HULLÓCSILLAGOK
A Naprendszer határán húzódó Oort-felhőből esetenként kilökődik egy-egy kisebb égitest, amely lassan a Nap felé veszi az irányt. Csillagunkhoz közeledve a sugárzó hő megolvasztja a – bolygórendszerünk keletkezésekor – ráfagyott gázokat, amelyeket az égitestre tapadt porszemcsékkel együtt magával ragad az erősödő napszél. Az anyaégitest mögött húzódó csóva esetén már üstökösről beszélünk, amelynek ködös gázfelhője a Napunkkal ellentétes irányban több millió kilométere nyúlik. A Naptól távolodó üstökös (kométa) magjára lassan visszahúzódik a lehűlt gázanyag java, ám ha éppen óriásbolygóink közelébe ér, előfordulhat, hogy azok gravitációs ereje nagy anyagtömegeket szakít le róla. Egy-egy keringés során ezek a porszemcsék és kődarabok hosszan elszóródnak a pályája mentén és sokszor kisebb rajokba tömörülnek. 
Földünk napkörüli útján időnként keresztezi néhány üstökös pályáját, és ez esetben láthatunk néhány meteort, ám ha esetleg egy meteorraj kerül az utunkba, akkor a légkörünkbe csapódó porszemcsék csodálatos meteorzáporában gyönyörködhetünk. Néha megesik, hogy nagyobb öklömnyi ködarab vágódik a légkörbe, amikor az több darabra hullva, – a villámlás fényével vetekedő – óriási felvillanást (Bolida) produkál, amelynek fénylő füstcsíkja percekig látszik. Ami a talajra hullott nagyobb (összeégett) meteorból megmarad, meteoritnak nevezzük. {mosimage}
