Ráktanyai karácsonyfa

Nem voltak azok igazi karácsonyok, amikor az év legvégén össze-összegyűltünk egy kis észlelő évvégére. De ha már december van, és december 27-e, úgy illik, hogy állítsunk valami asztro-karácsonyfát. Így-úgy feldíszítve, de mégis karácsonyfa az!

A nyolcvanas évek végén jött divatba a ráktanyai észlelő évvége, nevezetesen 1989. december 27. és 30. között, amikor még hébe-hóba voltak hidegek és havak (így, többesszámban), a fű zöldebb volt, az éjszakai ég pedig feketébb. A ráktanyai észlelőhelyet akkorra már belaktuk, megszoktuk és megszerettük. A veszprémi Georgi Dimitrov Megyei Művelődési Központ szervezésében már beindultak a nyári táborok, a mi Meteor ’88 észlelőtáborunk sem volt más, mint az egyik tábori turnus. Akkor, a legelső alkalommal, hatvan amatőr vett rész a Meteorról elnevezett táboron. Ma már ennek sokszorosa – Tarjánban. A turnusok péntektől péntekig tartottak, ezt még sokáig megtartottuk, még akkor is, amikor már nem Ráktanyán voltak nyári táboraink.

Zúzmarás mező nem messze Ráktanyától, középen a nagy szilfával, 1989 legvégén.

A ráktanyai felmenetelek szerencsés esetben úgy kezdődtek, hogy a Déli Pályaudvarról a szombathelyi személlyel eldöcögtünk a márkói vasútállomásig, ahol felszálltunk a Volán-járatra, ami elvitt Hárskútig, onnan már csak egy órányi gyaloglás várt ránk. Még szerencsésebb esetben Horváth Feri várt ránk az UAZ-zal, és házhoz szállított minket fel, egészen Ráktanyáig. Nem volt mindig sikeres a házhozszállítás, megesett, hogy az elpusztíthatatlan UAZ is feladta, nem volt képes leküzdeni a terepet, pár kilométert kellett gyalogolni a célig. Ahol nem jól fűtött menedék várt, mert a fűtésért meg kellett küzdeni, órák múltán kezdett csak emelkedni a hőmérséklet az áthűlt falak között. 

Az elakadt UAZ 1987 februárjában, nem messze a végcéltól, Ráktanyától, az 1987-es változócsillag-észlelő hétvégén.

De azért menedék volt ez a javából, erdei menedék, a bakonyi rengeteg kellős közepén, és nekünk ez tökéletesen megfelelt. Minél távolabb a civilizációtól, minél távolabb a fényszennyezéstől! Csillagporos éjszakák, hömpölygő Tejút, ordítóan fényes állatövi fény a téli-tavaszi estéken, binoklizás, távcsövezés, meteorozás, minden, mi szem-szájnak ingere. Az ég persze már akkor se volt tökéletes, Veszprém és Herend fénybúrája odalátszott, de még mindig ezerszer jobb volt, mint odahaza, a fővárosban, vagy akár Veszprémben, a megyeszékhelyen. Legfőképp pedig kinn voltunk a természetben!

Észlelő évvégén 1989-ben, Ráktanyán. Balról jobbra: Szarka Levente (Slv), Horváth Ferenc (Hof), Tepliczky Istán (Teplektor), Voith Petra, Tóth Tamás (Basszus), Polgár Tibor, ?, Prohászka Szaniszló (Tucatos), Szöllősi Attila, Almási Csaba és Molnár Péter (Mpt). Fotó: Mizser Attila (Mzs)

Házigazdánk Horváth Feri volt, észlelőtábori ismeretség. Először 1977-ben találkoztam vele, és már akkor, a rókafarmi észlelőtáborban kiderült, hogy egy nyelvet beszélünk, egy húron pendülünk, egy vérből valók vagyunk – barátok lettünk. A ráktanyai csillagbarátság tehát a Bükkben kezdődött, több mint tíz évvel korábban, és ennek sok-sok észlelőtábor és észlelőhétvége lett az eredménye.

Feri mindig valamiféle megingathatatlan kedélyességgel fogadta a csapatot, berámoltuk a csomagokat az UAZ-ba, a táborlakók harci üzemmódban helyezkedtek el az UAZ hátuljában, a jármű majd’ a lelkünket is kirázta, de legalább nem kellett gyalogolni. Megérkezvén elhelyezkedtünk, beszélgettünk kicsit, majd következett a rituális begyújtás, végül a tűz életben tartása – téli időszakban elég kemény feladat volt ez a táposoknak, márpedig a többségünk tápos volt, központi fűtéses luxusból érkezett…

Fiatalok voltunk, autója senkinek se volt, ezért a maximálisan engedélyezett hordozható főműszer a binokli volt, ez könnyen elfért a hátizsákban, de külön is lehetett cipelni. Akkoriban terjedtek el a 20×60-as szovjet binokulárok, amelyek viszonylag olcsók voltak, és egyáltalában véve: elérhetők. A nyolcvanas évek végén csak álmodhattunk arról az eszeveszett távcsőbőségről, ami manapság mindenki számára elérhető, karnyújtásnyira. Illetve volt távcsőbőség, de csak a Bécsi út másik végén, és kiváltképp a nagy vízen túl, a messzi Amerikában.

Mindegy ez, mi abba a világba születtünk bele, örültünk minden csőnek, amiben tisztességes optika volt, és amivel értékelhető megfigyeléseket lehetett végezni. Változócsillagok, kettősök, mélyegek. Teleszkopikus meteorok, leheletnyi holdsarlók, párás napkelték napfoltjai, tengerek a hamuszürke fényben – ég megannyi látnivaló, amikkel nem lehet betelni soha. Na és a ráktanyai sarki fények! Így, többes számban. Döbbenetes, feledhetetlen élmény volt az 1991. november 8-i északi fény!

Napközben tekeregtünk a környéken, kirándultunk Bakonybélbe, ahol még halvány nyoma se volt, nem is lehetett, hogy valamikor ott csillagvizsgáló épül. És persze dolgozgattunk is, ha úgy adódott, Feri munkát talált nekünk (ha ledolgoztuk, akkor ingyen lehettünk Ráktanyán). A legtöbbet persze maga Feri dolgozott, mindig van mit csinálni a tanyán, megesett, hogy esténként holtfáradtan ágyba roskadt, míg mi vidáman kukorékoltunk hajnalig. Vagyishogy észleltünk, ami csak belefért.

1993-as ráktanyai karácsonyfánk.

Az 1993-as észlelő évvégén karácsonyfát is állítottunk, a környéken találtunk egy csenevész kis lucfenyőt, feldíszítettük, olyan lett, amilyen. Az emlékek már kopnak, többször is volt karácsonyfánk, de csak erről az egyről van képem – akkoriban, jóval a digitális fényképezés előtti időkben, nem készült annyi fotó mindig, mindenhol, mindenről és mindenkiről, mint manapság. 

A fő esemény mindig Szitkay Gábor megérkezése volt. Gábor akkoriban Lipcsében dolgozott, ahol mindig borult volt, barátunk állandóan hazavágyott a napfényes Magyarországra. És ha már hazajött, Ráktanyára jött haza, és hatalmas bála finomságokkal érkezett. Óriási zsákkal szokott érkezni, alig cipelhetővel, tele élelmiszer-ellátmánnyal. Teátrális mozdulattal lesöpörte az asztalon szomorkodó májkrém-konzerveket, mint egy jóságos asztromikulás, majd kezdetét vette a lakoma! Valami érthetetlen, túláradó szeretet volt benne Ráktanya iránt és mindenki iránt, aki épp akkor Ráktanyán észlelőhétvégézett. Szép idők voltak!

Esténként kimentünk a nagy szilfához naplementét nézni, elmélázni, tűnődni, majd vissza az észlelőrétre távcsövet nyúzni, binoklit vallatni. Ábrándozni. Ha nekem is lehetne egyszer egy C8-asom! Vagy egy Coulter Dobsonom! Vagy egy 20×80-as binoklim! A világot is kiforgatnám sarkaiból!

Ráktanya gazdája, Horváth Ferenc az elpusztíthatatlan UAZ volánjánál, 1992-ben.

Az észlelőhétvége után pedig irány haza, csordultig telt szívvel – mikor jöhetünk legközelebb? A következő újholdkor! Micsoda kérdés! Itt van a fülemben most is Horváth Feri hangja. Majd telefonáljatok, hányan jöttök, mikor érkeztek! Az UAZ előáll! Itt van a fülemben Horváth Feri hangja. Horváth Ferié, akit most búcsúztattunk, a veszprémi temetőben, november 30-án. És aki itt marad szívünkben, amíg csak élünk mi, ráktanyaiak.