Orionistól fél fokkal északnyugatra. Ez mintegy 30 csillagot jelent egy 50 ívperces területen. Feltűnőségét jól jelzi, hogy a halmaznak ez a belső része felkerült az aszterizmusok listájára is, ahol Renou 19 elnevezéssel, és 45’x25’ méretadattal szerepel.

A 7’ látszólagos kiterjedésű Kharchenko 1 (060846+241645) nyílthalmaz meghökkentőnek nevezhető objektum. Amikor első alkalommal hallottam erről a csillagcsoportról, akkor arra gondoltam, hogy ez nem lehet más, mint az M 35-nek egy helytelen méretadat mellett megadott ritkábban használt elnevezése, vagy pedig a koordináták hibásak, és a Kharchenko 1 másfelé keresendő. Ezek az elképzelések szertefoszlottak, amikor egy másik helyen olvasottak megerősítették a látványos Messier-halmazzal gyakorlatilag azonos pozíciót, továbbá kiderült, hogy a két csillagraj távolságadatai is különböznek. A Kharchenko 1 csillagai 2520 parszek messzeségből hunyorognak, míg a 25’ kiterjedésű M 35 távolsága esetében 853-912 parszek értékekkel találkozhatunk a különböző nyomtatott és internetes forrásokban. Amikor tehát a briliáns Messier-halmazt észleljük, akkor valójában két különböző távolságú, véletlenül pont ugyanazon irányban fekvő nyílthalmazt láthatunk!

Az Orion csillagkép keleti felének egyik elhanyagolt, kevésbé ismert nyílthalmaza az 1500 parszek távolságban fekvő, 22 ívperces égboltrészt elfoglaló Ferrero 11 (061433+003830), más néven ASCC 22. Valamelyest szétszórt, kisebb műszerekkel is megfigyelhető csillagcsoport, melynek közepénél három, 9-9,5 m. fényességű csillag egy észak-déli irányú egyenesbe rendeződik. Ezeken kívül még hat darab, 10,5-11 magnitudós csillag teszi határozottá a látványt. Egy 23,5 centis távcsővel kb. 20 csillagát sikerült könnyedén megpillantanom.

A 71 Orionistól bő egy fokra bújik meg a kacifántos elnevezésű Skiff J0619+18.5 vagy Skiff J0619.3+1832 elnevezésű nyílthalmaz (061922+183230). A katalógusadatok szerint 20’ kiterjedésű csoport viszonylag gazdag csillagokban, 235/2350 SC-vel teljesen fel lehetett bontani, 94x nagyítás mellett szinte teljesen kitöltötte a szűk fél fokos látómezőt. Kellemes megjelenésű objektum, 30-40 csillaga közül a két legfeltűnőbb tag fényessége 9-9,5 m. körüli, és ezek a halmaz közepe felé látszanak, éppen azon a részen, ahol a csillagsűrűség a legnagyobb.

A Nagy Kutya csillagkép ad otthont az Auner 1 (070416-194500) nyílthalmaznak. A 3 ívperc látszólagos méretű objektum a kihívást jelentő kategóriába tartozik, ezért a nagy távcsövek tulajdonosainak ajánlható. Nehéz észlelhetőségét jól jelzi, hogy eleinte nem ismerték fel a természetét; a POSS-lemezen mutatkozó látványa alapján egy ideig a Sirius szellemképének gondolták.

Az izgalmas csillagraj a pi Canis Maioristól két fokkal kelet-északkeletre található, látszólagos társai a Tombaugh 1 és 2, továbbá a Ruprecht 10, 11 nyílthalmazok.

Felkereséséhez 2007 elején fogtam hozzá a 30,5 centis Dobson távcsövemmel, miközben a csillagcsoport környéke szinte már a szomszédos házak tetejét súrolta. Miután a Tombaugh 1 és 2 halmazokat megtekintettem, következett az Auner 1, amely roppant nehéz objektumnak bizonyult! 167-szeres és 235-szörös nagyításokat alkalmazva elfordított látással is csak időnként ugrott be valami alaktalan, az égi háttérből alig kiemelkedő foltocska, felületén 2-3 darab, 13,5-14 magnitudós valószínűsíthető előtércsillaggal. Ehhez képest a Tombaugh 2 megpillantása egyszerűen ment, pedig hát az a halmaz sem tartozik a könnyedén észlelhető objektumok közé. Az Auner 1 nehéz megpillanthatóságának egyik oka egy 9 magnitudós csillag, amely szorosan a halmaz mellett „pöffeszkedik”, és kimondottan zavaró a megfigyelésnél. Viszont a DSS-felvételen látottak alapján talán nem túlzás kijelenteni, hogy ez a csillagraj valamint szomszédja, a szintén 3 ívperces sűrűbb és csillagokban gazdagabb Tombaugh 2 a téli égbolt legszebb fotografikus nyílthalmazai közé tartozik!

Az Auner 1 és a Tombaugh 2 esetében a forrásokban fellelhető távolságadatok jelentősebb szórást mutatnak, előbbi objektumnál 4400-8900 parszek, míg az utóbbi halmaznál 6080-13183 parszek közötti értékekkel találkozhatunk a forrásokban. A könnyebben bontható 6 ívperces Tombaugh 1-nél 1259-3000 parszek közötti számok szerepelnek.

Akik többet szeretnének megtudni a Clyde Tombaugh által felfedezett nyílthalmazokról, azoknak ajánlható Szentaskó László írása a Meteor 1993/6. számának 35-37. oldalán.

Az Egyszarvú csillagkép egyik igen könnyen észlelhető nyílthalmaza a Dias 3 (071028-082614), amely csak 1,8 fokkal van keletre a közismert M 50-től, így könnyű rátalálni. Csillagokban viszonylag szegényebb és szétszórt, de esztétikus halmaz, formája miatt a téli égen az egyik kedvencem. A fényesebb, 9-11 magnitudós csillagai egy képzeletbeli kiterjesztett szárnyú madarat rajzolnak az égre, ezért érdemes felkeresni ezt a 12’ kiterjedésű csoportot.

A Hajófara csillagkép szerény kis nyílthalmaza a Mayer 3 (073006-183200). Ennek kb. tíz darab, mintegy 11,5-14,5 magnitudós csillaga 4’ területen tömörül. Nem tekinthető izgalmasnak, viszont sokat emel a látványon a Sharpless 305, a Mayer 3 csillagai ugyanis ebbe az emissziós ködbe ágyazódnak. A halvány csillagcsoport egy 20 centis Celestron SC távcsőben nem mutatott meg sokat magából, viszont a kis gázfelhő már ködszűrő nélkül is szépen látszódott. A másik kettő Mayer-halmaz hazánkból nézve cirkumpoláris – a Cassiopeia és a Zsiráf csillagképekben helyezkednek el -, és a változatosság kedvéért a 2. számú csillagai szintén egy kis ködösség, a Sharpless 207 (melynek besorolása kérdéses, planetáris és emissziós ködként egyaránt említik) anyagával állnak kapcsolatban.

A bemutatott Mayer 3-tól szűk három fokkal található északra a Waterloo 8 (073012-155000), amely valóságos felüdülést jelent a szemnek. A 2500 parszek messzeségben elhelyezkedő nyílthalmaz csillagai 12 ívperc területen csoportosulnak. Az objektum látványát egy 8 magnitudós csillag uralja, amely a GUIDE 7.0 program szerint 740 fényév távolságból világít, ha az említett érték helyes, akkor ez egy előtércsillag. Ezen felül további nyolc, 9-11 magnitudós komponens látható, amelyek egy feltűnő aszterizmushoz hasonló megjelenést adnak a halmaznak. A Waterloo 8 egyszerű megfigyelhetőségét mutatja, hogy 2004 januárjának elején, egy Holdfényes éjszakán is nagyon könnyű volt rajzolni.

A mély-ég objektumokban szegényes Kis Kutya csillagkép is tartalmaz egy kevésbé feltűnő csillagcsoportot. A Herschel 1 (074702+000106) nyílthalmazt John Herschel fedezte fel 1827-ben, és napjainkban bekerült az ASCC katalógusba is, ahol a 41. sorszámot kapta. Ezen túlmenően a kettőscsillag észlelők számára is ismerős lehet, mivel a csoport magját az ADS 6366 többes rendszer alkotja; két fő komponensének fényessége 8,32 és 9,27 magnitudó, ezekhez csatlakozik a 12,33 magnitudós harmadik tag. A halmaz érdekességét méretének bizonytalansága szolgáltatja. A Brent A. Archinal és Steven J. Hynes szerzők által összeállított „Star Clusters” c. könyv (Willmann-Bell Kiadó, 2003.). 4,5 ívperc látszólagos kiterjedést ad meg, míg a Bruno S. Alessi és munkatársai internetes oldalán ez az érték lényegesen nagyobb; 43,2 szögperc, amelyhez még 370 parszek távolságadat is társul. Távcsövön keresztül a többes rendszertől 3 és 5 ívperc távolságokra négy db. 10-11 magnitudós csillag figyelhető meg.