“Jönnek az ápoltak!”

Hatvan évvel ezelõtt, 1947. szeptember 22-én avatták fel az MCSE által létrehozott Uránia Bemutató Csillagvizsgálót. Az évtizedek során számos mulatságos és kevésbé mulatságos esemény történt a falak között. Írásunkkal a régi Urániára emlékezünk – ezúttal néhány derűs pillanatot felidézve.

Ápoltak!

Az 1950-es években terjedt el a budapesti Uránia munkatársai közt – rossz példánkat azután mások is követték –, hogy a csillagvizsgálóba látogató csoportokat „ápoltak”-nak neveztük. No persze csak egymás közt. Ebben a nem nagyon hízelgõ elnevezésben egyébként akkoriban nem volt semmi lekicsinylés. Inkább csak amolyan szlengnek számított, mint a „pasi” vagy az akkoriban gyakran használt „ürge”. Egy idõben annyira felkapottá vált, hogy az akkori vezetõ, aki egyébként ilyesmiben nagyon merev, szigorú és tréfát nem ismerõ ember volt, egyszer megkérdezte Nagy Bácsitól (Nagy Ferenc gondnoktól): „Ebben a hónapban hány ápolt volt?” A jelzõ elterjedésében akaratlanul is nagy szerepe volt Sz. Rezsõnek, az Uránia nélkülözhetetlen „Postás Bácsi”-jának.
Az akkoriban 40. évét taposó Postás Bácsit nagy jó szándékkal, de nem túlzottan éles elmével áldotta meg a sors. Családtalan ember lévén mi voltunk az egyedüli szûkebb társasága. Talán ezért is próbálta a nála másfél-két évtizeddel fiatalabb munkatársak lazább modorát, kiszólásait átvenni.

Megjelent a riport! A budapesti Uránia Bemutató Csillagvizsgálóról az 1950-es években gyakran jelentek meg sajtó-riportok. A cikkírók azután néha elhozták a kinyomtatott írást: hogyan tetszik? A képen 1950 tájt, a Világosság c. napilapot  böngészik a riport szereplõi. Jobbról balra: Szász Rezsõ, a „Postás”, Fekete Pál – Palkus, Alföldi László Uránia-vezetõ, geológus – Büki, Edelényi Elemér, a „Holdas”, Bartha Lajos – „Pók”. A kép az Uránia lépcsõházának második emeleti forduló-elõterében készült, a háttérben az egykori Művelõdési Minisztérium oktatófilmjéhez 1930 tájban készült gipsz-holdgömb látható, amelyet Jáger Tamással úgy-ahogy helyrehoztunk

Egy forró nyári alkonyatkor az ügyeletes elõadó, bemutatók, meg néhány munkatárs félig levetkõzve, lihegve várta a bejelentett csoportot, viccmeséléssel múlatva az idõt a második emeleti klubszobában. Egyszer csak dobogás, nyüzsgés hallatszott a földszintrõl. Rezsõ, a Postás ügybuzgón, de amúgy egy szál alsóban kiállt az átjáró ajtajába, megnézni mi történik. A lépcsõn akkor már hömpölygött felfelé 30–40 vendég. Postás Bácsi töprengett egy darabig, mi is a teendõ, azután hátrafordulva, sztentori hangon elkiáltotta magát: „Öltözzetek, jönnek az ápoltaaaaak!” De akkor már a látogatók ott tömörültek a háta mögött! Csak annyit érzékeltek, hogy az ajtóban egy kis, kerek pocakú, majdnem meztelen férfi hadonászik, és õket „ápolt”-ként jelenti be. A helyzetet – úgy ahogyan – Jankovszky János mentette meg, aki kiugorva a társalgó ajtaján, az alsójánál fogva bevonszolta a kapálódzó Rezsõt. – Jó néhány extra látvány – Budapesti utcai reklámok, jános-hegyi kilátó – kellett ahhoz, hogy kiengeszteljük a joggal sértett – ápoltakat.

A dolognak némi folytatása is lett, mert az udvariasságra, fegyelemre kényes vezetõ, Alföldi László, két-három hétre „kitiltotta” az Urániából Rezsõt. (Ez akkoriban mind-annyiunkkal megesett.) Napokig láttuk, amint a kapuval szembeni padon bánatosan üldögél, napi 20 deka szalonna adagját rágcsálva. Egyszer azután a szigorú Alföldinek is megesett rajta a szíve: „No, gyere be – te ápolt” oldotta fel a kitiltást. Hanem az „ápolt” jelzõ végleg polgárjogot nyert.

Óragép indít!

A budapesti Uránia  20 cm-es Heyde-refraktorának elsõ „nagyjavításakor”, 1950-ben újra a helyére szereltük a rektaszcenziós finommozgató villanymotorját. Mûködtetéséhez egy új kapcsolótábla is kellett – Piret Endre és Jáger Tamás kapcsolási terve alapján –, amelynek szép mûanyag doboza a távcsõoszlop oldalára volt szerelve. A doboz elõlapján egy nagy, domború piros fedõvel takart lámpa jelezte, áram alatt van-e a berendezés, mellette billenõkapcsolókkal lehetett a megvilágító-lámpákat, ill. a motor nyomógombos irányítóját üzembe helyezni. A domború kupakot azonban idõvel valamelyik gyûjtõ hajlamú vendég elemelte, a villanyizzó is eltört, a lámpa helyén a szép, kerek homorú mélyedés maradt. (A motor azért mûködött becsülettel.)

Ekkoriban az Uránia fõ bemutatói közé tartozott a jóvágású, jó svádájú, húsz-egynéhány éves J. J., és kíséretében az örökké nyüzsgõ H. P.  J. J. szeretett a látogatók elõtt impozáns külsõvel megjelenni: magára öltötte az akkori vezetõ fehér munkaköpenyét, és délcegen magyarázta a távcsövet és a látnivalókat az érdeklõdõknek. Elsõsorban akkor jelent meg „teljes díszben”, ha leánygimnáziumból jött a csoport! Az elbûvölt leányszemek azután egy újabb megnyilvánulásra ösztökélték. H. P. barátjával összebeszélve a következõ kis jelenettel kezdték a bemutatást:

J. J., miután elmagyarázta a távcsõ szerkezetét, odalépett a kapcsolótáblához, és az üresen álló – valóban mikrofonra emlékeztetõ – lámpafoglaltba hangosan bekiáltott: „Óragép indít – gép mehet! Elõre!”
Majd kettõt csattantott a billenõkapcsolón. Ekkor a mellette álló H. P. félretolta a mechanikus óraszerkezet fékét, és a két szabályzó-súly szépen kezdett körbe kalimpálni. A nép pedig bámulta a technika eme csodáját, és annak kezelõjét.

A színjáték ment is egy ideig, mígnem az Uránia ravasz vezetõje egy nagyobb csoportban elvegyülve fel nem fedezte, és J. J.-rõl leparancsolta a köpenyt, õt magát pedig a tetõrõl. De az „óragép mehet!” még évekig jelszó maradt az Urániában.

Igazi példakép

Az utolsó gimnáziumi vizsgámon jó nagyot buktam orosz nyelvbõl. (Nem vagyok rá büszke, nem politikai ellenállás volt, hanem utáltam a nyelvtanulást.) Kedves biológia-kémia szakos tanárom fejcsóválva jegyezte meg: „Rákapcsolhattál volna, tõled több telik. A csillagászat mellett egy kis nyelvtanulás is elfér”. Egy fél évvel késõbb egykori gimnáziumomból egy érettségi elõtt álló osztályt jelentettek be az Urániába, bemutatásra. A csoport vezetõje, a biológiai-kémia tanár ragaszkodott ahhoz, hogy én legyek a bemutató.

A távcsöves bemutatás elõtt a tanár megkért, szólhasson néhány szót a diákjaihoz. Elmondta, hogy a csillagászat milyen fontos, központi tudomány, nem csak a fizikusok, matematikusok, de a humán tárgyak mûvelõi számára is. Ezzel fejezte be:
„Látjátok, a tanár úr (ez én voltam), iskolánk volt diákja, a becsületes, szorgalmas tanulással már ilyen fiatalon is milyen sokra vitte!”
A bemutatás szépen lebonyolódott, a diákok – néhányan arcról emlékeztek is rám – tiszteletteljesen néztek rám, a tanár úr pedig a végén félrehúzott és ilyesfélét mondott:
„Láttam, hogy elpirultál. Azért, mert oroszból elvágtak, biológiából, fizikából még lehetsz – példakép”.
Azt hiszem, ez az eset volt az egyetlen alkalom volt, amikor példaképpé váltam. Köszönöm néhai Szalay tanár úrnak!

(A Meteor 2007/9. számában megjelent cikk internetes változata)

Linkajánló

Kulin-MCSE emlékszoba a Polarisban

Fejezetek a Magyar Csillagászat Egyesület történetéből (1946-49)