Holdfogyatkozás a Hármashatár-hegyen

Hajnali 2 óra 50 perckor szólalt meg a vekker (illetve modern változata, a telefon), és hirtelen nem értettem, miért is kellene felkelnem. Pár másodperc múlva minden a helyére került, és a teljes holdfogyatkozás látványának ígérete miatt teljesen éber lettem. Kitekintve az ablakon a csillagos, nyugodt ég, hideg idő jelezte, érdemes volt felébredni.

Ahogy Mizser Attila elnevezte, mi, az „eklipsziában szenvedők” a Hármashatár-hegyet szemeltük ki észlelési célpontnak, ott is a kilátó mögötti területet, ahonnan a nyugati horizont zavartalanul látható. Az időjárás-előrejelzés az előző héten nem volt túl megnyugtató, de azért reménykedtünk, hogy legalább a fogyatkozás idejére derült marad az ég.

Hajnali 4-re beszéltük meg a találkozót, ide vártunk minden égboltot, csillagászatot kedvelő eklipsziában szenvedő társat. Kicsit megkésve értem fel: 4 óra 20 perckor már jó pár amatőrtárs álldogált a tiszta, fagyos időben távcsöve vagy fényképezőgépe mellett. Bár csak talán 100 métert kellett a parkolóból a kilátóhelyünkre megtenni, a fagyos, csúszós hó próbára tette a távcsövet, állványt és egyéb felszerelést cipelő, állhatatos észlelőket. Az igazat megvallva, kicsit több résztvevőre számítottam az elmúlt pár nap médiafelhajtása miatt: a holdfogyatkozás ismét nagy hírverést kapott a médiában, de inkább a szenzációhajhászás, mint a valódi tudomány vezetett ezekben a hírekben.

Ezen az észlelőterületen a jól ismert amatőrcsillagászok voltak túlsúlyban, akik főként a Polaris Csillagvizsgálót képviselték. A fényképezőgépek ritmusosan kattogtak, szabályos időközökben készítve a felvételeket az először még vakítóan fénylő Holdról, majd a Föld árnyékától fogyatkozó, lassan sötétedő, majd narancssárgává váló égitestről.

Én is felállítottam 100/900-as lencsés távcsövemet, sietve, nehogy lemaradjak az első kontaktusomról, a fogyatkozás kezdetéről. Bár derült volt az idő, kezdett párásodni, ami rögtön rá is fagyott a távcsövekre. Felváltva néztük a Holdat binokulárral, távcsővel, szabad szemmel, jöttünk- mentünk egyik távcsőtől a másikig, lencséstől tükrösig,

Ismét meg kellett állapítanom, hogy nem is olyan egyszerű a kontaktusok mérése. A Föld árnyéka nem olyan éles, mint a normális holdfázis terminátora, ezért sokszor nem volt számomra egyértelmű, hogy melyik időpontot jegyezzem is le. Jó pár krátert el is szalasztottam, ezért csak néhány kontaktusát sikerült lejegyeznem:

(időpontok UT-ban)

Belépés a teljes árnyékba: 03:32
Kráterkontaktusok:
Tycho 03:49
Aristarchus 03:54
Copernicus 03:57
Plato 04:20
Langrenus 04:26
Eudoxus 04.27
Aristoteles 04:31

Ahogy a Hold elveszítette több, mint felét, a fények is megváltoztak. Az eddig világos égbolt besötétedett, kezdtek felragyogni az eddig elnyomott csillagok. A sötétedő terület néhol narancssárgán izzott, majd ez a szín a fogyatkozás előrehaladtával lassan eluralkodott a felszínen. A totalitáshoz közeledve már csak egy vékony, ragyogó sáv maradt a Hold nyugati szélén. Aztán ez is egyre kisebb lett, és már csak egy kis fénylő terület maradt. A Hold ekkor mint egy gyémántgyűrű ragyogott az égbolton, majd ez is elhalványult, és csak egy kihunyó parázsra emlékeztető, de világosabb szélű korong maradt az égen. A sötét mare területeket még így is fel lehetett ismerni, a Földről visszaverődő fény nem hagyott teret a teljes sötétségnek. A távcsőbe pillantva a fényesebb krátereket is láthattuk, különösen a legfényesebb, Aristarchus ugrott ki a háttérből.

Itt volt az ideje az égbolt többi részét is szemügyre venni. Mindenkinek hiányzott már, ezért örömmel üdvözölte a ragyogó Vénuszt és alatta a Jupitert. A két legfényesebb bolygó gyönyörű volt egymás alatt, a távolságuk alig 3° volt.  Sajnos a légkör kezdett nagyon párássá válni, a Jupiter felhősávjai is csak pár másodpercre voltak szépen észlelhetők, de négy Galilei-holdja most is katonásan sorakozott a bolygó két oldalán 1+3-as alakzatban. A Vénusz fázisa is szépen látszott. Könnyű célpont volt az M13, és páran néhány változócsillagot is binokulárvégre kaptak, így töltve hasznosan minden percet.

Keleten lassan világosodott az ég, sűrű köd ereszkedett alattunk a városra. Szerencsések voltunk, hogy a Hármashatár-hegyet választottuk. A Föld árnyéka kezdte elhagyni a Holdat, lassan reggel 7 óra lett, hétfő reggel. Ideje munkába indulni.

Összepakoltam a távcsövem. Még gyorsan megnéztem az előbukkanó Holdat, majd lesétáltam az észlelőteraszunkról. Az égboltot keleten, mintegy tisztelegve a korábban még narancsos színben pompázó Holdnak, vörösre festette a kelő Nap. A csillagok kezdtek halványodni, már csak a Vénusz és a Jupiter dacolt az egyre erősödő fénnyel.

Álmosan indultam lefelé a hegyről, de boldogan, hogy nem maradtam le erről az élményről. Ez volt és marad is az én saját holdfogyatkozásom még nagyon sokáig. 2028-ig biztosan.