Egy korszak jelképe: a dióverő

Közel négy évszázada már, hogy Galileo Galilei az égbolt felé irányította primitív távcsövét, és fantasztikus dolgokat pillantott meg: a Hold krátereit, a Nap foltjait, a Jupiter holdjait, a Vénusz fázisváltozását, a Tejút csillagszőnyegét… Kulin György,
amatőrcsillagász mozgalmunk atyja, ezt az élményt szerette volna megosztani minél több honfitársunkkal.

Közel négy évszázada már, hogy Galileo Galilei az égbolt felé irányította primitív távcsövét, és fantasztikus dolgokat pillantott
meg: a Hold krátereit, a Nap foltjait, a Jupiter holdjait, a Vénusz fázisváltozását, a Tejút csillagszőnyegét… Kulin György,
amatőrcsillagász mozgalmunk atyja, ezt az élményt szerette volna megosztani minél több honfitársunkkal. A 60-as, 70-es években az Uránia Bemutató Csillagvizsgáló műhelye több ezer, egytagú lencsékkel szerelt Galilei- és Kepler-távcsövet és lencsekészletet állított elő, melyek révén egy egész iskolás korú generáció részesülhetett a Galilei-élmény
mellett a távcsőkészítés örömében is. Ezek azok az optikai eszközök, amelyek jó húsz évvel ezelőtt megihlették az alábbi „reklám-versike” szerzőit (bizonyos szakkörös ifjakat):

Színesben akarja látni a világot?
Vásároljon Uránia-akromátot!

Nem csak az Urániában juthatott hozzá az érdeklődő fiatal optikai elemekhez. Akár hiszi a nyájas olvasó, akár nem, volt egyszer egy Tanért bolt a Lenin körút 96-ban. Ez a Tanért bolt (más néven Uránia-bolt) arról volt nevezetes, hogy mindenféle optikákat árusítottak benne, sőt, volt idő, amikor komplett, szovjet gyártmányú refraktort is vásárolhatott a lelkes amatőr. Az optikai választék azonban többnyire a MOM által gyártott egytagú lencsékbôl, prizmákból és szűrőkből állt, de hébe-hóba jó minőségű akromátok is a pultra kerültek. A hadiipar számára gyártott kiváló MOM-optikák léte szinte hétpecsétes titoknak számított, így pl. csak a szerencséseknek adatott meg, hogy hozzájussanak a világszínvonalú 72/500-as akromáthoz, vagy a
sokáig lappangó 86/620-as objektívhez — mindkettő felveszi a versenyt a Zeiss hasonló optikáival. Ha a hazai távcsőépítésben annak idején nem a hihetetlenül olcsó, ugyanakkor hihetetlenül rossz képet adó egytagú lencsék jelentik az első lépcsőfokot, hanem mondjuk az elfogadható áron kínált 72/500-asok, talán egészen más irányt vesz az amatőrcsillagász mozgalom.

Az Ezermester 1961. szeptemberi számának címlapján: távcsövező lányok
egyszerű, házi készítésű teleszkóppal (dióverővel). A lap több ízben is
közölt távcsőépítéssel foglalkozó cikkeket. Ebben a számban interjú
olvasható Kulin Györggyel az amatőrtávcsövek építéséről  

Az olcsó Galilei- és Kepler-féle távcsövek lencseátmérője nem nagyon haladta meg az 50 mm-t, gyújtótávolságuk azonban többnyire 60–100 cm közé esett, innen a távcsôtípus közkeletű és igen találó elnevezése, a „dióverő”, a fényerősebb típusok pedig ugyancsak rászolgáltak a „hurkatöltő” névre. Elterjedt volt a 40/1000-es modell, melynek objektívjét és 25 mm-es egytagú okulárját a már említett Tanért-boltban megvehette az ember, majd az optikákat PVC-csőbe szerkesztve már el is
készült a távcső — a „projekt” teljes költsége nem lehetett nagyobb 40–50 forintnál. A frissen elkészült távcsővel a Hold látványa lélegzetelállító volt. Kiderült, hogy a Holdon valóban vannak kráterek, hegyek és „tengerek”, mindezt megmutatta a kis műszer a reszkető látómezőben, hiszen a frissen elkészült távcsövet senki sem állványról próbálja ki, hanem csak úgy kézből, a házfalnak vagy a korlátnak támasztva. A teleszkóp ekkor már csak 35/1000-es, mert a tiszta átmérőből 4 mm-t letakar a PVC-cső fala, további 1 mm-t pedig a tubus belsejét bélelő fotokarton. (Az útmutatások szerint a tubus belsejét feketére kell festeni, de megteszi a fekete fotokarton is.) A refraktor fényereje mostmár majdnem 1/30, vagyis az egytagú lencse színi hibája „szinte” elhanyagolható. A Hold szép sárgás színű, a fényesebb területek pereme azonban a szivárvány minden színében úszik,
akárcsak a fényes csillagok, melyek egytől egyig ragyogó, színpompás koronát viselnek. Ez a színorgia, amely elragadtatott felkiáltásokat csal a laikusok ajkára, a szakértő szemmel megvert amatőrből egészen másfajta indulatokat vált ki.

Azután célba veszi az ember a Jupitert, melyről annyit azért meg lehet állapítani hogy szalmasárga színű, erősen lapult golyó,
amely körül ott kellene lenniük a Medici-csillagoknak, de alig-alig látszanak. Megnézi a Vénuszt — esti égen a látvány felér egy
infarktussal —, a Mars apró, túlnyomóan vörös (meg zöld, kék, sárga stb.) színű korongocskáját, majd a Szaturnuszt, amely nem más, mint egy bágyadt szilvamag. A tapasztaltak után százszor is elátkozza a napot, amikor csőbe kényszerítette a két lencsét, azimutális tengelykeresztet barkácsolt a karácsonyfatalpból, most meg itt gubbaszt a reszketeg távcső tövében, miközben a látómező a legkülönfélébb táncmozdulatokat végzi attól függôen, hogy éppen feltámad-e a szellő vagy sem. Azután a sokadik átgubbasztott este után elkezdi nagyon-nagyon tisztelni Galileo Galileit, az izgága itáliai fizikust, aki annyi mindent meglátott és megértett abból, ami első pillantásra nem más, mint bosszúság forrása. Igen, több ezren gubbasztottak így dióverőjük tövében, sokuknak biztosan elment a kedvük az egésztől, de voltak olyanok, és nem is kevesen, akiknek épp ettôl jött meg az étvágyuk, és ráléptek a távcsőépítés rögös útjára.

Elkészült a Galilei-távcső (Bozó Pál műszere) 

A dióverôk színi hibájának csökkentésére elméletileg a blendézés nyújtja a legjobb lehetőséget. Ezt én is kipróbáltam, a
40/1000-es belépő pupilláját leszűkítettem 20, majd 10 mm-esre. Az eredmény az lett, hogy a kép még sötétebbé vált, és máig meg vagyok győződve arról, hogy a színi hiba ezért és csak ezért csökkent: a kevesebb fénymennyiség mellett a kromatikus aberráció is kevésbé látszik… Tapasztalataim szerint a dióverők színi hibája csak úgy csökkenthető elviselhető szintűre, ha az objektívet teljes egészében letakarjuk.

Van azonban más módja is annak, hogy egytagú lencséből használható távcsövet nyerjünk! Alkalmazzunk kisebb nagyítást, melynél az optika hibái kevésbé zavaróak. Nem is olyan könnyű kis nagyítást elérni egy 1 m fókusztávolságú távcsôvel. Ez ma sem lenne egyszerű feladat, hiszen ugyanúgy nehéz nagyon hosszú fókuszú okulárhoz jutni, mint nagyon rövid fókuszúhoz. A problémát úgy lehet megoldani, ha nem hosszú fókuszú okulárra, hanem rövid fókuszú objektívre vadászunk. Ezen
a ponton elkövettem egy „eretnekséget”: építettem egy 50/250-es refraktort egy egytagú lencséből! A színi hibának elképesztônek kellene lennie — ha 40–50-szeres nagyítást alkalmazunk. Azonban az én távcsövem nagyítása nem volt több 10-szeresnél, és magam is meglepődve tapasztaltam, hogy a csillagok képe viszonylag pontszerű, a színi hiba nem túl zavaró, a látómező mérete kielégítő, a határmagnitúdó pedig valamivel jobb 9-nél. Végül is használható kis távcsőhöz jutottam,
mellyel láttam az Andromeda-ködöt (a 40/1000-essel ez sohasem sikerült), később pedig  fél éven át még változóészleléseket is
végeztem vele. Egy kis pénzű, fiatal amatőr számára nemigen kínálkozott ennél jobb megoldás a hetvenes évek közepén.

Hogy egytagú lencsémmel nem voltam egyedül a változósok között, azt Jankovics Zoltán székesfehérvári amatőr példája bizonyította, aki — hozzám hasonlóan — egytagú lencsébôl készített magának változós távcsövet, és több száz, ma is használható változócsillag-észlelést végzett kis műszerével.

Akkoriban sokan törekedtek a bűvös 100-szoros álomhatár elérésére, sikerült is nekik, hiszen a már említett Tanért-boltban bámulatos volt a kínálat az egyszerű, de használhatatlan lencsékbôl. Nekem is volt egy 6 mm-es okulárom, bárki kiszámíthatja, hogy mekkora nagyítást adott a 40/1000-es objektívvel kombinálva.

A tükör volt az egyetlen lehetőség arra, hogy valaki jó minőségű képet kapjon a csillagok világáról. Építsünk tükrös távcsövet!
(Az legalább biztosan nem színez.) Természetesen építeni kellett, mert az akkori hiánygazdaságban, amikor éveket kellett várni egy Trabant „limuzinra”, még az se nagyon jutott gyári távcsőhöz, akinek lett volna rá pénze. Nem csoda, hogy az otthoni tükörcsiszolás, a tükrös távcsövek építése valóságos népmozgalommá vált. Az elkészült távcsövek színvonala persze erősen eltérő volt, de aki szem előtt tartotta A távcső világa leírásait, használható teleszkópot állíthatott össze. Én is elkészítettem a magam 150/1640-es Newton-reflektorát — akkoriban az f/10 körüli fényerők voltak az általánosak. A tubus még csak sikerült
valahogy, ám a mechanika — kétszeri nekifutásra is — gyenge, hasznavehetetlen mobil szoborrá sikeredett, melynek már a kinézete is igen sok kívánnivalót hagyott maga után. A közeli játszótér vaskorlátja bizonyult még a legjobb állványnak. Jobb híján annak támasztottam neki a „natúr csövet”, még változóészleléseket is tudtam végezni ezzel a „vaskorszaki szereléssel”. Voltak persze nálam sikeresebb távcsőépítők is — az ő műszereik még ma is működőképesek.

Nemrégiben ismét összehozott a sors egy dióverővel, mely a maga nemében páratlan darab, objektívje 27/950-es egytagú lencse. Az elmúlt tíz évet függönyhúzóként vészelte át, ez azonban valószínűleg nem sokat rontott az objektív képalkotásán, és bizonyos, hogy a színözönért a tubus belsejében található pókhálórengeteg sem okolható. Kíváncsi voltam, mai szemmel mit mutat egy dióverő, mellyel valamikor, jó negyedszázada, elindultam égi sétámra. A tisztesség kedvéért kipókhálóztam a csövet, majd — korhű megoldással élve — szigetelőszalaggal erősítettem rá egy Telementor tengelykeresztre. Már ez is sportszerűtlenségnek minősíthető, hát még az, hogy egy 17 mm-es Erfle-okulárt illesztettem az okulárkihuzatba! A furcsa
alkalmatossággal becéloztam a Jupitert, majd kíváncsian pillantottam az okulárba… A szalmasárga, kissé lapult golyó körül ott volt a színkavalkád, és nagy-nagy erőlködéssel sikerült megpillantanom a bolygó két átellenes oldalán egy-egy kísérőt. (Rendes távcsővel nézve kiderült, hogy a keletre eső hold valójában három darabból áll, ugyanis a dióverő nem bontotta fel a csoportosulást.) Következett a Szaturnusz, és bizony nem tudtam megmondani, hogy miféle égitest lehet, annyi
bizonyosan látszott, hogy nagyon-nagyon elnyúlt szilvamag. Azután megnéztem a Cor Carolit, meg az Albireót, meg az Alcor–Mizárt, és a távcső mindegyiket bontotta, bár a halványabb komponensek nem látszottak valami könnyen. Végül elment a kedvem az egésztől, mert az okulárban hihetetlenül sötét volt, néha bevillant ugyan egy-egy csillag, de a fényesebbekről jobb nem beszélni… Ezek szerint az optika törvényei jottányit sem változtak az elmúlt 25 év során! Hanem a Hold valóban szép volt, még ezzel a vacak kis távcsővel is! Igaz, sokkal szebb volt 10×50-es binokulárral…

Másnap reggel csendesen leszereltem a nyurga tubust a Telementorról, beállítottam a sarokba, azután rájöttem arra, hogy immár nem csak Galileo Galileit tisztelem jobban, hanem 20-30-40 évvel ezelőtti amatőrtársaimat is, hiszen a sok-sok ezer észleléssel töltött óra után visszatekintve igenis tiszteletre méltónak tartom, hogy az akkori dióverők nem vették el a kedvüket a csillagászattól…

A Meteor 1998/2. számában megjelent cikk internetes változata.

Kérés olvasóinkhoz

Gyűjteményünk számára keresünk régi “dióverőket”, vagy ilyen egyszerű távcsövek építéséhez használatos egytagú lencséket. Oktatási célokra is hasznosítanánk ezeket az egyszerű eszközöket. Az esetleges felajánlásokat az mcse@mcse.hu címen várjuk.

Az amatőrmozgalom múltjával kapcsolatos eredeti fényképeket is gyűjtünk, illetve azok jó minőségű szkenneleteit szívesen vennénk. Az mcse@mcse.hu címen várjuk a felvételeket a felvétel készítésének lehetőleg minél pontosabb megjelölésével. Köszönjük!