Vértes Ernő és a szakköri mozgalom

Amatőrcsillagászatunk markáns, örökké tevékeny alakja volt Vértes Ernő, aki nemcsak a Vas megyei, de az országos mozgalomban is maradandó nyomot hagyott. Személyesen az 1976-os veszprémi CSBK-találkozón találkoztam vele először, amely találkozó igen emlékezetes számomra. A majd’ fél évszázaddal ezelőtti emlékek már igencsak megkoptak, a rendezvény hangulata azonban mindmáig velem van, valami furcsa, kettős emlékként. Az egyik Ernő személye: mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy nélküle ez a találkozó nem jöhetett volna létre. Vérbeli szervező volt, mindenre odafigyelt, amennyire visszaemlékszem, mai szervezői szemmel se találok hibát a veszprémi találkozón. Már csak emlék a búcsúest, egy nagy fehér asztal körül ültek a nagy öregek, talán még nótáztak is, de egészen bizonyosan elhangzott előadásukban a nevezetes Csillagász induló. Kicsit távolabb ültünk mi, fiatalok, távolról figyeltük az „öregeket” mi GAK-osok (Galilei Amatőrcsillagász Klub), megint másik asztalnál az albireósok, Szentmártoni Béla köré csoportosulva. Egy vérből valók vagyunk mi – talán ezt gondoltuk egymásról, mindkét társaság észlelőkből állt, mindent jelentett számunkra az égi jelenségek megfigyelése.

Maga a találkozó azonban nem volt ennyire kedélyes, és erről nem Vértes Ernő tehetett. Az utolsó, talán vasárnap délelőtti ülésszakon került sor a CSBK új vezetőségének megválasztására, ott értesültünk arról, hogy Kulin Györgyöt, Gyurka bácsit a CSBK éléről is nyugdíjazták. Egy évvel azelőtt múlt 70 éves, már nem ő igazgatta az Urániát és a születőben levő Planetáriumot – és immár a CSBK-t sem. Akkoriban volt egy olyan szabály, hogy az Uránia igazgatója egyben a CSBK elnöke is. Ponori Thewrewk Aurél „örökölte” meg az Urániát és a CSBK vezetésében is követte Gyurka bácsit. Auréllal kapcsolatban igazán nem lehetett semmi kifogásunk, azonban Kulin György maga volt a Mozgalom, a tiszteletbeli elnöki tisztség, habár megtisztelő volt, de számára egyértelmű lefokozást jelentett, miközben tele volt energiával, tenni akarással, amint azt láthattuk is a következő években.

Vértes Ernő a Polaris Csillagvizsgálóban ismerteti a Kőszegi Bemutató Csillagvizsgáló tevékenységét. (2005)

Ez a szomorú történet – ami külön cikket érdemelne – azonban nem Vértes Ernő története, aki maga is egy helyi „Kulin György” volt, szűkebb pátriájában olyanféle mozgalomszervező volt, mint Kulin György országosan. Sok-sok helyi Kulin Györgyre lenne még szükség – és ezt épp Ernő fogalmazta meg egy jóval későbbi országos találkozón. Önzetlen, a tudományt, a csillagászatot szerető emberekre, akikben megvan a szervezői véna, a képesség a közösség összefogására, lelkesítésére lenne szükség, sokkal többre, mint ahányan vállalják mozgalmunk szervezésének feladatait.

Egy évvel később, az esztergomi szakköri tanfolyamon találkoztam ismét Ernővel, és ezzel helyben is vagyunk, a szakköri mozgalomnál. A hetvenes évek a csillagászati szakkörök aranykora volt. Több mint 150 szakkörről volt tudomásunk, ezek zömmel művelődési házak, a TIT, vagy éppen iskolák támogatásával működtek. Mai szemmel impozánsak ezek a számok, azonban az igazsághoz tartozik, hogy a szomszédos Szlovákiában ugyanekkor majd’ ezer szakkör működött, az itteninél komolyabb támogatással. Ernő előadást is vállalt, és éppen Szlovákia bemutató csillagvizsgálóit ismertette. Motoros kirándulást szervezett a veszprémi szakköri tagok részvételével, és végiglátogattak jó néhány „l’udová hvezdáren”-t, vagyis népi csillagvizsgálót. Ezek a tudománynépszerűsítő helyek sokkal komolyabb állami támogatással működtek, mint a magyarországiak, leesett az állunk a beszámoló hallatán.

A mozgalomszervező Vértes Ernő 1984-ben, a kiskunhalasi CSBK-találkozón a csoportképet rendezi. Számomra jelképes ez a kép, hiszen a fáradhatatlan szervezőt látjuk itt is.   

Vértes Ernő ismeretei azonban nemcsak az amatőrmozgalom, ezen belül a szakkörök jelenére szorítkoztak. A hazai csillagászat története élénken foglalkoztatta, ezen belül az amatőrcsillagász mozgalom története is érdekelte, benne a szakköri kezdeményezésekkel. Olyannyira, hogy szakdolgozatának is ez volt a témája (A csillagászati szakkörök helye a közművelődésben, szerepe a világnézeti nevelésben). Ez a dolgozat volt az alapja egy jóval terjedelmesebb munkának, amely 1981-ben jelent meg, a veszprémi Georgi Dimitrov Megyei Művelődési Központ gondozásában. Ebben a kötetben 1873-tól napjainkig (vagyis a kötet megjelenéséig) követi nyomon a hazai szakkörök történetét.

Mitől szakkör egy szakkör? Szükség van-e megméretésére, s ha igen, ez milyen tényezőkre terjedjen ki? Hogy lehet egymás mellett minősíteni egy országos hírnévnek örvendő Uránia Csillagvizsgálót és egy alig fél éve működő községi általános iskolai csillagász szakkört? Mi a célja, a feladata a csillagász szakköröknek? Milyen társadalmi segítséget igényelhet, s ennek viszonzásául mit kell adnia a társadalomnak? Mitől és miért más minden csillagász szakkör, és mégis miért és miben azonos mindegyik? Milyen bonyolult kapcsolatrendszere van a szakkörnek az őt körülvevő társadalommal, s a szakkörben képződő értékeket a társadalom hogyan hasznosíthatja?

A bevezetőben megfogalmazott kérdések némelyikére ma se adhatunk egyértelmű választ, egyrészt az eltelt majd’ fél évszázad alatt megváltozott a világ, másrészt már 1981-ben se lehetett maradéktalanul megválaszolni őket. Meglehet, némelyik kérdésre nem is létezik pontos válasz.

A csillagászat oktatása terén megállapíthatjuk, hogy a tananyagban szinte csak nyomokban található meg tudományágunk, sokszor erősen függ a tanártól, hogy egyáltalán foglalkozik-e vele, és ha igen, milyen mélységig. Az elmúlt évtizedekre, sőt évszázadokra is jellemző ez a mostoha helyzet, különösen visszás ez az állapot korunkban, melyet űrkorszaknak is nevezünk, ha egy diák alaposabb ismereteket szeretne szerezni, marad az önképzés és a csillagász szakkör.

Vértes Ernő jól ismerte a magyar csillagászat történetét, ezen belül is a műkedvelő csillagászat históriáját. Ismerteti az amatőrcsillagászat kialakulását, a mozgalmi szerveződéseket, a régi magyar csillagvizsgálók hányatott sorsát, és természetesen a Királyi Magyar Természettudományi Társulat létrejöttét, fejlődését. Habár önképzőkörök, csillagász szakkörök – elsősorban az iskolai oktatás kiegészítéseként – a felszabadulás előtt is léteztek, de ezek a mozgalmak csak 1945 után lendülhettek fel igazán, újfent lelkes tanárok, népművelők lelkesedésének köszönhetően. A TTIT levelező tanfolyamán (1955-től a kézirat lezárásáig) mintegy ezer fő tett vizsgát, ami igen jelentős eredmény. Ahhoz, hogy valaki „legálisan” vezethessen szakkört, egy ilyen vizsgabizonyítvány birtokában már megtehette, jelentkezve lakhelye művelődési házánál, ahol többnyire felkarolták az ilyen kezdeményezéseket, még szerény díjazással is honorálták a szakkörvezető fáradozásait. Általában véve is a szakköri mozgalom egyfajta aranykorának számítottak a 70-es, 80-as évek.

Akkoriban létezett még a tíznapos bentlakásos tanfolyam, amelyen komoly képzést kaphattak a szakkörvezetők, majd beindultak a szakkörvezetői tanácskozások, vetélkedők – utóbbiak mai napig is léteznek, természetesen már erősen átalakultak az évtizedek során, de a célkitűzések nem változtak: a csillagászat iránt érdeklődő gyerekek, fiatalok számára a megméretés lehetőségét nyújtják, nem egyszer nagyon szép díjazással.

Vértes Ernő 2010-ben, a Kőszegi Bemutató Csillagvizsgálóban.

Az eredményes szakköri munkához elsősorban elkötelezett szakkörvezetőre van szükség, aki „felkészült, képzett, tájékozott, művelt, megértő, figyelmes, barátságos, rugalmas, lelkes, szerény, tárgyilagos, tapasztalt, humoros, udvarias, tud az emberekkel bánni, ért a nyelvükön, jó emberismerő, érdekesen magyaráz, tud szervezni, türelmes, kitartó, leleményes, áldozatkész.” Vértes Ernő itt Harangi Lászlótól idéz, és a szellemes definíció szerint egy szakkörvezetőnek szinte polihisztornak kell lennie, legalábbis szervezői tekintetben.

Nem esett szó arról, hogy Vértes Ernő, miért éppen 1873-tól vizsgálja a magyarországi csillagászati szakköröket. Nem derül ki ez az előszóból sem, ehhez el kell mélyedni a kötetben. Az 1873-ban életre hívott meteorészlelő hálózattól tekinti úgy a szerző, hogy léteznek csillagászati szakkörök Magyarországon. Az észlelőhálózat tehát 1873-ban jött létre, Schenzl Guidó, Heller Ágost és Konkoly Thege Miklós szervezésében, 1877-ben már hat észlelőállomáson 2656 meteorészlelés történt ún. meteoroszkóp segítségével.

Szinte jelképesnek mondhatjuk, hogy a Vértes Ernő által 1979-ben beindított Amatőrcsillagászati Megfigyelések Tanfolyama a legelső alkalommal éppen a meteorok megfigyelésével foglalkozott. Ekkorra már természetesen múzeumi tárggyá vált a meteoroszkóp, ugyanakkor rengeteg volt a fiatal, lelkes meteorészlelő, logikus volt épp ezzel a témával kezdeni a tanfolyam-sorozatot, melyben egyes észlelési témákat vettek sorra a Veszprémben, majd Szombathelyen rendezett tanfolyamokon, melyek találkozó jelleggel lettek szervezve, 3-4 napos időtartammal. A meghívott csillagász előadók és tapasztalt amatőrcsillagászok által tartott képzés során a következő témákat tárgyalták: meteorok (1979), változócsillagok (1980), Nap (1981), okkultációk (1982), üstökösök (1985), teljes napfogyatkozás (1998). A témaválasztásból látható, hogy 1985-ben a Halley-üstökös, 1998-ban pedig a következő év teljes napfogyatkozása volt a tanfolyam témája, felkészülés jelleggel.

Vértes Ernő az alábbi, frappáns módon sorolja be a különböző szakkörtípusokat:

1. Gyenge (vegetáló) szakkör
2. Életképes szakkör
3. Útmutató-szervező szakkör

Az általa vezetett szakkörök, majd az általa létrehozott Gothard Amatőrcsillagászati Egyesület a harmadik kategóriába tartoztak – ez nem is lehet kérdés!

Vannak természetesen vitatható megállapításai is: „Kerülni kell a tagtoborzó kampányokat. Arra kell törekedni, hogy a tagok egyénileg, maguk szervezzék és hozzák az újabb érdeklődőket.” Habár nyilvánvaló, hogy a szervesen növekvő, terebélyesedő szakkör a leginkább életképes, az az ideális, ha a tagok maguk is viszik a szakkör jó hírét és vonzzák be az újabb és újabb tagokat, a tagtoborzás mégis fontos része tevékenységünknek, hiszen enélkül sokan nem szereznek tudomást a szakkörről, klubról, egyesületről.

Vértes Ernő élete volt az amatőrcsillagász mozgalom. Amíg aktívan szervezte a Vas megyei amatőrcsillagászatot, rendszeresen találkoztunk különféle rendezvényeken. Figyelemmel kísérte a bemutató csillagvizsgálók életét, ha tehette, részt vett avatójukon. Így volt ez 2012-ben is, a Balaton Csillagvizsgáló újjáavatóján – romjaiból épült újra a régi csillagvizsgáló, örömteli volt találkozásunk. Ekkor interjút is készíthettem vele, amely megtekinthető az MCSE Youtube-csatornáján.

Ernővel kapcsolatban azonban egy jóval korábbi emlék él bennem legélénkebben. 2000-ben a villányi országos amatőrcsillagász találkozón ő is részt vett. Előadást tartott mozgalmunkról, arról is beszélt, mennyire fontosak a helyi szervezők, a helyi „Kulin Györgyök”, akik nélkül nincs országos amatőrcsillagász mozgalom sem. Beszélt a régi szervezőkről, szakkörvezetőkről, akik már nem lehettek velünk. Hosszan sorolta a neveket, hiszen már akkor is több évtizedes múltja volt amatőrcsillagász mozgalmunknak. Egy-egy kartoték-kártyáról olvasta fel a neveket, és ahogy sorolta a őket, szinte megelevendett az amatőrcsillagász mozgalom, kis időre ismét velünk voltak a régi szervezők, akik nélkül Villányban egészen másmilyen társaság gyűlt volna össze, ha ugyan összegyűlt volna.

A hosszú lista azóta tovább bővült, immár Ernő neve is felkerült egy ilyen kartoték-kártyára. Ha végigsoroljuk magunkban mozgalmunk kiemelkedő szervezőit, akik nélkül egészen másként nézne ki a jelenlegi magyar amatőrcsillagászat, ne feledkezzünk meg Vértes Ernőről sem!

Mizser Attila, 2025. május 10.