Egy év – egy kép: az MCSE az új évezredben
A Meteorban megjelent sorozatban az MCSE és a magyar amatőrcsillagász mozgalom történéseit mutattuk be az adott évet reprezentáló egy-egy jellegzetes fényképen keresztül. A történet folytatódik tovább az új évezredben is.
Az MCSE a Polaris Csillagvizsgálóban (2001)
A hazai amatőrcsillagász mozgalom történetét végigkísérő sorozatunk a 2006. januári Meteorral indult és a 2010. decemberi számig tartott. Ebben az öt évben az 1946 és 2000 közötti időszak felvételeiből válogattunk. Néhány év szünet után most az új évezred eseményeiből szemezgetünk – a bőség zavarával küzdve, hiszen ez az időszak már a digitális fényképezés korszaka, amikor számolatlanul készülnek a felvételek. Jól indult az új évezred az MCSE életében, hiszen 2001 elején birtokba vehettük az óbudai Polaris Csillagvizsgálót, amely ma is otthont ad számunkra. A létesítmény az önkormányzat tulajdona, az MCSE 2001 eleje óta bérli a csillagvizsgáló helyiségeit. Itt zajlik az egyesületi élet, itt folynak a megbeszélések, a Meteor szerkesztése, a vidám hangulatú postázások. Itt jönnek össze szakköröseink, kicsik és nagyok, itt tartjuk előadás-sorozatainkat, a Polaris ad otthont találkozóink egy részének is. És természetesen mód van észlelőmunkára tagjaink számára, a csillagászat barátainak pedig rendszeresen tartunk távcsöves bemutatókat. Ahogyan az egy bemutató csillagvizsgálóban illik. Újabban szívesebben használom a közösségi csillagvizsgáló kifejezést, ami jobban kifejezi egy ilyen kis intézmény működésének lényegét. Egy kis közösség adja bele a legjobb tudását a Polaris üzemeltetésébe, hogy egy nagyobb közösség csillagászati ismeretekhez, csillagászati élményekhez juthasson – mi fejezné ki jobban mindezt, ha nem a közösségi csillagvizsgáló? Sokan voltak, akik korábban nem is hallottak a Polarisról, sokan voltak, akik azt hitték, az intézmény 2000-ben épült fel, és ma is sokan vannak, akik úgy vélik, a Polaris az MCSE tulajdona (sajnos nem így van). A Polarist is magába foglaló létesítmény eredetileg az óbudai napközis parancsnoki épülete volt, amely 1979-ben épült, a Nemzetközi Gyermekévben. (Az emléktábla ma is megtekinthető a bejáratnál.) A kis csillagvizsgáló főműszere egy 150/2250-es remekbe szabott Zeiss-Cassegrain volt. Ebben az időszakban egyre-másra érkeztek hazánkba a kiváló Zeiss-távcsövek művelődési házak, bemutató csillagvizsgálók számára. A sorban a legelső azonban az óbudai Cassegrain volt. Természetesen volt itt amatőr élet a Polaris első két évtizedében is. Gellért András és Habina József neve fémjelzi az időszak nagy részét, amikor rendszeres szakköri foglalkozások és bemutatók is fogadták az érdeklődőket. Ez a tevékenység azonban a kilencvenes évek közepére elhalt, és csak 2001-ben éledt újjá az óbudai Polaris.

2001. január 9-én rendkívül látványos teljes holdfogyatkozás volt látható hazánkból – ekkor nyílt meg újra a Polaris, immár az MCSE üzemeltetésében. A kupolában Sárneczky Krisztián magyaráz a látogatóknak.
Jól indult tehát a harmadik évezred az MCSE életében. Mindjárt az év elején, január 9-én egy teljes holdfogyatkozás nyújtott kiváló lehetőséget arra, hogy megismertessük az amatőrcsillagászokat és a nagyközönséget a Polaris Csillagvizsgálóval. A januári délután reménytelenül indult, azonban estére nagyon szépen kiderült az ég, habár mindez igen kellemetlen, hideg széllel párosult. A fogyatkozás egyszerűen gyönyörű volt! A Gemini csillagokban gazdag égi háttere előtt függő vöröslő rézgömb, a megfogyatkozott Hold sokak számára nyújtott felejthetetlen élményt. Alighanem ez a legkedvesebb holdfogyatkozásom.
Digitális asztrofotográfia (2002)
Bő évtizede a digitális asztrofotózás még gyermekcipőben járt hazánkban. Itt most nem a CCD-felvételekre gondolok, hiszen néhány amatőrtársunk már jó ideje CCDzett akkoriban. A kilencvenes évek végén terjedtek el a magyar fejlesztésű AmaKam CCD-kamerák, amelyeket többen is eredményesen használtak. A Meteorban is egyre gyakrabban találkozhattunk AmaKam-okkal készült felvételekkel. A legszorgalmasabb észlelő Berkó Ernő volt. A CCD-technika azonban – többféle okból – távolról sem volt annyira elterjedt, mint manapság a digitális fényképezőgépek. Ehhez jó minőségű digitális fényképezőgépekre volt szükség, amelyek a 2000-es évek elején tűntek fel, ám nem voltak éppen olcsók. Ekkortájt jelentek meg a Meteorban az első jó minőségű hazai hold- és bolygófotók, amelyek már a maiakhoz hasonló digitális fényképezőgépekkel készültek. Kiss Gábor és Kubus Gyula Salgótarjánból készítették az akkoriban komoly feltűnést keltő felvételeiket. Az eredményeket kétrészes cikkben ismertette Kiss Gábor, képfeldolgozási háttérinformációkat is adva.
„A digitális asztrofotózás hazánkban még szinte teljesen ismeretlen fogalom az amatőrcsillagászok körében, pedig jóval nagyobb figyelmet érdemelne. […] A digitális gépek nemcsak asztrofotózásra jók, hanem bárhová magunkkal vihetjük őket, és eredeti rendeltetésük szerint használhatjuk. Olcsóbbak és könnyebben kezelhetők a CCD-kameráknál. Nem szükséges működésükhöz számítógép, a jó eredmények eléréséhez viszont egy kisebb televízióra van szükség. Az elkészült képeket a memóriakártyán tárolják, így elég a képeket észlelés után kényelmesen letöltenünk. Mivel egy lépésben színes képeket készítenek, nincs szükség külön színszűrő készletre. Sajnos a digitális kamerák expozíciós ideje igencsak rövid, bár az újabb modelleken akár 1 perces expozíciós időt is elérhetünk. Ennek ellenére ezek az eszközök nem kimondottan alkalmasak mély-ég felvételekre, bár meg lehet találni a módját annak, hogyan készíthetünk velük igazán szép mély-ég képeket. Itt a gömbhalmazok, nyílthalmazok, planetáris ködök fényesebb képviselői lehetnek a célpontjaink. Nagyobb kiterjedésű, vagy nagyon halvány objektumok fényképezésére alkalmatlanok, itt a CCD-kamerák nagy előnyben vannak. A legtöbbjük csak 3×8 bites, ami nagyon kevés, hiszen sok CCD-kamera képes 16 bitre is. A chipek többnyire rossz minőségben rögzítenek kék színben.”

Kiss Gábor és Kubus Gyula 250/4000-es Cassegrainnel és egy Nikon Coolpix 950 fényképezőgéppel dolgozott.
A Nikon Coolpix 950 kamera paramétereit ma már bizonyára megmosolyogják olvasóink: „A CCD-chip 2,11 megapixeles, mérete 12,7 mm, hűtés-temperálás nélküli, RGB szűrőkkel integrált. Képes 640×480, 1024×768 és 1600×1200-as felbontásban rögzíteni, ezeken belül háromféle tömörítéssel (basic, normal, fine). […] A tartozék kártya Compact Flash 8 Mb-os, ami 128 Mb-ig bővíthető.” 2002-ben mindez egészen jól hangzott.
A legszebb napkelte (2003)
Csodálatos, jelenségekben és derült időben gazdag év volt 2003. Nem kevesebb, mint két teljes holdfogyatkozást, egy részleges napfogyatkozást, egy Merkúr-átvonulást, egy nagy Mars-oppozíciót és – mintegy ráadásként – egy fantasztikus sarki fényt láthattunk abban az évben. 2003-ban jöttek divatba a webkamerák – éppen a Mars-oppozíció kapcsán –, egyre inkább elterjedtek a digitális DSLR-fényképezőgépek, de még sokan használtak hagyományos filmet. Gazdag volt a májusi jelenség-kínálat: Merkúr-átvonulás, teljes holdfogyatkozás és részleges napfogyatkozás – ezért aztán meghirdettük a csillagászat hónapját. Volt látnivaló bőséggel!
Május 31-én hajnalban a Nap már alaposan megfogyatkozva kelt, a napsarló először hegyes csücskét mutatta meg, amit sokan hasonlítottak cápauszonyhoz. Azon a hajnalon az ország számos pontján álltunk lesben, az eredmény hangulatos beszámolók, érdekes felvételek sokasága. A digitális képek többnyire még darabosak, a napsarló színe idegenül hat, a felbontás, a dinamika még döcögős. Az élményt azonban valamennyire visszaadják.

Szitkay Gábor felvétele a kelő napsarlóval és a pannonhalmi apátsággal.
A Polarisban vagy száz főnyi érdeklődő figyelte az eseményeket. Az a hajnal azért is emlékezetes, mert akkor avattuk fel a kupolában új, 20 cm-es refraktorunkat. A fényképezőgépek kattogtak, a videósok az égi-földi eseményeket örökítették meg. A Citadella környékét is ellepték az érdeklődők. A leginkább egzotikus észlelőhelyet azonban egy csillagászokból és űrkutatókból álló csoport foglalta el. Ők a Westend melletti hatalmas léggömbből szemlélték a fogyatkozást – akkoriban még működött ott a kötélen feleresztett óriási léggömb. A pécsiek a tévétoronyból követték figyelemmel a fogyatkozást, a dunaújvárosiak a magaspartról, és volt, aki a Szent György-hegyet mászta meg a fogyatkozás minél szebb látványáért. Bizonyára mindenkinek megvan a maga észlelőtörténete.
Szerte az országban sokan fényképeztek. Születtek sorozatfelvételek, született gémeskutas napsarlókeltés kép, készült balatonos napfogyatkozás-fotó is. Nem messze Pannonhalmától, az átellenes dombokon a győri és Győr környéki amatőrcsillagászok gyülekeztek azon a május végi hajnalon. Már jó előre kinézték a helyet, ahonnan a Nap éppen az apátság mögött kel. Szitkay Gábor is kinézte magának a helyet, és onnan fényképezett. Felvétele még így, fekete-fehérben is varázslatos. Emlékkép a filmkorszakból!
A Fekete Vénusz (2004)
Nem vitás, a 2004-es év legjelentősebb égi eseménye a június 8-i Vénusz-átvonulás volt. 122 év után következett be ismét ez a ritka jelenség, amelynek megfigyelésére már jó előre felkészültünk. Vajon látható lesz-e szabad szemmel a bolygó fekete korongja a Nap előtt? Vajon mennyire nehezíti meg az észlelőmunkát a fekete csepp jelensége? Egyáltalán derült időnk lesz aznap?
A Meteor 2003 Távcsöves Találkozón Szabó Sándor teszt-észlelőlapot készített, ennek segítségével próbálgattuk az átvonulás látványát. Hittük is, nem is a teszt-eredményeket. A próbálkozók többsége mindenesetre azt jegyezte fel, hogy a fekete korong szabad szemmel is észrevehető.
Hosszú-hosszú várakozás után végül beköszöntött 2004. június 8-a. Ha létezik tökéletes Vénusz-átvonulás, hát a 2004-es az volt! Felhő szinte alig zavarta a megfigyelést. A legérdekesebb események természetesen a belépés és a kilépés nagyjából 20–20 perces folyamata során következtek be, a kettő közötti bő öt óra meglehetősen unalmasan telt, mivel a napkorongon csak mutatóba akadtak napfoltok (pedig amúgy a 2004-es évben jó néhány kapitális foltcsoportot láthattunk). Megfelelő szűrővel szabad szemmel is meg lehetett figyelni a fekete Vénuszt, mégpedig meglepően könnyen! A könnyű láthatóságot nyilvánvalóan a napfelszín és a sötét bolygókorong ordító kontrasztja is elősegítette. Ismét láthattuk, hogy a napfoltok egyáltalán nem feketék, a Vénusz korongja mellett szinte sápadtszürkének tűntek. A fekete csepp jelensége alig-alig jelentkezett, talán csak a gyengébb optikai minőségű távcsövek esetében zavarta a be- és a kilépés megfigyelését. Ez érthető is, hiszen mindegyik kontaktus magasan a horizont fölött következett be. Pedig a titokzatos feketecsepptől sokan tartottunk, hogy majd meghiúsítja a pontos kontaktusméréseket…

A 2004. június 8-i Vénusz-átvonulás Padányi Árpád felvételén.
A Vénusz-átvonulás alkalmából országos versenyt hirdettünk iskolások számára, és a lehetőséget az Európai Déli Obszervatórium is kihasználta, hiszen észlelőkampányt hirdettek fiatalok számára. Világszerte több ezren csatlakoztak az akcióhoz, és a sok-sok kontaktusmérésből aztán az ESO szakemberei számították ki az „amatőr csillagászati egységet”, amely alig tért el a hivatalos értéktől – hála a rengeteg észlelésnek.
Nekünk, magyaroknak különösen fontos a Vénusz-átvonulás, hiszen hazánk fia, Hell Miksa legismertebb megfigyeléssorozata is egy ilyen eseményhez kapcsolódik. Az 1769-es vardői Vénusz-átvonulás a norvégok számára is fontos esemény volt. Mitre Zoltánnak megadatott, hogy 2004. június 8-án Vardőn figyelhesse meg az átvonulást, az ottani tapasztalatokról írt számunkra tudósítást, melyből megtudhattuk, hogy a norvégiai városkában még nagyobb ünnepnek számított ez az átvonulás, mint idehaza.
Magyarországon több tucat helyszínen figyelhették az érdeklődők a ritka eseményt, több ezren, vagy talán több tízezren láthatták a Nap előtt átvonuló Fekete Vénuszt. És természetesen az amatőrcsillagászok számára is ez volt az év eseménye. Rengetegen követték figyelemmel a kontaktusokat, méréseket végeztek, fotóztak, együtt örültek a jelenségnek. Szép volt az a nap!
A Machholz-üstökös (2005)
Kinek-kinek más és más jut eszébe egy-egy évről, de ez így is van rendjén. Meglehetősen csapadékos év volt 2005, ami rányomta bélyegét az észlelői közhangulatra is. Nem csupán a szentléleki távcsöves találkozót (MTT 2005) mosta el az esőzés, de áprilisban volt egy óriási felhőszakadás Ágasvár szomszédságában is, amely szinte letarolta Mátrakeresztest és környékét. Az augusztusi tatai csillagászattörténeti találkozót már kevésbé érintették az időjárás viszontagságai. 2005. augusztus 27-e pedig egy egészen más „jelenségről” marad emlékezetes, ugyanis akkor terjedt el az az internetes kacsa, miszerint a Mars szabad szemmel akkorának fog látszani, mint a telehold. Hosszú évek teltek el, mire kipusztult a „Mars-kacsa” – habár a múlt idő használata talán még mindig nem egészen indokolt.
Mennyi minden történt 2005-ben is! Például Magyarországon járt Arne Henden, az AAVSO igazgatója, a Fizika Évében fénystafétát tartottak, Nagyszalontán pedig megújult a Kulin-ház homlokzata. Megszületett az Ursa Minor számítógépes program. Az október 3-i gyűrűs napfogyatkozást Spanyolországból és Tunéziából is megfigyelték észlelőink.

A Machholz-üstökös a Fiastyúkkal 2005. január 8-án 18:14 UT-kor. Ladányi Tamás felvétele 2,8/200-as teleobjektívvel, Canon EOS 300D fényképezõgéppel készült ISO 800-as érzékenységgel, 225 s expozíciós idõvel.
Januárban még bizakodva néztünk az év égi-földi eseményei elé. A hónap elején már javában készülődtünk a január 31-i Kulin-emlékülésre, melynek a Budapesti Planetárium (Kulin György egyik megvalósult álma) adott otthont.
A 2005-ös év észlelési szempontból nagyon jól kezdődött. Az esti égbolton szabadszemes üstökösnek örvendhettünk! A C/2004 Q2 (Machholz)-üstököst Don Machholz fedezte fel vizuálisan, 2004. augusztus 27-én (ismét egy augusztus 27-e!). A kométát már decemberben is észlelhettük, de a január hozta meg az igazi látványosságokat! A hideg januári estéken a C/2004 Q2 (Machholz)-üstökös nem volt valami fényes, de szabad szemmel egészen könnyen látszott, és különösen érdekes volt január 8-i „randevúja” a Fiastyúkkal. Aznap estére nagyszabású bemutatót hirdettünk meg a Polarisba – mintegy 250 érdeklődő kereste fel csillagvizsgálónkat. Ebben az időpontban nagyjából 4 magnitúdó volt a kométa összfényessége, még a fényszennyezett óbudai égen is meg tudtuk pillantani szabad szemmel. Hát még sötét, vidéki égen!
Különösen szépen sikerült Ladányi Tamás 2005. január 8-án született felvétele. Az ioncsóva több fok megtétele után éri el a képmező tetejét, és minden bizonnyal még azon túl is folytatódik. A porcsóva szinte derékszögben indul ki az ioncsóvához képest. A két üstököscsóva pedig olló száraiként fogja közre az északi égbolt ékkövét, a Fiastyúkot (Plejádok, M45), melynek porködei is szépen megmutatják magukat. Ugye ismerős ez a felvétel? Nem csoda, mert az Amatőrcsillagászok kézikönyve 2006-os kiadásának címlapján is találkozhatunk vele.
MCSE-nyomok a homokban (2006)
2006. március 29-én következett be az utolsó, sokak számára elérhető teljes napfogyatkozás. Elegendő volt áttekinteni az előrejelzéseket, hogy mindenki számára világossá váljon: a mi életünkben már nem nagyon lesz látható ilyen hosszú és Magyarországhoz viszonylag közeli helyszínen teljes napfogyatkozás. A legközelebbi szóba jöhető észlelőhely Törökország volt, ide utaztak a legtöbben a magyar amatőrök közül. De voltak, akik a távolabbi, tisztább egű Egyiptom felé vették az irány. Nekik is igazuk volt, habár a török riviérán is ugyanolyan felhőmentes, derült idő volt a jelenség alatt.
A legnagyobb létszámú csoport a 106 fős MCSE-expedíció volt, amelynek utaztatását a Questor intézte, a résztvevők megelégedésére. Becslésem szerint mintegy 400 magyar amatőr láthatta ezt a fogyatkozást kisebb-nagyobb létszámú szervezett csoportokban. Beszámolóik 36 oldalon át sorjáznak a Meteor 2006/7–8. számában.
Milyen volt a totalitás majd’ 4 perce? Szabadi Péter így ír a jelenségről:
„Nem sokkal a totalitás előtt a szél is feltámadt, fokozva az esemény különlegességét. 13 óra 40 perckor a holdárnyék elhagyta Egyiptomot, s óránként több mint 3000 kilométeres sebességgel közelített felénk, egyenesen a homokba rajzolt középvonalat megcélozva. Néztük a tengert, ahonnan az árnyéknak érkeznie kellett. A teljes fogyatkozás előtti percekben a megvilágítás nagyon különös, szokatlan volt, a színek tompábbak lettek, habár még egyértelműen világos volt. A percek ekkor már nagyon gyorsan teltek. A Nap sarlója nagyon kevés fényt árasztott, annak ellenére, hogy belenézni még nem lehetett. A sötétedő égbolton felragyogott az Esthajnalcsillag, a Vénusz bolygó. 13 óra 54 perckor hirtelen megváltozott a világ. Mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte, mi történik. Az eddig fehéres színű felhők sötétszürkévé váltak. A Nap utolsó fénysugaraival átellenben, a sötét holdkorong másik oldalán kezdett kirajzolódni a varázslatos napkorona, majd egy igazán szép gyémántgyűrűvel elbúcsúzott az »igazi« Nap. Különösen látványos volt, hogy az égbolton még egy gyűrű megjelent: a Naptól mintegy 10 foknyi távolságra a légkörben lévő jégkristályokról visszaverődő napsugarak is gyűrűt formáltak az égen! Néhány pillanat múlva kísérteties sötétség ülte meg a sidei tengerpartot. Az 1999-es fogyatkozás során tapasztaltnál is sötétebb volt, mivel a közelebb járó Hold nagyobb kiterjedésű árnyékot vetett bolygónkra. Felettünk közel 60 fok magasságban egy semmihez sem hasonlítható, tündöklő »égi objektum«, mely főleg északkeleti és délnyugati irányban kinyúló, szálas szerkezetű, gyöngyházszínű pompás koronát viselt.”
Mi, akik itthon maradtunk, csak egy satnya részleges napfogyatkozást láthattunk, már ahol a kedvezőtlen időjárás megengedte. Az a fő, hogy az „expedíciósok” viszont a fogyatkozás minden másodpercét kiélvezhették!
A 2006-os napfogyatkozás-expedíciók felvételei – életképek, csoportképek, na és persze a fogyatkozásról készült fotók – megtalálhatók az MCSE-honlap galériájában. Jó böngészést, jó emlékidézést!
Mostani évképünket Balaton László, az expedíció fő szervezője készítette a sidei tengerparton a parti fövenybe írt MCSE-feliratról. Ennek a feliratnak már nyoma sincs, azonban a résztvevők bizonyára ma is jó szívvel gondolnak a totalitás varázslatára épp úgy, mint Balaton Lacira, aki az expedíciót megszervezte
Ismét magyar a világűrben! (2007)
A kereskedelmi médiában közzétett híradások eredményeként 2007-ben sokan voltak, akik arra számítottak, Fehér Anettka lesz az, aki második magyarként kijut a világűrbe, azonban nem így történt.
2007. április 12-én este, az Űrhajózás Napján csaknem a zenitben haladt át a Nemzetközi Űrállomás hazánk égboltján. Sok-sok magyar állt kint az ég alatt, és kereste a lassan vándorló fénylő pontot a derült égen, hiszen végre ismét hazánk fia keringett az űrben: Charles Simonyi űrturistaként jutott fel az űrállomásra.
Charles Simonyi 1948-ban született Budapesten, és 17 évesen emigrált. Szofverfejlesztőként jelentős vagyonra tett szert, ennek köszönhetően megvalósíthatta régi álmát: eljutni a világűrbe.

Torma Judit Nóra Vértesszõlõsrõl üdvözli az ûrállomás átvonulását – mindenekelõtt Simonyi Károlyt – 2007. április 12-én, az Ûrhajózás Napján.
A nevezetes alkalom a közvélemény figyelmét is kicsit ráirányította az űrhajózásra, melyben – lássuk be – manapság nem történnek olyan szenzációs események, mint a hatvanas, hetvenes években. Sokan szembesültek azzal a ténnyel, hogy a nagyobb űreszközök szabad szemmel is láthatóak, mi több, a Nemzetközi Űrállomás részletei is kivehetőek közepes nagyítású távcsővel – csak a követést kell megoldani. Amatőrcsillagászaink körében nagyjából ekkortól vált szokássá az ISS-átvonulások rendszeres fényképezése, de nemcsak nagylátószögű felvételek, hanem nagyfelbontású képek is születtek a Nap vagy éppen a Hold előtt átsuhanó űreszközről.
2007. április 12-én ezrek és ezrek keresték az ISS-t, melynek érkezését másodpercre pontosan lehetett tudni, többek közöt hírportálunkon is közzétettük a nevezetes átvonulás adatait. Torma Judit Nóra vértesszőlősi házuk udvarán várta az átvonulást, hogy milyen lelkiállapotban pillanthatta meg az űrállomást, azt a mellékelt kép alapján kitalálhatjuk… Április 30-án aztán személyesen is találkozhatott az űrutazóval a budapesti Puskás Tivadar Távközlési Technikumban tartott rendezvényen, ahová kislányát is magával vitte.
Charles Simonyi 2007-ben két hetet tölthetett a világűrben, majd 2009-ben is feljutott a Nemzetközi Űrállomásra, akkori utazása 12 napig tartott. Ezzel ő az egyetlen űrturista, aki két ízben is járhatott a világűrben. Nem lehet pontosan tudni, mekkora összegbe kerülhettek ezek az utazások, de alkalmanként 25–30 millió dollárról lehetett szó. Űrutazásaiért tehát nagyjából ennyit fizethetett Simonyi, aki jobban szereti a „fizető űrhajós” elnevezést, mint az űrturistát, hiszen nem a lábát lógatta a semmi ágán, hanem komoly tudományos kísérleteket is végzett, egyebek mellett a kozmikus sugárterhelést mérte a magyar gyártmányú Pille dózismérővel. Charles Simonyit 2007-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjével tüntették ki.
Mátyás király csillagásza (2008)
2008-ban az Oktatási és Kulturális Minisztérium meghirdette a Reneszánsz Évet – Mátyás király 550 évvel azelőtti trónra lépésének emlékére. Számos kulturális és ismeretterjesztő program jöhetett létre abban az évben a minisztérium hathatós anyagi támogatásával.
A Reneszánsz Év programjához kapcsolódóan tartottak nagy sikerű alkotónapot a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban, ahol az érdeklődők „Mátyás király csillagászával” is találkozhattak!
Mátyás király csillagásza, azaz Mészáros Péter tanár úr a csillagászati ismeretterjesztés elkötelezett híve. A győri Krúdy Gyula Gimnázium fizikatanára akár jelmezbe is bújt, hogy megismertesse a csillagászati alapfogalmakkal Mátyás király alattvalóit. 2008. május 1-jén ugyanis Itt járt Mátyás király! címmel tartottak alkotónapot a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban.
Mátyás király csillagásza egész nap érdekesnél érdekesebb fizikai kísérletekkel szórakoztatta a sokadalmat. „Évképünkön” egy telluriummal látható, amely nem más, mint a Nap–Föld–Hold rendszer mechanikus modellje. A kézzel tekerhető alkalmatosság a XIX. század végén készülhetett, jelenleg a győri Nádorvárosi Közoktatási Központ tulajdona. Ez a kis modell jól mutatja a Föld Nap körüli keringését, és a Hold fázisváltozásait is, akár ma is be lehetne vetni a szuperhold-rajongók felvilágosításában. Elképzelhető, hogy Mátyás király „igazi” csillagásza, az 1467 és 1473 között Magyarországon tevékenykedő Regiomontanus is kedvtelve forgatta volna a tellurium karját, hiszen a tudóst sokan tartják Kopernikusz egyik előfutárának.
Az asztalon Lázár deák 1528-as Magyar-ország-térképének reprodukciója – aki kíváncsi a török megszállás előtti Magyar Királyságra, hát itt tájékozódhat. Ott hever egy hatalmas kondenzorlencse is, melynek fénygyűjtő képességéről bárki meggyőződhetett, ha kicsit kisütött a Nap, egy ejtőernyős bábu pedig Mátyás király kortársára, Leonardóra utal, aki a repülés gondolatával is foglalkozott.
Mindezeket a tanár úr fáradhatatlanul mutogatta, magyarázta az érdeklődő gyerekeknek és szüleiknek, de természetesen más csillagászati és fizikai kérdések is felmerültek szép számmal. Mindezt játékosan és szórakoztatóan ezen a szép tavaszi napon, 2008. május 1-jén.
Szerencsére lett folytatása ennek a csillagászati-fizikai programnak. A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumba (népszerű és rövid nevén a Skanzenba) azóta is vissza-visszatér a csillagászat tudománya, idén májusban is csillagászati programokkal fogadtuk az érdeklődőket az egyik szép udvarházban.
Mészáros Péter tanár úr és kollégái azóta is fáradhatatlanul népszerűsítik a természettudományokat. Számomra a legkedvesebb emlék a győri Krúdy Gyula Gimnáziumban 2010 januárjában tartott csillagászati nap volt, amelyen vagy kétezer diák vett részt vendégként, és úgy 150-en előadóként, demonstrátorként. A Csillagászat Nemzetközi Éve méltó lezárása volt az a lenyűgöző rendezvény. A tanár úr ellátogatott a Meteor 2010 Távcsöves Találkozóra is, ahol emlékezetes kísérletekkel szórakoztatott bennünket.
Magyar Fotográfusok Háza (2009)
A 2009-es évet az UNESCO és az ENSZ A Csillagászat Nemzetközi Évének nyilvánította. Az ötlettől a megvalósulásig hét év telt el – ha valaki nemzetközi évet kíván kezdeményezni, nem árt, ha ezt tekintetbe veszi. Négy másik nemzetközi év is esett 2009-re: a megbékélés, a természetes rostok, az emberi jogok oktatása mellett a gorillák is kaptak egy nemzetközi évet (igaz, az utóbbi csak UNESCO-UNEP év volt). Fontos tudni, hogy A Csillagászat Nemzetközi Évére nem járt automatikusan sem ENSZ-, sem UNESCO-támogatás, alighanem a többi nemzetközi évekkel is így van ez. Mindenki találjon magának többletforrást, amiben már eleve az is jó hivatkozási alap, hogy az Egyesült Nemzetek Szövetsége az adott területet olyannyira fontosnak ítélte meg, hogy egy egész évet szentelt neki. Hogy aztán mennyire sikerül támogatást szerezni, az kinek-kinek az ügyességén múlik. A mi támogatásainkat mindenesetre elmosta a gazdasági válság, majd a kormányváltások – így hát egyetlen fillér állami támogatás nélkül vittük végig az év programjait. Az eredmény: pénzügyi fekete lyuk 2009-es mérlegünkben.
Nagy szerencse, hogy a mi mozgalmunk lelkes önkéntesek munkájára alapul, és 2009-ben egyetlen dologból nem volt hiány: a segítőkész amatőrtársakból, akikre mindig lehet számítani, ha valamilyen ritka, érdekes eseményt szeretnénk megmutatni a nagyközönségnek kinn, a terepen, járdacsillagászkodva. (Apropó, „járdacsillagászat” szavunk is 2009-ben került be a köznyelvbe.) Az ám, de 2009-ben nem volt egy valamire való égi esemény sem a hazai égbolton, amivel tömegeket lehet megszólítani. Akkor még nem találta fel a bulvármédia sem a szuperholdat, de még egy sovány kis holdfogyatkozás se jutott arra az évre. Szerencsére a Nemzetközi Csillagászati Unió egy sor olyan programot meghirdetett, amihez csatlakozhattunk, és ezek a programok valóban segítettek is az érdeklődés ébren tartásában. Az évet internetes televíziós műsorral kezdtük, majd következtek a Galilei-éjszakák, a 100 óra csillagászat, a járdacsillagászat, a vetélkedők…
Nagyon készültünk 2009-re, hiszen a csillagászat jeles évfordulói kapcsolódtak ehhez az évhez – elsősorban a távcső csillagászati alkalmazásának 400. évfordulója és Galilei csillagászati „színre lépését” ünnepeltük rendezvényekkel, bemutatókkal, kiállításokkal, előadásokkal.
Asztrofotós kiállításokban sem volt hiány, több helyszínen is szerveztek barátaink és aktivistáink ilyen tárlatokat. A legjelentősebb ilyen kiállításnak a Nemzeti Múzeum adott otthont, ahol a The World at Night (TWAN) fotográfusainak munkáit láthatták az érdeklődők, egy nagyon színvonalas nemzetközi anyagot.
Számomra a legkedvesebb azonban mégis az Űrlenyomat című kiállítás volt, a Magyar Fotográfusok Házában, Mai Manó (1855–1917) egykori műteremházában. A századforduló jeles fotográfusának házát a Magyar Fotográfiai Alapítvány vásárolta vissza a bérlőktől, és tette a magyar fotóművészet házává. Ebben a szép és méltó térben állíthattuk ki másfél tucatnyi magyar amatőrcsillagász anyagát, amit nagyon jó volt itt és így együtt látni. Azt is tudni lehet, hogy a több hónapon át látogatható kiállításnak laikus (nem asztrofotós) körökben is kitűnő volt a fogadtatása. Visszaemlékezve a szervezés időszakára pedig csak annyit mondhatok, hogy jó volt együtt dolgozni a kiállítás előkészítésében Francsics Lászlóval, Kincses Károllyal és Sárneczky Krisztiánnal, valamint a Mai Manó Ház munkatársaival.
Egy év – egy kép: Tükörcsiszolók
A kínai távcsövek ármádiája alaposan átformálta a távcsőbeszerzési lehetőségeket. Manapság sokkal többen vásárolhatnak elfogadható minőségű távcsövet, mint 15–20 évvel ezelőtt, és azt is el kell ismerni, hogy a kínai távcsőkínálat nagyon sokat bővült az utóbbi időkben, és a minőségre is kevesebb a panasz. Régi idők Meteorjaiban tallózva bizonyára sokan megdöbbennek azon, hogy negyed századdal ezelőtt távcsőpiac lényegében nem létezett. Gyári távcsövekhez így-úgy azért hozzá lehetett jutni, igaz, hogy senkinek se volt 240 ezer forintja egy 180/1800-as Zeiss Meniscas megvásárlására, de a 63/840-es Zeiss Telemator is mérsékelten fogyott az Ofotért boltjaiban: 30 ezer forint is nagyon sok pénz volt akkoriban. Az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet katonák és a Szovjetunióba látogató amatőrtársak révén azonban olcsó, mégis jó minőségű távcsövekhez is hozzá lehetett jutni. A 11 cm-es Mizar sokak „barátja” volt, például Bakos Gáspárnak ez volt a kedvenc távcsöve. A 20×60-as Tento-binokulárokat pedig a régi észlelők némelyike még ma sem akarja lecserélni. További lehetőség volt a távcsőtükör csiszolása, a saját távcső építése, aminek hazánkban szép hagyománya van, a negyvenes évek elején kezdődött nálunk a távcsőépítési mozgalom, A távcső világa megjelenésével. Távcsőpiacról azonban évtizedekig nem lehetett beszélni, arról a bőségről, ami a hazai amatőrök és érdeklődők számára manapság elérhető, csak álmodozhattunk.
A tükörcsiszolás valóságos népmozgalomnak számított évtizedeken keresztül, és éppen akkortájt hagyott alább ez a mozgalom, amikor végre megjelentek a távcsőboltok hazánkban is. A távcsővásárlás öröme azonban nem tévesztendő össze a távcsőépítés örömével, amint hogy a gyári csomagolás zaja sem a csiszolópor hersegésével. Mert hogy távcsövet építeni, tükröt csiszolni jó, amint az kiderül például jelen számunk távcsöves rovatából is, amelyben Kurucz János saját Cassegrain-távcsövének születését meséli el.
Megfizethetetlen távcsövek persze manapság is vannak, elég csak a legprofibb gyártók termékeire gondolni, de vannak olyan amatőrök is, akiknek az olcsóbb típusokra sem futja. Ezért aztán még mindig vannak olyanok, akik maguk készítik el távcsövüket, egy egyszerű, de célszerű Dobson-állványt szinte bárki elkészíthet, ahogy mondani szokás, az amatőr találékonyságnak korlátlan tere van.
No persze, ha valaki kiszámolja, hogy mennyi időt töltött a távcső elkészítésével, mennyibe kerültek az anyagok, alkatrészek, valószínűleg a „vállalkozás” nem annyira kedvező gazdaságilag.
És persze vannak olyanok is, akik a munka, az alkotás öröméért adják fejüket tükörcsiszolásra, távcsőépítésre. És egyáltalán nem számít, hogy mennyi „munkaórába” kerül egy-tükör, távcsőtubus, fogaskerék elkészítése – nem kell mindent azzal mérni, hogy mennyibe kerül, mennyibe kerülhetne. Sokszor az idő se számít, vannak tükrök amelyek évekig készülnek, készülgetnek, és vannak olyanok is, amelyeket évtizedek múltán fejeznek be.
A tarjáni tükörcsiszolás 2009-ben, a Csillagászat Évében indult, Zsámba István és Ferenczi Béla vezetésével. Nem sokkal később a Polarisban is beindult a tükörcsiszoló szakkör, az indulást szintén Zsámba Isván segítette, de Csatlós Géza is gyakori vendége volt a foglalkozásoknak, amelyeket Molnár Péter irányít.
Bolygóistennő (2011)
A 2011-es évben is sok minden történt a hazai amatőrcsillagász mozgalomban égen és földön egyaránt. Már jóval túl voltunk a 2004-es Vénusz-átvonuláson, sokan láthatták akkor a jelenséget, szinte tökéletes észlelési viszonyok mellett. 2011. június 6-án is a Vénusz miatt találkoztunk egy eldugott budavári könyvesboltban, a Líteában. Különleges hely a Lítea, hiszen ma már minden könyvesbolt különleges helynek számít. Lassan kimennek a divatból a papírra nyomtatott könyvek, talán egy-két évtized múlva el is tűnnek. Itt marad helyettük a színtelen, szagtalan e-könyv.
Habár évente még mindig nagyjából tízezer új könyv lát napvilágot hazánkban, egy új könyv megjelenése mégis csak egyfajta ünnep, és ha már ünnep, akkor meg kell adni a módját!
Ponori Thewrewk Aurél szellemi „kalandozásainak” újabb állomásához érkeztünk 2011-ben. Dante csillagászata, a Mária-mítoszok csillagászati vonatkozásai, majd a Nap, a Hold után a Vénusszal kapcsolatos tudományos és kultúrtörténeti érdekességek kerültek sorra a Bolygóistennő című kötetben. Már a címlap is utal erre a kettősségre: a Pioneer-Venus–1 űrszonda nevezetes Vénusz-felvétele mellett a Willendorfi Vénusz, ez a mintegy húszezer éves szobrocska kapott helyet.

Bakó Annamária, a Lítea könyvesbolt vezetõje tortával köszönti a 90 esztendõs Ponori Thewrewk Aurélt.
A Vénusszal kapcsolatos tudományos eredményeket talán nem is kell bemutatni a Meteor olvasóinak. A ragyogó égitesttel kapcsolatos mítoszok azonban már kevésbé ismertek, ezeket így együtt minden bizonynyal ebben a kötetben kapta meg először csokorba szedve a magyar olvasó. Mindez természetesen nem érhetett volna könyvvé a szerző széles körű természettudományos és humán ismeretanyaga nélkül.
A Bolygóistennő bemutatójának a budavári Lítea könyvesbolt adott otthont. Június 6-án – pontosan egy évvel a 2012-es Vénusz-átvonulás előtt – zsúfolásig megtelt a Lítea várbeli lakosokkal, csillagászokkal, érdeklődőkkel. A Bolygóistennő című kötetet Illés Erzsébet csillagász mutatta be, majd a szerző ismertette új könyvét, kitérve egy-egy, a Vénusszal kapcsolatos érdekességre, új ismeretre – mindezt sok-sok bölcsességgel és humorral fűszerezve. A kötetből Hirtling István színművész olvasott fel részleteket. A Lítea könyvesbolt vezetője, Bakó Annamária meglepetés-tortával kedveskedett a szerzőnek, aki május 2-án töltötte be 90. életévét.
Különleges hely a Lítea, mindig otthonos, mindig barátságos ez a hely, kiváltképp könyvbemutatók alkalmával.
Lesz még könyvbemutatónk a Líteában? Nem tudom. Mintha egyre fogyatkoznának az ilyen alkalmak mostanában, amikor igazi értéket mutathatunk meg az arra fogékony olvasóközönségnek. Mintha kevésbé lenne sikk olvasni, könyvet vásárolni, könyvet olvasgatni téli estéken, lámpafénynél. És egyre kevesebb olyan nagyszerű ember ír manapság könyvet, mint Ponori Thewrewk Aurél, akihez olyan jó volt betérni a Várba, a Bécsi kapu térre egy kis jóízű beszélgetésre.
(A Meteor 2014. évfolyamában megjelent sorozat internetes változata.)
Folytatjuk (a Meteor 2025/3. számában)!