A napórák múltja

A legelső napórák általában nem közelítették meg az ókori vízórák pontosságát, de nemcsak időtartamokat, hanem időpontokat is lehetett segítségükkel mérni; folyamatosan jelezték az idő múlását, és más időmérőket is ezekhez igazítottak.

A legkorábbi ismert napórákat az Ókori Egyiptomban használták, de szerkesztésük az antik görögök körében vált tudománnyá. A legegyszerűbb csillagászati eszköz a gnómón, amely egyúttal déljelző is. Az egyszerű gnómon egy függőleges pálca, rúd, amely köré köríveket húztak. A gnómón árnyékának változásából, a körökből való be- és kilépéséből állapították meg a Nap égi helyzetét. A napóraszerkesztés tudománya, gnómonika is innen kapta a nevét. (Gnómé [ gör. ] = „ismeret”, az idő ismerete)

Az ókori görögség körében egyaránt használatos volt a gnómon és a kőbe vájt fél kúp vagy félgömb alakú napóra a szakphosz (gör.: „teknő”).

Az ókori Rómába Görögországból hozták az első napórákat. A római császárkorban a nyilvános tereken elhelyezett napórák már közkeletűek voltak.

Vitruvius Pollio a „De architektura civilis” c. Művében 14 különböző óra típusát írja le, közöttük analemma-, függő úti és zsebnapórát is.

A nyugat-római birodalom bukása után ezek az ismeretek sokáig homályban maradtak, a gnómonika tudományát ekkor az iszlám, többnyire az arab matematikusok és csillagászok fejlesztették tovább. A középkori Európában egy rendkívül leegyszerűsített típus, az eklézsiasztikus napóra terjedt el; ezek leginkább egyházi rendeltetésű épületeken maradtak fenn, és az ima-időpontok jelzésére szolgáltak. A függőleges falra szerkesztett félkörívet négy részre osztották fel, utóbb tovább felezték. A fővonalak a hajnali, délelőtti, déli, délutáni imaidőt jelzik, vagyis nem a tényleges órákat. Legrégebbi ránk maradt példányuk 7. Századi, az angliai Bewcastle-ban található. Magyarországon az egyetlen ilyen rendszerű napóra aránylag késői, a 14-15. Század fordulójáról származik, és a rudabányai gótikus templom egyik támpillérén látható.

Az egyenközű beosztásos órák azonban a késő középkor egyre növekvő időmérési igényeinek már nem feleltek meg, mert a nappalok és éjszakák hossza az év során jelentősen változik; Európa északibb, Alpokon túli területein sokkal feltűnőbben, mint a Földköz-tenger vidékén. A 12. Században Ali Abdul Hasszán marokkói csillagász olyan napórákat szerkesztett, amelyek árnyékvetője az égi pólus felé irányul, számlapjának órabeosztása egyenlő időközöket (órákat) mutat, de az óravonalak szöge változó. Európában az első, egyenlő időtartamú, változó osztásközű napóra-szerkesztési leírás egy erfurti diákjegyzetben maradt fenn. Valószínűleg 1310 körül készült, beosztása már nem egyenközű, de nem is egyenlő hosszú órákat mutat: átmenet a középkori és a reneszánsz korának modern napórái között.

A 14-15. századtól Európa-szerte elterjedtek a kerekes órák, de az egyre pontosabbá váló, megbízható napórák sokáig komoly versenytársai voltak a gépóráknak. A napórákkal ellenőrizték és szabályozták a mechanikus órák járását. Az első óráscéhek Nürnbergben, Augsburgban alakultak ki, és itt készült a legtöbb napóra is.

A hazánkban működő óraműről szóló első híradás Besztercebánya 1386-1390. évi számadáskönyvében található. Valószínűleg egy kerekes óra számlapját vette mintául az a személy, aki a mátraverebélyi templom vakolatába egy éles szerszámmal napórát karcolt.

A poláris árnyékvetőjű rögzített napórák magjelenésével egyidejűleg terjedtek el a kis méretű, hordozható (ún. portatív) „ zsebnapórák ” . Már az ókorban is használtak portatív napórákat, de fénykoruk a reneszánsszal kezdődött. Először a 15. század elején bukkan fel adat a doboz alakú, összecsukható napórákról. Valószínűleg az osztrák Georg Peuerbach és tanítványa, a német Johannes Regiomontánus voltak az elsők, akik a doboz alsó felébe kis iránytűt (kompaszt) építettek be, ezzel nemcsak pontosabbá tették a tájolást, de a tájékozódást is segítették. Ez vált a hordozható napórák legnépszerűbb típusává, amely lényegtelen változtatásokkal még a századfordulón is használatba maradt.

Legelső példányaikat Bécsben és Budán készítették, a magyarországi reneszánsz felvirágzása idején. Mátyás király és Vitéz János esztergomi érsek támogatásával a híres Regiomontánus mellett annak tanítványa, Hans Dorn domonkosrendi szerzetes és műszerkészítő is itt tevékenykedett egy ideig. Hans Dorn ránk maradt csillagászati műszerei és napórái ma külföldi múzeumok féltett kincsei, magyarországi gyűjteményekben egyetlen készítménye sem található.

A 16. században váltak népszerűvé az ún. diptichon-napórák, amelyek kettényitva vízszintes és függőleges számlapot tartalmaznak. E típus különleges változata az elefántcsont diptichon, amelynek gyártása a 16. század elejétől a nürnbergi napórakészítők specialitása volt. Néhány hazai ásatás során igen korai nürnbergi diptichonok – és talán azok magyar műhelyben készült másolatai – kerültek napfényre. A másik népszerű és olcsó időmérő a gyűrű alakú napóra volt.

A napórákat az első rugós zsebórák sem szorították ki. A kis méretű, gyakran nagyon díszes zsebórák luxustárgyak voltak, amelyek gyakran megálltak, késtek-siettek, és ilyenkor a megbízható napórához igazították a drága gépórát. Ezért a nagyobb mechanikus órák tokjába kisebb napórát is építettek.

A 17. században jelentek meg Magyarországon először a kerti napórák, amelyek inkább díszek, mint időjelzők voltak. A következő évszázadban a tömeggyártmányú napórák elárasztották a piacot. Ekkor még a szegényebb rétegek általánosan használt időmérői voltak, csupán az olcsó kerekes órák szorították háttérbe az árnyékórákat.