Az MTT 2025 mélyég-objektuma: a Csillagkirálynő trónusa

Ahogy az előző két évben, úgy az idei nagy tarjáni távcsöves találkozóra is kiválasztottunk egy kiemelkedő mélyég-objektumot, amelynek észlelésére, megismerésére buzdítunk. Miért éppen az M16? Elsőre nem tűnhet annyira megkapónak, de egy kis szemszoktatás után bizonyul legalább annyira látványosnak, hogy a másik két objektummal egy kategóriába lehessen sorolni. Igaz, hogy a szomszédos M8 (Lagúna-köd), M17 (Omega-köd) és M20 (Trifid-köd) valamivel könnyebben megfoghatók, de ezek egyenesen vonzzák a tekintetet, amúgy is beléjük botlunk, nem kell külön felhívni rájuk a figyelmet. Az M16 két dologgal kárpótol: az egyik a Lagúna-ködéhez látványban felérő pompás nyílthalmaza, amilyennel az M17 és M20 nem is büszkélkedhet. A másik csillagászati szerepe: egyetlen másik nyári mélyég-objektumról sem lehetne annyi ismeretet fellelni, mint az M16-ról. Az M16-tal több mint 1000 tanulmány foglalkozott eddig – a csillagközi anyag működésének és a csillagkeletkezés folyamatának alaposabb megismerésében alapvető a szerepet. Gondoljunk csak a híres Hubble-felvételre, amely a tömegek számára is közelebb hozta a Tejútrendszer mindennapjait, a csillagok, naprendszerek keletkezését.

A Messier 16 egy HII-régió és fiatal nyílthalmaz együttese, csillagkeletkezési régió a Kígyó (Farka) csillagkép délkeleti csücskében. A nyílthalmaz az NGC 6611, a köd az IC 4703 katalógusszámot viseli, a Messier-objektum a kettő együtt. A modern távolságadatok 1,5–1,8 kpc közöttiek, régebben 2–2,5 kpc-re is becsülték. Gaia-parallaxis alapján távolsága a Naprendszertől 1582±134 pc. 1582 pc távolságban a köd 90×40 ívperc fotografikus látszó kiterjedése 41×18 pc fizikai kiterjedésnek felel meg. Összehasonlításképpen az M42 átmérője 7,2–7,8 pc. A halmaz fő tömege 7’ látszó átmérőjű, ez 3,2 pc valódi átmérőt jelent.

A Sagittarius-karban fekszik. Az M16 és az M17 a Serpens OB1 asszociáció részei. A nagy tömegű forró MWC 922, a Vörös négyzet-köd központi csillaga, szintén a Ser OB1 vagy az NGC 6604 körüli Ser OB2 asszociációhoz tartozhat. Az M16-tól három fokra, nyugatra található Sharpless 46 emissziós ködöt egy 8 magnitúdós lehetséges szökevény szuperóriás csillag ionizálja, amely az NGC 6611-ből lökődhetett ki 1,8 millió éve (HD 165319).

Az M16 a Westerhout 37 óriás molekulafelhőből fejlődött ki. A 8100 tagot számláló fiatal nyílthalmaz legnagyobb tömegű csillagainak ultraibolya sugárzása gerjeszti és ionizálja a környező csillagközi anyagot, és ettől az a látható tartományban világítani kezd. Több mint 60 tag O színképtípusú. A köd ionizáltságának körülbelül feléért a 8,2 magnitúdós HD 168076 kettős rendszer felel, együttesen 75–80 naptömegűek.

Az M16 nagyságrendileg tízezer naptömegnyi anyagot foglal magába. A HII-régió és a halmaz korát 2–3 millió év körülire teszik, de sok csillag ennél is fiatalabb. A kisebb tömegű csillagok lassabban fejlődnek. A nyílthalmaz HRD-jéből látszik, hogy mekkora tömegnél kisebb csillagok nem érték még el a fősorozatot, és ebből lehet következtetni a molekulafelhő fragmentációja óta eltelt időre. A B8-nál későbbi színképtípusú csillagok csaknem mindegyike fősorozat előtti.

A HII-régiók a Nap korához képest nagyon rövid ideig maradnak fenn, mindössze néhány millió évig. A csillagok sugárzása és csillagszele elhordja a fennmaradt csillagközi anyagot, a köd szétoszlik. Az összeroskadó molekulafelhő tömegének így kevesebb, mint 10 százaléka épül bele a csillagokba, a többi elszáll. A halmaz még százmillió vagy milliárd évig összetart. Természetesen a legfényesebb csillagai akkora már régen felrobbannak.

Felfedezés
Ezt az objektumot – mint nyílthalmazt – Philippe Loys de Cheseaux svájci csillagász fedezte fel 1745-ben vagy 1746-ban. Leírásában csak ködösségről tesz említést. Ugyanő függetlenül felfedezte és tanulmányozta a hat csóvát mutató 1744-es nagy üstököst (C/1743 X1), amely az akkor 13 éves Charles Messier-t lenyűgözte, a csillagászat iránti érdeklődését megerősítette. Loys de Chéseaux az üstökösről írt publikációjában elsők között fogalmazta meg az Olbers-paradoxont. 1746 körül nyolc új ködöt fedezett fel, köztük az IC 4665-öt és az NGC 6633-at is, amelyek valahogy elkerülték Messier figyelmét. Egy 21 tételes listát állított össze az általa észlelt ködös objektumokból (ezek közül csak az M13-at nem figyelte meg), amelyet Réaumur mutatott be az Akadémia előtt 1746-ban, de nem lett publikálva, csak 1884-ben vált ismertté Guillaume Bigour­dan által. A kortársak közül Maraldi és Le Gentil tesz említést a listáról.

Jean Philippe Loys de Cheseaux (1718-1751), az M16 felfedezője.

Messier 1764. június 3-án fedezte fel függetlenül az M16-ot. Leírásában megemlíti, hogy a csillagokat halvány derengés veszi körül, amely feltehetőleg a valódi ködnek felel meg. William és John Herschel katalógusaiban, valamint az NGC-ben csak a halmaz szerepel. A XIX. század hosszú fó­kuszú, erős nagyítássú távcsövekkel dolgozó megfigyelői számára az alacsony felületi fényességű diffúz ködök nagy része rejtve maradt, így az M16-ot sokáig csak nyílthalmazként ismerték. Smyth admirális és T. Webb is halmazként írta le. 1895-ben E. E. Barnard lefényképezte a ködöt, valószínűleg elsőként. A köd északi részén lévő sötét öböl alapján az Orion-ködhöz hasonlította, amelyről akkor már ismert volt, hogy fénykibocsátó gázból áll. A köd végül Isaac Roberts 1897-ben készült fotografiája révén került be az 1908-ban megjelent második IC-be, 4703-as sorszámmal. Az NGC 2000.0 katalógusban az IC 4703 hibásan, nyílthalmazként van feltüntetve.

A századforduló táján John C. Duncan a Wellesley College Whitin Obszer­vatóriumának 30 cm-es refraktorával pillantotta meg vizuálisan Messier után újra a Sas-ködöt. Szerinte nem nehezebb, mint a Plejádok körüli ködösség. 1919 nyarán a Wilson-hegyi Obszervatórium 60 hüvelyk (1,5 m) átmérőjű teleszkópjával fényképezte le az M16-ot, és leírta a később Teremtés oszlopai néven ismert területet.
A Sas-köd elnevezés valamikor a XX. század folyamán terjedt el. Az 1978-ban megjelent Burnham’s Celestial Handbook harmadik kötetében még modernnek számít ez a név. A mai asztrofotós becézgetésekkel ellentétben ez az elnevezés egy valóban találó. A halmaz közepe a sas fejénél, nyakánál található, és ettől délkeletre két ellentétes irányba szárnyakat formázva ágazik el a ködösség. Van olyan megoldás (valószínűleg félreértésből), hogy a Teremtés oszlopai nevű rész maga a sas, de ezt nehéz belelátni.

A Csillagkirálynő-köd nevet Robert Burnham Jr. adta, szerinte a sas túl prózai egy ilyen fenséges égitest számára. A Csillagkirálynő trónusa a ködbe délről behatoló, több darabból álló porképződmény, amelynek tetején lévő elefántormányokról készült a Hubble-űrteleszkóp 1995-ös felvétele. Az elefántormány kifejezés Fred Hoyle csillagásztól származik. Ilyen objektumok más csillagbölcsőkben is előfordulnak (pl. IC 1396, NGC 2264).

A Csillagkirálynő trónusa Farkasréti György felvételén (50,8 T f/4, ASI 294 MC Pro, ZWO DuoBand szűrő, gain 390, 850×3 s, kb. 10×12’ részlet, É balra fent)

Farkasréti György felvétele került az MTT idei kitűzőjére is.

Kovács Marcell cikke teljes egészében a Meteor 2025/7-8. számában olvasható. Az MCSE tagjai illetményként kapják, előfizethető az MCSE-nél és a Magyar Postánál