Égi kalendárium: 2019. június

A hihetetlenül felhős és csapadékos május után reméljük, hogy ránk köszönt a nyár, itt  a június. Észleljük az M57-et, az RR Boo-t, az egyre kedvezőbb láthatóságú Jupitert – használjuk ki a rövid, de egyre melegebb éjszakákat!

A bolygók járása

Merkúr: A hónap folyamán jól megfigyelhető napnyugta után a nyugati ég alján, ez idei második legjobb esti láthatósága. Június 1-jén egy és negyed órával nyugszik a Nap után, láthatósága egyre javul. 23-án van legnagyobb keleti kitérésben, 25,2°-ra a Naptól. Ekkor bő másfél órával nyugszik a Napot követően. A hónap végére újra egy és negyed órával nyugszik a Nap után.
Vénusz: Napkelte előtt kereshető mint ragyogó fehér fényű égitest a keleti látóhatár közelében. Noha egyre közelebb látszik a Naphoz, az ekliptika egyre nagyobb szögben hajlik a látóhatárhoz képest, és a két hatás kioltja egymást. Emiatt egész hónapban közel ötven perccel kel a Nap előtt. Fényessége –3,8m-ról –3,9m-ra, fázisa 0,93-ról 0,98-ra nő, átmérője 10,5”-ről 9,9”-re csökken.
Mars: A Geminiben, majd 28-ától a Cancer területén végzi előretartó mozgását. Napnyugta után látható a nyugati látóhatár közelében, másfél órával a Nap után nyugszik. Fényessége 1,8m, látszó átmérője 3,9”-ről 3,7”-re csökken.
Jupiter: Az Ophiuchusban végez hátráló mozgást, 10-én szembenállásban van a Nappal. Egész éjszaka látható, sárgás fényessége –2,6m, átmérője 46”.
Szaturnusz: Folytatja hátráló mozgását a Sagittariusban. Késő este kel, az éjszaka nagy részében megfigyelhető. Fényessége 0,2m, átmérője 18”-ről 18,3”-re nő.
Uránusz: Kora hajnalban kel, hajnalban látható a délkeleti égen. Előretartó mozgást végez az Aries csillagképben.
Neptunusz: Éjfél körül kel, az éjszaka második felében kereshető az Aquariusban. 22-én előretartó mozgása hátrálóba vált.

A hónap változócsillaga: az RR Bootis

A mirák és félszabályos változók családja, mint a változócsillag típusok többsége, igencsak szerteágazó. Az életútjuk viszonylag rövid időszakában lévő csillagok pulzációja nagyban függ a tömegüktől, ill. annak a pulzációs időszak során történő változásától. Az egyes altípusok közötti határvonalak is elmosódottak (gondoljunk itt az SRA változók és a mirák közti hasonlóságokra). A rövid periódusú mirák amplitúdója általában csupán 6–7 magnitúdó, ám – éppen rövid periódusukból adódóan – rendkívül dinamikusan változnak. Talán ezért népszerűek a tavaszi-nyári időszak olyan, jól észlelt mirái, mint pl. a W Lyr, a T Her és az RT Cyg. Az RR Bootis mindössze 195 nap alatt járja be kb. 6 magnitúdós le- és felszálló ágát, így változásait már néhány nap elteltével is könnyen megfigyelhetjük. Ennek ellenére a csillag korántsem olyan népszerű célpont, mint fenti társai, az elmúlt évek foghíjas fénygörbéit is alulmúlva, az AAVSO adatbázisában ez év során még nem szerepel vizuális észlelés a változóról. Az RR Boo egy igen könnyen azonosítható, majdnem pontosan a β és γ Bootis között félúton található csillagcsoport tagja. Egy fokos környezetében minden összehasonlítója „kéznél van”, így heti, rutinszerű megfigyelése nemcsak a fénygörbe folytonosságára lehet jó hatással, de észlelőinek is garantált sikerélményt nyújthat.

Észleljük az Adams-krátert!

Az Adams-kráter nem tartozik a gyakran észlelt holdi célpontok közé. Ez nem is csoda, mert a szerencsétlen holdrajzi helyzetén túl (déli szélesség 31,9°, keleti hosszúság 68,2°), jellegtelen kinézete sem teszi különösebben vonzóvá. Átmérője 66 km, mélysége 2000 m körüli. Eredetileg egy Tycho, vagy Copernicus típusú összetett kráter lehetett, központi csúccsal, teraszos falszerkezettel és egyenes kráteraljzattal, de az évmilliárdok alaposan megváltoztatták a kráter kinézetét. Az Adams igen öreg kráter, keletkezését a nectari korba helyezik a kutatók, ami 3,95 milliárd évvel ezelőtt kezdődött, és 3,85 milliárd évvel ezelőtt ért véget.

Az Adams-kráter és vidéke Molnár Péter felvételén.

A Lunar Orbiter IV felvételén kivehető a központi csúcs maradványa, és a teraszos falakból is látszik valami, de összességében öreg, lepusztult romkráter benyomását kelti. A délkeleti peremhez való közelsége miatt a fiatal holdsarlón, de még inkább telehold után érdemes észlelnünk. A hosszúsági libráció erősen befolyásolja a láthatóságát, így időnként kissé jobban beláthatunk a kráter belsejébe, mint máskor. Jókora méretének köszönhetően kisebb távcsövekkel is könynyedén megfigyelhető, de a közepes és nagy távcsövek tárják fel az apróbb részleteket. Az Adams legfeltűnőbb jellegzetessége a kráter északkeleti sáncának kiszélesedése. Ez a különös kiszélesedés egy régebbi kráter maradványa. Az Adams egy másik, de nála kisebb kráterre telepedett, annak csak egy kis szeletét hagyva meg. A földi megfigyelő a ferde rálátásnak köszönhetően nehezen tudja értelmezni ezt a látványt, de az űrszondás felvételek megmutatják a valóságot. Az Adamstől nyugatra találjuk a 31 kilométeres Adams B-krátert. Bár feleakkora sincs, mint a keleti szomszédja, mégis az éles kráterperem és a nagyobb mélység/átmérő viszonya következtében feltűnő látvány. Két másik, nagyon izgalmas alakzatot találunk közvetlenül az Adamstől délre. Az első a Vallis Snellius nevű krátervölgy. Ez az 500 kilométer hosszú, egymásba érő kráterekből álló völgy már kis távcsövekben is csodaszép látvány. Egészen bizonyos, hogy a Mare Nectaris medencéjéből kirepült, majd a talajra visszahullott törmelék vájta ki. A másik objektumhoz már nagy távcső kell. Ez a 300 kilométeres Hase-rianás, amely körülbelül 40 fokos szöget zár be a Vallis Snelliussal. Ez a két alakzat éppen az Adams B-kráter szelenografikus hosszúságán metszi egymást.

A kráter észlelésével emlékezzünk a 200 évvel ezelőtt született angol csillagászra John Couch Adamsre, aki 1845-ben – a francia Le Verrier-től függetlenül – kiszámította egy addig ismeretlen bolygó várható égi helyzetét. A planéta később a Neptunusz nevet kapta.

Üstökösök

Az üstökösök kedvelőinek ebben a hónapban sem tudunk jó hírrel szolgálni. Az előző hónap elvben 25 db megfigyelhető üstökösének száma 20 körülire esett. Ezek között is jó pár olyan vándor van, melyek fotografikus megfigyelése egy 200/800-as Newton távcsővel is (17-18 magnitúdós üstökösöket többször is sikerrel észlelt a szerző) kétséges. A közepes (20 cm átmérőjű) vagy nagyobb műszerekkel elméletileg vizuálisan megfigyelhető üstökösök száma is 6, de inkább 4 db.

Úgy tűnik, hogy az égi vándorok a Naprendszer távolabbi részeibe húzódnak és mintha gyülekeznek a Leo (Oroszlán) és a Leo Minor (Kis Oroszlán) csillagképekben. Ebben a két csillagképben fotografikusan és kis szerencsével legalább 7 üstököst lehet megfigyelni. A hétből egyedül a 123P/West-Hartley üstökös az, ami talán elérhető vizuálisan közepes műszerekkel. A hónap elején még 14 magnitúdós üstökös a hónap végére már halványabb lesz, mint 15 magnitúdó, miközben az Oroszlán hátsó lábától Dél felé halad a Virgo (Szűz) csillagképbe. Június 14-én egy szép spirál galaxis mellett az NGC 3810 (fényesség: 10,8 magnitúdó; átmérő: 4,3×3 perc) fog elhaladni. Azonban mind a két csillagkép tele van galaxisokkal, így az üstökös azonosításakor körültekintően kell eljárni, jobb, ha két észlelést végzünk egy éjszaka, hogy az elmozdulásában biztosak lehessünk.

Jó ég mellett és nagy szerencsével figyelhető meg a 68P/Klemola üstökös. A hónap során a jelenlegi 15,6 magnitúdós üstökös az Ophiuchus (Kígyótartó) csillagképben a Földhöz és a Naphoz is közeledve 0,5-1 magnitúdót is fényesedhet. 14-én kb. 1 Hold átmérőre lesz az M 14 jelű (fényesség: 7,6 magnitúdó; átmérő: 11 perc) gömbhalmaztól.

A jelenleg 13,5 magnitúdós február 26-án felfedezett C/2019 D1 (Flewelling) üstökös lassan távolodik a Földtől és a Naptól is, így fényessége a hónap folyamán csökkenni fog kb 0,5 magnitúdóval. A hónap elején a Pegazus csillagképből indulva mozog az Andromedába, miközben pár halványabb és kisebb méretű PGC jelű galaxis mellett is elhalad.

Az éjszaka második felében figyelhető meg újra a Jupiter távolságában majdnem körpályán keringő és kitöréseket produkáló 29P/Schwassmann-Wachmann. A hónap során lassan mozog a Pisces (Halak) csillagképben. Érdemes akár naponta is felkeresni, hogy egy kitörés elejét el lehessen csípni, majd a kidobódott anyag feloszlását végig tudjuk követni. Egy-egy kitörés alkalmával a fényessége akár 3-5 magnitúdót is nőhet.

Két cirkumpoláris üstököst is meg lehet próbálni felkeresni ebben a hónapban. Az egyik a 2018. novemberében felfedezett C/2018 W2 (Africano), ami majd csak ez év októberében éri el napközelségét, amikor fényessége 10 magnitúdó alá is csökkenhet. Jelenleg a Camelopardalis (Zsiráf) csillagképben mozog lassan Dél felé, közben pedig 0,5-1 magnitúdót fényesedik.

A másik cirkumpoláris üstökös a C/2018 R3 (Lemmon) amit 2018. szeptemberében fedeztek fel. Ez az égitest a Camelopardalis (Zsiráf) csillagképből halad a Lynx (Hiúz) csillagképbe. Mozgása gyors, így megfelelő műszerrel viszonylag könnyen azonosítható. Sajnos jelenlegi 1 magnitúdó körüli fényességéből gyorsan veszíthet akár 1-2 magnitúdót is.

A fentieken kívül számos üstökös látható még az égen, aminek fotografikus megfigyelésére van a legnagyobb esély.

(NMA)

A Gyűrűs-köd és vidéke

Idén emlékezünk Gothard Jenőre (1857-1909), aki 110 évvel ezelőtt hunyt el. Az asztrofotográfia nemzetközi szinten is elismert úttörőjeként számos felvételt készített herényi obszervatóriumából. Valamennyi felvétele közül azonban az a legnevezetesebb, amelyen megörökítette a Gyűrűs-köd (M57) központi csillagát.

Könnyen azonosítható égterületen, a Lyra csillagkép déli részén, a gamma és a béta Lyr között nagyjából félúton találunk rá a Messier-katalógus 57-es sorszámú planetáris ködére, a Gyűrűs-ködre. Ez a két csillag szinte világítótoronyként irányítja a távcsőkezelőt áhított végcéljához. A két “iránycsillag” közül a béta Lyr az érdekesebb. A csillag a fedési változócsillagok egyik prototípusa, melynek változását John Goodricke fedezte fel szabad szemmel észlelve, 1784-ben. A béta Lyr 3,2 és 4,4 magnitúdó között változik, periódusa 12,9144 nap. Vizuális észlelésekkel is szép fénygörbét készíthetünk a béta Lyr változásairól, szakköri észlelési feladatként, az asztrofizika világával való ismerkedésként.

Gothard Jenő felvétele a Gyűrűs-ködről és központi csillagáról.

Az M57 és vidéke Váradi Nagy Pál 2017. június 3-án készült tesztfelvételén. 150/750-es Newton-reflektor, Canon 1100Da, 150/750-es Newton-reflektor. (csillagtura.ro)

A Gyűrűs-ködöt 1779-ben fedezte fel Antoine Darquier francia csillagász. A leghíresebb planetáris (bolygószerű megjelenésű) köd kinézetre nagyjából akkora, mint a Jupiter korongja, azonban összfényessége csak 8,8 magnitúdó. Nem ez a legfényesebb, nem is ez a legközelebbi planetáris köd, azonban különös megjelenése laikust és amatőrcsillagászt egyaránt rabul ejt. Sok szó esik a központi csillagról, amelynek köszönhető ez csodálatos látványosság, azonban annál kevesebben látták vizuálisan, saját szemükkel. Ehhez nagyobb, legalább 40-50 cm-es távcső szükséges, de tapasztalt észlelők látták már kisebb átmérőjű távcsövekkel is, természetesen ideális körülmények mellett. A magyarországi távcsöves bemutatókon mindig elhangzik, hogy a központi csillagot Gothard Jenő fedezte fel 1886-ban, ez azonban nem igaz, hiszen ő “csak” lefényképezte a csillagot 26 cm-es Newton-reflektorával. Azt a csillagot, amelyet jóval nagyobb lencsés távcsövekkel is csak üggyel-bajjal lehetett megpillantani. A fotografikus elsőség mindenképpen Gothard Jenőé, aki az akkoriban még újnak számító észlelési technika egyik legjelentősebb úttörője volt. Magát a központi csillagot már Friedrich von Hahn említi 1800-ban, és azt követően is észlelték, több-kevesebb sikerrel.

Gothard Jenőre emlékezve vegyük mi is célba az M57-et, készítsünk rajzot, rögzítsük a látottakat szövegesen, és természetesen fotózzuk is a ködöt és központi csillagát, amelynek megörökítése manapság sokkal könnyebb feladat, mint a XIX. század végén. Az észleléseket az MCSE észlelésfeltöltőjén várjuk! (http://eszlelesek.mcse.hu)

 

Ajánljuk...