Az új évszázad előestéjén
Fehér karácsonyban volt részük a budaiaknak, a Duna jó vastagra fagyott s az év utolsó napján megindult a közlekedés a jég hátán. 1799. utolsó napja volt. Kepeller Mihály, a budai csillagvizsgáló torony direktora, műszereinek hátat fordítva állt a kerek ablak mellett s gondolataiba mélyedve nézett ki a tél szürke alkonyába. Alatta, a várhegy tabáni lejtőjén egész sereg budai fiú élvezte a kézi szánkó örömeit, közbe-közbe vad csatákat rögtönöztek, hógolyózáporral támadva egymásra, míglen egy eltévedt hólabda a csillagvizsgáló ablakának nem repült. Az üveg betört, a leszerelt refraktoron szertefröccsenő hó vízzé válva csurgott le a csillagász arcán s ő ingerülten kiáltott a széjjelrebbenő gyerekhad u tán ; de a következő pillanatban kiderült arca.
— Annál jobb, mormogta; legalább nem kell a rakétákkal bíbelődnöm. A nemes magisztrátus nem fogja rossz néven venni, hogy ebben a farkasorditó hidegben, nyitott ablaknál itt nem lebzselek éjfélig. Letisztogatván a hólét szerszámairól, magára kapta prémes köpenyegét s a Dunapart felé ment.
A budai csillagvizsgáló nagyot hanyatlott, amióta az egyetem Pestre került. A bölcseleti fakultás mathézis professzorai röstellték az általjárást, mely télvíz idején a zajló folyamon amúgy is lehetetlenség volt s azért a városnak külön embert kellett gondozására fölfogadnia, nehogy egyetlen tudományos intézet nélkül szűkölködjék. Miként elődei, Kepeller is csak passzióból vállalta magára a kevés anyagi jóval kecsegtető hivatalt; nem is szorult rá, de kedve telt a csillagos égbolt vizsgálásában, a miről számot adni nem tartozott senkinek, csupán az volt a kötelessége, hogy a delet jelezze a torony messzire csengő érclapján s Szilveszter éjjelén rakéták föleresztésével adja tudtára a jó budaiaknak az újév beköszöntését, mivel olyankor koccintani szokás. Ünnep volt Budán szent Szilveszter napja, a boltokat kora délután bezárták, a műhelyekben is polcra került a sokféle szerszám. A Duna jegén hosszú sorokban vonultak át az emberek Pestre, hol elevenebben pezseg az élet, mint a jobb parti városban, jóllehet kövezetlen utcái rondák, emeletes házsorait meg – megszakítják a szalmafödeles kunyhók. Kepeller Mihály mélységes érdeklődéssel nézte a plébánia-templom körül zsibongó életet. A piacon sátrakat ütöttek föl az élelmes rácok, a görög kalmárok messze keletről hozott portékákkal kereskedvén. A mézeskalácsosok is kirakodtak, mintha búcsú lett volna s hála a budai jövevényeknek, mindenfelé jól ütött ki a vásár. A csillagász föl és alá sétált a keményre taposott havon, majd befordult a tajtékárusok sátorai felé s észrevevén a budai polgármestert, megemelte prémes sipkáját.
— Áh, épen jókor jön csillagvizsgáló úr, hangzott föl a szívesen marasztaló szó. Laszlovszky János leánya is végtelen kedvességgel biccentett fejével s Kepeller hozzájuk csatlakozott.
— Segítsen válogatni, mondta a polgármester, aki többrendbeli pipát vásárolt. Kettőt az elegáns fiatal dáma vett meg, aztán pár percig elcsevegvén a fiatalemberrel, felültek csengős szánkójukra s miután őt magukhoz hívták vacsorára, keresztül hajtattak a Dunán.
A sátrakban kigyúltak a mécsesek, a házak előtt itt-ott lámpák fénye lobbant föl, a budaiak mind sűrűbben szállingóztak vissza a villogó jég hátán ; templomaikba igyekeztek, hálát adni az Égnek a lefolyt esztendő áldásaiért; volt is miért: kétszázezernél több akó bort szüreteltek ősszel Budán. Kepeller egy ideig még ott járt-kelt a zsibongó tömeg soraiban, itt-ott rajta felejtette tekintetét egy-egy parázsszemű pesti lány; ő nyugodt szívvel gyönyörködött a feléje vetődő bolyhos kendőkbe burkolt csinos női fejekben, aztán betért a sarki ötvösboltba s rubintos násfát vásárolt Olgának, a polgármester
leányának, a ki az egyik pipát bizonyára neki szánta újévi ajándékul.
***
A lakoma-számba menő vacsorának vége volt. A kicsiny társaság a szomszéd szobába ment, a hol viaszgyertyákkal teletűzdelt antik formájú bronzcsillár hintett szét ragyogó fényt a vékonylábú, sovány lécekkel szegélyezett támlás-bútorokra, a fényezett asztalon sorakozó kristálypoharakra. Laszlovszky leánya a spinéthez ült, édesbús románc rezdült meg a billentyűkön végigfutó ujjai alatt s magával ragadta Kepeller lelkét, a kin vacsoraközben erőt vett a kötelességérzés s asztalbontás után el akart távozni, a polgármester azonban visszatartóztatta.
— Sohse fáradjon, mondta neki; órája pontosan jár, majd az én udvaromból eresztjük föl éjfélkor a rakétát. Különben bolond, ósdi szokás ez. Esztelenség volna miatta a hideg csillagvizsgálóban dideregni.
A csillagász mellett állott a fiatal Balásy, a vékonydongájú hangszerhez támaszkodva. Mindketten udvarlói voltak a polgármester leányának, a ki eddig mindkettőjükkel egyforma szívességgel bánt. Vacsora közben azonban mintha a csillagász felé fordult volna minden érdeklődése. Kepeller a világegyetem csodáiról beszélt, melyben földünk parányi bolygóként bujdosik a nap s egyéb kísérői között és e mérhetetlen világ ismét nálánál is nagyobb csillagzatok körül forog a végtelen űrben. Balásy szintén gazdag szöllőbirtokos szülék gyermeke volt, ő is elvégezte az egyetemet, de üres óráiban most csak a történelemmel foglalkozott; a mint látta, mily feszült figyelemmel lesi Olga a csillagokról szóló szavakat, sajnálni kezdte, hogy nem ért a dologhoz ; de nyomban rá keresztül villant lelkén a gondolat, hogy kár a felhőkön túli régiók titkait fürkészni, mikor az ember szíve maga is egy egész világ, midőn e földön is oly sok, a mi rejtélyes. Midőn aztán a muzsikaszó elhalt, nyilvánvalóvá lett előtte, hogy vetélytársa gondolatait sem meríti ki végkép Kopernikusz világa.
A polgármester az ó-év búcsúztatására koccintásra emelvén poharát, ismét megindult a beszélgetés. Az öreg Margalics, a polgármester hivatalbeli elődje, a haldokló századról szőtt reflexióit mondta el, Laszlovszky a jelenre terelte a társaság figyelmét, a franciáknak megüzent háborúról beszélt, majd átcsapott kedvenc témájára, mely Buda körül forgott.
— Milyen rongyos fészek ehhez képest Pest, mondta elégülten, újra töltögetve a poharakba.
— Ma még rendezetlen város, felelé rá Kepeller. De több az életereje, mint a mi öreg Budánknak. Falain kívül mind messzibbre nyúlnak a külvárosok házsorai ; tőlünk átköltöznek a kőmívesek, munka nélkül szűkölködvén. Igaz, hogy ott többnyire csak kicsiny viskókat építenek, de már most is van olyan élénkség közöttük, mint nálunk a vár piacán.
Az öreg Margalics a fejét rázta, a többiek is ellene mondottak a csillagásznak.
— Hát hiszen a budaiak is mind odamennek, ha vásár van, folytatta ez szavait. Sőt ma nem is volt vásár, de a polgármester úrtól kezdve a favágókig, mindenki ott szerezte be az újévi ajándékokat.
— A nádor őfensége is Pesten szánkózott délután, vágott közbe Laszlovszky, mintha mentegetőzni akart volna.
— Őt is oda vonzza a szíve, vélte a csillagász, aki tornyából gyakran nézett elmerengve a túlsó parton elnyúló síkságra, sokszor járt át a Dunán, ha egyik-másik egyetemi professzorral dolga volt. A város színes, zsibongó élete mindannyiszor megragadta képzeletét s ha azután hazatért, sokáig; szőtt terveket a szemmel láthatólag fejlődő Pest jövőjéről.
— És ha József főherceg érdeklődése tovább tart, folytatta Kepeller, meglássák polgármester uraimék, Pest maholnap fölülmúlja, Budát.
— Talán a csillagokban olvasta azt öcsémuram, vetette oda csípősen Margalics. A társaság mosolygott. Kepeller pedig neki hevülve ontotta a szót Pest város jövőjéről. Lelkesedésétől elragadtatva szemkápráztató ügyességgel csoportosította érveit, melyeket ottani sétái közben éles szemének, megfigyeléseiből merített, melyeket az ország térképe, a város fekvésének, természeti viszonyainak tanulmányozása közben gyűjtött. Elmondta a fiatal József nádor törekvéseit, a kit nem egyszer lát a királyi palota erkélyén hozzá hasonlóan a pesti partok fölött elmerengni s a ki bizalmas emberei előtt minduntalan emlegeti, hogy addig nem nyugszik, a míg Pest körfalát, mely vasgyűrűként a Dunához szorítja, le nem bontatja, míg a Rákos homokját be nem fásítja, a rakoncátlan folyamot, mely a múlt tavasszal is elöntötte a kicsiny Ferencvárost, medrébe nem szorítja.
— Ekkor aztán még rohamosabban gyarapodik majd a város. Kunyhói helyén paloták teremnek, szemétdombos Duna-partja, kővel burkolt kikötővé válik, széles utcáin hintók robognak: főuraink mind ide jönnek, lakni Bécsből s Pest versenyre kél a híres császárvárossal…
Ha nem is mondta volna el oly éles logikával, az a hév, mellyel dolgát előadta, magával ragadta volna hallgatóit. A két polgármester némán nézett maga elé. Szemük előtt szinte megelevenedett a jövő. Látni vélték, mint hal ki az élet Buda utcáin, lakói a túlsó partra költözködvén, csupán az vigasztalta őket, hogy ezt már alig fogják megérni. A két asszony, a kik. eddig házi teendőkről diskurálgattak egymással, valamint Olga és a fiatal Balásy feszült: figyelemmel lesték, mit fognak válaszolni a. merészen jósoló Kepeller szavaira ; ők azonban hallgattak.
A formás cserépkályhában vígan pattogott a tűz, az ablaktáblákon megrezdült egy csoport utcán baktató pesti diák éneke, a kik Budára jöttek át az ó-évtől búcsúzkodni. Balásy meglepetten rezzent föl, amint a polgármester leánya feléje fordulva megtörte a szoba csöndjét s véleményét kérte Buda jövőjéről.
A fiatalember arcán kigyúlt a tűz, rajongva beszélt a város fényes múltjáról, fölidézte nagy királyaink emlékét, a kik hajdan a világ legragyogóbb városai sorába emelték Budát, a kiknek szelleme ezután is őrködni fog romokból föltámadt falai fölött s nem engedi, hogy a túlsó parti por- és sárfészek felülkerekedjék rajta. Laszlovszky Józsefre és öreg hivatalbeli elődjére oly benyomást tettek Balásy szavai, mintha halotti beszédet mondott volna Buda vára fölött. Gyönyörűen szólott, de nem sikerült halomra döntenie Kepeller érveit, a ki csakis az élő nádorban s a pesti lakosság életrevalóságában bizakodott s szinte matematikai pontossággal számította ki, mennyivel vannak előnyben a balpartiak a budaiak fölött. Olga azonban, a ki csillogó szemekkel hallgatta Balásyt, meg volt elégedve Buda becsületének a megvédésével. Bántotta az a fitymáló hang, mellyel másik udvarlója városukról beszélt. Budai lány volt, a ki rajongó szeretettel csüngött szülőföldjén s Balásy poétikus lelkesedéssel emlékezvén meg róla, egy csapásra megnyerte hol a feléje, hol a vetélytársához hajló szikének a rokonszenvét.
***
A tizenkettedik óra közeledtével pedig Kepeller Mihály a rakéták elsütögetése után látott. Mire visszatért a havas udvarból Benn javában éltették a hirtelen gyűrűt váltó jegyespárt. A csillagász sápadtan koccintott velük, szíve sokáig sajgott utána s hogy gyötrő fájdalma meg ne újuljon ismét, senkinek sem udvarolt többé. Mint agglegény azonban megérte azt az Örömet, hogy láthatta, miként megy teljesülésbe fiatal korában mondott szilveszteréji jövendölése.
Magyar Szemle, 1896.10.18., 42. szám.
Forrás: Arcanum.hu