Egy visszatérés története

Jól emlékszem arra a szombati napra, amikor 1996. január 20-án kézhez kaptam az első Meteort. Sosem volt még hasonló lap a kezemben, napok óta vártam, hogy meghozza a postás, és amikor végre a kezemben tarthattam, érdeklődve lapoztam át, majd szívtam magamba minden egyes szavát.

13 évesen, 1993-ban legyintett meg először a csillagászat szele, azon a karácsonyon kaptam életem első távcsövét, egy 30/60×70-es szovjet gyártmányú monokulárt, így jó volt végre kézbe venni egy szaklapot, mely naprakészen azzal a témával foglalkozik, amely engem is mélyebben érdekel. Teltek az évek, és először egy, a Távcső világa alapján épített 200/1000-es Newton távcsővel bővült a paletta – melynek főtükrét Csatlós Géza csiszolta -, majd néhány évvel később egy 154/1500-as refraktorral, mely egy hozzá illő mechanikát is kapott, egy Coordinator2000 vezérlésű Fornax 51-et. Ahogy akkor mondtuk: egy igazi amatőrnek van egy jó lencsés távcsöve – ez megvolt – és egy nagy tükrös távcsöve. A Newton, ha nagy nem is, de tükrös volt, majd lecserélem egy nagyobbra – gondoltam. Többé-kevésbé teljesnek éreztem a műszerparkomat.

Aztán 2006 nyarán úgy alakult, hogy egy motoros társaságot kellett elkísérnem autóval és utánfutóval egy külföldi túrára, probléma esetén én lettem volna, aki szállítja a hibás (ne adj’ isten törött) járművet, én voltam – ahogy ők mondták – a „dögös autóval”. Motoros családban nőttem fel, édesapám mögött elég sokat ültem gyerekként, de valahogy sosem érdekelt különösebben ez a motorozás dolog. De az említett túrán valahogy meglegyintett a szele egy új, eddig csak nagyon kevéssé ismert érzésnek. Ez a csapat megmutatta, hogy nem az a motorozás, amikor az ember ráhasal a kétkerekűre és a köz utálatát „élvezve” elmebeteg módjára, mások dobhártyáját szaggatva száguldozik, aztán csak a szerencsének köszönheti, hogy záros határidőn belül nem egy idegen embertársában születik újjá egy pár vese, máj, vagy szív formájában. Olyan élményekkel gazdagítottak, hogy a tíznapos utazás után azt mondtam: márpedig én is motorozni fogok! Bő három hónappal később – édesanyám nem kis bánatára – már meg is volt a jogosítvány nagymotorra. Elkezdődött egy használt motor keresése, de hamar rá kellett jönnöm, hogy az adott gazdasági helyzetben két hobbi nem lesz egyszerre fenntartható. Vagy motorozom, vagy csillagászkodom, de a kettőt együtt nem fogom tudni megszponzorálni magamnak. Most hogy legyen? Tudtam, hogy egy nagyon nehéz döntést kell meghoznom. Rengeteg vívódás és álmatlan éjszaka után arra jutottam, hogy a már több mint egy évtizede művelt hobbimnak, az amatőrcsillagászatnak kell elengednem a kezét. Így történt, hogy nagyon fájó szívvel egy 20×50-es binokulár kivételével szinte minden műszeremet, felszerelésemet eladtam. Az okulárokat is megtartottam, mert reméltem, hogy csak ideiglenes lesz ez az állapot, előbb, vagy utóbb ismét távcső fog kerülni a házhoz. Innentől kezdve kerültem a csillagászattal kapcsolatos könyveket, folyóiratokat, honlapokat, szinte mindent, ami a csillagászattal kapcsolatos. Nem fizettem tovább az egyesületi tagdíjat sem. Jobbnak láttam, ha elbújok a téma elől, így el tudom nyomni a csillagászat iránti érdeklődésemet. Megvásároltam életem első túramotorját, egy Yamaha TDM850-et, ami ugyan nem az volt, amit igazán szerettem volna, de erre adta ki a pénztárcám, és hát távcsőből sem azzal kezdtem, ami a szívem csücske volt.

A csillagászban és a motorosban van egy közös vonás: mindkettő magasba, a hegyekbe vágyik, csak míg az előbbi a ragyogóan tiszta, csillagos ég miatt, addig az utóbbi a fel- és levezető kanyargós út, illetve a csodálatos panoráma okán. Ezért szinte betegesen figyeltem arra, hogy, ha a hegyekbe mentem motorozni, akkor ott csillagvizsgáló ne legyen. Ha én terveztem a túrát, akkor ez többnyire sikerült is, amikor viszont meghívottként csatlakoztam egy túrához, nem várhattam el, hogy tekintettel legyenek az én bogaraimra, de szerencsére talán csak két alkalommal fordult elő, hogy obszervatórium került az utamba. Ilyenkor előtörtek az emlékek, volt, hogy a magashegyi ebéd elköltése helyett csak bámultam a kilométerekre csillogó hófehér kupolát. Így teltek az új hobbi hozta hónapok, évek, így pörögtek a gépszörnybe a tízezer kilométerek.

20120201-gulyas-krisztian-1
2011 nyarán a lengyelországi Kisárva (Orawka) fatemploma előtt már a
Hondával. Valamikor itt húzódott a történelmi Magyarország északi
határa.

2010 őszén úgy hozta az élet, hogy hozzájutottam az áhított „vashoz”, egy Honda XL1000 Varadero-hoz, amire már először is annyira vágytam, és amivel elterveztem a következő legalább tíz évet. Nem is olyan sokára tudatosult bennem, hogy az új hobbiban elérem azt a szintet, amit célul tűztem ki néhány éve, ennél több nekem nem kell, ezzel a kétkerekűvel célba értem, vele fogok megöregedni. Lassan motoszkálni kezdett bennem, hogy így hamarosan kivitelezhető lesz a két hobbi űzése egymás mellett. Óvatos lelkesedéssel ugyan, de ismét elkezdtem nézegetni a csillagászati témájú honlapokat, elindítottam a számítógépemen egy-egy planetárium programot, esetenként megvettem kedvenc újságosomnál a Sky & Telescope-ot, vagy az Astronomy-t, ismét az ég felé fordítottam a porosodó binokulárt. Egyelőre valóban csak óvatos lelkesedéssel, nem akartam becsapni saját magamat, hiszen egyelőre még nem tehettem meg, hogy egyik napról a másikra ismét belevetem magam a csillagászatba.

20120201-gulyas-krisztian-2
A „lendületet adó” kupola a krakkói diákszálló egyik épületének tetején.

2011 nyarán egy motoros túra alkalmával a krakkói egyetemváros melletti diákszálláson sikerült megszállnunk. És akkor, ott az egyik épület tetején megláttam a szinte karnyújtásnyira levő zöld színű kupolát! Nem is volt túl nagy, nem is volt túl szép, de kupola volt. Hogy milyen távcsövet rejthetett, a mai napig nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy az a kupola adta meg a legutolsó lökést vissza a csillagászathoz. Hazatérvén a régi lelkesedéssel merültem bele a csillagászat útvesztőibe, bújtam a csillagászattal kapcsolatos könyveket, weboldalakat, olvastam a – többnyire külföldi – szaklapokat, majd hamarosan keresgélni kezdtem, hogy milyen és mekkora távcső kerüljön jövő tavasszal, vagy nyáron a családba. Egy novemberi délutánon újból befizettem a tagdíjat, hogy 2012-től ismét az MCSE tagja lehessek. Éreztem, hogy visszatértem arra az útra, amit közel hat éve elhagyni kényszerültem.

Hogy most mit csinálok? Ugyanazt, amit 17 évvel ezelőtt, 16 évesen: várom a postást és azt lesem, mikor hozza a Meteort.

Ajánljuk...