2012. február: Napkitörések
Egy napkitörés töltött elemi részecskékből, nagyrészt protonokból és elektronokból áll. Egy napkitörést általában napfoltok és aktív területek környezetében figyelhetünk meg, amikor a mágneses erővonalak hirtelen leadják a tárolt energiájukat. Ezt egy látványos, villanykörteszerű
jelenség követi, mely a H-alfa tartományban megfigyelhető. Több űrszondát indítottak útnak, hogy ezeket a hihetetlenül nagy energiájú jelenségeket tanulmányozza.
Egy ilyen flerjelenség több millió tonna plazmát tartalmaz, melynek hőmérséklete a napkoronánál is melegebb, akár a 10 millió kelvint is elérheti. A kitörés nagyságától függően sebessége elérheti az 1200 km/másodperces sebességet is. Ekkora sebességgel másfél-két nap alatt elérheti bolygónkat.
A napkitörések, amellett, hogy a H-alfa tartományban látványosak, bizonyos veszélyt jelentenek számunkra. A Föld körül keringő műholdak és egyéb űreszközök ki vannak téve a Nap hatásainak. Ha egy napitörés eléri a Föld környezetét, a műholdakban található elektronikai eszközökben, de főként a mikrochipekben túlfeszültséget jöhet létre, ami tönkretehetik az egész szerkezetet. Egy ilyen eszközt könnyű kicserélni, csak a pénz az egyetlen hátráltató tényező… A holdraszállások idején naptevékenységi maximum volt. Ez egy súlyos következménnyel jár: Ha egy napkitörés pont akkor éri el a Holdat, amikor ott emberek tartózkodnak, akkor akkora sugárzási dózist kaphatnak az asztronauták, hogy akár meg is halhatnak. Szerencsére nem történt ilyen “esemény”.
Szerencsére a Földnek jelentős mágneses védőpajzsa van, amely megvéd bennünket a kitörésektől, de a kidobott anyag egy nagyon kis hányada mégis a Föld közelébe érhet. Ekkor a mágneses mező a mágneses pólusok felé irányítja tovább a részecskéket, melyek később kölcsönhatnak a levegő részecskéivel, látványos fényjelenséget idézve elő, melyet sarki fénynek vagy aurorának hívunk.
A napkitöréseket különböző osztályokba soroljuk, ezeket a fluxus alapján határozzák meg (watt/négyzetméter). Ezt a GOES-röntgentávcső méri, mely 100 és 800 pikométeres tartományban dolgozik. A kitöréseket A, B, C, M, és X jelzésű osztályokba sorolják, melyek közül az A a leggyengébb és az X a legerősebb.
A történelem folyamán sok napkitörést jegyeztek fel. Az eddigi legnagyobb, mely még a műholdas megfigyelések előtt történt, akkora volt, hogy szabad szemmel is látni lehetett. Ez az esemény az 1859-es Nagy Napkitörés volt. A modern korban a legnagyobb napkitörés 2003. november 4-én következett be. Olyan erőteljes volt, hogy a GOES műszerei már nem is tudták mérni erősségét…
A Polaris Csillagvizsgáló rendszeres nappali nyitvatartásokat is tart (l. a naptárban), melyek során az érdeklődők különféle műszerekkel figyelhetik meg központi csillagunk érdekes jelenségeit.
